Írta: Brigi (tbwtpbe@hotmail.com)

Korhatár és figyelmeztetések: e fejezet különösebb korlátozás nélkül olvasható, minden további elején fel van tüntetve a besorolás

Az írás kezdete: 2004. márciusra tehető

Ajánlás: Hajninak, akit nem akartam megbántani vagy magamra haragítani a levelemmel, ezért remélem, ez majd kiengeszteli; illetve Katának.

Elöljáróban: nem voltak különösebb előzményei a történetnek. Egyik napról a másikra határoztam el, hogy elkezdem írni. Aztán a sztori kezdett magától körvonalazódni. Az, hogy ilyen irányt vett, nem zavar, sőt, egészen elégedett vagyok vele. Ha valaki úgy érzi, méltatlanul bántam a karakterekkel, vagy hogy megváltoztattam azok jellemét, hát... akkor sorry. Én így látom jónak. De a kritikát, illetve a magyartalanságokra való rámutatást szívesen várom a tbwtpbe@hotmail.com-ra.

The Boy with the Piercing Blue Eyes

Harry, miután lemosta magáról az egész napos koszt, unottan félresöpörte vizes hajtincseit a szeméből. Egy fehér törülközőt terített saját vállára, hogy a hajából csöpögő víz ne áztassa el teljesen pólóját. Ám egy-egy kóbor csimbókról még így is sikerült vizet csepegtetnie az előtte heverő pergamenlapra. Harry levelet írt.

Két hét telt el azóta, hogy barátaitól elvált a londoni King’s Cross pályaudvaron. A Főnix Rendjének tagjai akkor figyelmeztették Dursleyékat, hogy igyekezzenek jól bánni a fiúval. Úgy látszik, a rémisztő kompánia elérte célját, bár ez inkább róható fel megjelenésüknek, mint kedves szavaiknak.

A Dursley család azóta egyfajta rettegésben él a Privet Drive 4. alatt. Vernon bácsi és Petunia néni, amikor csak megpillantják Harryt, elsápadnak, remegve félrehúzódnak, mintha a varázslófiú valamilyen gyógyíthatatlan és fertőző betegségben szenvedne. Dudley a nyári szünet minden napját házon kívül tölti: a bandájával biciklire pattanva róják a környéket, terrorizálják a kisebbeket, de még a gyümölcsöskertek megdézsmálásától sem rettennek vissza. A kövér Dursley-fiú mindig csak sötétedéskor tér haza, hogy minél kevesebb időt kelljen gyűlölt unokatestvérével töltenie. Még mindig nem felejtette el a tavaly nyári eseményeket: amikor a Magnolia közön őt és Harryt megtámadta két dementor. Amikor csak eszébe jut az az este, hideg borzongás fut át a testén, és egy szelet csokoládéval próbálja meg elhessegetni az emlékeket. Harry ugyan nem mondta neki, hogy a varázsvilágban is ez az egyik legjobb módszer arra, hogy a test és lélek visszanyerje erejét, hiszen Dudley így is elég termetes. De azért titokban örült, hogy „Nagy Dé” - ahogy Dudley-t barátai hívják - magától is megtalálta a gyógyírt a bajára. Bármennyire is utálta unokatestvérét, Harry rettegve gondolt arra, mi lett volna, ha annakidején nem sikerül megfékeznie a dementorokat... Dudley lelketlen zombiként tengődne a világban, ameddig testének ereje ki nem merül, és nem lenne varázslat, amivel vissza lehetne hozni az életbe.

Sohasem hitte volna, hogy egyszer Dursleyék is veszélybe kerülhetnek miatta. Ellenségei, Voldemort, a halálfalók és a dementorok eddig csak varázsvilágban élő barátait és segítőtársait fenyegették, most azonban e mugli családnak is van nem kevés félnivalója.

Harry nem kedvelte a családot, amely eddigi élete során gondoskodott róla. Valahogy azonban a szíve most azt súgta, hogy cselekednie kell. Félre kell tennie a régi sérelmeket, és végre úgy kell beszélnie velük, hogy komolyan vegyék. Fel akar nőni a jóslathoz, a feladathoz, ami rá vár, ám ehhez többre van szükség, mint hogy egész nyáron a lábát lógassa a semmittevés közepette.

Belemártotta a pennáját a tintatartóba, majd szép, egyenes, de kackiás betűkkel aláírta a levelet: „Őszinte tisztelettel: Harry J. Potter”.

Gondosan összehajtogatta a pergament, majd beletette a már megcímzett borítékba. Vörös viaszt csepegtetett a leragasztott papírra, majd egy pecséttel zárta le. Megfordította a kis csomagot - ugyanis a sokoldalas levéltől szépen kidudorodott a boríték - és végigsimított a címzésen. „Perselus Piton Professzor...”

Sóhajtott egyet, majd a levéllel együtt leballagott a lépcsőn, a konyhába, ahol Dursleyék már a vacsorához készülődtek. Neki persze általában nem szóltak, ha elérkezett az evés ideje. Így aki kimarad, lemarad. Eleinte egy párszor korgó gyomorral kellett ágyba bújnia. De hamar megtanulta, hogy orrára hagyatkozva elég pontosan megítélheti, mikor van kész a vacsora. Most is úgy saccolta, hogy Petunia néni borzalmas szagú főzeléke ennél förtelmesebb bűzt már nem üthet meg, így ideje lemenni enni. A levelet gondosan a nadrágja zsebébe rejtette, majd helyet foglalt az asztalnál.

