Írta: Brigichan (brigichan @ hotmail.com)

Korhatár és figyelmeztetések: 12 éven aluliaknak nem ajánlott

Felkerült: 2004. május 29.

Megjegyzés: Köszönet Annának, aki nagyon szemfüles volt a mozis dologgal kapcsolatban. ^_^

A veszekedés

Harry reggel arra ébredt, hogy szobájának ablakán besüt a napfény. A hatalmas, függöny nélküli ablak volt az egyetlen fényforrás. Az erős, fehér fény olyan vakító volt, hogy bántotta a szemét. Kezével el is takarta arcát, és elfordította a fejét.

A szoba nagy volt, ám üres. Az ágyán kívül csak egy magányos szék és egy szegényes asztalka álldogált a közelében, rajta a legszükségesebb dolgok: vizes tál, kendők, elixírek...

Harry a plafonra nézett. Megint itt volt, a Black-házban. Karácsonykor volt itt utoljára. Sirius akkor még élt...

Keze a derekára kúszott, és megtapogatta a seb helyét. Jókora kötés fedte most a szúrásnyomot, és Harry ellenállt a kísértésnek, hogy bekukkantson alá - noha kiskorában állandóan feltépegette a sebtapaszait, hogy megnézze, vajon gyógyulgat-e már az adott seb.

Ujjaival óvatosan körbetapogatta a tapasz szélét, hogy érez-e még fájdalmat. De csak furcsa bizsergést és csiklandozó érzést tapasztalt. Óvatosan a könyökére támaszkodott, majd megemelte a felsőtestét. Kisebb fájdalom futott végig a gerincén, de ez már jóval szerényebb volt, mint a tegnap esti szenvedése.

Nem is emlékezett rá, mikor vesztette el az eszméletét. Az események is eléggé elhomályosultak az agyában. A folytonos kiáltozás, izgatottság és sírás miatt idővel belázasodott, nem kis felfordulást okozva az őt ápolók körében. A forróság testében olyan hőfokra szökött, melyet már nem volt képes ébren elviselni, így valamikor elveszthette az eszméletét...

Megpróbált felülni. Párszor azért az ajkába kellett harapnia, de végül csak sikerült. Lábait lelógatta az ágyról. Csupasz bőre a hideg deszkapadlót érintette, amitől egy pillanatra kirázta a hideg. Felült, majd eltolta magát az ágytól, és lábra állt, bár az ágy rácsában meg kellett kapaszkodnia. Haloványan mosolygott, és elégedett volt magával, hogy már idáig is eljutott.

Korgó gyomra azonban figyelmeztette, hogy nem éri be ennyivel. Napok óta nem jutott normális táplálékhoz, és ez szörnyen megviselte a testét. Izmai elgyengültek, folyton fáradt volt és kimerült, és görcsös szorítást érzett a hasában.

Bátortalan lépéseket tett az ajtó felé, de szerencséjére nem hasalt el. Kilépett a mindig sötét folyosóra, és megkapaszkodott a lépcső korlátjában. A rezidencia bejárati ajtaja épp akkor csukódott be. Valaki távozott. Ám valaki ott is maradt: Harry megpillantotta a Weasley-ikerpár egyik tagját.

- George, te vagy az? - mondta halkan.

A vörös hajú, langaléta srác felnézett a hang irányába, elmosolyodott, de rögtön aggódó arcot is vágott.

- Harry! Még nem lenne szabad felkelned!

- Én csak... éhes voltam - pirult el a fiú.

- Akkor menj vissza a szobába - szaladt eléje George. - Én meg szólok anyának, hogy dobjon össze valami kaját.

- Már így is rengeteget köszönhetek az édesanyádnak - mondta rekedtes hangon Harry. Igazán betegnek tűnt. - Őt is biztosan kimerítették az utóbbi napok eseményei, nem akarom, hogy még miattam is fáradoznia kelljen. Segíts, kérlek, hadd menjek le a konyhába! - nyújtotta ki feléje a kezét.

A lángvörös hajú Weasley megvonta a vállát, átkarolta Harry derekát, és segített neki lebicegni az étkezőbe. Az most szinte teljesen üres volt.

- Harry, drágám, mit keresel te itt? - horkant fel meglepetten Mrs. Weasley. - Azonnal mars vissza az ágyba!

- Már jobban érzem magam, köszönöm, szeretnék inkább maradni. Olyan rossz egyedül abban a szobában... és... - morgott egyet hangosan a gyomra. - Éhes vagyok - mondta kicsit szégyenkezve.

- Hát jól van - mosolyodott el a nő. - Gyere, ülj le ide! - varázsolt neki oda egy széket.

