A csillogóan kék szemű lány
2007.02.05. 19:22
Írta: Brigichan (brigichan @ hotmail.com)
Korhatár és figyelmeztetések: 14 éven aluliaknak nem ajánlott
Ajánlom: Petrának (Amyjade), aki szerintem legszívesebben összeverne, ha kiejtem előtte azt, hogy "Harry Potter" (annyira nem szereti... szegény nem tudja, mit hagy ki :). Hogy miért pont neki, ki fog derülni. Köszönöm, Petra! :)
Megjegyzés: hát... végre elérkeztünk a kedvenc részemhez, noha az eddigieket is nagyon szeretem. Úgy érzem, már éppen ideje volt "lerántani ezt a (láthatatlanná) tevő köpenyt", mert mostanában eléggé lecsúszott az iromány színvonala egy B-kategóriás szintre. Csak aztán meg ne kövezzetek érte. :)
Felkerült: 2004. július 26.
A csillogóan kék szemű lány
- A múlt heti szintfelmérő alapján Potter, Longbottom, Zabini és Miss. Bullstrode fog csatlakozni az általam vezetett RAVASZ-kurzushoz, illetve a korábban már felvételt nyert Miss Grangerhez és Miss Parkinsonhoz. Épphogy lemaradt, Mr. Malfoy – vetette oda Perselus Draconak, miközben elsuhant a padok közt.
A két mardekáros lány megölelte egymást, úgy tűnt, Pansy örült, hogy Millicent is felvételt nyert. Draco arcára kiült a döbbent csalódottság, és szinte irigy szemekkel nézett Neville-re. A többiek hasonló pillantást vetettek a Longbottom-fiúra, de az ő arcukon a meglepetés telepedett meg. El sem tudták hinni, hogy Neville képes volt bármit is csinálni bájitaltanból, ami Kiválót érdemelt volna.
Ron kicsit csalódott képet vágott, hogy mindkét barátja Pitonhoz került, és ő majd nélkülük fog járni egy idegen tanár óráira. Lavender és Parvati a pergamenjeiket vizsgálgatták, és különösen elégedettnek tűntek a V-s eredménnyel. Úgy látszott, cseppet sem bántotta őket, hogy nem kerültek be a legjobbak közé.
- Mr. Crak, Mr. Monstro – szólította tanáruk a két fiút. A két termetes alak felpattant a helyéről, és kibattyogtak a tanári asztal elé.
Ron reménykedett benne, hogy valamilyen megrovásban fognak részesülni, de csalódnia kellett. Piton tankönyveket oszttatott ki velük, minden padra egyet.
- A mai feladatuk az lesz, hogy a könyvjelzővel ellátott recepteket kimásolják maguknak, és házi feladatként elkészítsék – a diáksereg pisszegve felnyögött a feladat hallatán – a jövő hétre – tette hozzá Perselus. Többen kezdtek megörülni. – A főzetnek ugyanis össze kell érni.
Ettől újra lelombozódtak.
- Lássanak munkához. A könyvekre pedig vigyázzanak, mert nagyon értékesek, és kevés van belőlük az iskolában. Aki pacát mer ejteni rajtuk, az repül az óráról.
A gyerekek sóhajtozva nyitották ki a könyveket. Neville a padjuk közepére tette a salátaszerű olvasmány, megmártotta a pennáját és másolni kezdett. Harry is a kezébe vette a tollat, mégsem volt ereje elkezdeni.
Nem tudta, mekkora önfegyelembe került Pitonnak ilyen érzelemmentesen beszélni és viselkedni, de érezte saját iszonyatát. Tanára az egyik ablak alá állt, felemelt fővel lesett kifelé a rácsokon, szemét pedig kissé elvakította a beszűrődő fény. Arca rettenetesen szomorú volt, és Harry tudta, hogy a lelkét majd szétveti a kétségbeesés.
Az összekötött hajtincs minden eddiginél hátborzongatóbb küldemény volt. És minden kétséget kizáróan egyértelmű. Nem lehetett a pici csecsemőé, hiszen egy kisbabának nem nő meg ekkorára a haja. Évek alatt talán… ami azt jelentette….
Harry bele se mert gondolni abba, mit jelenthet ez. Vajon reménykedhetnek mindketten abban, hogy a gyermek valahogy életben maradt? Hogy túlélte azt a borzalmas szerencsétlenséget, ami elől édesanyja nem tudott menekülni? Ha igen… Arra önerőből sohasem lett volna képes. Ezek szerint… elrabolták volna? Ez volt valószínűleg mindkettejük első gondolata, mikor meglátták a hajszálakat. Ha magukkal vitték a halálfalók, akkor nagy az esélye annak, hogy még él. És ha él… Ha él, akkor talán nem is tud arról, ki ő valójában, hogy mi történt az édesanyjával, és… hogy az édesapjának majd megszakad a szíve az aggodalomtól.
Piton a bal kezének gyűrűs ujjára pillantott. Megérintette a jegygyűrűjét, melyet Harry nem mulasztott el észrevenni. A többieknek teljesen elkerülte a figyelmét az apró, fénylő kis valami a professzor ujján.
A rajzok… talán még kicsi korában rajzolhatta őket, folytatta tovább a töprengést Harry, miközben pár osztálytársa már pergament is váltott. Ő még egy betűt sem vetett a lapra.
A rajzok lehettek az egyetlen emlékei a normális életből; az egyetlenek, szépek és borzalmasak is egyszerre. A játszadozás a szüleivel, a buborékokat büfögő nyúl, a fénycsóvák, melyek talán a kiságya fölött csüngő gömböcskékből hullottak alá valaha… Az égő ház. Sejthető, hogy e trauma mély nyomot hagyott benne.
Bántják talán? Sejtette, hogy Piton fejében is hasonló gondolatok kavarognak. Hiszen levágtak egy jókora tincset a hajából.
Mert az ő haja volt, ebben Harry valahogy, de biztos volt. Egyszerűen nem látta értelmét annak, hogy valaki más hajszálai legyenek. Mi értelme lett volna annak, hogy egy teljesen idegen ember zaklassa Pitont ilyesmivel? És honnan szerezhetett volna bárki is tudomást a történtekről, hacsak nem volt maga is résztvevője? Csak egy beteg elme lenne képes ilyesmire…
Szegény fiú, gondolta Harry. Még így, ismeretlenül is mélységes szánalmat érzett iránta. Vajon képesek lesznek rájönni a zaklató kilétére most, hogy sikerült elkapni a baglyot? Elvezeti ez majd őket a szerencsétlenül járt fiúhoz?