A táplálkozás a Dursley családban igencsak sajátos formációban zajlott. A konyha piciny asztalkáját ülték körül négyen, de korántsem normális módon. Dudley, aki mérete révén elfoglalta az asztal egyik oldalát, most összepréselődve kucorgott szülei közt, akik szintén az ő oldalán foglaltak helyet. Minél távolabb Harrytől, ez volt a mottójuk. Evés közben egy szó sem esett, mindhárman fél szemmel ételüket figyelték, a másikkal pedig Harryt lesték, nem csinál-e valamit, ami kárt tehet bennük.

Harry igencsak kedveszegetten fogyasztotta szörnyűséges vacsoráját, majd mikor végzett, egy sóhajtás kíséretében eltolta maga elől a tányért, és összekulcsolt kezekkel Dursleyékre nézett. Azok azonnal halálsápadtra váltak, és vagy elejtették az evőeszközt, ami a kezükben volt, vagy tátott szájjal bámulták a velük szemben ülő fiút.

- Vernon bácsi, Petunia néni, Dudley, beszélnem kell veletek. Most. Nem halogathatjuk tovább, mert ez nagyon fontos.

Látta, hogy Vernon bácsi arca először elfehéredik, majd vörösödni kezd a dühtől, hogy meg merte törni a vacsora szent csöndjét. De megelőzte.

- Kérlek, ne szakítsatok félbe. Nagyon fontos, hogy megtudjátok az igazságot, hiszen amíg veletek élek, a ti életetek is veszélyben foroghat.

Szavai hallatán Petunia néni elhalóan felnyikkant, és rémülten átkarolta szeretett kisfiának fejét. Bácsikája kezei ökölbe szorultak. Harry nyelt egy nagyot, majd folytatta.

- Tavaly... amikor nyáron Dudleyt és engem megtámadott az a két dementor... Akkor láthattátok, hogy Voldemort erejétől senki sincs biztonságban: sem varázsló, sem varázstalan ember. Akkor megtettem, amit lehetett, és megmentettem Dudley életét - hangsúlyozta, mintha azt remélte volna, hogy nevelőszülei ettől pozitívabban tekintenek rá. Úgy tűnt, nem érte el a kellő hatást. - De korántsem vagyok benne biztos, hogy most, hogy Voldemort visszanyerte teljes erejét, meg tudnálak védeni benneteket. Vagy a barátaimat, akik fontosak nekem. Vagy magamat... - mondta hunyorogva. - Van egy jóslat... - pillantott fel újra, hogy lássa a reakciókat. - Még a születésem előtt rögzítették. Az áll benne, hogy Voldemort bennem fog ellenfelére találni, és hogy egy végső összecsapásban kettőnk közül valaki meg fog halni. Vagy ő öl meg engem, vagy meghal az én... kezeim által - nézett izzadó ujjaira, és zavarában dörzsölgetni kezdte őket, hogy leküzdje a remegését. - Nem számít, hányan állnak mellettünk, hányan segítenek minket, egymás végzetes ellenfelei vagyunk. Ám, amíg gyerek vagyok, és tapasztalatlan, addig ő előnyben van és ezt... - csuklott meg a hangja - sikeresen ki is használta. Rájött, hogyan használhat fel a céljai elérésében, és én nem tudtam ellenállni a hatalmának... Miattam... miattam kellett meghalnia Siriusnak... - érezte, hogy a torkában a gombóc egyre csak nő, és a szeme is szúrni kezdett. - Meghalt a keresztapám, a-akiről meséltem nektek, akit a tévé is mutatott. A segítségemre sietett, hogy megvédjen Voldemorttól, de ez az életébe került. A barátaim és társaim, akikkel együtt harcoltunk, egytől egyig mind súlyosan megsérültek, csak mert az én meggondolatlan és türelmetlen voltam. Engem terhel a felelősség, és ezt nagyon nehéz elviselni. A pályaudvaron a varázslók és boszorkányok, akikkel beszéltetek, mind azért élnek, hogy engem védelmezzenek. De én nem akarom, hogy miattam ezentúl bárki is megsérüljön... vagy meghaljon... - keze lesiklott a nadrágjához, és a zsebéből előhúzta a levelet. - Az elmúlt két hétben volt időm elgondolkozni a történteken. Van egy tanár... egy nagyon jó tanár az iskolában, aki az elmúlt tanévben foglalkozott velem. Megpróbált felkészíteni arra, hogy kivédhessem Voldemort támadásait. Én azonban saját önfejűségem miatt képtelen voltam megtanulni azt, amit belém próbált sulykolni. Ha akkor félreteszem a büszkeségem, sok társamat megkímélhettem volna a szenvedéstől. Nagy hiba volt, hogy ilyen gyerekesen viselkedtem, hiszen mindkettőnk dolgát megnehezítettem. Most jóvá kell tennem ezt a szörnyű baklövést. Megírtam neki, hogy szeretném a nyári szünetben előröl kezdeni a tanulást, az ő felügyelete alatt. És ehhez szeretném a ti beleegyezéseteket kérni - mondta végül határozottabban. Kihúzta magát és mélyen bácsikája szemébe nézett. - Vernon bácsi, kérlek engedd meg, hogy Piton professzor úr itt tölthesse a nyári szünetet, és hogy megtaníthasson arra, amit már régen meg kellett volna tanulnom!