A pártfogók(2.rész)
2007.02.01. 19:35
- A minisztériumhoz benyújtott perindíték alapján a vita tárgya egy ingatlan és számtalan ingóság, melynek teljes listája… igen, látom. Tehát a teljes lista mellékelve van a kérelemben. A vita alapja egy végrendelet, melyet még Mrs Ursula Molly Prince, a felperes édesanyja és az alperes néhai felesége állított ki 1959. március 19-én, egy hónappal sajnálatosan bekövetkezett halála előtt.
Dumbledore oldalt pillantott és látta, hogy Ignatius összeszorítja a száját, felesége pedig nyugtatólag megfogta a kezét.
- Tehát Mrs Prince…
- Mrs Prewett, ha kérhetném! – szólt most közbe a Dumbledore balján ülő Ignatius.
Az alperes és Voldemort, aki eddig az asztalt bámulta, most fölnézett.
- Parancsol? – pislogott újra a bíró.
- Anyám haláláig az apám nevét használta – magyarázta Ignatius. - A Prewett-et. Nem pedig a Prince-t.
A bíró megvakarta a feje búbját.
- Látom, bajban leszünk a nevekkel… - sóhajtotta. – Rendben van, tehát Mrs Prewett… Öhm… Mr Prince, van ellenvetése?
A horgas orrú férfi megrázta a fejét, majd a jegyzőkönyv kedvéért kinyögött egy határozott nemet. A bíró folytatta:
- Mrs Prewett a végrendeletében minden vagyonát, a cornwall-i házat és annak minden ingóságát, valamint a Gringotts Bank 811-es széfjének teljes tartalmát kizárólagosan férjére, Marius Prince-re hagyta.
A bíró ekkor elhallgatott és körbenézett a pártfogókon és az ügyfeleken, akik hallgatásba merülte, de Voldemort ezt a pillanatot választotta ki, hogy megszólaljon.
- Az elhangzottak fényében tehát érthetetlen, hogy Mr és Mrs Prewett milyen alapon támadják a végrendeletet. Tudtommal hosszú betegeskedése alatt egyetlen egy alkalommal sem látogatták meg Mrs Prince-et…
- Prewett-et – szólt közbe a bíró Caramelhez fordulva. A jegyző szaporán satírozott.
- Nem látogattuk meg?! – háborgott Ignatius felesége. – De hisz…
Dumbledore csitítólag megfogta az asszony kezét és visszaültette a helyére, mert nagy indulatában felpattant a székről.
- Csillapodj Lucretia, kérlek – mondta, ezután pedig a bíróhoz fordult: - Mrs Prewett azt akarja kifejezni, hogy férjével és három gyermekükkel összesen kilenc alkalommal próbálták felkeresni Ursulát, mióta 1958 decemberében megtudták, hogy halálos beteg, valamint számtalan levelet írtak.
Voldemort ismét közbeszólt, de ügyfele csak méltóságteljesen felszegte fejét és tovább hallgatott.
- Amelyekre nem érkezett válasz – szögezte le. – Mr Prince pedig világosan közölte velem, hogy mi állt azokban a levelekben: Mr Prewett kétségbeesetten próbált bocsánatot kérni Mrs Prince-től a veszekedések miatt, amelyek egészen addig folytatódtak, amíg Mr Prewett és kedves családja – hangsúlyozom: önszántukból el nem hagyták a házat.
Ignatius és Lucretia idegesen összepillantottak, azonban Dumbledore rendíthetetlen nyugalommal hallgatta.
- Ennek értelmében úgy vélem, világos, hogy Mr és Mrs Prewett semmilyen jogot nem formálhat sem a házra, sem a benne fellelhető értékekre, melyeknek jogos tulajdonosa értelemszerűen Mr Prince.
Most Ignatius érezte úgy, hogy betelt a pohár, bár ő nem pattant fel, mint a felesége, csak ökölbe szorította a kezét és elvörösödött.
- Az a ház évszázadok óta a családunk birtokában van! Anyám mindennél fontosabbnak tartotta a családot! Ha velünk még össze is veszett, miért nem hagyta a húgomra vagy a nővéremre, akik végig ápolták és vele maradtak… És mi ez a zagyvaság, hogy nem látogattam meg? Be se tehettem a lábam a házba! Még a közelébe se tudtam menni az anyámnak, hogy megnézzem, hogy érzi magát!