Harry még a klubhelyiség ablakában ülve is ezen gondolkozott. Hedvig tollait simogatta, és a nyitott ablakon kifelé bámulva figyelte a kastély udvarát. Pitont látta, amint a vállára kanyarít egy fekete köpenyt, majd átvesz a kezeit tördelő Rowenatól egy kalitkát, benne a bagollyal, amit elkaptak. Határozott lépésekkel a falu irányába indult. Harry felsóhajtott. Remélte, hogy a professzor sikerrel jár.
- Igen, Mr. Finnigan, a mágiának számos olyan ágazata van, melyek nem igényelnek pálcát – válaszolt Seamus kérdésére az apró Flitwick professzor. - Ezeket a kanonizált varázslótudomány nem tekinti ugyan egyenrangúnak a pálcával történő varázslatokkal, hiszen jóval kevesebb alkalommal kerül sor a használatukra. Mégsem szabad figyelmen kívül hagynunk őket. Ebben a félévben, vagy ha belefér az időnkbe, akkor talán még egy kicsit hosszabb ideig az ilyen bűbájokkal fogunk foglalkozni – kapaszkodott fel a tanár egy nagy kupacnyi könyvre. – Rendelkezik valaki előzetes ismeretekkel ezzel a témakörrel kapcsolatban? – kérdezte meg, mielőtt belekezdett volna az új anyagba. – Igen, Miss. Abott?
- Én úgy tudom, a szemmel verés is ilyen bűbájnak számít…
- Pontosan, Miss. Abott. Természetesen ezt a mágiát is lehet jó és rossz célokra használni, ahogy a varázslás minden ágát.
Draco összemosolygott Nott-tal.
- A szemmel verés nem igazán tartozik a jó célok közé – csücsörített a professzor. – Természetesen az óra keretein belül mindkét véglettel meg fogunk ismerkedni, mégis úgy gondolom, a nagyobb hangsúlyt a pozitív hatású bűbájokra kell fektetnünk.
A diákok most már igazán kíváncsi pillantásokat váltottak.
- Azok… akik mugliismeretre járnak, talán már találkoztak azokkal a jelenségekkel, melyekről az órán beszélni fogunk. A muglik körében számos mondvacsinált mágus és boszorkány folytat tevékenységet. Kontár munkásságuk különböző területekre terjed ki. Vannak, akik jóslással próbálkoznak, minden eredmény nélkül persze – tette hozzá, mire Hermione elmosolyodott. – Mások talizmánokat készítenek kuncsaftjaiknak. Ezt hívjuk talizmánmágiának, később majd ezzel is fogunk foglalkozni. A mai órától kezdve azonban az olyan rontásokat és áldásokat fogjuk venni, melyek elvégzéséhez másra van szükség, nem a pálcánkra. Hitre, mentális erőre, precizitásra és önfegyelemre, valamit segíteni akarásra. Ezeknek a bűbájoknak a végrehajtásához megfelelő rituálékat kell elvégeznünk. A rituálék mind különböző lépésekből állnak, melyen nem cserélhetőek fel, nem hagyhatók ki, hiszen az a bűbájunk sikeres kimenetelét kockáztatja. De ha mindent az előírások szerint végzünk, egészen csodálatos dolgokat vihetünk véghez!
Malfoy feje gőzölgött az unalomtól. Azt lehetett volna hinni, hogy elalszik Flitwick professzor monológjától, de tulajdonképpen a segíteni akarásról szóló ömlengés bosszantotta.
- Barátainkat, szereteteinket segíthetjük, sikerhez, anyagi segítséghez juttathatjuk őket; viszályban élő feleket békíthetünk meg, fokozhatjuk vonzerőnket, szerelmet lophatunk az érzéketlen szívekbe, egészséget adhatunk a beteg testnek, távol tarthatjuk a gonoszt és a rontásokat…
- Professzor, mi a garancia a bűbáj sikerére? – nyújtotta fel a kezét Pansy Parkinson, kétkedő arcot vágva. – Hiszen nem is használunk pálcát…
- Hm… - hümmögött a tanár, sejtelmesen mosolyogva. – Valóban, nehéz hinni eme varázslatok erejében… De hangsúly a hiten van. Van a mugliknak egy szép mondása, miszerint a hit hegyeket mozgathat meg. Pálca nélküli áldásaink és rontásaink csak akkor sikerülhetnek igazán, ha azokat teljes szívünkből kívánva végezzük. De elég a beszédből, lássuk is, miről van szó! Nyissák ki a könyvet a negyvenötödik oldalon, és lássuk is az első…
Szavait alig lehetett hallani, mert a diákok morajlása mindent elnyomott. Egyesek a sikert fokozó bűbájokat keresték a tankönyv tartalomjegyzékében; a lányok a báj és vonzerő növelésére vonatkozókat, Ron pedig anyagi támogatást várt néhány varázslattól.
Harry elmélázva bámult kifelé az ablakon. Még a nyári szünetben elolvasta az egész könyvet – ahogy sejtése szerint Hermione is -, és már akkor roppant érdekesnek találta. Most azonban nem tudta kiverni a fejéből a történteket. Szeretett volna beszélni Pitonnal, hogy megtudja, kiderített-e valamit. De egyik étkezésnél se látta. Máris nyomra bukkant volna…?
Seamus és Dean összevigyorogtak, mikor kinyitották a tankönyvüket a megadott oldalszámon.
- Igen – érzékelte pillantásukat McGalagony professzor. – A mai órától kezdve az emberi test transzformációját kezdjük el venni. Az átváltozástannak ez az ága igen komoly odafigyelést igényel, ezért került rá csak most, a hatodik évben sor. Igen, Mr. Malfoy.
- Fogunk animágiát is tanulni?
- Természetesen fogunk erről is beszélni, Mr. Malfoy. De az animágia gyakorlását a Mágiaügyi Minisztérium szigorú felügyelet alatt tartja, és, mint tudják, minden varázslót és boszorkányt, akik képesek egy állat testét felölteni, regisztrálnak.
- De ha valaki meg szeretné tanulni, van rá mód? – kérdezte Ron.
- Van – felelte kurtán a tanárnő. – A jelentkező a Minisztérium engedélyével tanfolyamon vehet részt, jelen esetben nálam, ha komolyan érdeklődik ez iránt, Mr. Weasley, amelyen elsajátíthatja az animágia művészetét.
- Na és mivé akarnál változni, Weasley-patkány? – vigyorgott feléje halkan Draco.
