Keletkezett: valamikor nagyon régen (2004 ősze)… és a befejezetlenség szomorú sorsára jutott
Korhatár és figyelmeztetések: AU, 14 éven aluliaknak nem ajánlott
Megjegyzés: erősen alternatív univerzum, ezért kéretik nem is kánonszerűen olvasni (mind az eredeti történettel összevetve, mind, ami a TBwtPBE-t illeti); hirtelen pattant ki a fejemből, noha itt is volt egy múzsám, aki egész megjelenésével hatott a műre, és mintha magától formálta volna olyanná a történetet, amilyen végül lett… amolyan pár perces szabad asszociáció valakiről J
Remus órák óta az aznapi találkozáson töprengett, újra meg újra felidézve minden apró részletet, Harry arcának minden kicsi vonását, szemeinek ragyogását, szomorú arcát…
Ráharapott hüvelykujjára, és izgatottan elmosolyodott.
Milyen szép kisfiú lett belőle, James! Nem is hinnéd!
Ám azon kapta magát, hogy még ő is alig meri elhinni, ami történt.
A munkásszálló koszos és dohos szagú ágyán fetrengve, a falat bámulva azon morfondírozott, vajon valóban megtörtént-e ez a kis csoda, vagy csak képzelte az egészet. Lehetséges lenne? Vajon tényleg elhunyt barátjának árván maradt kisfiával találkozott?
Mégis…
Szegény gyermek milyen elhanyagoltnak tűnt! Elkomorodott, mikor újra felrémlettek előtte Harry reszkető kezei, kipirosodott kis arca, fülei… Hát senkit sem foglalkoztatja a tény, hogy ez a szerencsétlen fiú betegre vacogja magát ebben a hidegben?
Nem tudta megmagyarázni magának, miért, de hirtelen mélyről jövő gyűlöletet érzett a nevelőszülők iránt. Hát nem az ő dolguk odafigyelni rá, etetni, öltöztetni, ha már ők nevelik? Ehhez képest… Olyan sovány, mintha éheztetnék, és a ruhái is… Látszik, hogy használtak, nem rá lettek szabva…
Úgy tűnt számára, hogy Harrynek igencsak szomorú élete lehet nevelőszüleinél. Amit pedig nem érdemelt meg. James forogna a sírjában, ha látná, miként bánnak ezek a muglik a gyermekével… Ez a fiú, aki már e nélkül is annyit szenvedett…
Akaratlanul is előjöttek az emlékek. Annak a szomorú, őszi éjszakának a képei, amikor James és Lily életüket adták Harryért, aki megállította minden idők legrettegettebb fekete mágusát. A porrá zúzott ház, a két merev holttest…
Remus lehunyta a szemeit borzalmában.
És még csak nem is tud róla… Nem tudja, hogy egy másik világban mindenki ismeri a nevét, mindenki hősként beszél róla, és visszavárja…
Egy pillanat erejéig eltöprengett azon, vajon megvan-e a kisfiúban a képesség a varázslatra. Hiszen teljesen átlagos, mugli gyermeknek tűnt. Ha volnának különleges, kirívó képességei, biztos nem hagyná magát bántani… De hát mágikus erő hiányában hogyan győzhette volna le Voldemortot?
Egyik kollégája hatalmasat horkantott az egyik távoli ágyon, ami némiképp visszazökkentette őt a valóságba. Ránézett a karórájára.
- Mindjárt hajnalodik - nyüszítette fájdalmasan.
Az újabb nap, teli fáradtságos munkával most azonban izgalommal töltötte el.
- Visszamehetek hozzá! Láthatom! - mosolygott boldogan a párnájába, ahogy egy-két órára letette a fejét, hogy aludjon is egy keveset.
Míg az ebédszünetben kollégái szokás szerint elvonultak, ő fogta a táskáját, előkotorta belőle a pénzét, és elszáguldott a szerény belvárosba. Besuhant az első boltba, ahol gyerekholmit lehetett kapni. A mosolygó anyukákra és unatkozva fecsegő eladókra ügyet sem vetve kiválasztott egy szép, hosszú, kötött, vörös sálat, egy hozzá illő sapkát, és egy pár, kicsi, arany-vörös színű kesztyűt. Gyorsan fizetett, hiszen még vissza akart érni az iskolába. Tudta, hogy minden nap ilyentájt engedik ki a gyerekeket játszani, és nem akarta elmulasztani a találkozást Harryvel. Szaladt, amennyire gyenge lábai engedték.