Harry helyet foglalt az asztalnál, és összemosolygott George-dzsal, aki épp töklevet töltött mindkettejüknek. Pont átláttak mindketten a konyhába.

Lupin az ablakpárkányon ült, és üresen meredt ki az ablakon. Arca hamuszürke volt, mint mindig, de most különösen nyomottnak tűnt. Mrs. Weasley, miközben reggelit készített a két éhes kölyöknek, vitt neki egy pohár innivalót, amit a férfi szomorkásan mosolyogva megköszönt, de utána ugyanolyan letargiába esett vissza. Így pillanat erejéig találkozott a tekintete Harryével, és úgy tűnt, meglepődött. A fiú már nekilendült, hogy mond valamit, de Remus újra elfordult, így odalett a kínálkozó alkalom.

Harry kezdte borzalmasan érezni magát. Lupin egészen biztos, hogy megsértődött a tegnapiak miatt. Elvégre ő, Harry a Privet Drive-ot, Dursleyékat, Pitont és a mugli életet választotta főhadiszállás és a varázslóvilág helyett. És legfőképpen: helyette. A fiú már azon volt, hogy feltápászkodik, és odamegy nagybácsijához, de ekkor halk szuszogást és mormolást hallott. George-dzsal mindketten a hang irányába fordultak.

- No nézd csak, a halálmadár itt szunyókál - mondta kaján vigyorral George. - Tegyünk égő gyufaszálakat a lábujjai közé! - mondta lelkesen.

Harry rásandított.  

- Az egyik rajzfilmben láttam - vonta meg vállát ártatlanul az iker.

Mindketten kuncogni kezdtek, és újra leültek.

Piton a kandalló mellett álló nagy, bársony karosszékben aludt, bár az alkalmatosság igencsak kényelmetlen lehetett számára. Mindkét lábát átvetette az egyik karfán, hátával nekidőlt a másiknak, keze pedig az ölében pihent. Hajszálai néhol kócosak voltak, de összességében azt lehetett mondani, hogy nyugodt, békés álma volt. Arcának izmai ernyedtek voltak, látszott, hogy mélyen alszik.

- Csikizzük meg! - incselkedett George.

- Na de Fred! - rivallt rá anyja.

- De anya! Én George vagyok! - háborodott fel a fiú.

- Ezt a játékot már ismerem!

- Ő most tényleg George - kelt barátja védelmére Harry is.

Már-már elvette a tekintetét az alvó professzorról, mikor az megmozdult. A lábait keresztbe rakta egymáson, kezével végigsimította a szék kárpitját, fejének kényelmesebb helyet keresett, majd elmosolyodott. Harry teljesen meglepődött. Ilyen állapotban még sohasem látta tanárát. Meghitt volt, és bensőséges, és ahogy mosolygott... A fiú szíve mélyén valami kellemes, bizsergető érzés kezdett formálódni.

Amit persze nem látott, hogy Sirius a szék támlájára támaszkodva, gyanakodva figyelte alvó riválisát. Látszott rajta, hogy szívesen tett volna valamit, amivel felébresztheti.

- Régóta alszik? - kérdezte Harry Mrs. Weasley-től, aki épp eléjük tette a tányérokat.

- Hát, már egy ideje - felelte a nő. - Sokáig csak itt ücsörgött az asztalnál... - elrévedten figyelte a férfit. - Szeretem nézni, ahogy az emberek alszanak... Titeket is - nézett a fiára - mindig figyeltelek...

- Anya!

- ... hogy békés-e az álmotok, forgolódtok-e... persze nem volt mindig könnyű, hiszen olyan sokan voltatok... - folytatta, mintha meg se hallotta volna fia szégyenlős tiltakozását.

- Anya! Ha megint arról fogsz mesélni, hányszor csináltuk össze magunkat, esküszöm, kimegyek!

Harry szélesen elvigyorodott. Míg Weasley-ék halk szópárbajba keveredtek, addig ő végzett a reggelijével, majd megitta a maradék töklevet is. Néha nem oltotta a szomját a finom rostos nedű, most is kívánt még volna egy pohár friss, hideg vizet. Felemelkedett, hogy töltsön magának, mikor Piton halkan beszélni kezdett. Először csak kifejezéstelen szavakat mormolt. Karjait maga köré fonta, és kissé összegörnyedt. Harry hegyezte a fülét, hátha megért valamit.

- Lam’rinh... rihn... Lham... e-rin...

- Sssshhht! - intette csendre George-ékat Harry ingerülten. - Valamit motyog! Mit mond?

- ... hn... Lamerhinn... - sóhajtott.

