- Piton üzent? – kérdezte meglepődve Ron, mikor Harry megmutatta nekik az érmét.

- Ez elég különös… - morfondírozott Hermione. – Mit akarhat tőled? És egyáltalán hová tűnt a harc kellős közepén?

Ron dühöngve a pad karfájára csapott maga mellett.

- Gyáva féreg! – füstölgött. – Otthagyott minket a legnagyobb bajban! Ekkora egy szemét…!

Hermione azonban nem dühöngött, csak Harryt nézte, aki viszont érezte, hogy az arcára kiül valami félelem.

- Mi a baj?

Harry a világ minden pénzéért se mondta volna meg nekik, hogy mit csinált Pitonnal, mikor el akarta rángatni őt Voldemort és a barátai közeléből. Ugyanolyan ösztönös, düh vezérelte cselekedet volt, mint mikor megátkozta Bellatrix Lestrange-et a Cruciatus átokkal.

De ez nem varázslat volt. A kézfején még mindig ott volt a száradt vér, melyet most furcsán taszítónak talált.

- Na, mi van? – sürgette Ron, aki Hermionéhoz hasonlóan szintén észrevette barátja furcsa viselkedését.

- Megnézem, mit akar – jelentette be Harry a tőle telhető legkönnyedebb hangnemben.

Belül azonban sokkal idegesebb volt. Nem tagadta maga elől, hogy attól tartott, Piton nem fogja egykönnyen megbocsátani, amit tett vele. Talán revansot akar venni… Most, hogy Voldemort eltűnt, semmi sem tartja vissza, hogy bosszút álljon rajta mindenért, amit az apja vagy ő okozott neki.

- Add át neki az üdvözletemet! – mondta Ron. – Egy-két Carbunculus átok képében!

Hermione rosszallóan ciccegett.

- Siess haza – mondta Harrynek. – A Black-házban leszünk kilencre!

- Persze – hagyta rá még mindig a találkozó célján töprengve.

- Hozunk valami kaját is, hogy éhen ne haljunk! – tette hozzá Ron, de Harry addigra már felkészült a dehoppanálásra.

Zsebre dugta az érmét, erősen koncentrált az úti céljára, aztán megpördült a sarkán és máris érezte az összepréselődést, a rövid ideig tartó, ám annál kellemetlenebb fulladozást, ami még az előtt véget ért, hogy elviselhetetlenné vált volna.

Az Abszol út teljesen néptelen volt, nyilván mindenki otthon hallgatta a híreket a Varázsszem Rádióban vagy a minisztériumban túlórázott a történtek miatt. Az Ollivander pálcaüzlet ajtaja félig nyitva lebegett az esti szélben. Harry vett egy mély lélegzetet és belépett a boltba.

Az első, amit észrevett, egy arccal lefelé fekvő ember a földön, körülötte kőtörmelék, a mennyezeten keletkezett repedésből esett le. Épp, mielőtt lehajolt volna hozzá, hogy megnézze, él-e még, meglátta Pitont a bolt hátsó részéhez vezető boltíves átjáróban.

- Sikerült? – szólt hozzá a varázsló.

Harry megdöbbent a furcsa üdvözlésen, de szinte nyomban visszanyerte a hangját.

- Hogy sikerült-e?! – háborodott fel. – Erre kíváncsi azok után, hogy el akart rángatni onnan?

Piton a szavába vágott:

- Te pedig leütöttél és megvertél – mondta higgadtan. – Épp ezért hagyjuk a felesleges tiszteletköröket.

Piton kezében nem volt ott a varázspálca, lustán támaszkodott az egyik polcnak, mely régen tele volt Ollivander-féle pálcákat rejtő dobozokkal. Ezért Harry is elrakta az övét, amit eddig óvatosságból tartott készenlétben.

Becsukta maga mögött az ajtót, de ekkor észrevett két másik halottat is a falnak döntve, mellettük állt beszakadva az egyik polcos szekrény. Piton felé fordult, s most már nem kerülte el a figyelmét a férfi mögött fekvő alak lábára eső fény.

- Kik ezek itt?

Piton is körbehordozta tekintetét a halottakon.

- Halálfalók – válaszolta. - Ők akarták felrobbantani a Gringotts épületét. Még reggel sikerült megállítanom őket, mielőtt véghez vihették volna…

Szóval ő volt az, aki megmentette a koboldokat! A teremben ádáz csata jelei uralkodtak – Piton egyik régi társának se kegyelmezett, mindannyian halottak voltak és arcuk rémületet tükrözött. Harry normális esetben elborzadt volna a látványtól, most azonban furcsa elégedettséggel töltötte el Piton drasztikus megoldása.

