Harminckilencedik fejezet

A háború hősei

- Invito! – mondta ki Harry a varázsigét, mire a nyugodt vizű tóból azonnal kezébe röppent az elmerült varázspálca.

Csendben, szinte gondolkodás nélkül tette a dolgát a nyomasztó barlangban, aminek fojtogató légköre egyre elviselhetetlenebbé vált. Minél előbb ki szeretett volna szabadulni innen, de nem hagyhatta magára Fleur-t, Paulinát és a többi gyereket.

Miután összeszedte maradék testi és lelki erejét, még percekig töprengett azon, hogy mit csináljon. Sokáig csak állt egy helyben a barlangi tó partján és próbálta rávenni önmagát, hogy kigondoljon valamit. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy visszamászik a földhányás oldalán fel, a kazamatákba és vissza abba a terembe, ahol Voldemort holtteste feküdt.

Felküzdötte magát abba a helyiségbe, ahol egykor a sok lim-lom, köztük Edevis tükre állt, ugyanazon a helyen, ahol Harry legutóbb látta, mikor hét évvel ez előtt akarta megszerezni a Bölcsek Kövét Mógus és Voldemort elől. Felment a félbetört lépcsősoron abba a terembe, ahol emlékei szerint régen egy asztalka állt, rajta bájitalokkal teli üvegek – s innen vissza a sötét pincehelyiségbe, ahol a mozdulatlan test feküdt.

Átkutatta a zsebeket és a talárját, s végül ráakadt arra, amit keresett: a zsupszkulcs-zsebórára. Visszasietett a barlangba és maga mögött lezárta a pince utolsó ép ajtaját. Most, hogy újra sürgött-forgott, segített neki elszakadni kudarc gondolatától és a rossz érzésektől. Nem sokat kellett gondolkodnia, hogyan hozza ki a vízből a gyerekeket és Fleurt. Bokáig gázolt a vízbe, mire az öntudatukat vesztett gyerekek feljöttek a felszínre és csak lebegtek magatehetetlenül.

- Levicorpus! – koncentrált a varázsigére Harry és sorban kilebegtette őket a partra. Nem kapálóztak, nem próbálták rávetni magukat, meg se moccantak. Ahogy partot értek mind a hatan, Harry egyenként megnézte őket.

Fleur és Paulina szeme csak elvörösödött és fehérek voltak, mint a papír, de ettől eltekintve nem látszott rajtuk semmi. Önkívületi állapotban voltak, de Harry reménykedett benne, hogy a Szent Mungóban meg tudják gyógyítani őket.

A másik öt gyereknél már nem volt ilyen könnyen megállapítható, hogy valóban jól vannak-e. Arcuk eltorzult, kezdetleges kígyószerű vonásokat kezdett felvenni, orruk visszahúzódott, szemhéjuk átlátszóvá vált és vállukon, karjukon, lábukon pikkelyek nőttek, ujjaik megnyúltak, körmeik fekete karmokká változtak. Harry egyiküket sem ismerte vagy nem ismerte fel – ezt nem tudta megállapítani. David McGerold testvérét is csak az ujjain lévő hegekről szúrta ki.

Miután kihozta őket, csak állt egyhelyben és nézte a halkan szuszogó, kómába esett áldozatokat. Bár feje lassan kitisztult a Voldemorttal folytatott beszélgetés után, egyáltalán nem tetszettek neki saját érzései. Egyrészt örömmel töltötte el, hogy a körülményekhez képest épen látja Fleur-t és Paulinát, másfelől viszont semmit sem érzett a többi, sokkal szomorúbb sorsú gyerek iránt. Eltűnődött a torzult vonásokon és egyszer sem érezte a torokszorító érzést, mintha kiveszett volna belőle. Annál jobban érezte, ha a két lányra nézett.