- Az meg mi? Valami bűbáj? - nézett az iker az anyjára.

A nő azonban csak megvonta a vállát és továbbállt. Harry megbűvölten állt, és meredt tanárára. Nagy, zöld szemeiben szánalom és kíváncsiság csillant meg. Várta, hátha mond még valamit a férfi, ami nem ennyire ködös, ám kár volt reménykednie.

Abban a pillanatban éktelen ordítozás és szitkozódás csapta meg a fülét. Sirius anyjának festménye megint felébredt és káromkodva ontotta magából a bölcsességeket.

Piton szemei görcsösen felpattantak, ám pupillái még aprók voltak. Kezét a mellkasára szorította, és a székről is majdnem leesett ijedtében. Ösztönösen talpra szökkent, de zavarodott tekintetéből látszott, hogy még kába és szédül az iménti álom miatt. Remus eközben már átviharzott a szobán és igyekezett a függönyt újra a portré elé rángatni. Perselus összeszorította a szemeit, megdörzsölte a homlokát, majd lassan kezdett magához térni.

Mikor újra kinyitotta a szemeit, Harry állt előtte.

- Jól van? - kérdezte a fiú, és egy pohár vizet nyújtott át neki.

A férfi meglepetten, de elfogadta az italt.

- Mi... ? Mi történt?

- Biztos megint a festmény - legyintett Mrs. Weasley, majd elé is letett egy tányér reggelit.

- Köszönöm, de most nem vagyok éhes - mondta szédülten Piton. - Miért nem vagy ágyban?

- Már egészen jól vagyok - ült le mellé az asztalhoz Harry.

Időközben Remus is visszatért, és szép arcára szokatlanul mogorva kifejezés ült ki. Pitonnal szemben foglalt helyet, és töltött magának innivalót.

Harry a gyomrában ideges szorítást érzett, ahogy a két férfit nézte. Remus átható tekintete, szigorúan ívelt szemöldöke teljesen idegen volt számára. A férfi mindig a béke és szelídség mintaképe volt, nála kedvesebb lényt még sohasem látott. Vonásai most azonban inkább hasonlítottak egy harapni készülő farkasra, mint egy szelíd báránykára, amilyennek mindig is tűnt. Tovaszállt törékenysége: arca egészségesebb színt öltött, és kihívóan nézett a bájitaltant tanító, fekete hajú férfira, akivel képzeletben Harryért küzdött. A fiú nyomorultul érezte magát, amiért Piton mellett ült... vagy hogy nem tud egyszerre mindkettejük mellett ülni. Az asztal egy oldalán ülni olyan, mintha választania kellene kettejük között... Ömleni tudtak volna belőle a bocsánatkérő szavak, melyekkel mentegetőzhetne, de Remus lehunyta a szemeit és kiitta a poharát.

Perselus nem igazán figyelte őket, csak csendben lötykölte a poharában az innivalót, de egyszer-egyszer elkapta Harry fájdalommal teli pillantását.

A fiú számára mintha elhalkult volna a világ, úgy magába roskadt. Leszegte a fejét, és nem is nézett többé fel. Arra eszmélt fel, hogy George átkarolja a nyakát, felrázza őt, és boldogan újságol valamit.

- ... hm? - nézett fel bágyadtan.

- Harry! Gyere, itt van Ginny!

George már szaladt is az előszoba felé lelkesen, magára hagyva barátját, aki csak lassan tudott felkelni helyéről. Az egyre szépülő Ginny addigra már bejött az étkezőbe, és aggodalommal vegyes mosollyal szaladt felé. Hevesen vetette magát a fiú nyakába, és jól megszorongatta, mitől Harry halkan felszisszent.

- Jaj, Harry! Anyáék azonnal küldtek baglyot, mikor megtudták, mi történt veled! Úgy aggódtam! Jól vagy?

- Szia Ginny... - mondta sápadtan mosolyogva a fiú. Megsimogatta a lány hosszú, vörös hajával szegélyezett arcát, adott a homlokára egy puszit, és magához ölelte. Kedvességre vágyott, és szeretetre, mindegy, hogy kitől... - Ne aggódj, kérlek, már jól vagyok... - mondta halkan.

A három fiatal félrevonult. Harryt leültették a kandalló előtt álló fotelbe, ahol eddig Piton aludt. Ginny az egyik karfára csücsült, George pedig letérdelt a szőrmére előttük.

- Nagyon fáj még a sebed? - kérdezte a lány. - Olyan betegnek és gyengének nézel ki... biztos, hogy jól érezd magad?