- Hallotta, hogy mi történt? – kérdezte óvatosan tőle.

- Igen – bólintott Piton. – Miután magamhoz tértem, már eltűntél és azt is láttam, hogy Hagrid csapata legyőzte a halálfalókat. Az igazgatói szoba is üres volt, láttam, hogy a kígyó megdöglött. A zsupszkulccsal a halálfalók után jöttem és megöltem őket, aztán Roxmortsba mentem és ott hallgatóztam. Láttalak, mikor beszéltél a miniszterrel…

Harry nem gondolta volna, hogy Piton ennyi mindenről tud, arra számított, hogy most neki kell beszámolnia mindenről.

- Hogyan csináltad?

Harry sóhajtott egy nagyot és elmesélte, mi történt Voldemorttal a Roxfort alagsorában. Piton elsápadó arca árulkodott róla, hogy nem tudta, mi volt az utolsó horcrux. Kicsit eltátotta a száját, de okklumenciája ismét olyan eredményes volt, hogy semmi sem mutatkozott meg abból az elvárható megrökönyödésből, amit a hírtől sokkolt Ron, Hermione és Ginny mutatott.

- Húzni akarta az időt, hogy újra testet öltsön – folytatta Harry. - És azzal próbált meggyőzni, amivel fent az irodában is… Hogy Dumbledore becsapott minket…

Kis szünetet tartott, majd kimondta azt, ami még mindig zavarta őt.

- Dumbledore nem lehetett a kiagyalója ennek az őrületnek – jelentette ki Harry. - Hiszen védte a szüleimet! Még titokgazdának is felajánlkozott.

Piton felemelte hosszú mutatóujját. 

- Egy valamit elfelejtettél – mondta. - Ha a jóslat igaz lenne, egyikőtök már meghalt volna.

Harry egy pillanatra elfelejtette mit akart mondani, aztán megrázta a fejét.

- Még megölhetem! – vetette ellen. – Bármikor megölhetem…

A varázsló is megrázta a fejét, de határozottan, nem úgy, mint Harry.

- „Egyikőjük meghal a másik keze által” – idézte a jóslat szövegét, melyet Harry is kívülről tudott. – Úgy kellett volna meghalnia, hogy megölöd varázslattal vagy a puszta kezeddel. Ellenben, ha igaz, amit mondasz, a Sötét Nagyúr elvérzett…

- De nem halt meg! – vágott közbe Harry, kiérdemelve egy lesújtó pillantást Pitontól. – Voldemort még él! És megölhetem, ha lerombolom a Roxfortot vagy kiszedem belőle a…

- És akkor a kezedtől fog meghalni? – tette fel a kérdést Piton.

Harry majdnem elnevette magát.

- Ez csak játék a szavakkal! – csóválta a fejét. – Megölöm és kész. A jóslat valóra válik.

Egy pillanatra eszébe jutott, mit mondott neki a nagymamája a barlangban. Ugyanezt válaszolta rá, mikor Harry maga sem volt tisztában vele, hogy befejezettnek tekintheti-e a feladatát. Most már tudta, hogy nem, koránt sincs befejezve.

Piton ránézett Harryre, olyan komoran, ahogy sápatag arca csak engedte.

És ekkor belehasított a felismerés Harry fejébe: Piton kimondta ott, az irodában, hogy a jóslatot Dumbledore tervelte ki.

- Nem hazudott Voldemortnak? – kérdezte egyszerre megsemmisülten Pitontól.

A varázsló összeráncolta a homlokát a név sokadszori említésére, de nem ripakodott rá, hogy ne ejtse ki a száján. Már neki sem volt félnivalója tőle.

- Ahogy vesszük – válaszolta szárazon.

- Tehát mégis igaz? – motyogta kétségbeesve Harry.

Piton megcsóválta a fejét, mint aki elégedetlen Harry elkeseredett arcát látva.

- Valóban számít ez? – kérdezett vissza. - Hogy Dumbledore tervelte ki, vagy valóság volt? Csak az számít, hogy mi történt… A nagyúr elbukott.

