A körben állók visszhangozva ismételték a neveket. Láthatóan senkivel nem osztotta meg ezt az információt Voldemort, bárkitől is tudott róla.

- Mi történt velük? – kérdezte Piton viaszsárga, de kifejezéstelen arccal. Még mindig térden állt Voldemort előtt.

- Meghaltak – válaszolta könnyedén Voldemort. – Elárultak minket, halál volt a büntetésük. A házuk fölött most ott lebeg az árulásuk jutalma.

Ügyet sem vetett Piton elsötétülő arckifejezésére, folytatta a beszámolót.

- Meglepett, kikből válogattad össze a segítőtársadat, Perselus. Marcus és Bulstrode csak szabadulni akart, ezt megértem. De Féregfark barátunk? Komolyan gondoltad, hogy segítségedre lehet?

Piton nem válaszolt, némán tűrte Voldemort szavait.

- Azt azonban meg kell, hogy mondjam, nem várt meglepetést okozott nekem Féregfark: egyedül neki sikerült megszöknie. Bámulatos képessége a menekülésre megint hasznára vált.

Ekkor egy izgő-mozgó fekete taláros úgy érezte muszáj kilépnie a körből és hajlongva bocsánatért esedezni:

- Ígérem Nagyúr, helyrehozom a hibámat. Megkeresem és…

- Ne törődj most ezzel! – szakította félbe Voldemort. – Nem fontos. Sokkal sürgetőbb feladatunk van, mint tudjátok…

Ez lehetetlen, gondolta Harry kétségbeesetten. Semmiképp sem tudhatott ilyen részleteket, sehogyan nem mondhatta el neki egyik összeesküvő sem. Sehogyan sem leplezhette le őket. Csak egyetlen módon…

- Maga volt az? – szólalt meg Harry, vakmerően kilépve a sorból.

Minden fej feléje fordult, Piton kissé ijedten nézett fel rá. Voldemort könnyedén hátranézett a válla fölött, majd teljesen megfordult.

- Maga volt az egyik összeesküvő. Csak innen tudhatott róla, ugye?

Voldemort most meglepődött, felvonta a szemöldökét. Láthatóan nem számított rá, hogy – még ha késve is – de valaki rájön a trükkre.

- Valter Wildung… Maga az – jelentette ki Harry. - Wildungként olyanokat keresett, akik szembeszállnának magával. Tudni akarta, hogy számolnia kell-e belső ellenséggel. Régen is őt használta a titkos dolgaihoz… És Wildung valójában…

- Sosem létezett – fejezte be Harry helyett a feketemágus.

Most már nem is próbálták eltitkolni megrökönyödésüket a halálfalók. Mindenki sugdolózott, beszélgetett a mellette állóval, csak Piton, Ron és Hermione álltak a helyükön mozdulatlanul. Harry pedig Voldemorttal szemben, a halálfalók gyűrűjén belül állt.

- De… de a seb – szólalt meg Ron Harry mögött. – A seb Wildung arcán, amit Mordon vágott rajta! Hogyan…?

- Az egy hosszú történet, ifjú Weasley, de nincs itt az ideje – szólt Voldemort hangosan.

Harry összeráncolta a szemöldökét – szinte el is felejtette, hogy Wildung ott volt, mikor Mordon letartóztatta Pitont, és őt is, miután megvágta az arcát. Mért hagyta magát elfogni? De ehelyett egy sokkal égetőbb kérdést tett fel Voldemortnak:

- Ha ez igaz, most meg kellett volna halnia. Én kötöttem meg magával a Megszeghetetlen Esküt. Ha bárkinek elmondja, vége van. És most elmondta a többieknek… - tárta szét a karját Harry. – Mit rontottam el, árulja el!

Voldemort félmosolyra húzta a száját, mely annyira idegen volt Harry arcától, hogy meghökkentő képet festett róla.