- Biztos - simogatta meg Harry az arcát. - De inkább mesélj! Hol kóboroltál eddig? Ha Percy Londonban lakik, Ron Hermione-nél, a bátyáid meg a szüleid itt, akkor te kinél mulatod az időt?

A lány elpirult, de el is mosolyodott.

- Az egyik barátnőmnél töltöm a szünidőt, anyáék ismerik őket. Azután kerültem oda hozzájuk, miután a halálfalók már néha magányosan álló mugli családok kúriáit is elkezdték látogatni... Úgy vélték, jobb lenne, ha nem maradnék az Odúban, mert az annyira félreeső helyen van. Tényleg - csattant fel vidáman -, George mesélted már, hogy nemrég apának sikerült lefülelnie egy halálfalót egy gazdag mugli család házában?

Harry kérdőn nézett az ikerre, aki bosszúsan felhorkantott.

- Dehogy mondtam! Apa egy hónapig arról áradozott, milyen csodálatos volt... már a könyökömön jött ki....

Ginny elmosolyodott.

- Na, szóval az úgy volt, hogy apáék fülest kaptak, és sikerült követniük az egyik halálfalót. Valami Werylon volt a neve...

- Ewerilon! Ginny!

- Jó, mindegy. Szóval a fickó valamiért az egyik gazdagabb mugli család házába osont be, és ott sikerült elkapni. A család egyetlen gyermeke, a fiúk, annyi idős lehet, mint mi, hallotta meg, hogy valaki mászkál a házban.... A halálfaló meg majdnem ráküldött valami átkot, mikor apának sikerült elkapnia. Persze a nagy ricsajra feléledt az egész család, és meglátták apáékat... De apa tök jól kivágta magát: azt mondta, valami titkos nyomozó, akinek egy fontos bűnözőt sikerült lefülelnie. Most olvasott valami régi detektívregényt, onnan vette az ötletet... A család persze oda meg vissza volt, hogy a csemetéjük ilyen nagy veszélyben volt, és nem győztek hálálkodni apának. Sőt, meghívták őt és a családját egy ebédre.

- Na ne! - mosolyodott el Harry, és George-ra nézett. - Komolyan elmentetek?

- Dehogyis! Mi nem! De apa elvitte anyát meg Ginnyt. Azóta is azt hallgatjuk, milyen csodálatosan élnek a muglik, és hogy ha egyszer lesz egy nyugodt hete, bevezetteti az Odúba az áramot...

Halkan kacagtak, és Harry örült, hogy végre valami kellemes dolog is történik vele, az elmúlt napok sötét eseményei után.

Az asztalnál Remus gyilkos szempárbajt folytatott Perselusszal, akinek fáradt szemei már lassan zsibbadni kezdtek a sok figyeléstől.

- Mi bajod van? - vetette oda Lupinnak.

- Gratulálok - kezdte megvető hangon Remus. - Sikerült magadhoz édesgetned Harryt. Így még nagyobbat tudsz rúgni James-be. A szeretett fia most téged istenít. Gondolom, örülsz. Egy gyáva féreg vagy!

- Mi...? Hogy merészeled?! - szórt szikrákat Piton szeme, és elkapta Remus grabancát. Az elszántan nézett sötét íriszeibe. - Ajánlom, hogy ezt most azonnal fejezd be! - suttogta oda neki dühösen. - Ahelyett, hogy jelenetet rendeznél, talán inkább elgondolkozhatnál azon, mit is jelent neked ez a kölyök! Harry szeret téged, bár néha komolyan nem tudom, miért. Nincs is annál undorítóbb, ha két felnőtt között egy gyermek lesz a féltékenység tárgya! Hányok tőled! Nézz magadba, és ne lökd el magadtól a gyereket, mint ahogy az a korcs Black tette! Nélküled nem lenne már senkije! - fejezte be tajtékzó dühvel, majd a székre lökte Remust. Felállt és kiviharzott a helységből.

Lupin fortyogó méreggel, ugyanakkor némi önváddal és megbánással meredt maga elé. Óvatosan Harryre pillantott, aki szerencsére semmit sem vett észre ingerült beszélgetésükből. Barátai még mindig szóval tartották, néha még mosolyt is sikerült az arcára csalniuk. Mikor véletlenül találkozott a tekintetük, a fiú egy picit megijedt, majd szomorúan elfordult.

Remus szívében marcangoló érzés lobbant fel. Szörnyű volt beismernie magának, hogy milyen igaza is volt Pitonnak.

Felállt, és odasétált a gyerekekhez.

- Harry, beszélhetnék veled? - szólalt meg szelíden, a szék támláján pihentetve kezét.