- Igenis számít! – csattant fel Harry. - Hiszen ez szörnyű… Róla sosem tudtam volna elképzelni azt, hogy a szüleim miatta haltak meg…

- Nem hiszem, hogy gonoszságra kell gondolni itt, Potter. Ne úgy fogd fel, mint egy gonosz tervet. Ráadásul abszurdum, hogy Dumbledore téged helyezett volna a terve középpontjába, hiszen egészen a születésed után két hétig senki a világon nem tudott róla, hogy Evans-nek gyereke született az apádtól.

- Tényleg?

Piton felszegte a fejét.

- Hidd el, tudom – mondta határozottan. - A nagyúr ő utána is kémkedett. Mikor az anyád megtudta, hogy gyereket vár, visszament a mugli szüleihez. Kiszállt a Főnix Rendjéből, mert biztonságban akart tudni téged. Apád sem tudott rólad egészen nyár végéig, amikor aztán összeházasodtak. Kérdezd csak meg Lupint, ő majd elmondja a családi szappanoperát… A lényeg az, hogy a saját szememmel láttam, mikor Dumbledore professzor meglehetősen ingerülten faggatta az anyádat, hogy kitől és mikor születetett a gyereke. Akkor tért vissza a Főnix Rendjéhez…

Harry zúgó aggyal vette tudomásul az újabb információkat.

- Tehát lehet, hogy nem is a szüleim voltak az eredeti tervben? – kérdezte elképedve.

- Egész biztosan nem. Te épp hogy rendesen felborítottad azt a tervet. És abban is biztos vagyok, hogy Dumbledore ezerszer inkább saját magát áldozta volna fel a drága embereiért, mint hogy mástól kért volna ilyet. Gyanítom, hogy ő maga készült az áldozat szerepére…

- Nem, az ki van zárva! – jelentette ki Harry. – Voldemort nem ajánlotta volna fel Dumbledore-nak, hogy életben maradhat. Akkor pedig nem sikerült volna a varázslat!

- Ez így van – bólintott nagy komolyan Piton. – Valóban nem pontosan erre készült a professzor. Tudta ő is, hogy a Sötét Nagyúr egy szempillantás alatt megölné, ha hagyná magát. Ezért úgy hiszem, hogy ő egy már meglévő védelmet akart átruházni Longbottomra…

- Neville-re? – kérdezett vissza Harry. – Ő szerepelt eredetileg a tervében?

- Természetesen – felelte a varázsló. – A jóslat minden mondata őrá illett, hiszen a szülei a professzor közeli barátai voltak. És ha az emlékeim nem csalnak, Longbottomék megkérték Dumbledore-t, hogy legyen a fiuk keresztapja. Logikusnak tűnik tehát, ha feltételezzük, hogy a professzor a fiúra akarta áthelyezni a védelmet.

Harry döbbenten hallgatta Piton szavait, de most értetlenül széttárta a karját.

- De hát miféle védelem volt az, hogy Voldemort ellen fordíthatta volna? Máshogy is lehetne védekezni az Adava Kedavra ellen?

- Nem – hangzott a válasz. – Az önfeláldozás az egyetlen módja. Azonban, mint azt bizonyára tudod, a bűbájokat tovább lehet adni másoknak, ahogyan te is örökölted a nagyúr képességeit.

Piton most elhallgatott és hosszú mutatóujját végighúzta a száján, ahogy töprengett.

- Mire gondol? – várta a továbbiakat türelmetlenül Harry, mire Piton rögtön válaszolt, mikor még be sem fejezte a kérdést:

- Az igazgatói szobában lezajlott beszélgetésen gondolkozom, Potter – mondta. – Valóban csak találgatni tudok, de abban szinte bizonyos vagyok, hogy a nagyúr – habár közel sem volt igaza abban, amit feltételezett Dumbledore-ról – egy valamire rájött. Mikor arról próbált meggyőzni minket, hogy Dumbledore előre tudta, hogy az önfeláldozás az egyetlen hatásos védekezés a halálos átok ellen, számtalan légből kapott bizonyítéka között szerepelt egy, amely valóban elgondolkodtató.

- Mi az? – csapott le a témára Harry.

Piton karba tett kézzel lépkedett előtte fel és alá, s Harry tudta, hogy ez különös módon a higgadtság jele nála.

- A sebhely, Potter… Dumbledore professzor sebhelye – ekkor hirtelen megállt, majd felpillantott Harry arcára. – Tudtál a sebhelyéről?

Harry megrázta a fejét, de nem válaszolt, várta Piton további magyarázatát.