Voldemort gúnyos mosolyt öltött az arcára, Mr Prince pedig továbbra is úgy viselkedett, akár egy kőszobor.
- Érthető, hogy Mrs Prince nem kívánta látni magukat a családi botrányok után – mondta a pártfogó.
Ignatius most még dühösebb lett és most őt is vissza kellett ültetni a helyére Dumbledore-nak.
- Muriel, a nővérem mondta, hogy anyám ezerszer sírt, hogy látni akar minket… látni, mielőtt még… - elcsuklott a hangja, de gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét. – Miért nem hívják be tanúskodni? Hívja be a nővérem!
- Ne féljen, a tárgyalásra behívhatja a nővérét… - hagyta annyiban Voldemort. – Megjegyzem, a húga, Mrs Theresa Black egészen másként vélekedett arról, hogy magának és a családjának van-e még keresnivalója abban a házban. Ügyfelemtől úgy tudom, ő sem látná szívesen magukat…
Ignatius időközben kissé lehiggadt, s most dühös sasként fordította fejét a horgas orrú férfihoz.
- Mivel beszélte tele a húgom fejét?
Voldemort erre Mr Prince-re nézett: - Nem kell válaszolnia – mondta.
- De én azért válaszolnék – szólalt meg hosszú hallgatás után a fakó arcú férfi. Ignatius szemébe nézett és hanyag, nemtörődöm hangsúllyal szólt hozzá: - Nem beszéltem tele a húga fejét semmivel, Ignatius, és ha egy kicsit is ismerné a saját családját, tudhatná, azért, mert Tessy velem sem áll szóba. Engem ugyanúgy nem tudott elfogadni az anyjuk férjeként, mint maga és Muriel. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy Ursula a feleségem volt, mert ő így kívánta. Maguk azonban éjnek évadján betörtek a házamba, a kifejezetten ellenük húzott védelem dacára, és kiraboltak. Érdekelne, hogy tud tükörbe nézni, ha arra gondol, hogyan fossza meg a saját anyját a döntés jogától, mikor a közelébe se nézett és otthagyta, mikor haldoklott?
- Ez nem tartozik ide, Mr Prince… - emelte fel a kezét a bíró, de a férfi nem törődött vele.
- Ursula döntött úgy, hogy rám hagyja a házát és a vagyonát, mert én mellette voltam. Maga pedig, a saját fia, betör az édesanyja házába és kirabolja, csak hogy holtában még egyet rúgjon bele…
Ignatius és Lucretia ezúttal egyszerre ugrottak fel, s velük együtt Dumbledore is, megpróbálván csillapítani őket.
- HOGY MERÉSZELI?! – tajtékzott a vörös hajú ember. – HOGY KÉPES EZZEL VÁDOLNI?! ÁTKOZOTT…!
- Csillapodjon, jóember! – próbálta féken tartani a bíró, de végül Dumbledore csitító szavainak engedelmeskedve ültek le mindketten. Caramel lázasan körmölt a háttérben.
- Itt most nem ezt kell megvitatnunk – vonta le a következtetést a bíró. – Mr Prewett ellen már indítottunk egy büntetőjogi eljárást a betörés miatt, de ez egy hagyatéki per, ezért kérem, tartózkodjunk az ilyen megnyilvánulásoktól.
Kis szünetet tartott, míg lehiggadtak a kedélyek, majd Ignatius felé fordult.
- De bevallom, én sem látom a vita okát, Mr Prewett – mondta szerencsétlen képpel. - Világosan látszik, hogy az édesanyja, betegsége ellenére józan ítélőképessége birtokában hozta meg a döntését…
- Ez azonban igencsak kétséges, ha meg nem sértem közbeszólásommal, tisztelt bíró úr – állította meg Dumbledore.
A bíró megint szapora pislogásra kényszerült és enyhe csodálkozással az arcán nézett a pártfogóra.
- Az alperes netán úgy véli, Mrs Prewett kényszer alatt írta alá a végrendeletet?
Dumbledore határozott igennel felelt.
- Fizikai vagy szellemi…?
- Esetleg mindkettő – egészítette ki a pártfogó.
Az öreg bíró előrehajolt és feszülten figyelt az új információkat hallva.
- Alátámasztja ezt valamilyen orvosi jelentés? Boncolási jegyzőkönyv?