A Weasley-gyerekek nyomban felpattantak helyükről, és már el kint is találták magukat a konyhában. Olyan sebesen tűntek el, hogy Harry rendesen meglepődött. Hirtelen védtelennek érezte magát, nem szerette volna, hogy Remus leszidja, kiabáljon vele, vagy...

Legnagyobb meglepetésére azonban a férfi letérdelt elé a szőrmére, ahol eddig George ült. Megfogta mindkét kezét, és bűnbánóan a szemeibe nézett. Ajkain halovány mosoly jelent meg.

- Mostanában... nem igazán úgy viselkedtem veled, ahogy... megérdemelted volna... - kezdte halk hangon, ahogy mindig is beszélni szokott. - Én... kezdtem úgy érezni, hogy egyre jobban eltávolodunk egymástól, hogy... előbb vagy utóbb, de... elveszítelek. Mivel olyan sok időt töltöttél Perselusszal...

- El kellett volna mondanom...! - kezdte volna Harry, de Remus folytatta.

- ... és olyan jól megvoltatok... azt hittem, rám... már nincs is szükséged... mert hát... olyan szörnyű volt látni, hogy az a férfi került hozzád érzelmileg közel, aki mindig csak bántott, és akit... apád sem szívlelt soha...

Harry szemei megremegtek. Elfordult, hogy elrejtse csalódott arcát.

- Hagyd ezt, kérlek... - felelt lemondóan. - Erről nem aka...

- Harry, Piton prof....

- Piton professzor jó ember! - fakadt ki Harry ingerülten. - Teljesen más, mint amilyennek hittem! Magad is láthattad, hogy már egyáltalán nem gonoszkodik velem, hogy tök rendes, és... Egyszerűen undorító, hogy mindig mindenki azzal nyaggat, miért nem hasonlítok jobban az apámra! Azt akarod, hogy én is ugyanúgy, gerinctelenül bántsak másokat, akik lehet, hogy meg sem érdemlik a szemétkedést?!

- Harry!

- Fel se tűnt, hogy nem akarok hasonlítani az apámra? Mit gondolsz, miért nem hordok szemüveget sem? Piton professzor öt éven keresztül gyűlölt olyasvalami miatt, amit nem is én követtem el, és joggal gyűlölt! Én is ugyanígy tettem volna! Szép kis társaság voltatok ti, mondhatom! - tépte ki a kezeit Remus egyre gyengülő, döbbent szorításából. - Cikizni másokat lehet, sőt, szinte felér egy hőstettel! Fedezni persze könnyebb volt őket, mint közbelépni, ugye? Micsoda dicsőséges kis prefektus voltál! Inkább hagytad, hogy a fél iskola Piton professzoron röhögjön, nehogy a barátaid nehezteljenek rád! Ilyen emberekre akarod, hogy hasonlítsak?! - pattant fel a székből. A dühtől remegett az ökölbe szorított csuklója. - Épp az elmúlt napokban kellett a saját bőrömön tapasztalnom, milyen érzés, ha az ember mások kutyája... ha... ha teljesen ki van szolgáltatva másoknak, és nem tudja megvédeni magát! Ne várd, hogy ezek után valamiért is neheztelni fogok Piton professzorra! - arcán végigfolyt egy könnycsepp. - A születésnapomon - remegett meg a hangja, és egy gyors mozdulattal megtörölte az orrát - elég lett volna egyedül a te leveled, és egy évig boldoggá tudtál volna tenni, nem is kellett volna ajándék senki mástól. De nem... te csak a saját féltékenységeden keseregtél, és nem is törődtél azzal, mit jelentesz nekem, hogy mennyire szeretlek, és hiányzol a nap minden percében! Te vagy az egyetlen azok közül, akik igazán közel álltak a szüleimhez, és még életben van! Olyan vagy nekem, mintha tényleg rokonom lennél, és ezért még jobban fáj, amit velem művelsz!

Fejét zavarodottan, tagadóan rázva hátrálni kezdett az elszörnyedt arcú Remustól, majd futásnak eredt. Átvágtatott az étkezőn, majd felkaptatott a lépcsőre. Piton épp Dumbledore társaságában jött lefelé. Durván félrelökte mindkettőjüket, és elfutott közöttük.

Érezte, hogy csípőjén a hegesedő seb ismét felszakad, és hogy minden mozdulatánál egyre jobban kezd fájni. A kötésen lassan egy vörös folt tűnt fel. Harryt azonban ebben a pillanatban nem érdekelt senki és semmi. Berontott a szobájába, az ágyára vetette magát, és keservesen zokogni kezdett. Elvesztett még egy nagybácsit, aki rettenetesen fontos volt neki. Elvesztette Remust...