- Nekem sem beszélt róla soha, de két éve, mikor súlyos állapotban jött hozzám, miután megsemmisítette a Gomoldok gyűrűjét, az ápolása közben magam fedeztem fel a térdén ezt a különös heget. Egy igen bonyolult formájú mintázat, mely egyértelművé tette, hogy átok nyoma…

- Nem kérdezte róla a professzort? – kotyogott közbe Harry.

Piton újra sétálgatni kezdett, s közben folyamatosan babrált ujjaival, jelezve, hogy lázasan töpreng. Tekintete szúrós volt, de most hiányzott belőle az a barátságtalan gorombaság, amit Harry megszokott tőle.

- De, kérdeztem – felelte Piton. – Habár a választ jó szokásához méltóan elviccelte… - ekkor elmosolyodott, mely nagyon szokatlan volt tőle. Harry meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Azt mondta, hogy a londoni metróhálózat térképe és szükség esetén még jól jöhet – folytatta. – Na persze! Semmi komolyabb választ nem sikerült kihúznom Dumbledore-ból. Az éjszaka történtek után azonban szerintem sokkalta nagyobb jelentősége van annak a különös sebnek. Bevallom neked, Potter, úgy hiszem, hogy Dumbledore-ért valaki ugyanúgy feláldozta magát, mint érted az anyád.

Harry leesett állal hallgatott.

- Van is egy elképzelésem: csak egyetlen szóba jöhető emberre tudok gondolni, mégpedig a menyasszonyára, akit nagyon régen, még fiatal korában veszített el. Alig tudok valamit arról az időről, hiszen több mint száz éve történt… de azt tudom, hogy a hölgy gyilkosság áldozata lett, miközben Dumbledore a Trimágus Tusa bajnoka volt hetedéves korában.

Miközben Piton beszélt, Harry elképedve hallgatta a varázsló fejtegetéseit, melyeken nem lehetett sok ideje gondolkodni. Harry pedig egyúttal azt is elkönyvelte magában, hogy amíg csak él, mindig hallhat olyanokat Dumbledore-ról, ami teljesen új neki. Dumbledore egyet jelentett a meglepetések végtelen tárházával. Ahogy Piton mesélt róla, szinte az is a feledésbe merült, hogy ő volt az, aki megölte az öreg mágust.

Szinte…

- Elképzelésem szerint – folytatta Piton -, Dumbledore-ért ugyanúgy az életét áldozta a menyasszonya, mint érted az anyád és ez által megvédte őt a halálos átoktól egyetlen alkalommal. Dumbledore pedig ezt a meglévő védelmet akarta átadni Longbottom-nak. Azonban mikor a professzor megtudta, hogy te megszülettél, ez felborította a tervet. Tudta, hogy a nagyúr téged fog keresni és nem érdekli tovább Longbottom, ezért mondta a szüleidnek, hogy rejtőzzenek el, amíg kitalál valamit.

- Szóval tovább lehet adni a védelmet?

- Igen – Piton elvigyorodott. – Ki tudja? Talán egy napon majd te is úgy döntesz, hogy tovább adod valakinek a varázslatot. Én persze nem tennék ilyesmit, mert ez csak ostoba griffendéles önfeláldozás…

Piton gúnyos szavai nem izgatták Harryt, helyette inkább még egyszer átgondolta, amit hallott.

- De ez mind csak találgatás… - adott hangot kételkedésének.

- Így van, Potter – vágott a szavába Piton -, de csak ezzel szolgálhatok. Nem vagyok benne biztos, hogy a festménytől valaha is bizonyosságot nyerhetünk, hiszen a terv létfontosságú része volt, hogy titokban tartsa a jóslat esetleges hamis voltát előled. Ezért nem szólt róla még nekem sem. Talán attól tartott, hogy egy elhamarkodott pillanatban a képedbe vágnám az igazságot. Egyébként is… a feladatomat én is és te is tökéletesen el tudtuk végezni anélkül, hogy tudnunk kellett volna erről.

Harry keserű gombócot érzett a torkában, mely a szavak hatására került oda észrevétlenül. Nem tudott másra gondolni, csak arra a csalódottságra, hogy a bolondját járatta vele a professzor.

Piton megint keresztüllátott rajta. Leeresztette a kezét és Harryre meredt.

- Mi van? – kérdezte.

Harry sóhajtott egyet, hogy eltűnjön a keserűség.

- Csak egyszer azt mondta nekem – szólt lassan -, hogy mindent elmondott, amit tud. Erre kiderül, hogy hazudott egész végig…

- Hazudott? – kérdezett vissza Piton. – Én nem így hiszem, Potter. Célt adott neked! Mi volt addig a célod, amíg nem tudtál a jóslatról? Semmi! Dumbledore hazugsága inkább motivált téged…

Harry borúsan csóválta meg a fejét.