Nem akart többet erre gondolni, mielőbb ki akart jutni erről a helyről. A zsupszkulcs arany láncát hosszúra nyújtotta és mindegyik alvó kezét rákulcsolta, majd az óra egyetlen mutatóját a Roxfort feliratra tekerte.

- Egy… kettő… három…

A zsupszkulcs működésbe lépett és rövidesen mind a heten a kastélypark hajnali harmattól nedves kusza gyepén találták magukat, körülöttük kiáltás harsant:

- Ne mozduljon! – ordította egy szakállas varázsló, akiben Harry felismerte Charlie egyik útitársát.

Harry feltápászkodott a földről.

- Á, maga az, Mr Potter – ismerte fel a varázsló, majd észrevette a gyerekeket. – De… mik… vagy kik ezek?

Mielőtt válaszolhatott volna a feltett kérdésre, amire egyáltalán nem volt kedve, újabb hang szólította meg, amely a háta mögül, a Roxfort főbejárata felől érkezett.

- Harry! Jól van? – sietett feléje McGalagony, mikor odarohant hozzá.

A professzor arca riasztóan sápadt volt, szinte csont és bőr volt a Voldemort házában való hosszú raboskodástól.

- Te jó ég! – kiáltott fel, mikor felismerte az ájult Fleur-t. – Mi… mi történt? Honnan jöttek?

- Professzor – szólt Harry és feltápászkodott a földről. – Gyorsan el kell vinni őket a Szent Mungóba. Lehet, hogy már késő…

Hagrid sietett oda hozzájuk.

- Merlin… - suttogta. – Jól vagy, pajtás?

Harry bólogatott, de nem válaszolt, azt már hazugságnak érezte volna. Hagridot ez nem nyugtatta meg, de McGalagony nem vesztegetett több szót, felismerte a helyzet komolyságát. Azonnal kentaurokat és varázslókat hívott a betegekhez, akik még mindig nem mozdultak.

Az arab mágus aggódva hajolt Fleur fölé és kezét a homlokára helyezte, pár pillanatra behunyta a szemét és koncentrált.

- Gyorsán él kél vinnünk áz ispotálybá – mondta, mikor újra felpillantott McGalagonyra.

Hagrid tátott szájjal nézett végig a kígyó szerű arcokon, a professzor-asszony pedig határozott tekintete ellenére furcsán szaporán lélegzett a látványtól.

- Hol jártál, Hagrid? – kérdezte Harry barátjától, mikor a varázslók az odasereglett kentaurok hátára tették a magatehetetlen gyerekeket és Fleur-t. Még Goron sem panaszkodott, szó nélkül hagyta, hogy az arab varázsló ráfektesse a hátára Paulinát.

- Megfordultunk erre-arra – válaszolta Hagrid kicsit nyugodtabban most, hogy elvitték a betegeket. – Először nyugat felé indultunk, aztán át Írországba. Felkerestük Firenze társait…

A szőke kentaur a Roxfort bejáratánál állt őrt, kezében egy hatalmas lándzsával. Három elfogott halálfalót tartott szemmel. A kentaur sokkal jobb színben volt, mint mikor Harry legutóbb látta, most nem volt tele sebekkel az arca és társai látható tisztelettel viseltettek iránta. Firenze utasította a fiatal kentaurt, akit Harry az erdőben látott, hogy segítsen elvinni halott társukat, akit a baziliskus szeme ölt meg.

- Miért mentél el? – nézett Harry Hagrid szomorú arcára.

- Firenze a segítségemet kérte… tudod, azok után, ami az erdőben történt – mondta a vadőr. – Hívtam Olympe-ot is, ő pedig boldogan velem jött.

Harry Hagrid bozontos szakálla ellenére is tisztán látta, hogy barátja elvörösödik és mosolyog.

- Tudom, hogy a jelenlegi helyzetben ez nem lenne illő – folytatta -, de kikívánkozik belőlem. Valakinek már el kell mondanom!

- Micsodát? – kérdezte Harry.

