Erre a bejelentésre egyszerre olyan csend lett a parkban, mintha elvágták volna a világmindenség hangszalagját. Minden közelben lévő ember és kentaur Harryre meredt tágra nyílt szemekkel. Ez a mondat úgy hatolt mindenki fülébe, hogy kiszorított onnan minden egyebet.

- Meghalt? – hápogta Charlie.

- Igen – válaszolta Harry. – Megöltem. A továbbiakról majd beszélek a főhadiszálláson. És most tegyék azt, amit mondtam… Kérem! – tette hozzá egy megenyhült arckifejezéssel.

McGalagony fejével intett Charlie-nak és még négy másik fekete ruhás mágusnak, majd sietve elindultak a második emelet irányába.

A többi varázsló és boszorkány mind Harryt figyelték, egyesek szemében gyanakvás, másokéban csodálat tükröződött. Harry most nem törődött velük, lesz még idő, hogy mindenkinek elmondja, amit tudniuk kell. Megtette, amit ebben a helyzetben képes volt, most már nem vágyott másra, csak látni a barátait. Hóna alá csapta a bebugyolált festményt, majd ő is elindult a kastély bejárata felé Hagrid és McGalagony és Charlie nyomában, majd a bejárati csarnokban felmenve a lépcsőn – ahonnan ezekben a percekben távolították el a baziliskus tetemét és az inferusokat – balra fordult a lépcsőház felé. A gyengélkedőt célozta meg.

- Harry! Várj egy picit… - szólította meg valaki, ő azonban szinte meg se hallotta, némán bandukolt a lépcsőn.

- Várj már! – sietett utána az a valaki és megragadta a karját.

Neville volt az.

- Igen? – kérdezte tőle Harry a lehető legnyugodtabb hangnemben.

- Amiről beszélni akartam veled, előző este… - megvárta, amíg Harrynek beugrik az este történései, mikor elvitte Crak-ot és Monstro-t Lumpsluck-hoz, mely olyan távolinak tűnt, mintha két héttel ez előtt történt volna.

- Igen, emlékszem – mondta Harry.

Neville arca egészen ki volt pirulva és vett egy mély lélegzetet.

- Az a helyzet, hogy a Szürke Hölgy végül szóba állt velünk.

- Tényleg? – lepődött meg Harry, de meglepődésében nem sok hely maradt a valódi érzéseknek. Korábban örömtáncot járt volna, ha meghallja ezt.

- Nem fogod elhinni mire bukkantam! – jelentette be büszkén, ujjongva Neville. Nagyon élvezte ezt a pillanatot, Harry látta a szemében, és ezért nem vágott közbe, ezért nem torkollta le, nem mondta neki, hogy már tudja a nagy rejtvény megoldását. Barátja drámaian halk hangon jelentette be, ügyelve a mellettük elhaladókra, hogy Hollóháti Hedvig egyenes ági leszármazottai a Prewett család tagjaiban kereshetők, s még tovább a hét Weasley gyerekben. Bill, Charlie, Percy, Fred, George, Ron és Ginny mindannyian a nagy alapító boszorkány leszármazottai voltak, anyai ágon.

Neville vigyora kicsit halványulni kezdett, mikor elmaradt a szavai nyomán várt hatás.

- Harry, tudod, mit jelent ez? – motyogta.

- Tudom – válaszolta Harry, majd összeszedte magát és felöltött egy majdnem őszinte mosolyt. – Köszönöm Neville. Hálás vagyok mindenért.

Ez igaz volt. Tényleg hálás volt neki az önzetlen segítségért, de már késő volt. Előző este egyszerűen elrohant mellette, pedig ha megállt volna, hogy meghallgassa, sokkal könnyebb lett volna minden. Rájöhetett volna, hogy mi történt Fleur-rel.

- Elkaptam Bellatrix Lestrange-et – mondta hirtelen Harry. Neville, aki már ballagott lefelé a lépcsőn, most visszafordult, egy pillanatra elsápadt, majd behunyta a szemét és aprót sóhajtott.

- Akkor minden rendben van – mosolygott halványan és valamelyest csökkent csalódottsága.

Semmi sem volt rendben – gondolta Harry. Bellatrix már nem jelentett neki semmit. Örült, hogy Neville legalább még átérzi, hogy bosszút álltak a halálfalón. Harryt már nem tüzelte a bosszú, már semmi sem hajtotta. Úgy sétált fel a lépcsőn, mintha szellem lenne, mintha egy teljesen másik földön járna, ahová csak átsejlik egy élőkkel teli világ zsibongása és körvonalai.