Ignatius láthatóan zavarban volt, feleségével együtt, mert nem számítottak ilyen kérdésre.
- Nem… nem készült boncolási jegyzőkönyv… mért készült volna…?
Dumbledore azonban már készen állt a válasszal:
- Nem, valóban nem boncolták fel szegény jó Ursulát. Azonban a leánya, Tessy, aki alapszintű gyógyítói végzettséggel is rendelkezik – itt van az ispotály által kiállított bizonyítvány másolata… - szóval Mrs Black meggyőződéssel állítja, hogy az anyját befolyásolták. Mikor orvos látogatta, tökéletesen normálisan viselkedett, azonban éjszakánként, álmából felriadva gyakran megesett, hogy összefüggéstelenül hadonászott és az örökségről beszélt. Véleményem szerint, mely egyezik Tessy-ével, Ursula ezekben a percekben volt magánál, nem pedig fordítva…
Ekkor jelentőségteljesen Mr Prince-re nézett, aki azonban továbbra is a higgadtság szobra volt, a szeme se rezdült. Helyette a bíró mondta ki a véleményét:
- Ez még nem bizonyíték erejű – jegyezte meg kétkedő arccal.
Dumbledore bólogatott.
- Valóban nem az – mondta. – Ez csupán egy érdekes körülmény, amit szükségesnek tartottam megjegyezni… De nem csupán ez az egyetlen, ami bizonyítja, hogy Ursula nem volt egészen biztos a döntésében bármilyen okból, legyen az kényszer vagy határozatlanság…
- Mire akar kilyukadni? – kérdezte Mr Prince.
Dumbledore készséggel folytatta.
- A lényeg az, kedves Marius, hogy a listán, melyet Mr Prewett mellékelt a perindítékhoz, egyetlen darab sem szerepel azok közül, melyekről szó esik a végrendeletben.
- Ezt hogy érti?
Dumbledore meglengette előttük a papírt, melyen Ignatius kackiás betűi sorakoztak, majd odacsúsztatta a bíró elé.
- Az ezeken szereplő holmik – úgymint az a ritkaságszámba menő étkészlet, az arany ékszeres dobozka, a nappaliban található vitrin teljes tartalma: oklevelek, bizonyítványok, a Prewett-pecsétgyűrű, a pompás diadém (Mr Prince szeme ekkor mohón felcsillant), valamint az a bámulatos Cassandra-kristály – ezek egyike sem szerepel a végrendeletben.
Voldemort felhorkantott, mint aki nevetségesnek veszi az állítást.
- Már hogyne szerepelne! A végrendeletben az áll, hogy a Prewett-ház és minden ingósága…
Dumbledore bólintott.
- Valóban így írta Ursula! – helyeselt. – Azonban a Mr Prewett által visszakövetelt holmik egyike sem volt már a házban, mikor a hölgy sajnálatos módon elhalálozott. Sőt, már akkor sem, mikor a végrendelet megszületett.
Egy pillanatra mindenki elnémult, megemésztve a hallottakat. Lucretia és Ignatius arcán látszott, hogy ez nekik is új.
- Az lényegtelen – mordult föl végül Mr Prince, meg se várva Voldemortot, hogy összeszedje a gondolatait. – Ursula tulajdonában voltak, a végrendelet szerint pedig engem illet.
Dumbledore mosolyogva felemelte hosszú mutatóujját.
- Csakhogy az ékszereket és bútorokat semmilyen törvény vagy előírás nem köti egyetlen adott épülethez sem, szabadon átvihetők – fejtette ki bővebben. - Azonban ebben az esetben is Mrs Prewett tulajdonát képezik, így ő rendelkezik felette. Muriel pedig tanúsíthatja, az édesanyjától kapta az utasítást, hogy a két szekrényt és tartalmukat vigye el a házból. Ha kétségei vannak, megmutatnám önnek ezt az iratot, mely bizonyítja, hogy Ursula Prewett névre kiadtak egy raktárhelyiséget a minisztérium alaksorában…
Dumbledore újabb iratot halászott elő köpenye feneketlennek tűnő zsebéből és odacsúsztatta a bíró elé.
