Harry Ginnyre nézett és hirtelen egyáltalán nem tudta, mit mondjon neki. Egyáltalán mi mondanivalója lenne? Mikor összegyűrte a levelet, azzal végeztek egymással. Itt már nincs miről beszélni…

- Meg kéne mondanod Muriel néninek, hogy mi történt a nagymamáddal – javasolta hirtelen Ginny suttogva, mikor bátyái hallótávolságon kívülre kerültek.

Harry örült neki, hogy a lány kezdeményezett beszélgetést, mert ő maga már épp arra készült, hogy hátat fordít neki és elsiet.

- Meg fogom mondani – bólintott. – Tudnia kell róla, de nem most… Majd este a főhadiszálláson.

Ginny elmosolyodott majd röviden elnevette magát.

- Mi az? – kérdezte gyanakodva Harry.

- Te – mondta a lány. – Olyan vagy, mint egy megfontolt vezető. Érdekes látni ezt…

Hideg fuvallat érkezett az erdő felől, melytől Harry is megborzongott, a lengén öltözött Ginny pedig szorosabbra húzta magán a köntöst. Mikor megkötötte derekán a köpenyét, a nyakánál megcsillant valami fényes. Felnézett és észrevette, hogy Harry homlokráncolva figyeli, mire megmutatta: az a kis arany nyaklánc volt, amit Harry küldött neki közel egy éve.

- Még hordom a nyakláncot – válaszolta meg Ginny a ki nem mondott kérdést. – Azt hitted, hogy leveszem és eldobom, ugye? Azok után, hogy összegyűrted a levelet…

Harry nem mondott semmit, zavarában a földet bámulta. Nem tudta, mégis mire számítson, ha beszélgetni akar vele. A veszekedésük óta jóformán egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, leszámítva azt, mikor egy órája Harry beszámolt barátainak Voldemortról.

- Nem fogom levenni – jelentette ki a lány.

- Miért? – kérdezte Harry, de elég ostobának érezte saját kérdését.

Ginny nem válaszolt rá, helyette másról kezdett el beszélni:

- Emlékszel, mit mondtam? – kérdezte halkan. – Hogy ha harminc évig is tart legyőznöd Voldemortot, én harminc évig várok rád.

Harry először nem tudta, mire kéne emlékeznie. Aztán lassan rájött, hogy ezt mondta neki Ginny a születésnapján. Ez az ígéret volt az az ajándék, aminek annyira örült akkor, mert azt jelentette, hogy Voldemort legyőzése után is lesz értelme élni. És elfelejtette! Olyan gyorsan elfelejtette ezt, és a kérdések, amik mindvégig gyötörték – hogy mi lesz ez után; hogy ő valóban csak a Kiválasztott és semmi több – teljesen értelmetlenek voltak, mert a választ már meg is találta rájuk. Csak nyomokban emlékezett rá, mikor Ginny a közelében volt, de a végén még őt is eltaszította magától.

- Nem emlékszel, igaz? – szólt a lány halkan, de Harry gyorsan a szavaiba vágott, mintha az élete függne tőle:

- Voldemortnak vége van.

Ginny megint elmosolyodott, mintha látná a Harry fejében dúló kétségbeesett igyekezetet, hogy a hónapok alatt felhalmozódott rossz lépéseit visszafordítsa valahogy.

- Nem – rázta meg a fejét a lány. – Számodra még nincs. Te még mindig nem tudtál elszakadni tőle.

Harry a homlokát ráncolta, nem értette, mire gondol Ginny.

- Ezért kell még várnom rád - folytatta. - Ha Voldemortnak vége, azt mindketten tudni fogjuk. De most azt is tudjuk, hogy ezt nem lehet elhagyni egy perc alatt.

- Miért? – kérdezte újra Harry.

- Azért, mert tegnap este még a Kiválasztott voltál és egyetlen éjszaka leforgása alatt nem lesz belőled valaki más.

- Azt hittem, azt akarod, hogy önmagam legyek – vágott közbe Harry. – Azt mondtad, hogy ez a dolgom, és ezt tegyem.

