Besorolás és figyelmeztetések: 12 éven aluliaknak nem ajánlott
Megjegyzés: folyamatosan teret hódít nálam a klasszikus Star Wars-os dramaturgia… Tudom, sokan panaszkodtok a több-POV miatt, de egyszerűen annyi a szereplő, hogy nehéz mindent csak Harry szemszögéből nézni (és szerintem nem is akarjuk mind csak így látni a dolgokat :)
Felkerült: 2004. december 4.
A vallomás
Csodálatos vasárnap délután volt. Most, hogy közeledett a tél, és egyre hamarabb sötétedett, a nap is hamarabb tért mindig nyugovóra. Lustán úszott a horizont alja felé, narancsszínű színárban fürdetve a majdnem tiszta eget. Békésen lebegő, kicsi felhők osztották meg csak, halványítva a merész színeket. A hideg, csípős szél ellenére szívet melengető látványt nyújtottak.
Remus mégis fagyos arccal nézte a tájat erkélye ablakából. Szép kezének kecses ujjai görcsösen markolták a rögös korlátot. Ifjú arcának szomorú vonásain kövér könnycseppek csordogáltak. Nedves arcát csípte a kegyetlen szél, törékeny teste fázott is a ruháin átsüvítő szellőtől, de csak állt ott, és letörten meredt a semmibe.
Egyedül volt most. Szellemalakú barátai vagy nem is akarták a társaságát élvezni, vagy megérezték, hogy a délutánt magányosan szeretné tölteni. Azonban pont miattuk hullajtott Remus most könnyeket. Halloween beálltával egyre nehezebb volt elviselni a jelenlétüket. Sirius réveteg tekintettel ült mindig valahol, James pedig egyre ostobább dolgokkal próbálta meg felvidítani a kedvese hűtlenségén búslakodó férfit. Lily megrovó megjegyzései is mind idegesítőbbé váltak. Bizarr látványuk folyamatosan erősítette Remus őrületét. Érezte, hogy ez csak egy átmeneti állapot, és hogy valamit tenni kell, különben eszét veszti a zavarodottságtól. Legszétesettebb pillanataiban néha már azt kívánta, bárcsak örökre eltűnnének mind, hogy többé ne kelljen hallani a hangjukat, találkozni kíváncsi tekintetükkel, hogy végre megszűnjön az a rettenetes bűntudat, amit Harryvel szemben érez.
Már régen be kellett volna vallania a fiúnak, hogy minden nap látja halott szeretteit. Egy ideig jó móka volt, hogy az árnyak követték mindenhova, és testközelből figyelték a féltett gyermek mindennapjait. Mégis igazságtalannak érezte, hogy míg ő láthatja gyerekkori társait, addig a fiú, akinek nagyobb szüksége lenne szülői útmutatásra és szeretetre, nem. Bűnösnek és hazugnak látta magát a tükörben minden alkalommal, ha belenézett, és a megtört arc egyre kivehetőbben kiáltozott segítségért.
November elejét sosem tudta fájdalom nélkül átvészelni. Nem, nem a telihold miatt. Immár tizenöt éve minden alkalommal előtörtek belőle a könnyek, mert akkor, azon a tragikus éjszakán mindent elveszített, ami fontos volt számára. Peter árulása, Sirius börtönbe kerülése és Potterék halála szilánkokra törte össze ifjú szívét. Mikor megérkezett a Godric’s Hollow-i házba, már hajnalodott, és az egész környéket ellepték a minisztérium emberei. Nem látott mást, csak szipogó szomszédokat, fejvesztve ásó munkásokat, akik a törmeléket próbálták eltakarítani…
A piciny lakás romokban hevert. Remus akkor nem is remélte volna, hogy bárki élve kimenekült onnan. Megtudta azonban, hogy a kicsi Harrynek nincs semmi baja, és ez egy pillanatra megnyugtatta zakatoló szívét. De mikor szembesülnie kellett a romok alatt heverő holttestekkel…
Napokig ült az út szélén, az egykori házikóval szemben, sírva nézve az ürességet, ami a boldog családi fészekből maradt. Vissza-visszajárt, mert a látvány borzasztóan megrendítette. Nem segített Dumbledore, nem segített mások részvét-nyilvánítása. Senki sem érthette, mit vesztett el azokban a napokban. Fiatalságát, szívének boldogságát, mindent, ami valaha örömöt okozott…
- Remus? – kérdezte egy bizonytalan hang mögötte.