- Ott az aláírás, ugyanaz, mint a végrendeleten. A keltezés pedig világossá teszi, hogy ez egészen pontosan három nappal a végrendelet aláírása előtt történt. Ezek a tárgyak, a két vitrint is beleértve, nem tartózkodtak a házban a hagyatéki okmány hitelesítésekor, tehát nincsenek bennefoglalva a végakarat leírásában, mely szóról szóra így határozza meg Mr Prince tulajdonjogát: „A ház és minden benne található ingósága…”
Voldemort és a horgas orrú ügyfele olyan képet vágtak, ami semmi jót nem ígért. A pártfogó véreres szeme tébolyult vörösbe váltott, Mr Prince pedig hitetlenkedő-vicsorgó ábrázatot öltött.
- Megdöbbent arcát látva, Mr Prince, feltételezem, nem tűnt fel önnek, hogy Muriel elvitte azt a két vitrint – szólt újra tárgyilagosan Dumbledore. - Persze megértem, hogy felesége iránti aggodalmában elkerülte a figyelmét, annak ellenére, hogy ön egészen Ursula haláláig ott maradt vele az ágya mellett. Magam is így voltam, mikor szegény jó apám elhunyt. Napokig kóboroltam céltalanul és mire felébredtem a gyászból, már Írországban találtam magam egy szántóföldön…
Ignatius és Lucretia arca sugárzott az örömtől ezeket hallva. Dumbledore ismét kacsintott rájuk bíztatásképp, csakúgy, mint mikor megérkeztek és kezdetét vette a megbeszélés.
Az öreg bírónak is beletelt néhány percbe, mire átrágta magát a temérdek információn és papíron, de végül helyeslően hümmögött.
- Hát igen, ez világos… - motyogta, felháborodott arckifejezést váltva ki ezzel Mr Prince-ből. – A két vitrin és a tartalmuk nem Mr Prince tulajdona, hanem a legidősebb gyermeké, aki ez esetben… hol is van…?
- A nővérem – segítette ki boldogan Ignatius. – Muriel tulajdona.
Voldemort minden igyekezete ellenére sem tudott higgadt maradni, orrlyukai kitágultak az idegességtől.
- Vethetnék egy pillantást arra a raktár bérbe-adási szerződésre? – szólt a bíróhoz, aki azonnal bólintott és átnyújtotta neki.
Dumbledore sátor módjára összetámasztott ujjai fölött összeráncolta a homlokát. Voldemort a papírba temetkezett és vagy háromszor átolvasta, mielőtt visszacsúsztatta a bírónak.
- Akkor ezzel megvolnánk – foglalta össze az öreg -, de még kérdéses a ház és a Gringotts-beli széf sorsa.
- Nincs ebben semmi kérdéses – rázta meg a fejét Voldemort. – A ház és a széf egyértelműen benne foglaltatik a végrendeletben.
- A széf valóban, Voldemort – mondta Dumbledore, használva a másik pártfogó által kért nevet a jegyző kedvéért. – De a házzal ismét csak problémáink akadnak!
Mr Prince gyanakodva összevonta vastag szemöldökét, Dumbledore pedig rövid szünet után tovább beszélt:
- A drága Ursula, betegsége miatt alighanem megfeledkezett róla, hogy ő maga nem rendelkezhet a ház fölött.
- Micsoda? – Mr Prince most már meg se próbálta véka alá rejteni megrökönyödését.
- …az ugyanis akkor már nem az ő tulajdona volt. Hanem a másik leányáé, Tessy-é, akivel ugyancsak a végrendelet aláírása előtt közel egy héttel hozott tető alá egy tulajdonjogi nyilatkozatot. Parancsoljanak… - Dumbledore újabb iratot halászott ki a zsebéből és a bírónak adta. Ezen is ugyanaz az aláírás szerepelt, mint a végakaraton.
- Ez meglepő fordulat! – csodálkozott az öreg bíró, mikor átnézte a lapot.
Ignatius levegő után kapkodott a meglepetéstől.
- Ezek… ezek szerint a végrendelet érvénytelen?
Dumbledore megcsóválta a fejét.
- Nem egészen – válaszolta, megelőzve a bírót. – Csupán a házra vonatkozó része. Ursula nem rendelkezhetett afölött, ami nem volt a tulajdonában. A házban található ingóságokra azonban sem Tessy, sem Muriel nem tarthat igényt, azok továbbra is Mr Prince tulajdonában vannak, leszámítva persze a két vitrint és tartalmukat. De a többi bútor és a Gringotts-beli széf érdekében sajnos tehetetlenek vagyunk – vonta le a végső következtetést.