- Igen – mondta a lány. – De te akartál folyton más lenni. És addig én nem tudhatom, hogy ki vagy, amíg te sem tudod magadról.

Ekkor közelebb lépett hozzá és átölelte a vállát.

- De amint tudni fogod, hogy Voldemortnak örökre vége – nem csak a Roxfortban, de benned is -, akkor én ott leszek veled. Ahogy ígértem.

Ekkor egy puszit adott az arcára, majd elhúzódott tőle.

A vonat hangosan kürtölt, mire többen is összerezzentek. Öblös hang szólalt meg a peron messzi végén - Hagrid kiáltása:

- Szálljatok fel a vonatra! – mondta. – Mindenki fel a vonatra, a Roxfort Expressz perceken belül indul.

Harry és Ginny összenéztek, majd kénytelenek voltak arrébb állni a peronon maradt gyerekek miatt, akik most követték társaikat a vonatra.

- Gyerünk, szálljatok fel! – sürgette őket Hagrid. – Üzentünk a szüleiteknek! Mire Londonba értek, mindenkire várni fognak.

Hollóhátasok mentek el Harry és Ginny mellett a legközelebbi vonatajtóhoz, s Harry felfedezett köztük egy hosszú, kusza szőke hajkoronát.

- Szervusz Harry – köszönt rá Luna olyan nyugodt arccal, mintha semmi sem történt volna az éjszaka és ez is csak egy átlagos reggel lenne. Felszállt a vonatra és elhelyezkedett az első fülkében.

- Foglalok neked helyet – szólt ki Ginnynek az ablakon.

- Köszi – válaszolta a lány, majd visszafordult Harryhez. - Mennem kell…

Azzal hátrébb lépett egyet és Luna nyomában felszállt a vonatra. Mögötte már beszálltak sokan, elsősök, másodévesek, akik még mindig álmos és unatkozó képpel vették tudomásul, hogy már megint nem normálisan fejeződik be a tanév.

- Este találkozunk – mosolygott rá Harry, bár belül nem volt kedve örülni.

- Igen – válaszolta Ginny az ajtóban állva.

A vonat újra kürtölt, majd megrándult és csigalassúsággal elindult.

Nem integettek egymásnak, Harry úgy érezte fölösleges. A Black-házban újra találkozni fognak este és beszélgethetnek arról, hogy mi a teendő a továbbiakban. Soha többé nem fog előtte titkolózni – ha egyszer, valamikor újra együtt lesznek, akkor többé az élete egyik részéből sem akarja kihagyni őt.

Ginny becsukta az ajtót és lehúzta a mellette lévő ablakot. Kikönyökölt rajta és mosolyogva nézett Harryre, amíg a vonat túlért a peronon és elkanyarodott.

Az ikrek léptek oda Harry mellé, nézték a távolodó vonatot. A mozdony már nem is látszott, csak a kémény füstje szállt a Tiltott Rengeteg szélén magasra nőtt fenyőfák fölé.

- Anya meg van őrülve a hírektől – szólt Fred, ahogy zsebre tett kézzel álldogált Harry mellett.

- Nem csodálom – értett egyet Harry, majd a fiúkra nézett. – Minden rendben van velük, ugye?

George fintorogva bólintott.

- Persze… Úgy értem, a körülményekhez képest – javította ki magát. – Voltunk náluk múlt hétvégén.

- Egész szépen berendezkedtek – vette át a szót Fred. – Képzeld, Percy egyfolytában körülöttük sündörög. Takarít, rendet rak, mosogat, mindenben kiszolgálja anyáékat.

Harry elismerően hümmögött. A vonat már teljesen eltűnt a kanyarban. Újra kürtölt egyet, de már a zakatolás sem hallatszott.

- Kellemeset csalódtam benne – vallotta be George.

- Anya igazából annyira rendben van, hogy újra visszatért a régi témához… - tette hozzá Fred.

- Nem hagy nyugton minket… – toldotta meg George.

– És egyfolytában a mi fülünket rágja, hogy derítsük ki, kicsoda Ginny titokzatos fiúja… Kész őrület!

- Bezár a Roxfort, anyát meg csak ez érdekli – mesélte a testvére. – Ginny igazán elárulhatná neki, akkor legalább békén hagyna minket.