- Nem rontottál el semmit sem, Harry Potter – szólt susogva. – A Megszeghetetlen Eskü egy bűbáj és egy átok egybefonódva. És mint minden bűbáj, ez is feloldható, mint minden átok, ez is megtörhető. Csak tudni kell a módját.

Ekkor benyúlt a zsebébe és kivett onnan egy picike, csillogó tárgyat. Hosszan Harry szemébe nézett, s onnan a fiú egy szót tudott kiolvasni agyának mélyén, mintha csak egy könyvből olvasná: Hallgass!

Voldemort odadobta neki a tárgyat, Harry fürgén elkapta. Egy törékeny nyaklánc volt, rajta egy könnycsepp formájú drágakővel, mely középen, hosszában megrepedt. Egy horcrux… gondolta Harry. Képes volt elpocsékolni egy horcruxot, hogy leleplezze az összeesküvőket? Ha akkor nem számított a Megszeghetetlen Esküre, akkor most sokkal dühösebbnek kéne lennie, mint amilyennek látszik. De ha ott volt Piton házában és mindent hallott, mért nem ölt meg rögtön mindenkit? Mért hagyta, hogy szőhessék a terveiket, hogy elpusztítsák a horcruxot? Ennyire nem számít neki, hogy a lelke darabjait pusztították el?

- És Malfoy? – kérdezett rá Harry a másik homályos foltra. - Hogyan tudott ő elárulni minket?

- Nem árult el titeket – hangzott az egyszerű válasz. – Draco Malfoy a markomban volt mindvégig. És a Megszeghetetlen Eskü értelmében velem bármiről beszélhetett, mert én is megkötöttem ugyanazt az esküt.

Ez lehetetlen – ismételte magában Harry. Teljesen érthetetlenül cselekszik… Hogyan fordulhatott egyáltalán elő, hogy életben hagyta Malfoyt, mikor tudott a horcruxairól, és olyanokat, mint Bulstrode és Flint, megölte, mikor nem is tudtak semmi végzetesről?

Ökölbe szorított kezében tartotta a nyakláncot és felpillantott Voldemort szemébe. Nem jelentkezett semmi a régi perzselő fájdalomból, amit alig bírt elviselni a feketemágus közelében.

- Hogy nem vettem észre? Éreznem kellett volna, ha megfogom a kezét… Á! A kesztyű – nyögte Harry. – Maga végig kesztyűt viselt… és nem csak Piton házában, hanem a nagynénémnél is…

Ez még jobban meglepte Voldemortot, mint az előző. Ugyanazzal a meghökkent arccal nézett Harryre, mint a mögötte álló Piton.

- Hát rájöttél?

- Igen - válaszolta Harry. – Volt néhány áruló jel. Például, hogy kimondja a nevét. Először azt hittem, hogy halálfaló, de egy halálfaló nem mondaná ki a maga nevét… És amiket csinált, hogy előrébb jusson a minisztériumban. Gawain Robards súlyos baklövése, amire nem emlékezett, hogyan követhette el, mégis biztos volt benne, hogy az ő hibájából égtek el iratok a nyilvántartóban. És abban is biztos vagyok, hogy nem véletlenszerűen pusztított… Minden jel oda vezetett, hogy Marcus Leonard sem létezett soha.

Voldemort felemelte hosszú mutató ujját.

- Ebben tévedsz – szólt ellent. – Létezett egy Leonard. Egy mugli fiatalember volt, aki kis családjával éldegélt London belvárosában. Az ő házát választottam ki, hogy berendezzem a főhadiszállást. Sajnos azonban egy minisztériumi boszorkány, Madam Bones véletlenül épp ismerte az igazi Marcus Leonardot, így mikor megjelentem a minisztériumban, mint hosszú külföldi útról hazatért varázsló, rögtön tudta, hogy turpisság van a dologban.

Ezen már nem súgtak össze döbbenten a halálfalók. Úgy tűnt, mindenki tud róla, hogy a feltörekvő auror maga a nagyúr volt.