Ekkor derűsen felnézett Voldemortra és Mr Prince-re.
- Valami probléma van? – vonta föl a szemöldökét.
- Csupán kíváncsi lennék, honnan tud mindezekről? – kérdezte fagyosan Voldemort.
Dumbledore legyintett.
- Muriel és Tessy rögtön felkerestek a papírokkal, miután hallották, hogy elvállaltam a pártfogó szerepét. Bármilyen viták is voltak a testvérek közt a múltban, szívükön viselték ezt az ügyet – ekkor megint rövid szünetet tartott, de aztán újult erővel folytatta és szavait egyenesen Voldemortnak intézte: - Mindazonáltal Ursula ezen meglepő intézkedései két lehetőséget vetnek fel, de a végeredményük ugyanaz. Amennyiben Ursula összezavarodott és nem volt tisztában azzal, hogy így az örökség csaknem háromnegyed részét nem fogja megkapni a férje, az azt jelzi, hogy az orvosi igazolás téves volt vagy hamis – tehát a hölgy szellemi befolyás alatt állt. A betegsége ugyanis önmagában nem vezethetett szellemi leépüléshez.
- Azonban, ha tisztában volt vele, mit csinál és józansága teljes tudatában ruházta át a házat a legkisebb lányára, valamint vitette el a vitrineket és tartalmukat a legidősebb gyermekével, az azt jelenti, hogy valamiért szükségesnek ítélte ezeket az intézkedéseket. Márpedig ennek egyetlen oka lehet: ha ezt haláláig titokban akarta tartani, mert félt valakitől – ez pedig természetesen fizikai kényszerítést jelent.
Mr Prince felháborodott hangon felhördült és olyan paprikavörös lett, mint pár perccel korábban Ignatius. Mielőtt azonban megfogalmazhatta volna a tiltakozását, Voldemort jelzésképpen megragadta a karját. Erre csak nyelt egyet és visszaült a helyére.
- Érdekes feltevés, Dumbledore – sziszegte a pártfogó. – De csupán egy feltevés, mint azt korábban mondtam.
Dumbledore arcáról most leolvadt a mosoly és előrehajolt.
- Nekem az elég.
A bíró, az alperes és a felperesek egyikükről másikukra kapkodták a tekintetüket, látszott, hogy nem igazán értik, miről van szó. A szóváltás befejeződött, a két pártfogó még egy darabig farkasszemet nézett, végül Voldemort elfordította a tekintetét. Dumbledore hangosan megköszörülte a torkát, összekulcsolta az ujjait és újra a bíróra nézett.
- Ennyi mondandóm volt. A többiről a végrendelet egyértelműen szól… Egyetértesz Ignatius? Lucretia? – pillantott védenceire, akik elégedetten bólintottak.
Az öreg bíró összecsukta a dossziét.
- Akkor azt hiszem, ezzel végeztünk is mára…
- Nem! – csattant fel Mr Prince dühösen. Egy pillanatra minden szempár rá szegeződött.
Az öreg bíró zavartan pislogott.
- Valami baj van, uram? – nézett fel a dühös arcra.
Voldemort összeszorított ajakkal nézett maga elé, de most lassan védencéhez fordult. Az észrevette, hogy őt nézi, mire arcszíne lassan visszaváltozott sápatagra, sőt, egy kicsit tovább fehéredett és szemei kitágultak.
- Nem… - nyelt egyet a férfi. – Semmi probléma…
A bíró ekkor folytatta, mintha mi sem történt volna:
- A hagyatéki perben a végső döntés a jegyzőkönyvben foglaltak alapján a február tizedikére kitűzött tárgyaláson várható. A büntetőjogi per időpontját február huszonhatodikára tűzöm ki. Ennek során pedig döntést hozunk abban az ügyben, hogy Mr Prewett és neje valóban bűncselekményt követtek-e el, mikor betörtek Mrs Prewett házába és eltulajdonították a vádiratban foglalt tárgyakat.
Ekkor felállt és egyenként kezet rázott mindenkivel.
- Uraim és hölgyem, nagyon örültem. A viszont látásra!