- Ezt nézd meg! – mondta és felmutatta hatalmas jobb kezét, melyen egy aranygyűrű csillogott. – Összeházasodtunk Olympe-pal!

Harry-nek egy pillanatra elállt a lélegzete, majd széles mosolyra húzódott a szája. Ez volt az első őszinte mosolya, amióta Piton elhívta őket előző este.

- Gratulálok Hagrid! Nagyon örülök… de szívesen ott lettem volna!

Hagrid meglapogatta a hátát.

- Köszönöm, Harry. Tudod, kentaur-esküvőt tartottunk Írországban, Firenze népénél – sóhajtott egyet és megcsóválta busa fejét. – Charlie-val ott találkoztam. Titokban jöttek haza a barátaival, mikor hallották, mi történt a Renddel és McGalagonnyal. Ezek itt mind… - mutatott a sürgő-forgó fekete ruhás varázslókra -, mind nagyon messziről érkeztek, hogy segítsenek nekünk legyőzni Tudodkit. Charlie bejárta szinte az egész világot, még Dumbledore küldte őt erre a hosszú útra.

Harry összeráncolta a homlokát.

- Milyen útra küldte? Úgy tudtam, külföldi varázslókat kellett beszerveznie a Rend-be.

- Így is történt – bólintott Hagrid. – A barátaival végig Tudodki útját követték, arra mentek, amerre ő járhatott régen és útközben keresték azokat, akik hajlandóak szembe szállni vele. Úgy tudom, közülük sokan találkoztak vele…

Hagrid csípőre tette a kezét és nézte, ahogy hordágyra teszik a megkötözött, kék talárba bújt álarcost, Billt. Harry már épp meg akarta kérdezni a vadőrt, hogy tudják-e, ki az, mikor az óriás újra megszólalt.

- Szegény Bill… - dörmögte Hagrid. – És szegény Fleur! Még az első évfordulójuk se volt meg és máris ilyen helyzetbe kerültek.

Bill hordágya mellettük lebegett el és nem más, mint az öccse kísérte elkábított testvérét. Charlie megviseltnek tűnt és nem nézett senkire csak Billt figyelte aggódva. Harry megnyugodott, mikor látta, hogy a Weasley-fiú pálcáját készenlétben tartva követi bátyját.

Harry megráncigálta Hagrid kabátja ujját, mire az újra felé fordult.

- Hagrid, nem tudsz valamit Ronékról? – kérdezte enyhe feszítő érzéssel a torkában. – Találkoztál velük?

- Ne aggódj miattuk, Madam Pomfrey már kezelésbe vette őket. Fent vannak a gyengélkedőn – Hagrid megköszörülte a torkát. – De nem igazán értem, hogyan kaptak el titeket? Páran azt mondták, hogy láttak titeket elmenni este a kastélyból, a kentaur előőrs viszont azt jelentette, hogy a halálfalók gyűrűjében voltatok.

Harry megpróbálta összeszedni a gondolatait, de mikor már épp kezdte volna magyarázni, hogy Piton üzenetére indultak el Azkabanba elpusztítani egy horcruxot és ott kapta el őket Voldemort, rájött, hogy ennek a magyarázatnak Hagrid egy szavát sem értené.

- Ööö… hát… - vakarta meg a fejét Harry. – Elmondok mindent ma este, jó? Nem itt kellene megbeszélnünk… - majd Hagrid csalódott arckifejezését látva, gyorsan hozzátette: - Inkább mesélj még valamit, milyen volt az esküvő?

- Az szép volt, nagyon szép – dörmögte Hagrid a bajsza alatt. – Olympe-pal úgy véltük, mivel kicsit mindketten mások vagyunk, az az igazi, ha ott tartjuk az esküvőnket, ahová tartozunk. Firenze apja pedig vállalta a ceremóniát. Az esküvő mellett persze nem értünk rá nászútra menni, hiszen sok dolgunk volt. Lényegében megszerveztük a kentaurokat, hogy segítsenek a harcban. De arra szakítottuk az időt, hogy elrendezzük az ügyes-bajos dolgokat - vettünk egy házat, úgyhogy ha vége a háborúnak, akkor majd… talán egyszer… - hajtogatta a fejét jobbra-balra. – Szóval érted.

