Korhatár és figyelmeztetések: Rowena POV, erőszakos szexualitás, ezért 18 éven aluliaknak nem ajánlott
Megjegyzés 1:rape, de talán nem abban az értelemben, ahogy sokan képzelnénk :P
Megjegyzés 2: ez most kissé párbeszédesebb
Megjegyzés 3: újból erősen kapcsolódik a TBwtPBE aktuális (33.) fejezetéhez
Ajánlás: azoknak, akik csak akkor képesek kritikát írni, ha végre valami megbotránkoztatót olvasnak
Felkerült: 2004. december 26.
Some Sentimental Stuff
4. rész
Egyik lyukasórámban unottan ballagtam a lakosztályom felé. Aznap valahogy semmi kedvem sem volt a harmadiksokhoz: minden alkalommal csináltak valami galibát. Én pedig most túl fáradt voltam bármilyen csínytevéshez.
Üresen kongott a folyosó lépteim zajától. Talárom susogva húztam magam mögött. Ebben a pillanatban kevéssé tűnhettem nőiesnek: beesett vállakkal és görbe háttal vonszoltam magam; könyveim pedig, melyeket durván a táskámba gyömöszöltem, csak még jobban húzták lefelé karomat.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam az ajtómat. Már nyúltam is a pálcámért, mikor megéreztem, hogy…
Valami megváltozott. A hely aurája másmilyen volt. Nem így hagytam - jutott rögtön az eszembe. Betört valaki…?
Kicsit megremegett a kezem. Nem igazán volt rejtegetnivalóm, mégis aggódtam amiatt, akit bent találhatok - bárki legyen is az. Miért én? Miért hozzám? Mi keresnivalója lehet bárkinek nálam?
Megérintettem a kilincset, és benyomtam az ajtót. Bizonytalan léptekkel haladtam a hálószobám felé, ahonnan halk, motoszkáló neszt hallottam. Egyre hevesebben vert a szívem.
Egy zaklatott alakot pillantottam meg. Fel-alá járkált, idegesen gesztikulálva, mintha magában beszélve. Külseje szokatlanul muglis volt. Fehér garbót viselt fekete nadrággal és csizmával. Ében haja csak úgy lebegett minden fordulatánál.
- Perselus? - nyögtem hatalmas megkönnyebbüléssel. - Hát már megint bájital-összetevőkért indulsz, kedvesem?
Fáradt arckifejezésem máris eltűnt, helyére mosoly kúszott.
- Hogy jutottál be? - kérdeztem kíváncsian, miközben letettem taláromat és táskámat az egyik székre.
Szemeidben aggodalom csillant, ahogy felém lestél.
- Az most nem fontos - mondtad gyorsan. És igazad is volt: jobb, ha nem tudok róla.
- Bizony, hogy nem. A lényeg, hogy most itt vagy - fogtam meg a kezeidet mosolyogva.
- Várj…
- Csókolj meg! - fontam magam köré karjaidat. - Szeretkezzünk!
- Nem lehet… - sóhajtottad, bár láttam a szemeiden, hogy legszívesebben engednél a kísértésnek. - Nem, kérlek, Rowena, hallgass meg!
Megszorítottad a csuklómat, és szigorú szemeiddel végigmértél.
- Abba… kell ezt hagynunk - kezdted.
- De hát mit, Perselus? - kacagtam zavartan. - Ne viccelj, kedvesem, inkább vetkőzz, és bújjunk egy kicsit az ágyba!
- NEM… - emelted fel a hangod, ami némiképp megrémisztett.
Láttam, hogy megbántad a kirohanásodat, mert odaléptél hozzám, és homlokod az enyémhez tapasztottad.
- Nem lehetünk együtt többet.
Lelkesedésem átadta a helyét a bizonytalanságnak. Mintha boldogságom apró csengettyűje felhagyott volna angyali játékával. A zsigereimben csilingelő édes muzsika fájdalmas hamissággal hallgatott el.
- Miről beszélsz? - kérdeztem bátortalanul. - Ha az bánt, hogy ez a munkahelyünk, és mások is tudomást szerezhetnek a kapcsol-…
- Nem, nem ez a baj - hunytad le szépséges szemeidet. - Valami nagyon más… sokkal… veszedelmesebb…
- Mondd el, kérlek.