A professzort megijesztette a mögötte álldogáló fiú.
Harry talár nélkül, iskolai nadrágjába csúsztatott kezekkel feszengett, és úgy tűnt, kellemetlenül érzi magát, amiért sírni látja őt. El is komorodott az arca.
- H-Harry? – szipogott Remus, és gyorsan megtörölte a szemeit.
- Te… sírsz? Miért sírsz, Remus? – lépett előrébb a fiú.
- Mi történt veled? – kérdezte a férfi összeszoruló szívvel.
Harry legalább három évvel idősebbnek és magasabbnak tűnt, mint általában. Aggódó arca olyan volt, akárcsak apjáé.
Mi ez? Az elméje végképp feladta volna, és most az őrület ilyen képekkel akarja megtéveszteni? Képekkel, melyekre vágyik?
- Hogy… lehetséges ez?
Kezdett elmosódni a határ Harry és James alakja közt. Remus a fejéhez kapott, mert beleszédült a vad képekbe.
- Mi a baj? Rosszul érzed magad? – lépett oda hozzá Harry, megfogva mindkét reszkető kezét. Egészen közelről nézett borostyánszínű szemeibe.
- Harry…? Te vagy az?
- Persze, hogy én vagyok… - suttogta az. – Mi a baj, Remus? Kérlek…
A fiú smaragdzöld szemei végre diadalmaskodtak, és rájött, hogy tényleg Harry áll előtte.
Megnyugodó szívvel megsimogatta a fiú arcát, majd magához ölelte, és hosszú másodpercekig némán ringatta.
- Én is szeretlek, Remus – nyögte Harry a meleg szorításban. – De mondd el, kérlek, mi bánt…
Szavai bizsergetően morajlottak a professzor mellkasánál, olyan szorosan tartotta. El is mosolyodott.
- Fáj valamid? – néztek újra egymás szemeibe.
Remus némán bólogatott, és mellkasára csúsztatta a kezét. A szíve fölött megállt.
- Mi történt veled? – kérdezte, még mindig a nagy fiúban gyönyörködve.
- Én… pont ezt akartam bevallani neked… - köhintett Harry zavartan. – Mi… ittunk pár kortyot a kor-korrigáló főzetből, és… Ez lett. Az ellenszer most rotyog Myrtle vécéjében…
A professzor ajkaira meglepett mosoly kúszott.
- Minek – nyelte le a könnyeit – minek ittál a főzetből?
- Hát… hát…
Látszott, hogy Harry nem találja a szavakat.
- Szóval… mi… megszöktünk a Roxfortból… - vallotta be.
- Már megint?
A fiú huncutul felpillantott, és szemeiből sugárzott a hála. Örült, hogy Remus nem megrovással kezdi.
- Telefonálnom kellett, de itt senkinél sincs készülék. Ezért ittuk meg a főzetet. Hogy felnőttnek tűnjünk… Hogy ne ismerjenek ránk… Jó, nem? – kérdezte bátortalanul.
- Nagyon elmés. De azért örülök, hogy elmondtad.
- Haragszol?
- Máskor szólj nekem is… - simogatta meg a kusza hajszálakat Remus, melyek ugyanolyanok voltak, mint valaha James tincsei. A megjelenő mosoly is hasonló volt…
- Miért sírsz, Remus? – kérdezte Harry sokadszorra.
Ám mielőtt válaszolhatott volna, megjelentek az erkély ajtajában a szellemek. A professzor némán tátogott, ahogy tekintete találkozott a barátaiéval.
- Harry – fogta gyorsan két tenyerébe a fiú arcát. – Mondanom kell valamit…
- Ne, Remus, ne! – kiáltotta Sirius dühösen. Előrelendült, mintha meg akarná akadályozni.