- Vége van, Hagrid – csúszott ki Harry száján.

Hagrid szava elakadt és párat pislogva nézett rá.

- Hogy érted? – kérdezte rögtön. - Igaz, persze sok halálfalót elkaptunk, de Tudodki még odakint van valahol! Semminek sincs vége.

Harry megrázta a fejét. Úgy érezte, itt az ideje elmondania. És miért ne épp Hagrid lenne az első, akinek elmondja? Ő volt az, akitől életében először hallotta a Voldemort nevet. Ő volt az, aki visszahozta a varázslók világába, akitől gyakorlatilag egy új életet kapott. Miért ne adna most ő is egy ilyen új életet a barátjának nászajándékként?

Vett egy mély lélegzetet és kimondta:

- Az igazság az, hogy odabent van, Hagrid – mutatott a kastély felé. – Vége van. Voldemort meghalt.

Hagrid úgy meglepődött, hogy még megijedni is elfelejtett a rettegett névtől.

- Ne viccelj, Harry! Komolyan beszélsz? – meresztett nagy szemeket barátja komoly tekintetét látva, mintha azt várná, mikor neveti el magát és kiált április bolondját.

- Komolyan beszélek – szólt határozottan Harry. – Nincs többé, Hagrid.

Az óriás nyelt egy nagyot, majd beletúrt bozontos hajába. Harry látta rajta, hogy kell vennie néhány mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát ettől a hírtől. Úgy gondolta, hogy a legjobb, ha rögtön a fontosabb dolgokra tér:

- Hagrid, figyelj rám – szólt, s az óriás falfehér arccal bámult le rá. – Nem maradhatunk tovább a kastélyban. Segítened kell nekem! Meg kell győznünk mindenkit, hogy el kell mennünk innen.

- De… miért? – kérdezte akadozva barátja.

- Most nem mondhatom el, de bíznod kell bennem! Ha elhitted nekem, hogy végeztem Voldemorttal, ezt is igazán elhihetnéd! Ez nagyon fontos.

Hagrid nem habozott tovább, hanem szaporán bólogatni kezdett és kezeit tördelve, de rögtön dolgára indult.

- Rendben – egyezett bele. – Körbemegyek az iskolában. Madam Pomfrey-t nehéz lesz meggyőzni.

Azzal felsietett a lépcsőn, be az iskolába. Harry sem akart tovább várni, odament a tőle nem messze parancsokat osztogató McGalagony-hoz, aki az éppen kiszabadított tanároknak kezdte magyarázni, hogy engedjék ki a diákokat a klubhelyiségekből és nyugtassák meg őket, hogy semmi baj nincs. Itt volt szinte mindegyik tanár, köztük Gawain Robards, Lumpsluck és Madam Marchbanks is, aki nem volt a helyzet magaslatán a halálfalók betörésétől.

- Professzor! – szólította meg Harry McGalagonyt.

Az igazgatónő dolgára küldte a tanárokat és megfordult.

- Igen, Harry?

Nem köntörfalazott, rögtön kimondta a legfontosabbat, bár biztos volt benne, hogy ennyivel nem ússza meg a dolgot:

- Azonnal el kell hagynunk az iskolát. Mindenkinek. A házimanóknak és a festményeknek is. Senki nem maradhat itt.

McGalagony kicsit meghökkent, de próbált nyugalmat erőltetni az arcára.

- Miért? Mi történt?

- A kastély nem biztonságos többé – válaszolta Harry.

McGalagony arca rögtön megenyhült és megértően bólintott.