Ronnak ökölbe szorultak a kezei, de Hermione elkapta a karját, nehogy valami meggondolatlanságot csináljon.
- Ha nincs több kérdés, akkor neki is kezdhetünk a mai órai anyagnak. Egy egyszerűbb bűbájjal fogunk kezdeni. Párokban dolgozunk, mindenki a padtársával.
Harry és Neville összepillantottak.
- Jöjjön ki ide előre, Miss. Bullstrode – szólította előre McGalagony a mardekáros lányt. Az előrecammogott. – Önön fogom bemutatni a feladatot.
Pálcájának minden rezdülését figyelték a tanítványok, majd harsány kacagásban törtek ki, mikor Millicent karjai jó húsz centivel megnőttek.
- Reducio! – mondta ki a varázslatot visszafordító igét. – Látták? Helyes! Akkor mindenki gyakoroljon a padtársával!
- Na, gyerünk, Neville! – kacsintott Harry, átengedve a fiúnak az elsőbbséget.
Az megköszörülte a torkát, majd elmotyogta a varázsigét. Természetesen egyiküknek sem sikerült elsőre, de ahogy telt az idő, csak látszott pár centiméter növekedés mindkettejük kezén. Ron karjai az óra végére úgy lógtak alá, akár egy lajhárnak. Mindenki jól szórakozott a mulatságos feladaton, és néha még McGalagony szájának sajkában is ott bujkált egy kis mosoly. Neville is lóbálta gumiszerű karjait, Harry pedig még a térdét is meg tudta vakarni, annyira ügyesen alkalmazták a bűbájokat.
- És ne feledjék! Ez a varázsige csak a kar meghosszabbítására használható hatékonyan. A RAVASZ-kurzus résztvevőit pénteken, tanítás után várom ugyanebben a tanteremben – tette hozzá a tanárnő.
- Vajon kinek szólt a figyelmeztetés? – kacsintott Seamus, majd oldalra pillantott a mardekáros fiúk felé.
Crak és Monstro természetesen nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és kipróbálták más, nemesebb szerveken is a meghosszabbítás bűbáját. A varázslat tökéletesen félresikerült, ahogy azt McGalagony megjósolta, és mindkét fiú a gyengélkedőn kötött ki. De még másnap este is a két félnótáson kuncogott az egész iskola.
- Hát, halljátok – hajolt oda hozzájuk Justin, aki épp felszippantott egy szál spagettit -, esküszöm, nem lettem volna Madame Pomfrey helyében – rázkódott a nevetéstől.
- Fúj, ne gusztustalankodjatok már! – borzongott meg Padma Patil.
- Miért, mi történt? – szólalt meg síri nyugalommal Luna.
- Lüke, te nem is hallottad?
- Ne hívd Lükének, Seamus! – torkolta le a fiút Hermione.
- Crak és Monstro meghosszabbították a…
- Elég legyen! – rivallt rájuk a harmadikos Aurdey Smith, fülig pirultan.
- Szerintetek tudnak már járni? – kérdezte Neville, kajánul mosolyogva, mire újból kitört mindenkiből a röhögés.
- Úgy hallottam, Piton is elég dühös volt… - bajlódott a húsgombócával Dean, fel sem nézve a tányérból.
- Naná, hogy dühös volt!
- Na, azért gondoljatok már bele, milyen ciki lehet ez neki is! – csóválta meg a fejét Ginny.
- Két ilyen elmebajos a házában… - sóhajtott mosolyogva Susan Bones. – Eleanor, ideadnád a sót? – kérdezte a mellette ülő lánytól.
- Pedig hogy odavannak a mardekárosok maguktól!
- Na ja, Cho, de legalább most megkapták! – vigyorgott Ernie.
- McGalagony biztos kitagadna minket, ha ilyesmit csinálnánk – kuncogott Harry.
- Még szép! Eszetekbe ne jusson ilyesmit csinálni, mert letagadom, hogy griffendéles vagyok! – csattant fel Parvati.
- Hülye vagy? – vigyorgott Seamus. – Szerinted le akarjuk égetni magunkat az egész suli elől? Csoda lenne, ha a Próféta vagy a Hírverő nem cikkezne erről a két idiótáról…
- Azért odáig még nem süllyedt ez a két lap sem… - motyogta Vicky, aki még a Hírverőnél ostobább sajtótermékeket is szívesen olvasgatta.
- Szerintetek Crak Millicentnek akart imponálni?
- Abbahagynátok végre? – horkant fel Hermione, aki eddig egy tankönyv mögé próbálta rejteni piruló arcát.
- Nicsak, végre a prefektusunk is nyilatkozik! – kurjantott Dean. A lány orra alá dugta a kezét, mintha mikrofont tartana. – Mi a véleménye a Mardekár házán esett szégyenfoltról?
Mindenki kacagni kezdett a kezdeményezésen, Harry azonban halkan rászólt a fiúra, hogy ezt azért mégsem kellene. Bármilyen ellenérzéssel is viseltetett Hermione és Ron iránt, nem akarta hagyni, hogy barátai a közröhej tárgyává váljanak – noha még elevenen élt az emlékezetében a negyedik éve, amikor Ron még csak meg sem próbálta megvédeni őt iskolatársai gúnyolódásaitól. Csak egy szempillantásnyi ideig nézett Hermionera, aztán folytatta az evést, és így nem is vehette észre a lány hálás tekintetét.
-… éééés, döf, lép-lép-nyújt! – fejezett be egy gyakorlatot víváson, melyre az előző órai botrányos viselkedése ellenére mégis bement. Nagyot kurjantva felugrott a levegőbe, meglendítve a kardját, majd örömében megpuszilta Lavender arcát. A lány olyan meglepett arcot vágott, mintha magától egy dementortól kapott volna csókot. Újabb merényletet sejtve inkább odébbállt.