- Ez megint csak játék a szavakkal – emlékeztette a férfit.

Piton nemtörődöm módon vállat vont.

- Ahogy tetszik – hagyta rá. - Inkább csak tedd fel magadnak a kérdést, hogy melyik magyarázatot akarod elfogadni? Három is van, Potter! Elfogadod Dumbledore meséjét, hogy te vagy a megjövendölt Kiválasztott, akinek a kezétől hal meg a Sötét Nagyúr – ami, mint tudjuk, nem következett be és a helyzet alakulását ismerve, már nem is fog, mert a nagyúr egy olyan állapotba került, ami sem nem halálnak, sem nem életnek nem fogható fel…

- A második, hogy a Sötét Nagyúr magyarázatát fogadod el, amiben az a varázsló, akit mindketten apánkként tiszteltünk, egy gyilkos gazember. Aki mindenkin átgázol, hogy elérje célját. Ha ezt hinnénk el, mi sem lennénk különbek a Sötét Nagyúrnál.

- A harmadik, pedig az, hogy elfogadod, Dumbledore valóban hazudott neked, nem egyszer, de számtalan alkalommal is, azért, hogy az életedet óvja, megadja neked a célt, amit mindig is kerestél. És ezzel olyan erőt adott neked, amivel ha nem is teljesítetted be ezt az egészet elindító hamis jóslatot, de olyan eredményesen győzted le a Sötét Nagyurat, amennyire az egy embertől csak lehetséges.

Ahogy eltűnődött ezen, Harry úgy érezte, sokkal jobban tetszik neki az a lehetőség, ami Piton véleménye volt. Akármennyit is töprengett, nem tudott más logikus lehetőséget találni a magyarázatra, hogy Voldemort miért került ilyen félig élő, félig halott állapotba, amiben már nem tudja beteljesíteni rajta a jóslatot.

- Azt hiszem, igaza lehet… - dörmögte. – Dumbledore egyszer azt mondta nekem, hogy a jóslat engem nem köt, én szabadon cselekedhetek. Akár hátat is fordíthatok neki…

- Nagyon jól mondta – bólintott komolyan Piton. – Sok jóslat nem teljesedik be, talán ezt is mondta neked. Látod? Nem is hazudott olyan súlyosat. Az igazság mindig is ott volt az orrod előtt. Hányszor mondtam én is! – horkant fel, majd újra karba fonta a kezét.

Harry homlokráncolva meredt rá.

- Mit mondott mindig?

Piton jólesően vigyorgott.

- Azt, hogy nem vagy különleges. Hogy nem te vagy a világ csodája, bármit is hisznek az emberek.

Furcsa módon nem sértették Harryt ezek a szavak, inkább igazabbnak találta őket, mint eddig bármikor. Milyen különös – gondolta Harry. Úgy lépett be ebbe a világba, hogy mindenki azt mondta neki, ő a kis túlélő, és mindenhol ünnepelték és örömmel fogadták. Annyira, hogy Harry legszívesebben elbújt volna ez elől, egy idő után már a háta közepére kívánta a felhajtást Rita Vitrollal és a Reggeli Prófétával egyetemben. És ott volt Piton, aki mindig azt hajtogatta, hogy ő ne képzelje magát különlegesnek, mert egyáltalán nem is az, csak egy átlagos kölyök. És ő, Harry sosem vette észre, hogy Piton pontosan azt mondja neki, amit hallani akart.

- Igen – mosolyodott el Harry is. – Igen, tényleg nem vagyok az…

Piton egy ideig szobormerev arccal figyelte őt, percekig álltak szótlanul egymás előtt. Mikor végre újra megszólalt, Harry már arra készült, hogy elköszönjön tőle és dehoppanáljon a főhadiszállásra.

- Helyes – szólt a varázsló. – Tehát elfogadod végre, hogy csak egy közönséges varázsló vagy?

Harry nem tudta mire vélni a kérdést, hiszen az előbb tisztázták a jóslat hamis voltát.

- Igen – vonta meg a vállát.

- Akkor ez az első lépés…

Harry értetlenül pislogott.

- Hosszú útra készülök, Potter – jelentette be Piton. – Már ma éjjel útnak indulok, csak még volt egy kis dolgom… - mutatott körbe a holttesteken. – És persze veled is akartam még beszélni előtte. Most pedig még az a félkegyelmű is megvárat…

- Pettigrew? – kérdezett rá Harry.