Mire visszaért, az apróságok már kint nevetgéltek, és csúszkáltak a megfagyott víztócsák jeges tetején. Szemeivel Harryt kereste, akit ugyanazon a padon pillantott meg, ahol tegnap ültek. Mosolyogva sietett feléje.
- Szia Harry - köszönt rá boldogan, kissé lihegve. A hideg levegő szúrta a tüdejét a futástól.
- Szia - nézett fel rá a gyermek, ahogy szomorkásan lóbálta a lábait.
- Hoztam neked valamit - guggolt le elé Remus. Elkezdte kicsomagolni a kis ajándékot.
Letépte a címkét a sapkáról, és jó mélyen Harry fejébe húzta. Megigazgatta alatta a hajszálakat, és elégedetten gyönyörködött benne.
A kisfiú megtapogatta a meleg fejfedőt pici ujjaival, és kissé félénken nézett vissza Lupinra.
- Az enyém? - kérdezte.
- Aha - biccentett Remus. - És ez még nem minden.
Fogta a sálat, és körbetekerte Harry nyakán, ügyelve, hogy az jól eltakarja a füleit, és fedje az arcát is, hogy semmije se fázhasson. Végül ráadta a két kis kesztyűt, majd felállt, hátralépett, hogy megcsodálja a művét.
Harry úgy festett, mint egy nagy, dundi madár, ami odafagyott a villanypóznára. A finom, meleg holmi annyira elütött kopott és foltos ruháitól, hogy ő maga is alig akarta elhinni, hogy megtarthatja őket.
Remus elmosolyodott.
- Tetszik?
- Nagyon szép - vallotta be Harry szégyenkezve.
- Akkor viseld egészséggel.
- De mi lesz, ha… ha Dudley ezt is elveszi? - nézett a kisfiú szőke unokatestvére felé, aki máris irigykedve sugdolózott barátaival.
Remus benyúlt a zsebébe, megfogta pálcáját, és halkan egy bűbájt suttogott. Ha minden jól megy, senki sem veheti el tőled ezeket…
- Ne hagyd magad - kacsintott rá Lupin cinkosan. - Mennem kell - biccentett visszatérő társai felé. - Vigyázz magadra!
- Köszönöm szépen! - mászott le a padról Harry.
Remus vigyorogva integetett neki, ahogy visszaballagott a kiásott gödrökhöz. Újra megmarkolta a talicskát, és tolni kezdte arra felé, amerre az építésvezető utasította. Fél szemét azonban még mindig a céltalanul sétálgató Harryn tartotta, aki lassan kezdett megbarátkozni meleg sáljával. Ölelgette annak lelógó végét, jó mélyen belesüppedt: úgy tűnt, élvezi a finom anyag simogatását. Néha egy aprócska mosoly is megjelent az arcán.
Ahogy azonban Lupin biztonságos távolságon kívül esett, Dudley is előmerészkedett. Odasompolyogtak a boldog Harry mögé, és előbb körülvették, minthogy az feleszmélhetett volna. Az egyik meglökte.
- Ki volt az az ember? - kezdte a faggatózást Dudley.
- Egy bácsi az építkezésről - nyögte Harry, akinek majdnem beszakadt a háta a taszigálástól.
- És miért hozott neked sálat meg sapkát? - förmedt rá unokatestvére.
- Nem tudom…
- Nekem is kell! Mondd meg neki, hogy nekem is hozzon!
Úgy tűnt, Dudleyt borzasztóan bosszantotta, hogy Harry ilyen szép kis ajándékot kapott valakitől.
- Add ezt ide! - próbálta meg lekapni a fejéről a helyes kis sapkát.
Ám feljajdult, és visszahúzta a kezét.
- Ez szúr! - nyüszítette fájdalmas hangon.
Két társa is megpróbálta elvenni Harrytől a sálat meg a sapkát, de ugyanúgy megszúrta a kezüket valami.
- Nem is kell ez a vacak! Szúr! - futottak el vinnyogva, otthagyva a meglepődött Harryt.
A fiú csodálkozva húzta le a kesztyűjét, hogy megtapogassa a sapkáját. Óvatosan érintette csak meg, látva, hogy megsértette az Dudley bőrét. Félt, hogy az ő kezét is megszúrja, ám…
Nem érzett semmit, csak ugyanazt a puhaságot, mint belülről. Nem volt semmi baja az anyagnak - ő legalábbis nem vett észre semmit.
Nagy szemeivel Remus felé pillantott, aki épp egy nagy zsákot tett le a fal tövébe, még mindig őt figyelve. Elmosolyodott a közjáték láttán, és hihetetlen melegség öntötte el a szívét, mikor a kisfiú mosolyogva integetett feléje.
AJÁNLOM AZ OLDALT