Harry roppant elégedett volt magával, hogy képes volt tényleg az elvárásoknak megfelelően végigvinni egy bonyolult mozdulatsort, még akkor is, ha egy méltató szót se kapott senkitől. Jobbára egyedül gyakorolt, egy kihelyezett, gyakorló karddal felszerelt bábúval. Lyukasra döfködte már a sok ügyetlen szurkálással, de volt, hogy csak úgy, jókedvéből is meglegyintette. Végre úgy érezte, volt miért annyit izzadnia és szenvednie, de mindezeket saját kitartásának és önfegyelmének számlájára írta. Nem vette észre, hogy barátai bántó okoskodása vagy Remus büntetőfeladata hatott volna rá különösebben. Tettetett nemtörődömséggel oldalra pillantott, Ronra és Hermionera, csak hogy újból és újból igazolja magát: a két prefektus valóban elég sokat bohóckodott meg kacagott. A langaléta Ron folyton megbotlott a saját lábaiban: annyira hirtelen nőtt a nyáron, hogy igencsak nehezére esett néha a mozgáskoordináció. Hermione ilyenkor mindig kuncogva segítette fel, megigazgatta a fiú kócos, vörös haját, és a többieknél lustábban lötyögve odázták el az időt. Harry nagyon tudott rájuk haragudni, amikor ezt látta. Dühítette, hogy azok ott ketten a képébe mertek hazudni, le merték tagadni azt, aminek az aznapi edzésen már sokadszorra volt szemtanúja. Amióta együtt voltak, sokkal kevesebbet törődtek vele. Ő persze először örült nekik, de mikor újra meg újra félre kellett állnia az útból, kezdte egyre nyomorultabban érezni magát. Felemelte a kardját, mintha feléjük akarna vele mutatni. Bandzsítva szuggerálta őket, majd sóhajtva elfordult. Megforgatta a gyakorló kardot, és azt képzelte, bárcsak néha Griffendél kardját tarthatná a kezeiben. Bár, gondolta, ahhoz nem igazán méltók a bohóckodások, amiket néha be szokott vágni. Most is megpróbált felvenni egy olyan támadóállást, mint amilyet Dudley egyik mészárolós-szamurájos filmjében látott. Lehunyta a szemeit, mint aki erőt gyűjt egy roppant komoly művelethez, majd a feje felett megforgatta a csuklóját, suhintott egyet ferdén a teste előtt, miközben egy könnyed perdüléssel megfordult a tengelye körül. A következő fordulatnál erőteljes vágást ejtett egy képzeletbeli ellenfélen, majd leeresztette a kardot. Kinyitotta a szemeit, és látta, hogy a körülötte állók kuncogva figyelik.
- Mi van, Harry – vigyorgott feléje Dean. – Jedizel?
- Áh, még nincs velem az erő – válaszolt Harry legyintve. – Láthattad, egy béna senki vagyok, aki még készségtantárgyakból is büntetőmunkára kényszerül… - sóhajtott, mintha ez komoly szívfájdalma lenne, pedig csak viccnek szánta. Dean és Seamus vették a lapot, de Remus haragosan nézte őket.
Harry vigyorogva provokálta a két fiút, először szépen pislogva, mint egy lány, majd a csípőjét rázogatva. Dean és Seamus összenéztek, majd megmarkolták a kardjukat, és martalóc kalóz módjára rárontottak barátjukra. Kardjaik vidám, játékos gyakorlásban csaptak össze újra meg újra, fémes hangjuk csengve csörrent meg, a nagyterem pedig kellemes visszhangot adott nekik.
- Leprás csőcselék! – kiáltotta Harry mosolyogva. – Bűzös vízi patkányok!
- Argh! – válaszoltak hörögve barátai.
Seamus rátámadt Harryre, aki ügyesen hárította csapásait, majd hirtelen félreállva hagyta, hogy a fiú egyszerűen elfusson mellette, lendületből. Deanhez fordult, és elszántan a szemeibe nézett. Íriszeik legalább olyan komoly párbajt folytattak, mint kezeik. Dean már nem neheztelt Harryre azóta, hogy leültek beszélni Ginnyről. A fiú ugyan nem árulta el, miért nem jelentkezett, de legalább újra szent volt a béke, és Harry beérte ennyivel.
- Nyársra húzlak, mint egy malacot, és almát tömök a szádba!
- Puha köretes párnát kérek!
- Argh!
- Mi vida! Segíts! – kiáltotta Dean, mikor Harry kiütötte a kardot a kezéből és a földre taszította.
Seamus személyében már érkezett is a felmentő sereg. Harry azonban könnyedén átlátta a fiú tervét, egy jól időzített mozdulattal kitépte a kezeiből a kardot, és a földre taszította őt is, barátja mellé. Diadalittasan föléjük magasodott, és úgy vigyorgott, mintha egy nagy pók lenne, és a hálójában rekedt legyeket szemlélné. Seamus mellkasához emelte a kardot, majd egy Z betűt suhintott a levegőben.
- Itt járt Zorro! – tette hozzá mély hangon, mint valami bandita.
Egy erőteljes köhintés szakította félbe a vidám játékot.
- Befejeztétek? – vonta föl a szemöldökét Remus.
Harry úgy megijedt, hogy majdnem elejtette a kardját. Az ajkaiba harapott, nehogy elröhögje magát. Remus hangja fenyegető volt, bár az arcán csak nehezen lehetett volna mérget felfedezni.
- Az órának vége – közölte Lupin a többiekkel.
Míg mindenki szedelőzködni kezdett, Remus nem hagyta elmenni Harryt.
- Na, gyere csak ide, mi vida!
Harry felszisszent. Már sejtette, hogy ebből semmi jó nem kerekedhet ki.
- Halljam, mi volt ez az egész?
- Semmi – fordította fel a fejét a fiú.
- Már megint nem a feladatra koncentráltál.
- Megtanultam a mára kiadott lépéseket! – csattant fel Harry.
Felkapta a kardját, és mozdulatról mozdulatra végigcsinálta a technikát, amit Remus az óra elején bemutatott. A düh és a bizonyítási vágy erőt adott neki, nem akarta, hogy hibázzon, és nem is vétett egy hibát sem. Az utolsó suhintás után elégedetten hunyorogva meredt Remusra.
- A következő órákon is hasonló teljesítményt várok el – mondta Remus, megigazgatva a ruháját.
- Belehalnál, ha egyszer megdicsérnél?
- Azt hiszem… - vonta meg a vállait mosolyogva Remus.
- Úgy utállak – vigyorgott Harry.
- De jó… - pillantott az égre a férfi, majd megfordult, és lakosztálya felé indult.
Harry ledübögött a pástról, és nagy lendülettel nekiugrott, átölelve a derekát hátulról.
- Ne csináld ezt velem… - suttogta neki.
Remus lehunyta a szemeit, megfordult, és megsimogatta a fiú kócos haját, gondosan elkerülve az ezüst fülbevalót.
Szombat délelőtt, a reggelit követően Harry kicsit feldúltan érkezett a klubhelyiségbe, és megállás nélkül felvágtatott a hálóterembe. Belépéskor üresnek találta. Letérdelt a ládája elé, és előkotort belőle egy váltás tiszta ruhát. Mikor azonban megfordult, meglátta, hogy Ron és Hermione ott toporognak tőle pár lépésnyire. Összevonta a szemöldökét.
