Piton közelebb ment Voldemorthoz és rettenetes idegességében így szólt hozzá:

- Én nem, Nagyúr! Én nem tudtam volna…

- Persze, hogy nem te voltál, Perselus! – vágott közbe Voldemort. – De igenis sok közöd volt hozzá! Olyannyira jelentős volt az a perc, mikor a tanítványaim közé fogadtalak, hogy arra magam sem gondoltam volna soha. Nem hittem volna például, hogy veled együtt egy veszélyes ellenséget is a köreimbe fogadok, aki olyan tehetségesnek bizonyult, hogy csak sok évvel a halála után jöttem rá, ő volt, aki mindvégig akadályozott engem.

Harry és Hermione megint összenéztek, Ron a homlokát ráncolta.

- Az a két leány… - sziszegte Voldemort párszaszóul. - Az egész Főnix Rendje nem okozott annyi kárt nekem, mint ők ketten…

Piton nem fűzött hozzá semmit, idegesen rángatózó arcizma utalt nyugtalanságára, ahogy a faragott oszlop mellett állt. Harry ebben a helyzetben csak egy valamire tudott gondolni, ami még hiányzott neki, hogy megértse ezt a rejtélyt:

- Akkor miért nem pusztította el maga a horcruxokat?

Voldemort rögtön válaszolt.

- Nem akartam felhívni a figyelmet arra, hogy megtudtam, Dumbledore vadászott a horcruxokra, ezért hagytam, hadd tegyétek a dolgotokat. Így azt hihettétek, hogy nyugodtan szőhetitek a terveiteket és egyre közelebb juttok a célotokhoz…

Ekkor Hermionéra pillantott.

- Tudod, Granger, nincs könnyebben kezelhető ember, mint az, aki egy pillanatba sűrítve ismeri fel, hogy hosszú munkája teljes kudarc volt. Belenézek a szemedbe és látom, hogyan dől le szépen az a terv, amit Dumbledore ültetett a fejedbe. Hmmm… - hümmögött Voldemort elégedetten, mikor Hermione lesütötte a szemét. – Ha tudnád, milyen terv is volt az valójában…! Kis porszem voltál csak, mégis, milyen sok gondot okoztál nekem.

Hermione elképedve nézett fel most Voldemortra.

- Azt hiszed, nem tudom? – kérdezte a nagyúr. – Hányszor mentetted ki Pottert a halálból! Hasznos voltál Dumbledore-nak, hasznosabb, mint a Főnix Rendje sok tagja. Roppantul érdekelne, mikor hálózott be téged?

Hermione szipogott párat, aztán megint lesütötte a szemét. Nem akart válaszolni a kérdésre, de úgy tűnt, Voldemortot ez nem zavarja. Most Harryre nézett vigyorogva.

- Hosszú évek alatt rájöttem, hogyan tudtál annyi ideig ellenállni a hatalmamnak, miért vallott kudarcot annyi gyilkossági kísérletem…

Ez a kijelentés megint magára vonta a figyelmet, egyedül az ablaknál ülő taláros alak tűnt úgy, hogy nem figyeli Voldemortot – ő csak komótos nyugalommal simogatta Nagini fejét.

- Mikor megtudtam, hogy értesz a kígyók nyelvén – folytatta a varázsló -, arra gondoltam, hogy ez is csak egy újabb aggasztó jel, ami bizonyítja azt, amit akkor még te magad sem tudtál – arra születtél, hogy elpusztíts engem. Ma már tudom, hogy nem születtél erre… Valójában akkor tettél szert ezekre a képességekre, mikor megpróbáltalak megölni. Mikor az átok ereje ellenem fordult és téged sértetlenül hagyott, utolsó kétségbeesésemben megpróbáltam megszállni a legközelebbi embert…

Voldemort ekkor lassan hátrafordult.

- De az az illető igen hatásosan védekezett.

Piton újra karba fonta a kezét és a szeme se rebbent, ahogy a nagyúr kissé dühösen nézett rá.

- Maga volt ott? – kérdezte Hermione Pitontól.

- Találtunk egy halálfaló maszkot a romok közt – emlékezett vissza Ron kiszáradt szájjal -, de azt hittük, Bellatrix Lestrange-zsé…

Piton helyett Voldemort válaszolt nekik:

- Igen, Perselus a parancsomra elkísért engem arra helyre, a sarkamban lépkedett végig és szemtanúja volt mindennek, ami történt. Mikor az utolsó varázslat megzavarodott és elkezdte lerombolni a házat és engem is, gyorsan elhagytam a testem és megpróbáltam megszállni őt. De az én Perselus barátom, mintha tudta volna, hogy mi fog történni…

Újból Pitonra nézett, aki leeresztette a kezét és nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.

