Keletkezett: valamikor nagyon régen (2004 ősze)… és a befejezetlenség szomorú sorsára jutott
Korhatár és figyelmeztetések: AU, 14 éven aluliaknak nem ajánlott
Megjegyzés: erősen alternatív univerzum, ezért kéretik nem is kánonszerűen olvasni (mind az eredeti történettel összevetve, mind ami a TBwtPBE-t illeti); hirtelen pattant ki a fejemből, noha itt is volt egy múzsám, aki egész megjelenésével hatott a műre, és mintha magától formálta volna olyanná a történetet, amilyen végül lett… amolyan pár perces szabad asszociáció valakiről J
Egy zsúfolt gyorsvonat robogott keresztül a szürkülő tájon. Szokatlanul tele volt; vagy az tűnt inkább különösnek, hogy ennyire tömött. Hiszen mindig sokan utaztak vele: munkások, diákok, vagy csak egyszerű turisták. Tényleges számuk sosem volt igazán szembetűnő, hiszen a sok-sok vagonban egyenletesen eloszlottak. Most azonban, hogy csak három szabad kocsi indult, embertelenül kis helyre passzírozták fel magukat az utasok.
A kalauz, megvonva a vállait, azt felelte a bosszús kiabálásra, hogy hétvége van, és a vasúttársaság szerint nem lenne gazdaságos több szerelvényt indítani. Ez szíven ütötte az utazóközönséget, és mindenki berzenkedve tolongott a lépcsők alján.
A szerencsésebbeknek jutott ülőhely a fűtött, kényelmes fülkékben. A többség azonban a folyosókra kényszerült. Eleinte még kényelmesen elfértek, szinte mindegyiküknek jutott egy ablak, amit csak ők birtokolhattak, amin keresztül csak ők gyönyörködhettek a táj szépségében. Idővel azonban - ám még bőven az előtt, hogy a vonat elindulhatott volna - annyian próbáltak még felszállni, hogy még a kocsik ajtóit is nehéz volt bezárni. Így az utasoknak hamar rá kellett ébredniük arra - mindamellett, hogy lemondhattak a személyre szóló panorámáról -, hogy mennyire kényszerűen szociális tér is egy vagon folyosója.
Fiatalok, fiúk és lányok félszegen pillantgattak egymásra, hiszen olyan közel álltak a másikhoz, hogy szemeik színét és szeplőik számát is könnyűszerrel meg lehetett állapítani. Sokaknál egy csapásra nyilvánvalóvá vált, hogy nem a fűtés, de még csak nem is a sok réteg pulóver és kabát okozza a kellemesen bizsergető melegséget, mely a mellettük állók láttán elöntötte őket.
Mikor már a második megállónál meg akarták ruházni a kalauzt, kezdett általános derültség kialakulni közöttük. Lehúzták az ablakokat, és kidugták kíváncsiskodó fejeiket, hogy megmosolyogják a kisebb-nagyobb perpatvarokat. A tény, hogy a méltatlankodó, felszállni már nem tudó utasok talán még szerencsétlenebb helyzetben vannak, mint ők, valamelyest enyhítette a bennük tomboló feszültséget. Kacagtak a kiabáló, tehetetlen vasutasokon, és titkon remélték, hogy a következő megállónál is lesz valami néznivaló.
Míg egyesek a Times legújabb számát lapozgatták, intellektuálisan hümmögve, addig mások a The Sun-t nézegették. Akiknek azonban se könyv, se walkman nem jutott, azok a szemeik előtt suhanó tájban próbáltak gyönyörködni. Néha felkiáltott valaki, kifelé mutatva, hogy felhívja a figyelmet egy csoport őzikére, egy-egy kóbor rókára vagy nyuszira, melyet pár pillanatig mindenki csodálhatott. Mégis voltak olyanok, akiknek valahogy semmi sem tudta felvidítani a lelkét.
Egy fiatal, ám megviselt arcú, szalmaszőke hajú férfi állt a kocsi felénél, és kifejezéstelen arccal meredt a kinti tájra. Igaz, néha őt is megmosolyogtatták a mellette, butaságokon kuncogó lányok, és a túlsó végen mulató, szőke, loboncos rockerifjak. De minél tovább tartott az út, annál nyomasztóbbá is vált számára. Sajgó homlokát nekinyomta a hideg ablaküvegnek, hogy valamelyest lehűtse magát.
Remus Lupin, a maga huszonhét évével feleslegesnek érezte az életét. Bárhova is sodorta a sors, bármilyen javulást is remélt, a jó mindig váratott magára, és tovább taszította. Öt éve volt már, hogy a muglik világában tartózkodott. Havonta egyszer kénytelen volt ugyan átlépni a mágikus téglafalat, mely az Abszol útra vitte, de még ezt is keserű szájízzel tette.