- Harry – lépett előre a lány. – Ugye legutóbb nem veszekedtél Lupinnal?
- Nem – motyogta Harry, miközben előkotort egy golyónyi zoknit.
- Ő csak jót akar neked… - szabadkozott Ron. – Biztos szeret is téged, meg minden…
- Elég érdekesen mutatja ki…
- Nézd… Mi nem szeretnénk haragban lenni veled… - kezdte Hermione.
- Akkor kérjetek bocsánatot.
Két barátja hátrahőkölt, majd egymásra néztek.
- Nézd, Harry, azt hiszem, ebben mind a hárman egyformán hibásak vagyunk…
- Ja, csak én nem hazudtam nektek.
- Miről beszélsz?
- Ugyanúgy ellötyögtétek az órát, mint minden alkalommal, pedig a múltkor olyan hevesen tagadtátok.
- Azért te se panaszkodhatsz a Zorróddal…
- Igen, de én legalább tudom az összes lépést, ahogy eddig is, ti meg…!
- Jó, hogy nem már sajnálod tőlünk azt a kis időt, amit együtt tölthetünk! – csattant fel Ron, mert a türelme már a végét járta. – Mi van, irigy vagy ránk, hogy ilyen jól elvagyunk?!
- Mi bajod van? – döbbent le Harry.
- Miért baj az, hogy mi együtt vagyunk? Azt mondtad a pályaudvaron, nem bánod, hogy összejöttünk! Akkor most miért veszekedsz velünk állandóan?! Mintha mi lennénk a hibásak, hogy egyedül vagy!
- Hülye vagy? – förmedt rá Harry. – Honnan veszed, hogy az a bajom, hogy nincs barátnőm?
- Örülnék, ha nem hülyéznél le!
- Nem tehetek másként, ha ilyen ostobaságokat vágsz a fejemhez! – kiabált vele Harry, miközben dühösen elkezdte leráncigálni magáról a ruhákat.
Hermione próbálta eltakarni a szemeit, hogy ne kelljen őt alsónadrágban látnia.
- Egyszerűen nem hiszem el… - füstölgött Harry. – Hogy a fenébe juthatott ilyen hülyeség az eszetekbe?!
- Látjuk, hogy nézel ránk, meg minden… - tördelte a kezeit Hermione. – Tudjuk, hogy hiányzik a barátnőd…
- Igen, hiányzik Marie! Na és akkor mi van? Ennek semmi köze ehhez!
- Hogyha itt lenne, te is biztos sok időt szeretnél eltölteni vele. Amennyit csak lehet…
- Én soha nem hanyagolnám el egy lány miatt a barátaimat! – ordította Harry.
- Azért lehetnél kicsit tapintatosabb is – húzta fel az orrát Hermione. – Néha szeretnénk mi is egyedül lenni…
- Néha? Amióta visszajöttünk a suliba, még a vécén is többször voltam, mint veletek összesen! Nekem… soha… - próbálta begombolni a nadrágját, de a kezei túlságosan remegtek – nem volt bajom azzal, hogy ti együtt vagytok. És eleinte még meg is értettem, hogy néha egyedül akartok lenni! De egyre többször éreztettétek velem, hogy egyszerűen felesleges vagyok, és zavarok! Ebből pedig kezd elegem lenni! Igazi barátok nem viselkednek így egymással! Mikor Cho és én együtt jártunk, én nem jártam ekkora mellénnyel, és nem néztelek le titeket! És nem sutyorogtam vele titokban! Mindent elmondtam nektek, de ti meg mindig csak félrelöktök, mint egy levetett rongyot!
- Ez nem is igaz!
- Tudod, mit, Hermione? Nem is érdekel ez az egész! – tárta szét a karjait Harry. – És jobb, ha tudod, hogy ki foglak tiltatni a pályáról, ha Ron nem szokik le az integetésről! Csak elvonod a figyelmét!
- Micsoda?! – hördült fel Ron.
- Ami pedig téged illet: ajánlom, hogy mutass valami javulást, mert a meccseket nem azzal fogjuk megnyerni, hogy hány csókot tudsz dobni a barátnődnek! – utalt Harry a fiú húzásainak egyikére. A szív alakban való repkedést már nem is akarta felhozni, látta, hogy Ron e nélkül is eléggé elvörösödik.
- Ezt is csak azért csinálod, hogy…!
- Gyerünk! Mondd csak ki! Ha nem látom rajtad, hogy szívből játszol, azért, hogy megnyerjük a meccseket, akkor repülni fogsz a csapatból!
- Ezt nem teheted!
Harry azonban eleresztette a füle mellett a tiltakozást, és feltépte az ajtót. Átdobta a vállán táskáját. Ginny ép bejönni készült, Harry azonban kézen fogta és már rángatta is lefelé a lépcsőn.
- Nem szólnak, ha a könyvtárba mennek, nem szólnak, ha közösen tanulnak. Az egyik délután voltam Hagridnál, ő meg még kérdezte is, miért nem jövök sose Ronnal és Hermioneval, hiszen ők már vagy egy tucatszor meglátogatták! És nekem még csak nem is szóltak! Meg sem kérdeztek, hogy szeretnék-e menni! – hajtott fel bosszúsan egy fél üvegnyi sört Harry, miközben Ginnyvel, annak ikerbátyjaival és Chloeval ücsörögtek a Három Seprűben. – Pedig Hagridnál biztos nem állnak le nyáladzani, szóval nem értem, miért nem lehetett nekem szólni! Firenzével is egy csomót beszélgettek!
Ginny együttérzően megsimogatta a karját, és zavartan lötykölte az innivalóját.
- Mintha leprás lennék, vagy nem tudom, mi! Már az is baj, hogy élek? – csattant fel, mire a fél kocsma feléjük nézett. – Mit bámulnak?! – förmedt rájuk. Az iszogatók nyomban visszafordultak az asztalukhoz.
Chloe a fonott haját tekergette az egyik ujjára.
- Hát igen… Kettő mellett egy harmadik már felesleges… - sóhajtotta. Az ikrek rögtön egymásra néztek, erre a lány gyorsan megfogta a lábukat. – Persze, nem, ha velem járnak – mondta csábosan.