- Igen, megmondtam neki, hogy hozzon el ezt-azt a házamból.

- Ő is magával tart?

Piton megvetően felhorkantott.

- Dehogy! Még csak az kellene! – háborgott és újra járkálni kezdett a romokon. – Ő arra megy, amerre akar, nincs közöm hozzá.

Harry ezen nem csodálkozott, hiszen tudta, hogy Féregfark azok közé tartozott, akik diákkorában megkeserítették az életét.

- Nem akarsz velem jönni? – kérdezte hirtelen Piton, meglepve Harryt a kérdéssel. – Használható vagy…

Ha az az ötlet, hogy Peter Pettigrew Piton úti társa legyen, nevetséges volt, akkor ez az invitálás egyenlő volt a lehetetlennel.

- Hogy én?! – kiáltott fel Harry. – Magával menjek…?!

Piton cseppet se csodálkozott a megrökönyödött hangon.

- Taníthatnálak – vetette fel az ötletet. - Nem úgy, mint a Roxfortban, hiszen ott nem tanultál semmit tőlem… De most igazi varázslót faragnék belőled.

Ez teljes képtelenség! – gondolta Harry. Piton, az a varázsló, aki hat éven keresztül táplált ellene maró gyűlöletet és annyiszor próbálta kitúrni az iskolából, nevetségessé tenni mindenki előtt, most azt kéri, hogy tartson vele az utazása során! Ennél képtelenebb gondolatot el se tudott képzelni.

- Na mi van? – mordult rá Piton. – Megkukultál?

Harry pislogott egy sort.

- Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - fogalmazta meg óvatosan.

Piton újra horkantott.

- Sejtettem… - mondta savanyú képpel. – Pont, mint az apád. Ha együtt kell működnöd olyannal, aki nem rajong körbe, mint egy világ csodáját…

- Hagyja abba – szólt Harry halkan, mire Piton fancsali képpel elhallgatott. – Nem azért nem akarok magával menni, mert gyűlölöm. Dolgom van. Ugyanis Voldemort gondoskodott róla, hogy a minisztérium a kisujját se mozdítsa, hogy javuljon a helyzet. Ezért kell tennünk valamit.

Szavait harsány pukkanás szakította félbe, amire mindketten odakapták a fejüket, varázspálcájukat előre szegezve. A pult mögött egy alacsony alak jelent meg, aki bátran közelebb jött. Mikor az alkonyi fény az arcára esett, akkor látták, hogy Féregfark az, kezében egy összehajtogatott Feneketlen Zsákkal.

- Oh… - motyogta és megtorpant, mikor meglátta Harryt. – Szervusz, Harry…

Ő nem vesztegette idejét köszönésre.

- Elhoztál mindent, amit kértem? – kérdezte tőle Piton.

- Persze – felelte Féregfark. – Itt van mind.

Azzal odaadta a zsákot Pitonnak, aki széthajtogatta és kinyitotta a száját. Belenyúlt és hosszasan kotorászott és koncentrált, ami arra utalt, hogy rengeteg holmi lehet a zsákban. Nem sokkal később, mikor Harry már meg akarta tőle kérdezni, hogy mit keres, kihúzta a karját és a markában csillogott egy kopott ezüst kulcs.

- Ez a tiéd – mondta neki Piton, majd odadobta a kulcsot.

- Mit nyit? – érdeklődött Harry.

- A Sötét Nagyúr házának kulcsa. Csak ezzel juthatsz be – tette hozzá a varázsló, majd most a zsebébe nyúlt és kivett egy gyűrött papírdarabot és azt is odaadta Harrynek.

- Itt van a cím is – mondta. – Nézz körül, ha akarsz, de vigyázz. Lehetnek veszélyes szobák. A nagyúr sok mindent őrzött ott… Nekem pedig most mennem kell.

Harrynek eszébe jutott valami, miközben a papírt gyűrögette a markában.

- Nem kell magának egy házimanó?

Piton nagy szemeket meresztett rá.

- Igen – bólintott Harry. – Sipor… Nem akarja? Magát biztosan szívesebben szolgálná, mint engem.

- Nem kell a manód! – fintorgott a varázsló, mintha undorodna a felajánlástól.

Harry nem bírta visszatartani magát és röviden felnevetett.

- Add oda Bulstrode lányának – javasolta Piton. – A házimanójuk is meghalt, mikor a nagyúr megölte Barnard-ot.