Egyenest a gyengélkedő felé ment, de már út közben szembetalálkozott három barátjával. Hagrid mögöttük lemaradva beszélgetett a paprikás kedvében lévő Madam Pomfrey-val, aki minden látható jel szerint foggal-körömmel ragaszkodott volna betegei alapos kivizsgálásához.

Hermione vidáman mosolygott rá, már messziről, mikor meglátta. Sokkal jobb színben volt, mint mikor Harry ott hagyta az igazgatói szoba előtti elágazásnál: bozontos haja fel volt tűzve, bal kezén vastag kötést viselt és a halálfaló-álruha helyett rendes iskolai talárjai egyikét viselte.

Ron haja csupa por volt, fején zúzódás éktelenkedett és még a fekete, szakadt talárt viselte, jelezve, hogy nem hagyta Madam Pomfrey-nak ellátni a sebeit. Hátára vetve, fémhüvelyben hozta Griffendél kardját, melynek markolata is csupa vér volt. Akárcsak a főhadiszállás elleni támadás másnapján, Ron most is nagyon büszkén festett – Harry elvigyorodott, ő pedig viszonozta.

Végigsietett a folyosón barátai elé, s közben Ginnyt nézte, aki hasonlóan festett, mint Hermione. Még mindig pizsamában és hálóköntösben volt, papucsban, bokáján és csuklóján vörös sebeket hagytak a szoros kötelek. Ő nem mosolygott.

- Hol van Pettigrew? – tárta szét a karját Harry, mikor találkoztak a folyosó közepén.

- Én is örülök, hogy épségben látlak! – mondta jó hangosan Ron. – És igen, tök jól vagyunk, kösz, hogy kérdezed.

Harry bocsánatkérően nézett rá.

- Ne haragudj – mondta. – Nagyon jó, hogy épségben vagytok… többé-kevésbé.

Hermione homlokán még enyhén vérzett a seb, de ez láthatóan nem zavarta. Szorosan megölelte Harryt, majd fürkésző pillantással nézett a szemébe.

- Mivel itt állsz előttem, úgy gondolom vagy megszökött, vagy… - nem fejezte be a mondatot.

- Az utóbbi – válaszolta Harry. Ron és Ginny döbbenten összenéztek, Hermione mosolya csak még szélesebb lett, de továbbra is farkasszemet nézett Harryvel.

- Ahogy elnézlek – szólt -, az az érzésem, hogy nem minden úgy alakult, ahogyan szeretted volna.

Harry elfordította tőle a tekintetét – nem szerette, ha legilimentálták, még akkor se, ha Hermione teszi - és Ginnyre nézett. A lány még mindig nem mosolygott, de volt valami furcsa a szemében. Harrynek jó időbe telt, mire visszaemlékezett, mikor néztek így egymásra. Dumbledore temetése után, abban a percben, mikor Harry végett vetett a kapcsolatuknak, akkor értették meg igazán egymást legelőször.

Hermione várta a választ, de Harry megpróbált kitérni előle.

- Hogy van a kezed?

- Jól – válaszolta a lány. – Firenze bekötözte. Valamilyen gyógyfüveket rakott rá. Azt mondta, rendbe jövök.

- Mi történt veled? – ismételte meg a kérdést Ron, látva Harry sápatag arcát.

Harry még mindig nem akart válaszolni, pedig tudta, hogy meg kell tennie.

Ginny, aki eddig jó három méterre állt tőle, most lassan odament hozzá és ő is megölelte.

- Mi a baj? – suttogta a fülébe.

Harry végignézett Ronon és Hermionén, aztán bólintott egyet.

- Elmondom. De előbb menjünk ki innen.

*

- Lássuk csak, jól értettem-e… - szólalt meg Ginny bő félórás feszült hallgatás után. – Egész idáig azért kerestük a horcruxokat, mert Voldemort hagyta, sőt, azt akarta, hogy összetörjük őket, mert félt tőlük. Ő ez alatt horcrux-szá változtatta az egész Roxfortot, legyőzte a Főnix Rendjét, kiirtotta az óriásokat az aurorokkal, akiknek ő maga adott parancsot, mint az Auror Parancsnokság vezetője, ráadásul most még a miniszteri tanácsot is elintézte a Szövetségen keresztül. És mindennek tetejébe a Prewettek… akarom mondani anya rokonsága – az én rokonságom Hollóháti Hedvig leszármazottai!

Harry karba tett kézzel bólintott.

- Ez kész őrület! Sosem hittem volna… - csóválta a fejét a lány.