Elléptél tőlem, és úgy tűnt, megpróbálod újra összeszedni kusza gondolataidat.
- Már az elején el kellett volna mondanom. Nem sokan tudják… és eddig nem is adódott belőle semmi gond…
Leültem az ágyam szélére. A gyomromat szorító érzés sejttette velem, hogy valami súlyos dologról lehet szó.
Letérdeltél elém.
- Jogod van tudni, hogy… vámpírvér folyik az ereimben.
A szám elé kaptam a kezemet és sikkantottam egyet. Felpattantam ültemből - majdnem fellökve ezzel téged - és szívre szorított kézzel fel-alá kezdtem járkálni a szobában. Mint ahogy érkezésem előtt te is tetted.
- És… - törtem meg a csendet pár perces rohangálás után - … és vámpír is vagy? - nyögtem ki. - Úgy értem - nyeltem egyet - igazi, rendes vámpír?
- Nem! - ráztad meg a fejd, ami valamennyire megnyugtatott. - De a hajlam… negyedvérig megvan bennem.
Nem igazán értettem, mire gondolsz.
- Az apám vámpír volt, mikor születtem.
- Szentséges… - ám elharaptam mondatom, és inkább kapaszkodót kerestem székem támlájában.
- Az anyám nem volt az! - folytattad, mintha mentegetőzni próbálnál. - Legalábbis - bicsaklott meg a hangod - akkor még nem. Az apám… csak később ejtett rajta harapást.
Összeszorult a szívem. Nagyon ritkán beszéltél nemzőidről, és a gyermekkorodról. De ilyenkor mindig mély szomorúság csengett ki a hangodból. Elmondtad, hogy csak az édesanyád szeretett otthon. És tudom, hogy az apád folyton bántott titeket. Bármit tett is az anyád, nem érdemelte meg, hogy vámpírrá tegyék.
- Engem gyerekként nem haraphatott meg. Úgy nem lettem volna a hasznára. De az ösztön… a vérszomj, Rowena! Az itt folyik bennem! - hadartad tehetetlenül.
- Ezt eddig miért nem mondtad el nekem? - kérdeztem könnyező szemekkel.
- Mert… - hajtottad le a fejed keserűen - eddig sikerült elnyomni magamban minden gyilkos késztetést. - De ma…
- Mi történt? - tettem fel a kérdést rekedten, de rettegtem a választól.
- Ma… itt volt a kastélyban valaki…
- Valaki?
- Egy férfi… A fiam… ráismert!
Újfent sikoltottam.
- Felismerte benne az egyik fogvatartóját?
Némán bólintottál.
- Nem tudom, hogy történt - vallottad be kelletlenül. - Elöntött a düh, és legszívesebben darabokra szaggattam volna…
- És megtetted? - kiáltottam.
- Nem… de Harryék meglátták rajtam, mi is vagyok valójában.
Boldogan csuklottam a sírástól. Odaszaladtam hozzád, és a nyakadba borultam.
- Hála az égnek! Hála az égnek, hogy nem tetted meg! Már azt hittem, örökre elvesztettelek…
- Rowena… - mondtad halkan - mi ezt akkor sem folytathatjuk tovább.
- Miért nem? Hisz’ nincs semmi baj! - csókoltalak meg újra és újra. - Egy vámpír az ösztönei hívásának engedelmeskedik, ha támad. Ha vért és gyilkolást kíván. Olyankor nem lát, nem hall, csak a szenvedélynek él! És ne mondd, hogy tévedek! Elvégre sötét varázslatok kivédését tanítok, vagy mi! - mosolyodtam el az okítás hevében.
- Hát pont ez az! Mi lesz, ha… - fogtad kezeidbe maszatos arcomat - ha a szenvedély hevében véletlenül megharaplak, és…?!
- Az nem történhet meg! Nem lehet!
- Hidd el nekem! Lehetséges! Az anyám is… - suttogtad keserűen.
- Nem… Nem! - ráztam a fejem makacsul.
- Itt a vége, Rowena - folytattad sötéten. - Szeretlek, féltelek, és nem tehetlek ki ekkora veszélynek. Megóvnálak bármi áron, még ha ez azt is jelenti, hogy le kell mondanom rólad.