Ilyenkor intézte el anyagi ügyeit, és jelentette a Minisztériumban, hogy vérfarkas, és hogy holdtöltekor veszélyessé válhat.
Minden élő vérfarkas fém karperecet kapott az átváltozás idejére, melybe belevésték adataikat, ami alapján azonosítani lehetett őket, ha történt volna velük valami - vagy ha elkövettek volna valamit. Remus nem értette, miért van erre mindig szükség, hiszen olyan megalázó volt az egész procedúra… Már eleve a laikusok tekintete, az undor, amivel minden vérfarkasra néztek, elviselhetetlen érzés volt… Ráadásul ezt havonta átélni…
A legtöbben pár alkalom után megcsömörlöttek volna az egész helyzettől, de ő már korábban elvesztette az emberekbe és a szép jövőbe vetett bizalmát.
Amikor hét esztendővel azelőtt elszakították tőle minden barátját, és mindent, ami valaha értéket jelentett számára, azt hitte, véget ér az élete.
Lily és James Potter, valamint Peter meggyilkolása, és a tény, hogy Sirius - kit ugyanúgy, testvéreként szeretett, mint a többieket - tömeggyilkosság miatt börtönbe került, hamar megkeserítette ifjú szívét. Nem értette a világot, és hogy miként szorulhatott beléje ennyi gonoszság. Büntetésként élte meg, hogy pont ő, kinek a teste amúgy is egy ilyen szörnyű kórsággal küszködik, maradt csak életben, vagy szabadlábon.
Egyedül maradt, és úgy érezte, már semmi sem tudja a varázslók világában marasztalni. Munkát nem talált köztük, hiszen mind hamar rájöttek másságára. Úgy döntötte hát, hogy a muglik közt próbál új életet kezdeni. Alkalmi munkákon tengődött lakása környékén, ám ezek legtöbbje erős fizikumot követelt, amivel ő nem rendelkezett. Mivel azonban a muglik számára elfogadható, iskolai papírokat nem tudott felmutatni, kénytelen volt ezeket a megerőltető állásokat elfogadni. Építkezések, költöztetések, felújítások… Mindent megcsinált, amit csak munkaadói rájuk bíztak. Hat-nyolc varázstalan munkás volt állandó társa, akikkel ide-oda utaztak, ha jött egy megbízás. Ha nem a cég telephelyének közelében kaptak feladatot, munkásszállókon laktak, míg be nem fejezték az adott építkezést. Mindig holtfáradtan tértek haza egy-egy ilyen út után, és társai néha azt kérdezték, élet-e az ilyen, és ha igen, mikor lépnek már ki ebből a sanyarú sorsból. Gyakran nem lelték örömüket másban, csak az italozásban és a kártyázásban, ám Remus nem volt hajlandó csatlakozni hozzájuk. Megvolt a magához való esze, hogy tudja, ez nem jelentheti a megoldást. Ilyen borgőztől teljes estéken inkább magányosan sétálgatott, vagy az udvart seperte.
Állandó egyedülléte azonban felkeltette az egyik takarítólány figyelmét. Remus először nem tulajdonított különösebb figyelmet a hölgynek, aki alig lehetett húsz éves. Ha rámosolygott, viszonozta, ha kávét kínált neki, elfogadta, de nem érezte úgy, hogy ez bármilyen kötelezettséget is jelentene számára. Mindamellett… rég volt már, hogy valaki igaz szívvel érdeklődött személye iránt…
Emily egyszerű teremtés volt, és nem sok ésszel áldotta meg a sors. Iskoláit hamar befejezte, hiszen nem volt különösebben okos, ezért inkább, Remushoz hasonlóan, kényszeredetten próbált munkát találni, amiből eltarthatta magát. Így hozta össze a sors azzal a céggel, melynek a férfi is dolgozott. Takarítói munkára szerződtették, ami sok mocsokkal és szenvedéssel teli állás, de ha pénzt kapott érte, Emily nem reklamált. Szégyellte ugyan magát, koszos ruháit, kezeit és maszatos arcát, ahogy görnyedt háttal súrolja a követ, mikor a dolgos férfiemberek épp ebédszünetüket tartják. Volt, hogy odakiáltottak neki pár incselkedő megjegyzést, de ő igyekezett ezeket nem magára venni. És kimondhatatlanul örült, hogy Remus nem tartozott gúnyolói társaságába. Bátortalanul, de igyekezett közelebb férkőzni a férfi szívéhez. Mindketten túlságosan félénkek voltak ahhoz, hogy nyíltan kezdeményezni merjenek, de végül a lány volt az, aki egy este, búcsúzóul gyorsan megcsókolta, és elszaladt.