Ron is ugyanolyan sápadt volt a hírektől, mint a húga, Hermione pedig egyenesen maga alatt volt, mikor Harry elmondta neki, hogy az utolsó horcrux, amit mindvégig kerestek, előbb Muriel néni diadémja volt, most pedig maga a kastély az. Ginny és Ron egy pad tetején ültek a roxmortsi vasútállomás peronján, ahová még nem érkezett meg a Roxfort Expressz. A diákok csoportokba verődve élénken beszélgettek egymással és kiszabadított tanáraikkal az éjszaka történtekről, de egyikük sem sejtette, hogy mi az igazi oka annak, hogy el kell hagyniuk a Roxfortot ezekben a kora hajnali órákban.

Aurorok érkeztek Londonból, hogy vigyázzanak a diákokra és sok szülőt felkeltettek az éjszaka közepén. Pánikba esve érkeztek a helyszínre, mikor kézhez kapták a baglyokat, melyekben személyesen Voldemort üzente nekik, hogy a gyerekeik foglyok. Egyesek rémülten keresgélték gyermekeiket a tömegben, mások értetlenül álltak az események előtt.

Ginny, Hermione, Harry és Ron eddig zavartalanul beszélgethettek jó ötven méterre a zajongó diákoktól, s Harry a biztonság kedvéért használta Piton disaudio-bűbáját az esetleges hallgatózók ellen.

- És a horcruxok átkozottak voltak? – szólalt meg Ginny rövid tépelődés után. – Voldemort megtámadta saját magát…? De mégis honnan veszitek, hogy Aurora átkozta meg a horcruxokat?

Ron volt az, aki a leggyorsabban válaszolni tudott neki:

- Voldemort maga mondta! Ő mondta, hogy Pitonnal együtt egy veszélyes ellenséget is a köreibe fogadott. Ez Aurora volt, Piton felesége. Piton szerint is ő volt az, aki kereste a horcruxokat.

- És mikor ölte meg őt Voldemort? – kérdezte Ginny.

Harry sietett most a válasszal.

- Akkor, mikor Piton átállt a mi oldalunkra – mondta és megköszörülte a torkát. - Legelőször Piton rögtön halálfaló lett, mikor kijárta a Roxfortot, ez az Aurora Black meg a barátnője volt vagy már a felesége, nem tudom. Aurora közben rájött a horcruxok titkára és kitervelte, hogy csapdába csalja velük Voldemortot, mert látta, hogy Pitont mennyire behálózta. Meg akarta védeni tőle Pitont. Eddigi tudomásunk szerint hárman segítettek neki: Regulus Black, egy másik, aki meghalt a laboratóriumban, és egy harmadik, valami Travers nevű, akit Aurorával együtt öltek meg.

Harry szavaira Ginny egy darabig csendben maradt, majd lassan elfintorodott és az előttük fekvő síneket bámulva ingatta a fejét.

- Hogy kötött ki Piton mellett…? - motyogta Ginny. – Messze esett az alma a fájától. Egy halálfaló feleségeként…

Harry nem értette, mire céloz a lány és Ron is hasonlóan értetlen képet vágott.

- Miről beszélsz? – kapta fel a fejét Hermione, aki hosszú ideje most szólalt meg először, de hangja olyan rekedt volt, mintha órákon át kiabált volna. Ginny felkapta a fejét és Hermionéra nézett, majd Harryre és végül Ronra.

- Ti nem tudjátok? – kérdezte tőlük, majd meg se várva a tanácstalan visszakérdezéseket, gyorsan válaszolt: - Aurora a családunk tagja volt. Nem emlékszel rá, Ron? – nézett döbbent bátyjára.

- Hogy érted ezt? – kérdezte amaz.

- Tessy nénikénk meg Alphard bácsi lánya volt – világosította fel a húga.

Ron arca lassan, fokozatosan felderült.

- Alig emlékszem rá – mondta. – De tényleg… Eddig nem ugrott be. De mért nem mondtad már? – nézett Ginnyre szerencsétlen képpel.

- Azt hittem, tudod – vonta meg a vállát a lány. – Gondoltam nekik is elmondtad… - biccentett két barátja felé. – De nem vagyok meglepve… Nem ismertük őt, Tessy néni és a nagypapa nem voltak túl jóban. Ezért is költöztünk el a Prewett-házból és mentünk az Odúba.

Harry a homlokát ráncolta.

- Alphard volt az apja? Akit kitagadtak a Black családból?

- Te ismered? – lepődött meg Ginny.