Mindenki szedelőzködni kezdett, de Voldemort nem akart mozdulni a helyéről. Mr Prince felpattant mellőle és kiviharzott az ajtón. Ahogy elment Dumbledore előtt, csaknem fellökve Lucretiát, arca falfehér volt és szeme is idegesen forgott. Végül Voldemort is felállt és újra higgadtan vonult ki a teremből a bíró és a jegyző nyomában.
Dumbledore és védencei maradtak utoljára, s ekkor Lucretia szorosan megölelte pártfogójukat.
- Köszönjük Albus – hálálkodott az asszony. – Nem tudom, mit csináltunk volna nélküled…
- Azért még ne örüljetek előre! – integetett a mutatóujjával Dumbledore. – Még hátravan a másik per. Ott legjobb esetben is pénzbírságot fogtok kapni. Nem hiszem, hogy kevesebbel megúszhatnánk…
Ignatius arcáról egy kicsit lehervadt a mosoly.
- Majd kinyögjük valahogy… - mondta végül. – De én akkor is hálás vagyok, Albus! Egy életre leköteleztél. Ha bármiben szolgálatodra lehetek, csak szólj!
Dumbledore megveregette a vállát.
- Eljöhet még az ideje… Üdvözlöm a gyerekeket!
Azzal elköszöntek egymástól, Ignatius és a felesége lesiettek a lépcsőn, Dumbledore azonban nem követte őket.
Helyette ráérősen elsétált a férfi mosdó ajtaja előtt, s mikor sejtése beigazolódott, megtorpant. Voldemort nem egyedül volt bent, hanem egy hang válaszolt neki, ami egyértelműen Mr Prince-é volt.
- Átkozott Prewettek! Átvertek… az egész család átvert… az a két némber… Átkozott hárpiák!
- Nem érdekelnek a problémái, Prince! Az ékszert akarom – jelentette ki a hang, mely Voldemorté volt, mégis valahogy más, mint a megbeszélésen.
- Most már hiába akarja! – dohogott a férfi. – A vitrinben volt, elvitték!
- Mert maga nem figyelt rá eléggé… Ne feledje: én nem tűröm a kudarcot. Ezt vésse eszébe!
- De Voldemort… - szólt kétségbeesett hangon Mr Prince. – Ha ezt tovább folytatjuk… Nem tudom… A tanácsban már így is egymás torkának estek a családok! Hová fog ez vezetni?
- Annál jobb! – hangzott az eltökélt válasz. - Bármilyen messzire hajlandó vagyok elmenni, érti?
Dumbledore eleget hallott, zsebre dugta a kezét és leballagott a lépcsőn. Már a földszinten sétált ráérősen a ruhatár felé, mikor Voldemort utolérte. Arcán már nyoma sem volt ingerültségnek, leolvashatatlanok voltak az érzelmei, de Dumbledore megkockáztatott egy kérdést, ahogy fiatalabb társa elviharzott mellette:
- Csalódott vagy, Tom?
- Egy kicsit sem – rázta meg a fejét Voldemort, miközben öltözködött a ruhatárnál. – Maga azonban alighanem az lesz. A tárgyaláson nem fogja tudni kimagyarázni…
Dumbledore is magára öltötte hosszú, hímzett köpönyegét és egy csúcsos süveget nyomott a fejébe.
- Ahogy ezt mondod, egyre inkább azt hiszem, hogy nem is Ignatius és Lucretia az ellenfeled ebben a perben…
Voldemort megfordult és gonosz vigyort erőltetett az arcára, ahogy Dumbledore szemébe nézett.
- Higgyen, amit akar! – sziszegte, majd köszönés nélkül az ajtóhoz csörtetett, a nyaka köré kanyarította zöld sálját és kilépett a hóesésbe. Az ajtót durván bevágta maga mögött, ami mérges ciccegésre késztette az öreg portást.
- Mondjanak, amit akarnak, én bizony nem kedvelem ezt a Voldemortot, hallja-e, Dumbledore? – szólt hozzá, feje búbját vakargatva. – Goromba fráter… És mégis miféle alak lehet, aki ilyen nevet választ magának?!
Dumbledore a másik pártfogó távozása óta a zárt ajtót nézte mereven, mintha azon keresztül követné szemmel a távozó Voldemortot, de most megrázta a fejét és nagyot sóhajtott.
- Attól tartok, hamarosan kiderül, kedves Fenwick – dörmögte sötéten, majd búcsút intett a portásnak és kilépett az ajtón az utcára, Voldemort lábnyomait követve a hóban.
|