- Nem tudom, miért csinálja ezt Ron – motyogta Ginny. – Te tutira nem viselkedtél így vele, mikor Choval jártatok…
- Áh… - sóhajtott Harry keservesen. – Hagrid mesélte, hogy annakidején Sirius is átesett valami hasonlón, mikor a szüleim összejöttek. De ők kibékültek! Ronék meg szinte még engem tekintenek minden baj okozójának! Nem hiszem, hogy valaha is jóban leszek velük ezek után… Addig nem, míg így viselkednek…
- Hátha rendbe jönnek a dolgok, Harry – bíztatta Fred. – És tudod, hogy nem vagy egyedül. Hiszen mesélted: a többiekkel jól elvagy. Itt van neked Ginny is, és mi is, végszükség esetén.
Harry elmosolyodott. Jól estek a kedves szavak. Mindenesetre nem tudta őket sokáig élvezni, mert kinyílt a kocsma ajtaja, és pont az emlegetett páros sétált be rajta, Remus társaságában.
- Na tessék… Hát meg vagyok én átkozva? – emelte az égre a szemeit.
A belépők észrevették őket, és kissé vágyakozva pillantottak feléjük. A két prefektuson látszott, hogy szívesen odaülnének hozzájuk, de mégis inkább egy távolabb eső, hármas asztalnál foglaltak helyet.
- Remélem, most is rólam sutyorognak… - sziszegte Harry. – De Remus miért hozzájuk ül le? – motyogta sértődötten.
- Azért ne játssz rá a dologra, Harry – figyelmeztette George. – Ezzel csak még jobban el fogtok szakadni egymástól.
- Egyszerűen csak olyan igazságtalan ez az egész. Nem érdemlem meg… azt hiszem…
Újra kinyílt a helyiség ajtaja és egy sor roxfortos tanár lépett be rajta, Caramel társaságában.
- Minerva, mit adhatok? – kérdezte Madame Rosmerta.
- A szokásosat, Rosmerta.
- Én rögtön két adagot vinnék fel, Rosmerta kedves – mosolygott Hagrid. – Hogy ne kelljen kegyednek cipekednie.
- Óh, köszönöm – mosolyodott el a nő. – Miniszter úr? Flitwick professzor?
Azok fáradtan bólogatva jelezték, hogy ők s a megszokott italukat kérik.
- Rosmerta, tudna felhozni nekünk egy üvegnyi brandyt és pár poharat? Most várjuk a minisztériumi oktatókat, akik a RAVASZ-kurzusokat fogják tartani a diákoknak.
- Persze! Ha megérkeznek, rögtön felküldöm őket! – töltötte tele Hagrid második kupáját is Rosmerta.
- Köszönjük.
A tanárok felballagtak a Harryék asztala melletti lépcsőn az emeletre.
- Szóval kezdődnek a kurzusok… - hümmögött Fred, és kortyolt egyet a söréből.
- Kikhez fogsz járni, Harry?
- Jobbára csak roxforti tanárokhoz… McGalagonyhoz átváltozástanra, Dareling professzorhoz SVK-ra, Flitwickhez bűbájtanra… és képzeljétek, bekerültem Pitonhoz a bájitaltanra! – újságolta lelkesen. – V-re sikerült az RBF-em, ami nem lett volna elég, de volt egy szintfelmérő vizsgám, és az K lett.
- K bájitaltanból? Na, mindjárt letagadjuk, hogy ismerünk! – vigyorodott el George.
- Ki az a Dareling professzor? – pislogott nagyokat Fred. – Valami új tanár?
- Juj, róla nem is meséltél, Harry? – kérdezte Ginny lelkesen. – Igen, új tanárnő, idén került a suliba. Ő is ide járt, és hollóhátas volt. Nagyon jó tanár, tök érdekes dolgokról beszélünk órán.
- És tanít is valami gyakorlati dolgot, vagy vele is csak elméletet vesztek?
- Hát, azért gyakorolunk is – felelte Harry. – Igaz, eddig még csak az erősebb és veszélyesebb, fekete mágiához kötődő varázslényeket vettük, de ha máshol nem, a kurzuson biztos lesz majd egy kis támadás meg védés.
- Egyéként gyönyörű nő – áradozott Ginny.
- Az biztos, halljátok – bólogatott Harry is. – Szerintem el lennétek tőle ájulva.
- Néha nagyon merész ruhákat is fel szokott venni…
- Ja! A mardekárosok direkt kiültek az első padokba, mert gyakran szokott átlátszó szoknyát hordani.
- De nagyon nőies is, meg minden…
- Kíváncsivá tettetek… - hümmögték az ikrek.
- Mi ez a nagy forgalom? – ráncolta a homlokát Chloe, az újra feltáruló ajtó.
Egy fekete kabátos kar tartotta az ajtót, és a félhomályban lassan kibontakozott a belépő Rowena alakja is. Hófehér, vastagabb talár volt rajta, magasított nyakú, és elől gombolós. Csatjai finom kezek faragott munkái voltak, ruhájának szélét szépséges hímzés díszítette. A hosszú fehér köpeny széleit fekete bőrkesztyűs kezeivel fogta, nehogy beakadjon valahova, és elszakadjon. Könnyedén lépdelt előre párat, majd hátrapillantott kísérőjére.
- Ő az! – suttogta izgatottan Ginny.
Az még hagyján volt, hogy az ikrek eltátották a szájukat, de maga Chloe is elvörösödött, mikor Piton lépett be a nő után. Zavartan fészkelődni kezdett a két tanár láttán, lesütötte a szemeit.
Rowena mosolyogva rendelt valamit a kocsmárosnál, majd biccentve feléjük tartott. Perselus fáradt arccal követte, ezért a nő küldött feléje egy bíztató vigyort.
- Professzor – emelkedett fel Harry a székéről, az ikrekkel együtt.
A „pár” megállt az asztaluk előtt.
- Sziasztok - mosolygott rájuk Rowena. – Ti lennétek Ron és Ginny ikerbátyjai?
A fiúk elvörösödve bólogattak és bemutatkoztak, Ginnynek pedig dagadt a melle a büszkeségtől. Perselus a tőle megszokott kimért pillantással nézte őket, és eltöprengett azon, vajon Rowena akkor is ilyen kedves lenne hozzájuk, ha az ő orra alá is annyi borsot törtek volna… Tekintete az ülve maradt, fekete hajú lányra siklott, aki eddig nagy, csillogó kék szemeivel vágyakozva őt nézte. Egy pillanatra elhalkult körülötte a kocsma, és el is homályosult minden. Szigorú, sötét szemei Chloe hosszú, fekete haját és szép arcát vizsgálták, annak minden apró részletét…
- Gyere, Perselus – fogta meg a kezét Rowena, kizökkentve gondolataiból. – A többiek már várnak minket odafenn, tudod, hogy késésben vagyunk!