- Persze – válaszolta. – Még Sirius mesélt róla a régi főhadiszálláson. Ő hagyott rá egy rakás pénzt, amiből Sirius vett magának egy házat… meg a Tűzvillámomat – tette hozzá gondolatban.

Hermione karba tett kézzel sétálgatott fel-alá a pad előtt, úgy gondolkodott.

- Ginny… – szólt lassan -, ez a Tessy nénikétek Weasley vagy Prewett volt?

A lány meglehetősen vidáman válaszolt:

- Muriel néni húga. Egy vérbeli Prewett… Hárman voltak testvérek: Muriel néni, Tessy néni, meg a nagypapánk, Ignatius.

Hermione szórakozottan bólogatott, de már máson járt az esze.

- Akkor érthető, hogy Aurora rájött a horcruxok titkára. Gyakorlatilag egy házban lakott Voldemort lelkének egy darabjával. Muriel néni diadémja! Biztosan véletlenül jött rá, hogy el van varázsolva, meglehet, hogy…

- Jaj, hát persze! – kiáltott fel hirtelen Ginny. – Aurora imádta az ékszereket! Nem ismertem szinte semennyire, de abban biztos vagyok, hogy odáig volt az ékszerekért. Volt vagy tíz különféle nyaklánca meg gyűrűje. Muriel néni is mesélt róla… Mindig próbálgatta a ruháit meg ékszereit, még egy fényképet is láttam róla, amin… - Ginny itt elnevette magát -, amin egy óriási tűsarkú cipőben bukdácsol hatalmas kalappal a fején.

- Te jó ég…! – suttogta Ron. – Felvette a diadémot! Biztos így jött rá, hogy valami baj van vele!

- Igen – bólintott határozottan Hermione. – De nem törte össze, csak megátkozta… Ez már biztosan sokkal később volt, mikor már Piton halálfaló volt. Addig tartogatta a titkot – vagy nem is tudta biztosan, mi lehet az.

- Aztán jött a pohár a laboratóriumban – folytatta helyette Harry. - Ő is követte a nyomokat, amiket Voldemort elhagyott… Később ellopták a medált, és aznap estére Regulus már halott volt, mert ki akart lépni a halálfalók közül. Nem sokkal előtte közölte ezt Voldemorttal, tehát valószínű, hogy Aurora ekkor kereste meg az ajánlatával. Talán ez épp az után volt, hogy elvesztette a segítőtársát a laboratóriumban és szüksége volt újra.

- Mért nem törték rögtön össze a horcruxokat? – ráncolta a homlokát Ginny.

- Azok a lélek-darabok veszélyesek voltak – magyarázta Hermione. - Könnyen keresztül húzhatták volna Voldemort számításait, hiszen gondolj csak bele: ők is hasonló tudással rendelkeztek, mint az eredeti testében élő Voldemort. Ha rá tudták venni, hogy a horcrux megtámadjon egy másik lélek darabot, akkor az sokkal hatásosabb, mint összetörni őket. Legalábbis abban az időben még hatásosabbnak tűnhetett. Ma már Voldemort ereje túl nagy volt hozzájuk képest… És még az is lehet, hogy direkt írták a Voldemortnak szánt levélben, hogy össze fogják törni őket. Hogy Voldemort siessen megkeresni az igazit, és az megölje őt. Biztos arra számítottak, hogy Voldemort gyakrabban ellenőrzi, megvannak-e még a horcruxok.

- Pedig ezek szerint nem… - sóhajtotta Ron. – Túlságosan bízott a védelmében.

Ginny tovább sürgette őket:

- Ez mikor történhetett?

Hermione félretolta Ront a padon és leült mellé. Megtámasztotta az állát a térdén és így válaszolt dünnyögve. Látszott rajta, hogy nagyon kifáradt az éjszaka történtektől.

- Mivel a levélben volt utalás a Kiválasztottról, ez már a jóslat elhangzása után történt.

Ginny felkapta a fejét.

- Honnan tudott Aurora a jóslatról? – kérdezte.

- Piton biztos elmesélte neki. Elvégre ő hallgatta ki! – mondta Hermione.

Harry gondolatai folyton elkalandoztak. Miközben barátai beszélgettek, csak olyankor szólt közbe, mikor a barlangban történtekkel kapcsolatban vetült fel kérdés. Egyfolytában az járt a fejében, ami az iskolával történt és nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Voldemort olyan nagy jelentőséget tulajdonított neki és nem véletlenül. Túlságosan fontos volt az iskola, a nyitva tartása jelezte volna az embereknek, hogy a minisztérium képes ellenállni a halálfalóknak. Hogyan magyarázza meg Scrimgeour-nak, hogy most be kell zárni, mégpedig örökre?