A szavaid egyértelműek voltak, a beszéded világos. Jól előre eldöntöttél mindent, azzal nem is számolva, és mit akarok majd. Hogy lehetsz… hogy…
- Hogy lehetsz ennyire önző?! - kiáltottam. - Az már nem is számít, hogy én mit érzek?
- Meg kell értened. A te érdekedben…
- Te csak ne cselekedj az én érdekemben!
- Kérlek, ne tedd ezt még bonyolultabbá, mint amilyen már most is!
- Nem kell, hogy óvjál! Miattam ne mártírkodj!
Éreztem, hogy elönti az arcomat a vér. A halántékom lüktetett a méregtől, könnyeim csak úgy égették a bőrömet.
Bántani akartalak. Viszonozni a kínt, melyet most nekem kellett kiállnom - miattad. Azt akartam, hogy érezd, mennyire fáj…
Egy nem várt mozdulattal az ágyra löktelek. Zavartan kalimpálva elterültél a puha matracon, és értetlenül néztél. Rád vetettem magam. Az öledbe ültem, és leszorítottam a karjaidat. A szemeidben mintha tiltakozást láttam volna… De ez csak tüzelte az elhatározásomat.
Bűnhődj! Szenvedj!
Ajkaid után kaptam, és vadul megcsókoltalak. Nem volt ez se szép, se szenvedélyes. Inkább démoni és erőszakos. Többször is összekoccantak a fogaink, én pedig jó erősen beléd haraptam. Felnyögtél, bár nem engedtem, hogy hang jöjjön ki a torkodon. A vér keserédes ízét éreztük mindketten. Szörnyülködve néztél fel rám, és valóban borzalmasan festhettem. Gyorsan szétmaszatoltam a vért a számon, mielőtt még elszégyellhettem volna magam. Mégis… kellett valami, ami megerősíti cselekedeteimet… különben talán visszakoztam volna…
Hatalmas pofont kevertem le neked. Láttam rajtad, hogy egyre rémültebb vagy az őrült kirohanásaim miatt. Teljesen megdermedtél. Eddig csak óvatos, gyöngéd oldalamról ismertél. Nem is gondoltad volna, hogy képes lennék bántani téged. Normális körülmények közt nem is… de most…
Újra csókoltalak, és te vonaglottál alattam. Ki akartál szabadulni, de ujjaim csak annál erősebben szorítottak. Körmeim porcelánfehér bőrödbe mélyedtek, és rózsaszín vonalkákat hagytak maguk után.
Megragadtam a pulóvered ujjait, és elkezdtem leráncigálni rólad. Nem nagyon ment, mert immár hevesen ellenkeztél. Karmoltam és haraptam, morogtam, mint valami vadmacska. Elengedtem az egyik kezedet, de a térdemmel továbbra is szorítottalak. Saját, indigókék kabátomat kezdtem bontogatni, de a bosszantó, kis gombok mind kibújtak remegő ujjaim alól. Dühösen rántottam hát rajta egyet, így a legtöbb gomb leszakadva pattant szanaszéjjel. Meredő szemekkel nézted, ahogy feltárul előtted meztelen mellkasom. Éreztem, hogy ágyékodat elöntötte a vér… helyes! Hadd fájjon hát!
Addig tomboltunk és harcoltunk egymás erejével, mígnem minden ruhát leszaggattunk magunkról. Én akarva, te önkéntelenül. Ott feküdtél alattam, meztelenül, össze-vissza marva, izzadtan, kiszolgáltatva. Szörnyetegként zilálva mozogtam rajtad, élvezve tehetetlenségedet.
Egy nőt mégsem üthettél meg… nem bántanál… sosem tennéd… Értsd meg végre…
Zokogva a mellkasodra borultam, és remegve öleltem a nyakad. Hosszú hajam betakarta mindkettőnket.
Kis idő múlva mozdultál csak. Kezeiddel átöleltél, puha tenyered és hosszú ujjaid a hátamat simogatták. Együtt sírtál velem, ugyanakkor vigasztaltál is. Nem haragudtál, éreztem a csókjaidon.
Féltve betakartál mindkettőnket. Szeretetteljesen nézted piszkos arcomat. Lassan kezdtél rájönni, hogy te ilyesmire nem lennél képes… Velem nem…
Szeress, kérlek! Nem hagyhatsz el! Szükségem van rád. És te is csak velem együtt vészelheted át ezt az egészet.
AJÁNLOM AZ OLDALT