Harry vállon veregette Fredet, és vigyorogva otthagyta őket. Zsebre dugta a kezét, mint Fred és George, és visszaindult arra a helyre, ahol Hermionét és Ront hagyta. Az ikrek rövidesen dehoppanáltak, ahogyan Muriel néninek kiáltották, a Foltozott Üstbe mentek.

A nap további részében nem beszéltek az esti találkozóról, mert túl sok auror volt a közelükben, mikor a varázslókkal és boszorkányokkal együtt visszamentek a Roxfortba, hogy segítsenek lelebegtetni a rengeteg holmit az iskola udvarára. Ez érdekes módon sokkal könnyebben ment, mint a Prewett-ház szalonjának kirámolása, mert most közel száz mágus segített nekik és a Feneketlen Zsákok is nagyban megkönnyítették a munkát.

A tanárok, a házimanók és az iskolaszemélyzet is kivette részét a szomorú kötelességből, Frics megállás nélkül zokogott, hogy el kell hagynia poros irodáját és gyilkos szemeket meresztett Harryre, mikor elmentek egymás mellett.

Madam Pomfrey is zaklatott volt, de inkább megkönnyebbült tőle, hogy az éjszaka folyamán egy diák se esett áldozatul a halálfalóknak. Ron és Hermione elsősorban neki segítettek kipakolni a gyógyító főzetekkel teli üvegcséket és dobozokat, míg Lumpsluck Harry segítségét kérte a bájitalszertár kiürítéséhez. Harry a nagy munka után arra is tudott időt szakítani, hogy felmenjen a mágikus önvédelem terembe a saját holmijáért.

A szertárak, szobák és a gyengélkedő után következtek a hatalmas üvegházak, ahová Bimba professzor több ember segítségét is kérte, hogy biztonságba helyezhessék a ritkaságszámba menő cserepes növényeket. Harry balszerencséjére épp egy morcos kedvű indacus toxicus-t kapott kézbe, mely egészen az udvarig menet kitartóan igyekezett leharapni a fiú fülét.

- Minek kell még ezeket is kihozni? – füstölgött Ron, miután letette Harry indáit lengető növénye mellé a húsevő salátáját, mely véresre marta az ujjait. – Szívességet tennénk a világnak, ha itt hagynánk őket…

A növények után Harry és Ron Hagridnak segítettek kivezetni az istállóból a graniánokat és Csikócsőrt, akik nagyon élvezték, hogy végre újra meglengethették szárnyaikat. Ron felült Csikócsőr hátára és levezette vele a szárnyas lovakat a vadkanszobrokkal díszített kapun túlra, Harry pedig utat tört magának a bozótban az erdő felé, hogy összeszedje a thesztrálokat. A csontvázszerű fekete lovak gyorsan megjelentek a levágott kakas szagára, amit az iskolai veteményes mellől hozott el Harry.

Mire mindezekkel végeztek, már dél felé járt az idő, de még ez után következett a munka legnagyobb része: az összes bútor, szőnyeg, a megüresedett festmények, a trófeák és az igazgatói iroda különleges mágikus szerkezetei mind kiürítésre kerültek. Miközben varázslók és boszorkányok kitartóan hordták a holmikat, a házimanók villámgyorsan csomagolták őket a hatalmas bejárati ajtó előtt.

A trófeateremből visszafelé jövet Harry észrevette, hogy a pince felől érkező karaván azokat a hatalmas faládákat hozza, amik között Bellatrix Lestrange-zsel vívott élet-halál harcot.

- Ezekben mi van? – kiáltotta oda McGalagonynak, aki a bejárati csarnokban felügyelte a kiürítést.

- A ládákban? – nézett rá az igazgatónő. – A régi udvari sakk-készlet bábúi.

Ezeket is felhalmozták az udvaron. Mikor Harry kiért három, méretes serleggel a karjában (köztük azzal is, melyen egy ezüstös felirat hirdette: Cedric Diggory és Harry Potter, az 1994-1995-ös Trimágus Tusa győztesei), érdekes változást vett észre a szorgalmasan dolgozó házimanók háta mögött.