Ginny megmasszírozta fájós bokáját, ahol a kötelek kidörzsölték és közben újabb részletekre kérdezett rá.

- Ez után volt, hogy Piton átállt?

Hermione válaszolt neki:

- Igen. Piton túl erős tanítványa lett Voldemortnak és ez okozta Aurora vesztét. Voldemort meg akarta szabadítani Pitont az érzelmi kötődéseitől, ezért megölte Aurorát Wildung képében. Valószínűleg már akkor is sok álnevet használt. Dumbledore odaküldte Mordont, hogy mentse meg Pitont. Voldemort hagyta magát elfogni – álcázva volt, nem kellett tartania a lelepleződéstől. Mordon letartóztatta Pitonnal együtt. Piton az Azkabanba került, ahonnan Dumbledore hozta ki, miután meggyőzte, hogy segítsen nekik. Wildung… mármint Voldemort… hát nem is tudom – vallotta be. - Azt mondta, a jóslat miatt akart így bejutni a minisztériumba. Talán megszökött valahogyan az aurorok markából. Nem lennék meglepve.

- Szóval Voldemort egészen tavaly szeptemberig nem is tudott róla, hogy mások is keresték a horcruxokat Dumbledore előtt?

- Nem – sietett ekkor a válasszal Harry, felocsúdva borús gondolataiból, melyek folyton Scrimgeour körül forogtak. – Csak akkor jött rá, mikor Fleur megpróbálta megölni.

Ekkor egy időre mind a négyen elhallgattak, mert McGalagony és Madame Maxime sietett fel a peronokra és gyorsan végigszaladtak a diákok között, mindenkitől kérdezgetve, hogy jól van-e, nem sérültek-e meg, mikor bezárták őket a halálfalók. Kiderült, hogy néhány alsóbb éves még azt sem tudta, hogy bezárták őket, mert már régen a klubhelyiségben vagy a hálótermeikben voltak, mikor az idősebb diákokat összeterelték az álarcosok. Senkinek sem esett különösebb baja, mert egyikük sem mert szembeszállni a halálfalókkal. A mardekáros diákok egész csoportja egy külön körbe verődve beszélgettek távolabb a hugrabugos-hollóhátas-griffendéles csődületből, akik most visszatért igazgatónőjük köré sereglettek a részletek után érdeklődve. Harryék innen is hallották, amint McGalagony nyugtatja a diákokat, hogy a halálfalókat elfogták és már nincs veszély. Többen felhördültek, hogy akkor miért kell elmenniük a Roxfortból?

- Az esküvőn szállta meg Fleur-t, igaz? – gondolkozott hangosan Ginny, mikor McGalagony és a diáksereg arrébb vonult. - A diadémmal, mikor a fején viselte?

Ron komoran bólogatott.

- A horcrux azt parancsolta neki, hogy menjen a Roxfortba, mert ott biztos megtudja, mi történt Voldemorttal. Aztán megkereste és meg akarta ölni, de nem sikerült neki… Hmmm – fanyalgott Ron. – Milyen kár. Könnyebb dolgunk lett volna, ha beválik Aurora terve…

- Voldemort elkapta Fleur-t és eltüntette róla a horcrux hatását – vette át a szót Harry. – Aztán az Imperius átokkal megparancsolta neki, hogy hozza el Muriel nénitől a diadémot, hogy megvizsgálhassa. Fleur pedig rávette Mundungust, hogy rabolja ki a házat, és a tűzön átküldte a holmit.

Ginny itt feltette a kezét, mintha órán lenne, és közbevágott:

- De miért hozták vissza később az ellopott holmikat? Karácsonykor beállítottak a ládával!

Harry homlokát ráncolva töprengett.

- Szerintem azért, hogy így eltereljék a figyelmet Mundungus bűntársairól. Lehet, hogy ők tudtak arról, hogy valaki felbérelte Dungot a rablással és így visszafelé is elsülhetett volna Fleur terve.

Ginny megfontolta a választ és bólintott:

- Igen, igazad lehet. Muriel néni nem hagyta, hogy apáék a többi elveszett holmi után nyomozzanak, mikor visszakerült a nagy része.

- Folytathatjuk? – szólt közbe Ron. – Mert nekem ez egy kicsit zavaros még.

- Folytasd! – intett Ginny Harrynek.

A fiú nagy levegőt vett és felvette a történet fonalát.