A férfi azonban nem mozdult, mintha kővé dermedt volna. Chloe arcán a két összekulcsolódó kéz láttán keserves csalódottság jelent meg, szemei pedig megteltek könnyel.
Perselus szíve nagyot dobbant. Rowena érdeklődését is felkeltette, mit bámulhat ennyire, de amikor meglátta az ikrek barátnőjét, sápadtabb lett, mint hófehér ruhája. Harry nem tudta mire vélni a közjátékot, csak zavarodottan pillantott ide-oda.
A bájitaltan tanár úgy érezte, egy rémes hidegzuhany érte a testét. Kétségbeesett próbálkozást tett arra, hogy behatoljon Chloe elméjébe, de az rögtön bezárkózott előtte. Felpattant, összefogta a talárját, és az asztalokban-székekben botladozva kifelé iramodott a kocsmából. Piton elengedte Rowena kezét, és ő is átcsörtetett a felbőszült társaságon.
- Várj! – kiáltotta reménykedve.
Ám Chloe csak futott, újra meg újra hátrapillantva, de amikor meglátta a lobogó talárral mögötte szaladó Pitont, mindig megszaporázta a lépéseit. Mire az egyik forgalmasabb kereszteződéshez ért, mindkét fonott hajtincse kibomlott, szép hosszú haja pedig dúsan omlott vállaira. Mielőtt hoppanált volna, Perselus megpillantotta az állánál a többitől szokatlanul rövidebb tincset. Mintha lenyisszantották volna…
**********
Mielőtt azt hinnétek, félbeszakítom a "legizgalmasabb" résznél, egy kis hozzáfűznivaló következik.
Mikor Marle feltette a honlapjára e művet, kért tőlem egy kis bemutatkozó szöveget. Abban leírtam, hogy a TBwtPBE-t pár apró dolog ihlette.
Az egyik a Pán Péter c. film, amit télen kezdtek el vetíteni a magyar mozik. Mint az a fejlécből kiderül, az abban szereplő
Rachel Hurd-Wood amolyan mintaként szolgált Marie alakjának megformálásakor.
A második "múzsa" David Thewlis egyik fotója volt, amit kb. a szöveg egyharmadánál már beszúrtam. Nagyon szép kis kép.
A harmadik... Azt hiszem, ez volt talán a legerősebb. És most jön az "én" Petrám a képbe.
Hatalmas japán rock-rajongó a lány, engem is sikerült azzá tennie. Március elején kaptam tőle egy adag CD-t, sok-sok banda számaival, képeivel. Neki nagy kedvence a (néhai) Malice Mizer, így tőlük is küldött anyagot szép számmal. Ha az együttes számai elsőre nem is nyerték el a tetszésemet, találtam azért a CD-iken egy gyöngyszemet, amely akaratlanul is e mű megírására sarkallt. Klaha-ról van szó, eme együttes egyik tagjáról. Találtam róla egy képet, aminek hatására mintha magától kipattant volna a fejemből ez a történet. Íme a kép (és egyben a harmadik múzsa):
Talán csak az én beteges fantáziámban született meg egy képzeletbeli hasonlóság Klaha és... hát, mit tagadjam, Perselus Piton (egy fiatalkori) alakja közt. De amikor csak ránéztem erre a képre, Klaha kócos, állig érő, ébenfekete tincseire, átható tekintetére, igen, még az erőteljes orrára is :), valahogy rögtön kedvenc professzorom jutott eszembe. Pont akkoriban végeztem a könyvek olvasásával, nagyon megorroltam Hajnira is, és kezdtem úgy érezni, hogy... hogy valamit írni kell. Csak hogy kiírjam magamból a gondokat, a bennem kavargó gondolatokat... Úgyhogy belevágtam.
És akkor ugye most már tisztázódik az a kérdés is, miért "kék" a címszereplő fiú szeme. Tessék csak Klaha szemeibe nézni. Ő adta az öteltet Lamerin megformálásához, így akár képzeletbeli Lamerinként is felfogható.
(egyébként kész csoda, hogy ilyen szelíd fotót találtam Klaha-ról... elég keményen nyomja a kosztümöket... Íme egy pár kép még: Klaha Pitonként (legalábbis nekem tetszene így :); épp levelet olvas; egyéb hasonló jelmezes képek: egy, kettő és három; egy egész alakos kép egy szenzációs kabátban; roppant édes kép Klaha-val és egy kék szemű macskával; vámpírfogak (!!!); Klaha még nőnek öltözve is szép... ez pedig a kedvencem)
Nah, hát... ennyit szerettem volna mondani. Remélem, azért ezek után is fogjátok olvasni e szösszenetet. :)
*************
Az igazgató szigorúan meredt az előtte álló ikrekre. Harry és Ginny még mindig értetlenül szemlélték a dolgokat, Piton és Rowena arcáról azonban csak türelmetlen dühöt lehetett leolvasni.
- Várom a magyarázatot, fiúk – kezdte Dumbledore.
- Mégis miről, igazgató úr?
- Ne húzzátok az időt! – fakadt ki Perselus. – Hol van? Azonnal vezessetek el hozzá!
- Kihez?
- Ahhoz a fiúhoz, aki ott ült veletek az asztalnál!
- Ő Chloe és a barátnőjük… - próbálkozott Ginny, de a tanárnő szigorú pillantásától azonnal elnémult.
- Az nem lány, hanem egy fiú! – üvöltötte le Piton. Ginny úgy megszeppent, hogy majdnem elkezdett pityeregni. – Hol van a fiam?! – tett egy fenyegető lépést George felé.
- Micsoda? – kapaszkodott meg Harry az egyik szék támlájában.
Az ikrek tüntetően hallgattak.
- Nem kell, hogy velem gyertek. Tudom, hogy hol van a boltotok! – gombolta össze magán a talárt a bájitaltan tanár, mint aki menni készült. Leszaladt a lépcsőn, az ajtó felé.
- Ott nem fogja megtalálni – szólt halkan Fred.
Ginny elsápadt.
- Mi-miről beszélsz, Fred? – cincogta elhaló hangon. – Mi ez az egész?
Perselus megdermedt. Rémülten fordult vissza.
- Több búvóhelyet is kialakított magának, arra az esetre, ha valakinek szemet szúrna mellettünk, és el kellene rejtőznie.
- F-fogva tartottátok? Ti… vágtátok le a haját?