- Akkor… mondd… - biccentett a fiú.
- Én… - gördült le egy újabb könnycsepp Remus arcán – látom a szüleidet…
Sirius tehetetlenül lassított le. Kétségbeesetten figyelte a fiút, milyen reakciókat fog ez kiváltani belőle.
- Tudom… - kezdett el könnyezni Harry is. – Én is látom őket…
Remus arcára kiült a meglepettség.
- H-hogyan?
- Néha… én is velük szoktam álmodni… - kezdte a fiú, és a professzor rájött, hogy félreértette. Már tiltakozott volna, mikor Harry folytatta. – Mielőtt… idekerültem volna, nem is tudtam, hogy néztek ki… Otthon… nem voltak róluk fényképek… Mintha sosem léteztek volna…
Elfordult és a korláthoz lépett.
- Úgy látszik, Petunia néni nagyon félhetett, hogy kiderül valami anyáékról… Vagy elrejtett minden fotót, vagy el is égette őket… Tudtad, hogy… - fordult Remus felé, keserűen mosolyogva -, hogy abban a hitben neveltek, hogy… autóbalesetben haltak meg?
Lupin egyre nyomorultabbul érezte magát.
- Nem, Harry, nem tudtam – tette a fiú vállára a kezét.
- Tudod… mikor harmadikban a patrónus bűbájt tanítottad nekem, azért haladtunk olyan lassan, mert… jól esett hallani a hangjukat… újra meg újra hallani akartam a szavaikat. Sajnálom, hogy annyit kellett vesződnöd velem – mosolygott rá Harry.
- Sokan ezt tették volna a helyedben – szorította magához a fiút Remus.
- Néha még mostanában is azt képzelem, hogy őket látom az álmaimban… Miattuk búslakodsz? Amiatt, ami tizenöt éve történt?
Sirius fújtatva nézte barátját, olyan pillantással, mintha harapni akarna. Tekintete azt sugallta, hogy Remus nagyon megbánná, ha elárulná a jelenlétüket. Lupinnak azonban fájt a mérges szempár látványa.
- Igen… amiatt… - hunyta le a szemeit, és sóhaj szakadt fel a lelkéből az újabb kegyes hazugság miatt.
A fehér levegőt szuszogó diákok kezeiket dörzsölgetve álltak Hagrid kunyhója mellett.
- A mai órán újabb aranyoskával fogunk megismerkedni – jelentette be a vadőr.
Ron elképzelte magában az adott aranyoskát nyolc szőrös lábbal és vérszomjas szemekkel. Megremegve bújt sáljának rejtekébe. Hermione csak mosolygott rajta, Harry viszont lábujjhegyen egyensúlyozva próbálta kitalálni milyen lényről lesz szó.
- Azt kérném, hogy… maradjatok mind nyugton – vonta meg a vállait az óriás. – Nem szabad felizgatnunk, mert akkor kereket old, és lőttek az órának.
- Mi lehet az? – kíváncsiskodott Lavender az első sorba, Parvati Patil társaságában.
- Biztos valami ronda szörny! Lavender, ne menjünk előre! – kérlelte a barátnője. – Nem akarom, hogy az a valami megint rágni kezdje a taláromat, mint az a múltkori…
- Lányok, leszállhatnátok már végre Hagridról! – rótta meg őket Hermione. – Hiszen mostanában nem is hozott veszélyes varázslényeket.
- Csak olyanokat, melyek védettek és rezervátumokban lenne a helyük – jegyezte meg flegmán Malfoy mögöttük. – Az anyám már felszólalt ellene a minisztériumban. Ilyen kényes állatokat nem lenne szabad egy ilyen közveszélyes idiótára bízni. Várjatok csak, míg…
Harry a szürke égre emelte szemeit, és füstölögve sóhajtott. Nem akarta Draco fejéhez vágni, hogy az anyja vajmi kevés befolyással rendelkezhet most, hogy az apja az Azkabanban csücsül. De semmi kedve sem volt most egy újabb vitához. Csak abban reménykedett, hogy vadőr barátjuk valami érdekeset fog mutatni.