- Szóval Voldemort visszaszerezte az egyik horcruxot és levette róla Aurora Black átkát. Aztán a lélek darabot átültette a Roxfort épületébe… - itt önkéntelenül is megborzongott és tekintete a mögöttük magasodó kastély tornyaira siklott.

Roxfort ugyanúgy nézett ki, mint az előző nap reggelén – és mégsem. Harry és barátai tudták, hogy semmi sem ugyanolyan benne, mint egykor. Szinte nem is látták a magas tornyokat, a Nagyterem sziklára épült masszív formáját, sem az elhanyagolt parkot. Az egész egylényegűvé vált képzeletükben Voldemorttal. Ha ránézett, Harry nem azt a kastélyt látta, amit hét éve az otthonának érzett, hanem egy olyan ellenséget jelképezett, amit ugyan legyőzött, de valójában sosem tud szabadulni tőle.

– Miért nem volt jó neki egy újabb lélek-darabolás? – próbált tárgyilagos maradni Ginny, és elszakította tekintetét a tópartról. - Miért egy már meglévőt használt fel?

- Ugyanaz az oka, amit már eredetileg is sejtettünk – válaszolta meg a kérdést Harry. – Ha túl sokáig darabolta volna a lelkét, egy idő után a varázsereje is elveszett volna.

- Igen, értem… - dünnyögte a lány. – A diadémmal mi lett?

- Tönkre tette – mondta Harry. – Azt hiszem, meg is találtam Fleur íróasztalában, csak nem ismertem fel. Egy ezüstgolyóvá gyúrta össze.

Ron felhorkant bosszúságában és fejét csóválva a földet bámulta maga előtt.

- Szóval kiépítette azt a helyet az alagsorban – folytatta bátyja helyett Ginny az összefoglalást – pont azon a napon, mikor az elvarázsolt páncélok is támadtak…?

- Az is az ő műve volt, elterelte vele a figyelmet – szúrta közbe Harry.

-… és ezzel elérte, hogy ne haljon meg soha – mondta tovább Ginny. - A diákokból szívta ki az életet, akik nem vettek észre semmit, mert sokan voltunk és így eloszlott köztünk, igaz?

Harry és Ron bólintott.

- Bármibe lefogadom, hogy ezért voltunk betegek karácsonykor… - panaszolta a lány. - Majdnem az összes diák hányingerre és gyengeségre panaszkodott.

- Igen, talán akkor kezdett érződni a hatása – hagyta rá Harry.

Ginny egy kicsit megborzongott, mintha fázna és összébb húzta magán a köntöst.

- Azt… azt mondod, gyerekek voltak odalent?

Harry felidézte magában a kígyószerű diákok képét és ettől be kellett hunynia a szemét egy pillanatra. De ettől csak még élénkebben látta őket, úgyhogy gyorsan ki is nyitotta a szemét.

- Igen – mondta rekedten. – Négy gyereket rabolt el még karácsonykor. Egyenest a vonatról, tehát…

-… tehát Fleur tette – sziszegte Ginny.

Mind a négyen elhallgattak egy pillanatra, mert éppen ekkor hozták lebegő hordágyakon az eszméletlen Fleur-t a gyerekekkel együtt. Hermione gyorsan felugrott a padról és odament Paulina hordágyához. Többen odasereglettek a sérültekhez, köztük Charlie is Fleur-höz, a gyerekekhez pedig a barátaik, testvéreik, köztük David McGerold is fél-vámpír bátyjához.

Harry, Ron és Ginny közben tovább beszélgettek.

- Az ő lelkükből készítette Voldemort azokat a nyaklánc-horcruxokat is – mesélte Harry. - Pajzsnak használta. Szerintem valahogyan rájött, hogyan irányíthatja rá egy horcruxra egy átok erejét. Így mikor megszegte az Esküt, nem ő halt meg, csak a horcrux repedt el.

- Egy olyan horcrux, ami nem is a saját lelkéből készült?

- Igen. Ugyanis ha viseled a horcruxot, vagy használod, a tested összekapcsolódik vele. Mikor Dumbledore felhúzta a Gomold-gyűrűt, az majdnem megölte, mert ezt a parancsot kapta Voldemorttól. A napló meg a Titkok Kamráját nyitotta. Szerintem a gyerekek horcruxainak azt parancsolta meg, hogy minden átoktól védjék meg. Olyan ez, mintha előtte állna egy másik ember, vagy mint… - Harry kereste a megfelelő szót. - Mint…

- Mint egy talizmán? – segítette ki Ginny.

- Pontosan!