Két varázsló vasúti síneket bűvölt az udvarra, egymás mellé négyet, melyek teljesen céltalanul kezdődtek és körülbelül tíz méter hosszúak voltak. Mindegyiken egy-egy kocsi állt, amire a manók pakolták fel egymás után a becsomagolt holmikat. Ezek végigrobogtak a síneken, egészen a pálya végén lebegő arany gömbökig és ott eltűntek.

Sok roxmortsi lakos is kivette részét a munkából, s így sikerült is végezniük, mire a nap nyugodni kezdett. Az utolsó láda is elhagyta a birtokot, s ekkor a Varázsközlekedési Állomás dolgozói eltűntették a síneket.

Harry, Ron és Hermione a szedett-vedett sorokban masírozó varázslók, boszorkányok és manók között kimentek a kapun, vissza a vasútállomáshoz és ugyanahhoz a padhoz, amin reggel beszélgettek. Halálosan fáradtak voltak, Harry nem is értette, hogyan bírta idáig. Már majdnem harminchat órája talpon voltak, koszosan, véresen, összeverve. Csak arra tudott gondolni, hogy a Voldemort felett aratott győzelem adott neki erőt.

Szerencsére a falusiak gondoltak rá, mennyire kimerítő volt a munka és Madam Rosmerta hamarosan megjelent mellettük, kezében egy nagy tálcával, mely telis-tele volt pástétommal, főtt tojással és vajsörrel.

- Tessék, egyetek – mondta nekik mosolyogva a kocsmáros nő. – Biztosan megéheztetek.

- Maga egy földre szállt angyal, Madam Rosmerta! – vigyorgott rá Ron, mire Hermione horkantásnak álcázott röhögést hallatott.

Jóízűen fogyasztották el a Három Seprű ajándékait, s miközben Harry a pástétomot majszolta, arra gondolt, mennyi tennivaló vár még rá aznap. Az esti találkozó a Főnix Rendjével, megmagyarázni nekik a történteket és a Scrimgeour-ral kötött egyezséget… Elhamarkodott volt – ismerte be. Jobb lett volna másnapra összehívni őket, hogy kipihentek legyenek.

Miközben ezen járt az esze, érdekes jelentenek volt tanúja. A Charlie-val együtt érkezett arab mágus, Muriel néni és néhány öreg minisztériumi varázsló elindult a Roxfort nagy kapuja felé. Együtt szegezték pálcájukat a kapura, mire az bezárult és a két kapuszárny középen összeolvadt.

Roxfortot lezárták.

- Hát ezt is megértük – dörmögte Ron a kapuzárást figyelve.

- Igen – szólt szomorúan Hermione.

Ő is a mágusokat nézte, akik már visszahoppanáltak a peronra, Scrimgeour elé. A miniszter nem látszott túl elégedettnek a fejleményektől. Talán épp arra gondolt, hogyan magyarázza meg ezt a Európai Varázslóiskolák Egyesületének.

Harry emiatt nem aggódott. Tudta, hogy ha elmond mindent Madame Maxime-nak, nem lesz gond a Roxfort bezárásával.

- Harry, ég a zsebed! – kiáltott fel Hermione ijedten.

Harry meglepetten nézett le az oldalára, ahonnan valóban füst szivárgott ki.

- A fenébe! – morgolódott és gyorsan kibújt talárjából, majd a földre dobta, de Ron kezében addigra ott volt a varázspálca és gyorsan eloltotta a kicsi lángokat.

- Mitől gyulladt ki? – morfondírozott Hermione az elszenesedett részt nézegetve.

Harry lehajolt és belenyúlt a zsebbe. Rögtön megégette a kezét valami szokatlanul forró tárgy, azonban ellentétben a legutóbbi ilyen esettel, most szinte nyomban megértette, mi okozza a forróságot.

Az elvarázsolt galleon gyorsan hűlni kezdett, ahogy Harry keze hozzáért, és kivette a talár zsebéből. A számok és betűk megváltoztak az érmén és egy rövid mondatot formáltak:

BESZÉLNÜNK KELL OLLIVANDER ÜZLETE MOST AZONNAL