- Nem tudtam, hogy mi fog pontosan történni, Nagyúr – mondta. – De azt sejtettem, hogy nem úgy fog alakulni, ahogy elképzelted.

Harry észrevette, hogy Piton korántsem azzal a megalázó tisztelettel beszél Voldemorthoz, mint a többi halálfaló, mikor a körben álltak.

- Hát persze… - suttogta Voldemort. – Nyilván Dumbledore figyelmeztetett, jól tudom? De honnan tudhatta, hogy a gyilkossági kísérlet kudarcba fulladhat? Talán onnan, hogy ez is meg volt jövendölve? Hogy mi még találkozni fogunk legalább egyszer, mielőtt még végeznénk egymással? És az első találkozásnál valami rendkívüli fog bekövetkezni… Vagy talán nem is olyan rendkívüli.

- Mire akar kilyukadni? – kérdezte Harry.

- Sokat gondolkoztam a jóslaton, elhiheted. Rögtön, mikor tudomást szereztem róla és azután még többet, hogy elvesztettem minden erőmet. S két éve még újabb részletek tárultak fel előttem, mikor meg akartalak szállni a minisztériumban. Arra a következtetésre jutottam, hogy a jóslat semmi olyan eseményt nem közölt, ami megdöbbentő vagy lehetetlen lett volna – és még inkább: semmi olyat, ami megismételhetetlen. Minden, ami a jóslatban volt, rám vonatkozott, olyan dolgokat határozott meg, amiket én teszek a saját elhatározásomból és az én cselekedeteim fogják eredményezni ezeket az eseményeket. Mintha az, aki megjósolta volna a jövőt, pontosan tudta volna, hogy egy esetleges majdani ellenségemről tudomást szerezve én rögtön megkezdem a kutatást utána és az első adandó alkalommal el fogom őt pusztítani. Ha pedig nem sikerülne a gyilkossági kísérlet és valamilyen szerencsétlenség folytán a testem elhalna, igyekeznék minél előbb megszállni valakit, és akkor csak azt az egyetlen személyt szállhatom meg, aki a közelemben tartózkodik. Ha utólag belegondolok, igen hasznos volt magammal vinnem Perselust… akarom mondani, hasznos lett volna. Mindezek tetejébe a jóslat meglehetősen pontosan kijelölt két fiút, mintha valóban az lett volna a célja, hogy én ezekre a gyermekekre koncentráljak, pontosan ezekre és ne másra. És ezek közül az egyiknek pontosan az a személy volt az anyja, akit én már hosszú ideje próbáltam megnyerni az ügyünknek, bámulatos varázsereje miatt. Nem a sors vagy a végzet vagy bármi más földön túli hatalom vezetett el Lily Evans-höz és hozzád, hanem pusztán csak a következetesség.

- Még mindig nem értem… - mondta Harry.

- A lényeg az, Harry Potter, hogy a jós egy olyan helyzetet látott előre, aminek a bekövetkezése szükségszerű. Minden előző cselekedetemből következetesek, előreláthatóak voltak jövőbeli tetteim és ez alapján könnyen csapdába tudtak engem csalni. A jós tudta, hogy az egész világon, minden ellenségem közül egyedül Lily Evans az, akinek felajánlanám az életben maradás lehetőségét.

- De miért? – szólt közbe Harry. – Sosem értettem ezt. Miért ajánlotta fel az anyámnak, hogy életben maradhat?

- Ennek számos oka volt, Harry Potter – válaszolta a nagyúr. – Legelőször is azért, mert az anyád volt a Roxfort egyik legkiemelkedőbb tanulója, megvolt benne a lehetőség, hogy Dumbledore-hoz hasonló erejű mágus váljon belőle. Viszont még fiatal volt, ezért befolyásolhattam őt – akkoriban így gondoltam. Ma azonban már tudom, hogy nem lett volna esélyem magam mellé állítanom őt, mert túl nagy volt rajta Dumbledore hatása. Még az előtt szállt szembe velem, nem egy, de három alkalommal, hogy egyáltalán végzett volna Roxfortban. Persze, a jóslatból tudhatsz róla, hogy az apád és még mások is harcoltak velem és túlélték, de egyikük sem, még maga Dumbledore sem volt olyan eredményes ellenfelem, mint a sárvérű anyád.