- Ő nem a foglyunk volt!
- Akkor miért volt lányruhákban?!
- Így kevésbé volt feltűnő…
- Jaj, George, ezért anyu nagyon mérges lesz… - tördelte a kezeit Ginny.
Perselus azonban nem tudott megnyugodni. Arcán a szigor helyett kétségbeesett aggodalom jelent meg.
- Ő… ő… akkor fiú volt? – hüledezett Harry. Úgy meg volt zavarodva, mint még soha. Ha az a lány Piton gyermeke, akkor azt jelenti… hogy fiú… és… csak álcából járt az ikrekkel, vagy…? És ő meg tisztára belezúgott! Belezúgott egy fiúba! Nagyot nyelt, hogy úrrá legyen zavarán.
- Hogy hagyhattátok elmenni? Hiszen itt vagyok! Itt van az édesapja!
- Szerintem megsértődött…
- Hosszú évek óta magát keresi, és amikor végre szemtől szemben állnak, azt kell látnia, hogy az anyja helyett egy másik nő fogja az ön kezét. Szerintem kisebb sokkot kapott…
- De mi… - dadogott Rowena – mi nem vagyunk együtt! – csattant fel. – Kollégák vagyunk, régi iskolatársak, és kész!
- Hű, tesó – nézett George bátyjára sokatmondóan.
Perselus rémülten a szívére tette a kezeit, és szinte könyörögve kérdezte.
- Hol van? Vigyetek el hozzá, kér…
- Nem lehet.
Piton elvesztette a türelmét, és a kabátjánál fogva elkapta Fredet és magához rántotta. Arcaik majdnem összeértek.
- Nem érdekel, hogy Arthur gyermeke vagy! A fiamért ölni tudnék! Mondjátok meg, hogy hol van!
- Nem mondhatjuk meg, bármennyire is szeretnénk… Ugyanis nem tudjuk, hova mehetett.
Perselus erre leengedte az ikert.
- Előttünk is titokban tartja a rejtekhelyeit. A Rend tagjai vagyunk, és ha minket követve eljutnának hozzá, az katasztrofális lenne.
- De ne féljen, Lamerin ügyes fiú, tud magára vigyázni! – próbálta megnyugtatni George.
- Igen! Nagyon okos, majd meglátja.
- Mióta… - dadogta Perselus – mióta van… nálatok?
- Nem sokkal az előtt találtuk meg, hogy a nyáron Harryt elrabolták helyette.
- A nyáron? Nyár óta…!
- Perselus! – fogta vissza Rowena. – Folytassátok, fiúk!
- Egyik éjszaka csörömpölésre lettünk figyelmesek… lentről, a konyhából… - kezdte Fred.
- Azt hittük, betörő…
- De helyette csak őt találtuk… Nagyon ramatyul nézett ki, azt mondta, a halálfalók bántak el vele így…
- Ez… igaz… - szólt közbe Harry. – Nekem is azt mondták, hogy csoda, hogy „felépültem”…
- Szóval… befogadtuk, meg minden, és ápoltuk, amíg meg nem gyógyult. Sokáig nem mert kimenni az utcára, mert félt, hogy fel fogják ismerni…
- Így jött az ötlet, hogy álcázzuk lánynak.
- Hogyhogy a hangja olyan vékony volt? – puhatolózott Ginny.
- Az az egyik új találmányunk – húzta ki magát George. – Az ötletet persze a muglik héliumos léggömbje adta. Majd elmagyarázzuk, hogy működik… Egy bájital – kacsintott Pitonra, hátha visszanyeri vele a férfi elvesztett bizalmát.
- Ő küldte a leveleket – folytatta komolyabb hangon Fred.
- Még… megvoltak a rajzai? – kérdezte fájdalmas hangon Perselus.
A fiúk bólogattak.
- De hát… - folytatta sápadtan Piton, aki még mindig alig mert hinni a füleinek -… Harry, azt mondtad, hogy… hogy csak tizenkét évig…
- Ő az – felelte, immár bíztató mosollyal George. – Valóban tizenkét évig volt a halálfalók fogságában. De sikerült megszöknie, és sokáig a muglik világában bujkált. Ott lett ilyen csibésszé… Évekig tartott, míg kiderítette, ki is ő valójában, és hogy mi történt a családjával.
- A halálfalók nem mondtak el neki semmit… de mit is mondhattak volna? Ők se tudták, kinek a gyermeke…
Perselus megkapaszkodott Fred talárjában.
- Küldjetek neki baglyot! Kezdjétek el keresni! Veszélyben az élete, az ellenségeink keresik őt… Nem akarom, hogy…
- Vissza fog jönni… Ebben biztos vagyok – szólalt meg döbbent hallgatás után Dumbledore is. – Ti ketten – mutatott az ikrekre – itt maradtok a kastélyban. Hátha visszajön miattatok.
- Szüksége van ránk, mi vagyunk az egyetlenek, akikben bízik. Az egyetlen barátai – bólintott egyetértően George.
- Rendben lesz, ne féljen.
- Azt hiszem… ma már többet nem tehetünk. Harry, Ginny, menjetek vissza a toronyba, de ha lehet, erről még ne beszéljetek senkinek.
A két diák bólogatva kiment.
Az ikrek is megkaptak egy vendégszobát, és Perselus is elhagyta az igazgató irodáját.
Este volt már, az iskola átriumát csak a csillagok és a dagadó hold fénye világította meg. Lassan, csillogó szemekkel lépdelt a megkönnyebbülten mosolygó Rowena mellett. Az egyik sarkon megállt, és leült a kitett padra.
- Mi a baj? – kérdezte a nő kedvesen.
Perselus azonban csak átölelte magát hosszú karjaival és meghitten mosolygott.
- Él… a gyermekem… életben van – pillantott fel rá, könnyes szemekkel.
- Jaj, Perselus! – fogta közre szép kezeivel a nő Piton arcát. Oltalmazó csókot lehelt a homlokára, majd letérdelt elé. Megfogta és megszorította a kezeit. – Akkor ne sírj! Ne sírj, hanem örülj! Mosolyogj! – cirógatta meg a férfi arcát, mire az boldogabban elmosolyodott.
Hálásan nézte a gyönyörű nőt, akinek szintén kibuggyant néhány csepp könnye az örömtől.
- Olyan volt, mintha téged láttalak volna… Smink ide vagy oda, a vonásai hasonlítanak rád. Olyan volt, mint te iskolás korunkban…
Sokáig ültek még a folyosón, fojtott hangon beszélgetve.
|