- A kis vendégünk nagyon félénk – folytatta Hagrid. – Tehát ne sikoltozzatok, ne futkározzatok, mert bottal üthetjük a nyomát. Gyertek velem a karámhoz! – intette őket, majd döcögős léptekkel elindult a kitaposott ösvényen. Időnként sipítozó hang törte meg a halk pusmogást, így egyre kíváncsibb lett az osztály.
Egy magas, kocka formájú karámot pillantottak meg, mely minden irányból védte a lényt, melyet elzárt a külvilágtól. Deszkapalánkjai közt azonban jól lehetett látni, hogy az állat kissé rémülten körbe-körbe szaladgál. Tollai mindenfelé repültek, ahogy lépteivel a levegőt kavarta. Egyre panaszosabb volt a hangja.
Lavender szíve összeszorult a látványtól.
Ahogy megpillantották az állat tarajos fején a bozontos tollakat, a hajlott, színes csőrt, és a vörös lábakat, egyesek kuncogni kezdtek, mások kíváncsian közelebb merészkedtek.
- Hagrid… - kezdte Ron – mi ez?
- Ez egy… - sandított Dean.
- … dodó? – pislogott Harry nagyokat. – De hát a dodók már vagy száz éve kihaltak, nem?
Hagrid már nyitotta volna a száját, de Hermione elégedetten mosolyogva belekezdett a mondókájába.
- Ez nem dodó, Harry. Hanem dirikól.
- Direktor? – vigyorgott Seamus.
- Dirikól, te hülye – rázta meg a fejét Parvati, és egészen közel ment a palánkhoz. Félénken bedugta a kezét, és hívogató hangot adott ki, hátha odacsalhatja magához az állatot.
- Nos, öt pont a Griffendélnek. Hermione, valóban egy dirikólról van szó. Ezek a lények roppant ijedősek, hamar elmenekülnek az ember elől. Minél jobban félnek, annál több tolluk hullik ki.
- Malfoy, ha pennát akarsz, most válassz egyet – vetette oda Ron, utalva a mardekárosok korábbi akciójára, mikor egy ír főnixet akartak megkopasztani. – Még a végén elkapkodják a szebbeket.
- Hogy merészeled! – fortyant fel a szőke fiú. Megvetően köpött egyet, majd arrébb lökdöste a griffendéleseket és távolabb vonult a követőivel.
- Ron!
A diákok valóban szedegetni kezdték az elhagyott tollakat. Még Dean is beállt közéjük.
- A muglik – folytatta Hagrid, bosszús pillantást vetve a sutyorgó tanulókra – tényleg azt hitték, hogy kihalt a dirikól – vagy dodó, ahogy tetszik, Harry – tette hozzá, a fiúra pillantva. – De csak azért, mert nem tudják a titkát! – kacsintott sejtelmesen. – Halljam, ki tudja?
Sokan egyből Hermione felé fordultak, aki kihúzta magát, és büszkén válaszolt.
- El tud tűnni, miközben menekül. Így rázza le az üldözőit.
- Helyes. Hm, öt pont a Griffendélnek.
Harry maga is a deszkákhoz lépett, és átkukucskált az egyiken. Látta a sokszínű madár szemeiben a riadalmat. Minél többen álltak köréje, annál ijedtebbnek tűnt. Leguggolt hát Lavender és Parvati mellé, és ő is bedugta a kezeit a réseken. A lányok egy felszeletelt almával próbálták meg odacsalogatni a madarat.
- Gyere ide – szólt Harry mosolyogva. – Te hoppanáló dodó…
Lavender kuncogni kezdett szavai hallatán, Parvatitól azonban kiérdemelt egy elégedett pillantást, amiért meg szerette volna nyugtatni az állatot.
- Itt egy darabka gyümölcs, próbáld ezzel.