- És Bill hogy került oda? – kérdezte a lány. Hangja egy cseppet sem remegett meg, annak ellenére, hogy a testvéréről beszéltek. A kezdeti döbbenete lassan elpárolgott és Harry nem győzött csodálkozni rajta, milyen könnyen tudja kezelni a helyzetet. Példát vehetnél róla – súgta egy hang a fejében. 

- Voldemort őt választotta Fleur helyett, hogy segítsen neki… nyilván úgy gondolta, hogy erősebb varázsló. Fleur-t csak megtartotta, mert feltűnő lett volna, ha megöli – emlékeztette Harry. – Bill azonban rögtön a horcrux foglya lett, talán akkor, mikor először eljött meglátogatni Fleur-t. Aztán ide is költözött Roxmortsba, hogy közel legyen az iskolához. Ahogyan mi őröket állítottunk Roxfortra, úgy Voldemort is ezt tette.

- Kész szerencse, hogy annak idején nem hívtuk meg őket az irodába a megbeszélésekre – szólt csendesen Ginny.

- Az se sokat változtatott volna – szólt lemondóan Ron. – Voldemort így is rájött mindenre…

- Nem értem… Hogyan juthatott be Bill meg Fleur Muriel nénihez? – motyogta a húga. – Az ellen védett a vonal! A vonal a főhadiszállás körül.

- Ezen sokat gondolkodtam – mondta Harry. – Csak egyetlen egyszer voltak a főhadiszálláson, mióta a horcrux elkapta őket, és akkor is zsupszkulccsal érkeztek egyenest a nappaliba. Mindenit megijesztettek vele, mikor hirtelen megjelentek ott, emlékszel?

Ron fejében mintha lámpást gyújtottak volna:

- Azzal magyarázkodtak, hogy a ládát hozták és nem akarták végig fellebegtetni a domboldalon! – mondta. - Hogy nem jöttünk rá erre?!

Rövid szünet állt be újra a beszélgetésben, mert harsány pukkanó hang kíséretében ekkor jelent meg a peron túlsó végén tizenkét lebegő golyóbis, melyekkel rögtön újabb aurorok és gyógyítók érkeztek – és maga Rufus Scrimgeour is. A miniszter végigsietett a peronon a varázslók kíséretében, útközben ordítva osztogatott parancsokat és dühös fintort vágott, amikor meglátta, hogy a már megérkezett aurorokat maga McGalagony utasítgatja. Az aurorok pedig készségesen engedelmeskedtek McGalagonynak.

Harry agya valamiért különös jelentőséget tulajdonított ennek, ám mielőtt még rájöhetett volna, miért is fontos ez, már ki is csúszott a fejéből a gondolat, mint egy hal az ujjai közül.

Elkalandozó gondolataiból Ron hangja hozta vissza a jelenbe.

- Hol is tartottunk?

- Karácsonykor – segítette ki Ginny és már mondta is tovább: - Ekkor legilimentált titeket álmotokban Fleur vagy Bill, ugye?

- Csak engem – javította Harry. – Ron valószínűleg észrevette ezt, ezért elkábították és törölték az emlékeit. Erősen fájt a fejed, emlékszel? – fordult barátjához Harry.

Ron bosszúsan hümmögött és karba tett kézzel nézte, ahogy a gyógyítók egy hordágyon ellebegtetik szőke sógornőjét a Szent Mungóba vezető temérdek zsupszkulcsok egyikéhez.

- Másnap elmentetek a nagynénédékhez – várta a folytatást Ginny. – Mit keresett ott Voldemort?

- A múltamat – válaszolta Harry. – Meg akart ismerni, megtudni, milyen ember vagyok, mennyire hasonlítunk egymásra és miben különbözünk. Valószínűleg ez is a tudati kapcsolatunk miatt érdekelte.

- Ez után írták az újságban azt, hogy Leonard eltűnt – szúrta közbe Ginny.

- Igen, elfogatta magát a koboldokkal, ahogyan régen Mordonnal, Aurora Black kivégzésekor. Akkor a jóslat érdekelte a minisztériumban, most meg… fogalmam sincs – tárta szét a karját Harry. – Talán a ferrumok érdekelték vagy hogy hogyan pusztítsa el a koboldokat? Attól tartok, erre már sosem jövünk rá…

Mindhárman emlékeztek rá, hogy Voldemort milyen parancsot adott a halálfalóinak. Még éjszaka fel kellett robbantaniuk a Gringotts épületét a koboldok vezetőivel együtt.

- Aztán? – kérdezte Ginny.