- De Bones okos volt! – tette hozzá Voldemort. – Nem rohant le azonnal vádaskodva, hanem csendben kivárt. Akkoriban kezdett elterjedni a minisztériumban, hogy Dumbledore hangoztatja: visszatértem az országba. Persze kevesen hittek neki, de Madam Amelia Bones a kétkedők, az ingatagok egyike volt, aki hajlott rá, hogy elhiggye Dumbledore szavait. Egyre jobban belelovalta magát, s szemmel tartott, nem is tudva, ki vagyok valójában. És mikor megbizonyosodott róla, hogy Dumbledore igazat mondott, le akart leplezni titokban. Nyilván azt hitte, halálfaló vagyok, és ha elfog, elmondhatom a terveimet. Balszerencsésen döntött.

Harry keserűen bólogatott, ahogy az apró részletek a helyükre kerültek a kirakós játékban. Valamit könnyített a lelkét nyomó félelmen és kudarc-érzeten, hogy beszélhetett ezekről a dolgokról.

- Elmondtam a sejtésemet néhányuknak, de nem hitték el - mondta. - Mindenki azt mondta, ez lehetetlen és én is majdnem meggyőztem magam. Nem értettem, hogy ha maga volt Marcus Leonard, mért nem ölt meg ott helyben?

Voldemort most halványan elmosolyodott.

- Erről majd még beszélünk – mondta halkan. – Most Perseluson van a sor…

S ezzel együtt hátat fordított Harrynek, aki ott maradt dermedten a körön belül. Néhány halálfaló még őt nézte, de nem törődött velük.

- Mi történt Draco Malfoy-jal? – kérdezte Piton Voldemorttól.

Az ránézett, érdekes fény csillogott a szemében.

- Draco-val? Valóban ő érdekel, barátom? Nem inkább Narcissa?

Piton most sem válaszolt a kérdésre, Harry pedig értette miért. Ő a kérdésére csak újabb kérdést kapott és ezt nem akarta megválaszolni. A nagyúr is értette ezt, mert megint mosolyra húzta a száját.

- Megint nem hallgattál rám, Perselus… - suttogta oldalra döntött fejjel. – Pedig Dumbledore halála után kezdtem azt hinni, hogy megértetted, amit tanítottam neked. Sokan elfogadták a szavaimat, de te… épp te, folyton menekülsz. Menekülsz az elől, amit kínálok neked.

Piton nyelt egyet.

- Megölte. Megölte Cissy-t…

Még be sem fejezte a szavait, Voldemort villámgyorsan felcsapta pálcáját, s ezzel együtt fehér fény villant. Piton előre bukott és elterült a földön. Hermione sikítva a szája elé kapta a kezét.

- Crucio!

Ismét ordítás töltötte meg a füleket, fájdalmasan, hogy bántotta Harry agyát. Hermione és Ron elfordították tekintetüket, de szinte minden halálfaló maszkjának szemrései mögül elégedett csillogást lehetett felfedezni.

Voldemort megint hamar befejezte a kínzást és egy pillanatra körbenézett a többieken, majd leguggolt Piton elé, aki zihálva próbált felállni.

- Nem engedtem meg, hogy csak úgy kutass a gondolataim közt, Perselus! – szólt vészjósló hangon Voldemort. – Több meggondolást vártam tőled. Két évig kémkedtél Dumbledore-nak és sosem merészkedtél ilyen messze. Lám-lám megint igazam lett… A szív elveszi az ember eszét. Mondd csak Perselus, egy percig sem vetted komolyan, amit tanítottam neked?

Piton még mindig alig emelkedett fel a földről, karjaiból mintha kifutott volna az erő. Most fölemelte a fejét és Voldemortra nézett.

- De… de, egy időben komolyan vettem…

Voldemort felállt és hagyta, hogy Piton is feltápászkodjon a földről.