Hárman hívogatták a szerencsétlen jószágot, ami, úgy tűnt, felfigyelt a friss alma illatára. Nagy, sárgásbarna szemeivel rájuk pillantott. Félig megkopaszodott nyakán és fejét kajlán álltak a megmaradó tollak és pihék. Gyűrűs lábaival előbb tett egy bizonytalan lépést a sáros, ingoványos talajon. Csőrével előrebökött, mintha kérdezne valamit. A lányok felbátorodva még jobban a palánkhoz simultak, hogy messzebbre érjen a kezük.
- Gyere!
- Nem bántunk! Gyere ide!
A dirikól közelebb bicegett, és előrekapott. Lavender halkan sikoltott egyet, és elejtette a szorongatott gyümölcsöt. Attól félt, meg akarja csípni a madár. Ám a lénynek esze ágában se volt bántani őt. Ő maga talán jobban megijedt, mint a lány. Felkapta a földről a lepottyant gyümölcsdarabkát, és hátrabillentett fejjel elnyelte. Érdeklődve pillantott az indiai ikerlány és Harry karja felé.
- Harry! – súgta oda Parvati. – Ez sebesre fogja marni a kezünket, ha odakap a csőrével!
- Dehogy fogja! – próbálta Harry megnyugtatni a lányt, noha maga sem volt igazán biztos abban, hogy nem így lesz.
- Hagrid, nem lehetne kiengedni ezt az állatot? – fintorgott Ron. – Olyan borzalmasan néz ki abban a ketrecben.
- De, az óra végén akartam, hogy közösen szabadon engedjük… - vallotta be a vadőr. – De úgy látom, a tollai jobban érdeklik az osztályt, mint maga szegényke… - majd bosszúsan horkantott egyet. – Hogy lehet, hogy titeket sohasem lehet fegyelmezni? Tizenhat évesek vagytok, a mindenségit neki! Mikor tanultok már meg rendesen odafigyelni? Ugyanez volt a bátyáiddal, Ron! – fenyegette meg a fiút. – Fred és George is csak a bajt kereste az óráimon!
Ron mentegetőzni próbált, de fellélegezhetett, mikor Lavender odaszaladt hozzájuk.
- Professzor úr! Kiengedhetjük?
- Még a végén teljesen csupasz lesz! Meg fog fagyni télen! – szaladt oda Parvati is.
Ron kuncogott, ahogy megjelent előtte a madár tollak nélkül.
- Majd a sütőben felmelegszik!
A két lányt oly mértékben felháborította a megjegyzés, hogy szó nélkül arrébb vonultak.
- Mondd, Hagrid, finom a dirikól húsa?
- Ron – nyögött a vadőr. – Rendben – intett a diákoknak -, nyissátok ki a karám ajtaját, hadd jöjjön ki.
Újra elcsendesedett a gyereksereg, ahogy a kifelé tipegő állatot nézték. Az szelíden pillantott hol az egyikre, hol másikra. Még Malfoy is mellőzte egy kicsit a tettetett unatkozást.
- Gyerünk, engedjétek, hadd szaladjon az erdőbe – szólt rájuk Hagrid.
Ám a madár végig Harryt nézte. A fiú leguggolt, és rámosolygott. Feléje nyújtotta a gyümölcsöt, amit a dirikól óvatosan kivett a tenyeréből. Egy pillanatig elmerült a fiú smaragdzöld szemeiben, majd a fák felé indult, és lassan elnyelte őt az erdő.
Harry sokáig nézett utána.
- Szóval? Valami csinos animágus volt? – ugratta Ron később, mikor visszafelé mentek a kastélyba.
- Vicces – vonta meg Harry a vállait. – Volt valami különös benne… biztos csak emiatt a dodós dolog miatt – legyintett. – Egyébként meg sosem tudhatod.
- Hát – sóhajtott Hermione -, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem nem volt valami jó ez az óra…
- Hagridnak biztos a körmére néztek, és most nem akar veszélyesebb lényeket hozni.
- De azzal sem lesz jobb helyzetben, ha ilyen bajos állatokat tart fogságban. Hallhattad, mit mondott Malfoy.
AJÁNLOM AZ OLDALT