Hátat fordított nekik és belegyűrte a zsákot a talárja zsebébe. Harry látta rajta, hogy indulni készül. Féregfark ekkor hirtelen előrelépett, félős vigyorral az arcán.

- Jó utat, Perselus! – nyekeregte. - Remélem, nem találkozunk többet…

- Azt én is – vetette oda Pettigrew-nak, egy pillantásra se méltatva. Harryre nézett és megint összeráncolta a homlokát. Mintha a csalódottság apró szikráját lehetett volna látni a szemében egy röpke másodpercre.

- Viszlát!

Még el se jutott Harry tudatáig a kurta elköszönés, Piton máris köddé vált egy hangos pukkanás kíséretében.

Pettigrew és Harry egymás mellett álltak a néma csöndben és percekig egyikük sem tudta mire vélni ezt a hirtelen eltűnést. Aztán lassan, Harry arcán halvány mosoly terült szét.

Hát persze! Pontosan ilyen búcsút várt Pitontól. Mentes minden érzelgősségtől, egy vállrándítással elintézve a múltat és teljesen új útra lépni. Talán tényleg tanulhatna tőle… - gondolta. Megtanulhatná, hogyan kezdjen új életet.

Pettigrew lassan felé fordította a fejét.

- Ööö… - kezdte a férfi. – Harry… mi történt a pincében?

Most ő is felocsúdott és könnyedén válaszolt:

- Bellatrixot elkaptam, Voldemort meghalt… - (Pettigrew halkan nyikkant a név hallatán) – Most már vége van.

Az alacsony férfi nyelt egy nagyot és megtörölte izzadt homlokát ezüstös kezével.

- A… akkor jó…

- Maga mit fog csinálni? – kérdezte tőle Harry.

Pettigrew-nak tágra nyílt a szeme és hebegve kereste a szavakat.

- Azt… azt hittem, hogy…

- Hogy aurorkézre adom? – fejezte be a kérdést Harry. – Mi értelme lenne annak? Megmentette Hermione életét. Kiszabadította McGalagonyt. Lerótta a tartozását. Hogy Remus hogyan gondolja, az az ő dolga, de nekem nincs több dolgom magával.

A varázsló megvakarta a fejét és a torkát köszörülte. Mikor megállapította, hogy Harry komolyan gondolja, amit mond, félős mosoly ült ki az arcára.

- Akkor azt hiszem, én is megyek – jelentette be. - Vigyázz magadra, Harry!

- Viszlát! – búcsúzott Harry is ugyanazzal a tömörséggel, amivel Piton.

Pettigrew botladozott párat a romok közt, amíg talált egy tisztább részt, ahol nem voltak holttestek és kődarabok. Bátortalanul intett egyet, aztán ő is köddé vált.

Harry is kikecmergett a romok közül az üzlet elé és gondosan eltette a címet rejtő papirost és a kulcsot. Nem akart ma este ilyesmivel foglalkozni. Majd, ha lesz egy kis szabad ideje, elmegy és megnézi Ronnal és Hermionéval együtt. És Ginnyvel – egészítette ki saját elképzelését.

Nem kellett messzire hoppanálnia, a Grimmauld tér széléhez érkezett. Zsebre dugta a kezét és komótosan bandukolni kezdett az esti sötétségben. A közeli mugli házak ablakain fény szűrődött ki, tévé vibrált és egy-egy nyitott ablaknál nevetgélést, kanálcsörgést lehetett hallani. Harry is ilyesmire vágyott már, ezért begyorsította lépteit.

Mikor megérkezett az úti céljához és átvágott a Grimmauld téren, még mindig ennek a képtelenül hosszú napnak a történésein rágódott. Kíváncsi volt rá, hová indult Piton… Ezt elfelejtette közölni. De ha megkérdezte volna, talán nem is válaszolna rá – vélte Harry.

A tér végén álló utcai lámpa fénye megremegett, majd teljesen kialudt, sötétség borult a térre. Harry nem érezte kényelmetlennek a sötétet, inkább nyugtatólag hatott fáradt elméjére.

Nagyon kimerültnek érezte magát és már alig várta, hogy nyakig betakarózhasson. Ránézett az órájára - még fél kilenc sem volt és az ablakok sötétsége is arról árulkodott, hogy barátai még nem érkeztek meg az összehívott találkozóra.

Épp hogy levette tekintetét az óra számlapjáról, mikor a Grimmauld térhez rendkívül szokatlan, gágogó hang ütötte meg a fülét.