Harrynek ökölbe szorult a keze, de fékezte magát. Semmi értelme nem lenne, ha most hősködni kezdene – figyelmeztette egy hang, ami érdekes módon Pitonéra emlékeztette.

- Lily Evans és a kis véráruló barátnője megesküdtek, hogy megölnek engem, bármi áron… Mi tagadás, remek munkát végeztek.

- Kicsoda…? – szúrta közbe a kérdést Ron, de Voldemort nem is figyelt rá.

- De nem csak e miatt akartam a társaim között tudni Evans-ot. A legelső találkozásunkkor, még egy évvel a háború kezdete előtt megtudtam róla, hogy nem másnak, mint annak a Rose Montgomerynek a lánya, aki a kísérleti alanyom volt két éven keresztül és akiről azt hittem, sikerült megölnöm az akadékoskodó Muriel Prewett-el együtt. Súlyos hibákat követtem el egymás után, láthattam volna előre, hogy az a korai megingásom még megbosszulja magát. Ötven évvel ezelőtt elengedtem azt a Montgomery-t, hadd éljen… Ez a kis hiba, mit mondjak, jól kinőtte magát!

Voldemort felnevetett, de senki nem nevetett vele, őt azonban ez nem zavarta.

- És ez – folytatta - csak egy kis szelete volt annak a tervnek, amit Dumbledore kovácsolt ellenem.

- Dumbledore? – visszhangozta Harry.

- A jóslat… - szólt Voldemort -, amiről úgy tartják, meghatározta a jövőnket, érdekes módon, látszólag olyan véletleneken alapult, amik meglehetősen valószínűtlenek. Mennyi esélye volt, hogy megtörténjen ez? Mennyi esélye volt annak, hogy most, ebben a pillanatban itt fogunk állni egymás előtt, halálos ellenségekként? Ez csak arra enged következtetni, hogy valaki pontosan tudta, mikor és hol kell elhangoznia annak a jóslatnak. És még sok mást is tudnia kellett: a jós tudta, hogy az Adava Kedavra átok ellen egyetlen védekezés létezik, egy emberáldozat, ha az a valaki önként adja az életét. Ugyanannak a gyilkosnak a kezétől kell meghalnia, aki meg akarja ölni azt, akit ő viszont védeni akar.

Harry megrázta a fejét.

- Honnan tudhatta volna bárki is előre, hogy az fog történni? Ezt a varázslatot nem ismerték előtte! – tárta szét értetlenül a karját.

- És ki hazudta ezt mindenkinek? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Voldemort. – Albus Dumbledore, akinek magának is volt egy igen érdekes átokhege! Hidd el, Potter, megbizonyosodtam róla, hogy nem különleges és rendkívüli az, ami veled történt. Erre hat évvel ezelőtt jöttem rá, mikor kudarcot vallottam a Bölcsek Kövével. Te nem tudod, mert eszméletlen voltál, de mikor Mógus teste elkezdett megperzselődni, kiszálltam belőle…

- Tudom - motyogta Harry.

-… és megpróbáltam beléd költözni – fejezte be a mondatot Voldemort, meghökkentve Harryt, Ront és Hermionét. – Természetesen megint nem tudtam megtenni, de akkor kezdtem megérteni valamit. Mikor elhagytam Mógust, a teste porladása azonnal megállt – igaz, már menthetetlen volt – tehát az a rejtélyes védelem egyedül ellenem működött. Elmentem Roxfortból és még aznap este megszálltam valaki mást – egy aurort, Theodore Tonks-ot, aki Londonból érkezett Dumbledore-ral együtt, hogy Nicolas Flamel kérésére összetörjék a Bölcsek Kövét. Az ő testében gyorsan távoztam az iskolából és elkezdtem rögtönzött kísérleteimet. Olyanokat kerestem, akiken feleleveníthetek mindent, ami azon az estén történt, mikor te voltál a célpontom. Megpróbáltam úgy intézni, hogy valaki az életét áldozza egy számára kedves emberért. Háromszor is megpróbáltam és semmi sem történt. Az illető rimánkodott az életéért, aztán meghalt az Adava Kedavrától, majd utána ugyanúgy meghalt az is, akit védeni akart… Aztán negyedik próbálkozásra végre megtörtént ugyanaz a „csoda”. Egy mugli férfi az életét áldozta a kislányáért, s miután meghalt és kimondtam az átkot a gyerekre, a varázslat ugyanúgy elpusztított mindet. Az aurort, akit megszálltam, elérte a végzet, én pedig biztonságban, testetlenül figyelhettem, mi történik. A gyilkos és az áldozat között sokáig fennmaradt a kapcsolat, és úgy tűnt, a varázslat, ami védte a lányt, felvértezi őt a gyilkosa minden hatalmával, varázserejével.