- Igen, igen, tudom én is… - sóhajtotta a boszorkány. – Valóban be kell zárnunk egy időre. Holnapra idehívom a Roxfort Expressz-t és…

- Nem – jelentette ki Harry határozottan. – Egy órát sem maradhatunk tovább itt.

Ezen újra meglepődött az igazgatónő. Nem értette, mire ez a nagy sietség.

- Harry, elhiszem, hogy megviselt ez a ma esti újabb támadás – kezdte rövid habozás után -, de most tíz halálfalót elfogtunk. Ilyen eredményeket nem értünk el, már vagy…

Harry megint nem hagyta, hogy McGalagony befejezze a mondatot, idegesen közbevágott:

- Nem a halálfalóktól kell tartani, hanem magától az épülettől!

Az igazgatónő egyik megdöbbenésből a másikba esett.

- Miről beszélsz? – hápogta.

- Majd a főhadiszálláson beszélünk…

- A főhadiszállás leégett, Harry – szúrta közbe McGalagony és arca furcsán bűnbánó kifejezést öntött. Tudta jól, mi történhetett, hiszen ő adta ki a titkot Voldemortnak. Harry egy cseppet sem tudott neheztelni rá emiatt, hiszen szinte mindenki megtört volna Voldemort hatalma előtt. Ennek ellenére nem nagyon tudta lecsillapítani magát, és érezte, hogy túl gorombán beszél McGalagonnyal.

- Úgy értettem, hogy nálam – próbált meg nyugodtabb hangot megütni. - A Black-házban. Az az új főhadiszállás…

- Ki mondta ezt? – lepődött meg McGalagony. – Hagridtól úgy hallottam, hogy…

- Én mondom! – csattant most fel Harry türelmetlenül. – A Főnix Rendje minden tagja jöjjön a Black-házba, ma éjjel kilencre! A kastélyt pedig most azonnal kiürítjük.

McGalagony szemében felcsillant némi szemrehányás, de aztán mégsem tiltakozott tovább. Harry most is, mint mikor Voldemorttal beszélt, tágra nyílt szemmel nézett rá, engedve, hogy az igazgatónő lássa, teljesen komolyan beszél. Nem tudta hogy ez, vagy csak a szavai vették rá McGalagonyt, de a boszorkány nem tiltakozott tovább.

- Már szóltam Hagridnak, hogy hozzanak ki mindenkit. Kérem, segítsen! – tette hozzá Harry, az igazgatónő tépelődését látva. – Kérem, beszéljen Madam Marchbanks-szal. Ő dönt az iskolai ügyekben. Rá kell venni, hogy bezárassa a Roxfortot.

Nem várta meg a további ellenvetéseket, a kastély felé fordult és felemelte pálcáját.

- Invito, csoportkép! – mondta, és pár másodperccel később kiröppent egy második emeleti nyitott ablakon a fekete bársonnyal letakart festmény, melyben a Roxfort portré-alakjai csoportosultak.

Az összesereglett varázslók, boszorkányok és kentaurok kissé riadtan kapták fel fejüket a repülő festményre, mely hamarosan leszállt Harry lábai előtt a fűbe.

Harry felvette és meg se várva, hogy kimondja McGalagony a kérdését, amit már jelzett a festményre szegeződő mutatóujja, gyorsan folytatta megkezdett instrukcióit.

- Ön és Charlie Weasley menjenek le a pincébe, a kazamatákhoz, ahol a Bölcsek Kövét őrizték régen – mondta, mire a boszorkány újra őrá figyelt és nem a festményre. - Az utolsó termekben megtalálja Bellatrix Lestrange-et és Voldemortot.

McGalagony igyekezett higgadt maradni, de a sok hír után ez még Dumbledore professzornak is becsületére vált volna. Az igazgatónő háromszor veselkedett neki a kérdésének, végül csak ennyit sikerült kinyögnie: - Hogyan…?

- Lestrange-et összekötöztem. Nem lesz vele gondod – válaszolta Harry. – Voldemort pedig halott.