Remus dobogó szívvel nézett az ártatlan teremtés után, és először érezte úgy, hogy megint minden jó irányba terelődhet. Legközelebbi találkozásukkor már ő volt az, aki a csókot adta, és szépen, lassan, de sikerült összemelegedniük. A férfi azon kapta magát, hogy minden rábízott feladatot olyan gyorsan akar elvégezni, ahogy csak lehet, hogy minél hamarabb láthassa újdonsült kedvesét. Nem lehetett túlságosan nagyvonalú, hiszen fizetése így is alig elégítette ki saját igényeit, de a lány sem volt kimondottan követelőző. Beérte Lupin szerelmével, ami mindkettejüket boldoggá tette.
Remus nem is értette néha, mit keres a nő mellett. Ő varázsló volt, a lány mugli, ő vérfarkas, Emily pedig még csak nem is tudott erről a veszedelemtől… Mégis belemenekült a kapcsolatba, mert évek óta nem volt olyan biztos támasza, mint akkor.
Egy éves kitartó ragaszkodás után - annak ellenére, hogy még mindig titkolta előle vérfarkasságát, és állandó sebeinek mibenlétét -, megkérte a lány kezét, aki boldogan mondott igent. Kár lett volna gazdagabb udvarlóról álmodoznia: tudta, hogy az ő társadalmi rétegét a tanultabbak kevéssé becsülik. A szerény, polgári esküvőn csak az ő szülei voltak jelen, Lupin nem hozott senkit.
Ám a szeretetre méltó pár boldogsága nem tarthatott sokáig, a gyermekáldás ellenére sem. Emily gyermeket várt, Remus pedig egyre jobban szenvedett, amiért nem lehetett őszinte vele. A kisbaba érkezése ugyan olyan hihetetlen boldogsággal töltötte el, amit sosem remélt volna, mégis… Ha elhallgatja előlük az igazat, és csak tizenegy év múlva derül ki, hogy esetleg a gyermek is örökölte varázslói képességeit, azt Emily sosem bocsátotta volna meg. Eldöntötte hát, hogy beavatja a nőt a féltve őrzött titokba, és csak remélni tudta, hogy az nem ijed meg nagyon. Félelme azonban beigazolódott, hiszen hitvese előbb rémülten kiabálni kezdett vele, majd olyan - nem várt - undor ült ki az arcára, ami szinte kettészakította Remus szívét. Egy állatot szerettem, üvöltötte a nő utálkozva, mikor megtudta, hogy férje vérfarkas. Azonnal felbontatta házasságukat, Lupin minden könyörgése ellenére, és közös munkaadójuknak is felmondott, hogy ne is lássa többé a férfit. Remus kétségbeesetten próbált kapcsolatba lépni vele, hogy kimagyarázza magát, ám mindent feladott, mikor megtudta: Emily klinikán terhesség-megszakítást hajttatott végre.
Megsemmisülten roskadt magába, kihűlt szívvel, és újra reménytelenül, azt kívánva, bár történne vele valami. Egy baleset, egy leszakadó állványzat, ami elveheti tőle az életét… mely annyi ember szenvedését okozta már. Ártatlan gyermekének is miatta kellett meghalnia, és ez volt a legsúlyosabb bűn, amit el tudott képzelni magának. Szeretett volna eltűnni, szeretett volna meghalni… ám ahhoz túl gyáva volt, hogy önkezével vessen véget életének.
Áthelyezését kérte hát a cég egyik távolabbi leányvállalatához, hogy rideg kedvesének még az emléke se kísértse. Az új munkaadó most egy közeli előkészítő iskola renoválására kapott megbízást. A szükséges kellékeket teherautókon már előreküldték, a munkásoknak pedig a maguk módján kellett eljutniuk a helyszínre. Remus Lupin most épp oda tartott a sebesen robogó, ám tömött vonattal.
Ránézett az órájára, és úgy saccolta, pár perc múlva megérkezik. Ezért fogta hátizsákját, melybe alig pakolt többet pár tiszta ruhánál, és sorozatos bocsánatkérések közepette igyekezett átevickélni a folyosón szorongó embereken. Épp idejében ért oda a lépcsőkhöz, mert a szerelvény ekkor gördült be a kicsi állomásra.
Nem sokan szálltak le rajta kívül, így be is csukta az ajtót maga mögött. Sóhajtva nézett körbe a barátságosnak tűnő pályaudvaron. Minden tiszta volt, és békés, nem úgy, mint Londonban, ezért rögtön érzett egyfajta szimpátiát a környék iránt. Rámosolygott az őt üdvözlő táblára, majd megindult Little Whinging belvárosa felé.
AJÁNLOM AZ OLDALT