- Mi a…?

Harry felnézett a magasba, ahonnan a hang hallatszott. Fent, a kialudt villanypózna tetején a sötétben egy madár gubbasztott, mely alig volt nagyobb egy megtermett hattyúnál.

Miközben hunyorogva nézte, Harry lassan felismerte, s ekkor igen elképedt és önkéntelenül is felkiáltott.

- Fawkes! – szólt neki, mikor felismerte a gyönyörű főnixmadarat.

A madár lenézett rá, majd rikoltott egyet és elrugaszkodott a villanypózna tetejéről. Harry csak karmazsinpiros szárnyát látta, aztán szem elől vesztette a sötétségben. Ahogy lázasan körbeforgolódott a nyílt utcán a madarat lesve, azt vette észre, hogy Fawkes pontosan a 12-es számú ház fölött tűnt el.

Harry egy percet se tétovázott, túl izgatott volt, hogy találkozott a főnix-szel. Egy éve senki sem látta, mikor Dumbledore halála után elénekelte végtelenül szomorú sirató dalát és elhagyta a Roxfortot. Harry is csak a főnix tüzét látta megjelenni a szobájában hetekkel a temetés után, mikor elhozta neki a búcsúlevelet.

Felrohant a házhoz vezető lépcsőn, pálcájával kinyitotta az ajtót és feltépte. Valami megmagyarázhatatlan bizonyosság vezérelte és nem is kellett csalódnia. Máris meghallotta a madár gyönyörű trillázását az emeletről.

Ahogy egymás után szedte a lépcsőfokokat, zihálva abban reménykedett, hogy újabb levél várja, ha felér az emeletre. Talán Dumbledore-nak volt még egy levele, amit arra időzített, ha neki, Harrynek végül sikerül legyőznie Voldemortot? Talán most tisztázza azt, amit Pitonnal sejtettek, elmondja, hogy a jóslatot csak kitalálta és szokásos derűs humorával szabadkozik, amiért hazudnia kellett annyi éven át?

Harry szinte azon kapta magát, hogy boldogan vigyorog és rohan végig a folyosón a szalon félig kitárt dupla szárnyú ajtaja felé, ahonnan a hang hallatszott.

Kinyitotta az ajtót és belesett. A szobában korom sötét volt.

- Fawkes, hová tűntél? – kereste Harry a madarat.

A madár nem trillázott már, helyette egy emberi hang válaszolt neki:

- Csakhogy hazajöttél! Már órák óta várok rád…

Harry egy másodpercre megdermedt ijedtében, aztán villámgyorsan előrántotta pálcáját és a sötétben arra a pontra szegezte, ahonnan a hang jött.

- KI MAGA? – csattant fel Harry. Elég indulat volt benne, hogy bárkit csúnyán megátkozzon.

A folyosóról beszűrődő fény vékony csíkot vetített a szobába, s ahogy Harry arrébb lépett egyet az ajtóból, a fény az ismeretlen csizmájára vetült.

- Nyugalom, Harry… – szólt szelíden az idegen.

Ő azonban nem volt nyugodt egy cseppet sem. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Piton kifelejtette egyik társát, s az most eljött, hogy bosszút álljon az uráért.

- Nem vagyok halálfaló – mondta a férfi, mintha kitalálná Harry gondolatait. – Nem bántani akarlak, hanem szolgálni jöttem.

Harrynek eszében sem volt leereszteni a pálcát. Ez a beszélgetés kezdett egyre abszurdabb lenni, de még mindig annyira a hatása alatt volt a betolakodó megjelenésének, hogy még a fény-gyújtó bűbáj sem jutott eszébe.

- Ejnye, elég ebből a sötétből… – dörmögte az ismeretlen. - Lumos!

A fény betöltötte a szobát és láthatóvá vált a karosszékben ülő alak.

- Így már mindjárt jobb! – mondta.

Harry kezéből kiesett a pálca és elgurult a földön.

- Látom, fáradt vagy, Harry. Nem csodálom, hosszú napod volt…

A férfi felállt és megigazgatta bíborszín talárját.

- De azért áruld el nekem… - kezdte halkan, miközben komótos nyugalommal szedegette hosszú hajából a vörös és arany tollakat.

Harry a döbbenettől sokkolva megtántorodott és a falig botladozott, ahol majdnem összecsuklott alatta a lába.

Albus Dumbledore derűs jókedvvel szólt hozzá hófehér szakálla alól: - Fáj még az a sebhely?

 VÉGE