Harry gyors sóhajtás után folytatta, de közben kénytelen volt megjegyezni magának, hogy a torkán felkúszó szörnyeteg csúnya sebeket ejtett, amitől fájt minden lélegzetvétel.

- Aztán jött Piton – mondta. - Voldemort elintézte, hogy ott lehessen az összeesküvők között, így nyomon követhette, hogy mennyit tudunk és mit csinálunk. És így már csak a Rend volt hátra…

Miközben beszélgettek, befutott a Roxfort Expressz és az állomás kalauza hangos beszélgetésbe kezdett a mozdonyvezetővel a sürgős utazás okáról. A diákok meg se várták, hogy felszólítsák őket, tömött sorokban igyekeztek felszállni a vonatra, míg mások inkább a szüleikkel maradtak.

A hármas látta, hogy Hermione megsimogatja a hordágyon fekvő Paulina haját, aztán elbúcsúzott tőle és lassan visszaballagott barátaihoz. Egy zöldes színű kendőt szorított a fejéhez, olyant, amilyet a kentaurok használtak Voldemort gyógyításánál.

- Gorontól kaptam – mondta félvállról, látva Harry értetlen tekintetét. Arra a sebre szorította, ami a nagy eséstől keletkezett a halántékánál.

- Hogy van Paulina? – kérdezte tőle Ginny.

Hermione nagyot sóhajtott.

- Nem olyan rosszul, mint a többi kisgyerek – szólt letörten. – Magánál van és beszél… Fleur is – tette hozzá.

- És a többiek? – érdeklődött Harry.

- A gyógyítók azt mondják, rendbe fognak jönni. De szerintem akkor is ezt mondanák, ha nem tudnának segíteni rajtuk.

Egy időre mind a négyen elhallgattak és nézték, ahogy egy-egy gyógyító kíséretében a hordágyak hozzáérnek a lebegő arany gömbökhöz és egymás után eltűnnek a semmiben.

A peron túlsó felén ismerős arcok jelentek meg: Mordon, Tonks és Lupin hoppanáltak a vasútállomás mellett, de nem vették észre Harryéket, akik eléggé távol voltak az eseményektől. Lupin és Tonks McGalagony felé rohantak, az öreg auror morgolódva-bicegve követte őket. Ron elmélázva nézte őket.

- Hogyan csalta tőrbe a Főnix Rendjét? – kérdezte fennhangon. – Rávarrt valami bűntényt McGalagony nyakára: Flitwick bújtatását… Lefogadom, hogy ő kergette az őrületbe az öreget! – csattant fel hevesen. – Vagy inkább maga a kastély. McGalagonyt letartóztatták, a halálfalók meg elrabolták. Ha Harry és Ginny nem megy utánuk, Leonard… akarom mondani Voldemort eltussolhatta volna az egészet és még a Minisztériumban se jönnek rá, hogy nem aurorok vitték el McGalagonyt! Voldemort pedig kiszedhette belőle a Rend titkait, meg a főhadiszállás helyét!

Hermione megköszörülte a torkát és szúrós szemekkel nézett Ronra, mikor a fiú kicsit haragosan fejezte be a mondatot.

- Ezért nem hibáztathatjuk McGalagonyt, Ron! – pirított rá a fiúra. – Így is sokáig kitartott szegény, hetekig!

- Jó, jó! – legyintett amaz a Madame Maximmal beszélgető McGalagonyt figyelve, akihez most csatlakozott a három frissen érkezett Rend-tag. – Inkább azt mondd meg, hogy mi értelme volt ennek? A Rend már így is Scrimgeour bögyében volt! Előbb-utóbb úgyis lefújták volna a bulit…

- Azért – válaszolta kicsit türelmetlenül a lány -, mert Voldemort nyilván látta Piton esetéből, hogy az ellenségei sok olyan titkot tudhatnak róla, amiket nem szeretne a világ elé tárni. Ha pedig Scrimgeour kapja el McGalagonyt és nem ő, akkor sokkal nehezebb dolga lett volna!

- Hah! – nevetett fel keserűen Ron. – A végén még kiderül, hogy jobban jártunk volna, ha mindent elmondunk Srimgeour-nek.

Harrynek ez szöget ütött a fejébe. A gondolat, mely az előbb olyan gyorsan elpárolgott, most tisztán látszott, és máris több volt egy gondolatnál. Ötlet lett belőle, s ahogy Harry tovább töprengett rajta egymás után végigfuttatva a fejében, az ötlet lassan tervvé kerekedett. Mire feleszmélt, Ginny és Hermione már egy másik témát fejtegettek.