- Esetünkben, Potter, ez még súlyosabb következményekkel járt akkor, tizenhat éve. Ugyanis miután Perselus megbűvölt álarca védelmet nyújtott neki az ellen, hogy megszálljam őt, a második választásom, azaz te, már teljesen más eset voltál. Akkor vesztettem el minden erőmet, mert te elvetted tőlem. Nem az Adava Kedavra pusztított el, hiszen a horcruxok miatt képesnek kellett volna maradnom bizonyos varázslatokra, amik visszaadják az erőmet. De miattad minden reményem odaveszett. Elhagyott a varázserőm és majdnem meghaltam… így hát elmenekültem.

Ron egyszerre felhorkant, mintha elfelejtette volna, ki áll itt előtte.

- Azt akarja mondani, hogy Trelawney… hogy ő csalta magát csapdába?! – kicsit még el is mosolyodott a képtelen gondolatra, de mikor tudatosult benne, hogy kihez beszél, rögtön visszatért a sápadtság az arcára.

- Nem – jött Voldemort válasza. - A jóslatot ugyanis nem Sybill Trelawney mondta el. Hanem Albus Dumbledore.

Egy pillanatra csend telepedett a szobára. Harry, habár maga is megdöbbent azon, amit hallott, látta Piton megrökönyödött arckifejezését és Ron ugyancsak elképedt arcát, egyedül Hermione maradt nyugodt.

- Dumbledore nem volt jós - szólt közbe tárgyilagosan a lány. – Tudtunk volna róla.

Voldemort vigyorogva megrázta a fejét.

- Nem is jósolt ő semmit sem. Csak elvezetett engem addig a pontig. Oda, hogy megöljem a szüleidet, Potter és aztán téged is megpróbáljalak kivégezni. És az legyen a vesztem, mert előtte még hagyom, hogy az anyád könyörögjön az életedért és felajánlja a sajátját!

- Micsoda? – lehelte Harry szinte hangtalanul. – De hát… de hát ott van a jóslat második fele! Arról maga nem tudott, nem vezette volna magát sehova sem…

- A jóslatnak nem volt második fele – mondott ellent Voldemort. – Dumbledore kitervelte, méghozzá mesteri módon. Varázslattal könnyen rávette Trelawney-t, hogy önkívületi állapotban mondja ezeket a mondatokat, mikor egy halálfaló, történetesen épp a mi Perselus barátunk hallja a kulcsfontosságú részeket. Dumbledore már akkor is tudta, hogy Perselus a parancsomra kémkedik utána. Az már csak hab volt a tortán, hogy Perselus két héttel a jóslat elhangzása után át is állt az ő oldalára, miután Wildung képében megöltem Aurora Black-et. Aztán elfogadtam magam ugyanazon az estén Alastor Mordonnal. Így bejutottam a minisztériumba, hogy megszerezzem a jóslatot, mert Perselustól tudtam, hogy még hangzottak el lényeges dolgok. Akkor sajnos nem jártam sikerrel, bár semmit se változtatott volna a történteken. A jóslat akkor még nem tartalmazott többet annál, amit hallottam, csak többször megismétlődött egymás után… hiszen a jóslat első és utolsó sora megegyezett. Csak nemrég jöttem rá erre.

Piton ellépett a faltól a nagyúr mellé és szaporán csóválta a fejét.

- Nem, Nagyúr, tévedsz – mondta halálra vált arccal.

- Miket fecsegsz? – förmedt rá amaz.

– Dumbledore nem tudhatta, hogy neked kémkedek! – jelentette ki határozottan Piton.

Voldemort felhorkant és elmosolyodott.

- Túl sokat gondolsz magadról, Perselus! – mondta a varázsló. – Dumbledore leleplezett téged, ebben biztos lehetsz. Sőt, talán már akkor számított rá, hogy változni fog a véleményed arról, hogy kinek a pártjára állsz végül…

- Higgy nekem, Nagyúr, nem tudhatott rólam!