- Mégis minden tanítást sutba dobtál, mikor megszabadítottalak a kötelmeidtől.

- Megszabadított? Megölte Aurorát is… - Piton nem kiabált, nem tajtékzó dühvel beszélt, ahogy Harry már számtalanszor látta. Csendesen, beletörődő hangon szólt, s hangjából kihallatszott a szomorúság. Még sosem hallotta így beszélni Pitont.

- Neked kellett volna megtenned! – mutatott rá Voldemort, ugyanazzal, amit Malfoynak mondott. – Ha megértetted volna, amit tanítottam neked, magad lökted volna el. A te hibád volt a halála, Perselus! Nem kellett volna meghalnia. Elég lett volna, ha elküldöd őt. És újból elkövetted ezt a hibát…

Piton egyik kezével sajgó, poros karját fogta és szerencsétlen képpel nézett Voldemortra.

- Hibát? – kérdezte. – Már régen bosszút esküdtem maga ellen. Mért kellett még Cissy-t is megölnie? Mért nem végzett velem?

Voldemort hallgatott. Vagy nem akart, vagy nem tudott válaszolni a kérdésre, de Bellatrix Lestrange kapva kapott az alkalmon.

- Nagyúr… - szólt és kilépve a körből levette álarcát. Arca most is olyan beesett és színtelen volt, mint mikor Harry legutóbb látta, jóllehet, haja most valamivel ápoltabb volt. – Nagyúr, hagyd rám ezt a feladatot. Hadd végezzek vele én! Miatta vált a testvérem árulóvá…

- Nem, Bella! – válaszolta rögtön Voldemort. – A bosszúdnak nincs itt sem a helye, sem az ideje.

Bellatrix olyan arcot vágott, mint egy gyerek, aki nem kapta meg a születésnapi ajándékát. Harry hihetetlennek tartotta, hogy egy percig sem ingott meg a nő Voldemortba vetett hűsége, amikor az előbb közölte, hogy megölte a testvérét.

Voldemort visszafordult Pitonhoz.

- Perselus! – szólt hozzá hangosan. – Meséld el nekem, mit éreztél, mikor végeztél Dumbledore-ral? Mi volt az, ha nem az én szavaim megnyilvánulása a tetteidben? Azért ölted meg, hogy te magad életben maradj, hiszen a Megszeghetetlen Eskü kötött téged. Ha valóban eldobtad volna a tanításomat, inkább hősiesen felvállaltad volna a halált a vén bolondért!

Piton szokásos komor arccal nézett maga elé, de nem Voldemort szemébe. Harry számára ijesztő volt látni a két varázsló reakcióit egymás szavaira. Olyan beszélgetés zajlott a szemük előtt, amiből senki a körben állók közül nem tudta volna megjósolni, hogyan végződik, Harry ebben biztos volt.

Piton helyett Voldemort folytatta:

- És olyan jól sikerült ez az egyetlen igazi, a varázserődhöz méltó tetted, hogy észre sem vetted annak hatását.

- De, észrevettem… - suttogta válaszul Piton.

Voldemort felvonta a szemöldökét.

- Valóban? – kérdezte kétkedő hangon. – Én nem így emlékszem. Én úgy emlékszem, napokig zaklatott voltál és némán gyűlölted magad a házad sötétjében… Ez volt az első lépés a rossz irányba. Bűnbánat a tetted súlya miatt. Az eszed arra sarkalt, hogy lesújts rá, de a szíved kegyetlenül megtorolta…

Piton megint hallgatott, ahogy a többi halálfaló is. Közel s távol egyetlen hang sem hallatszott, csupán a Fekete-tó finom hullámai és a Tiltott Rengeteg fenyvesének halk susogása szállt a széllel.

- Aztán jött a következő rossz lépés, barátom – folytatta rendületlenül Voldemort -, Narcissa képében. Megvédted az ő pici fiát, s ezért valósággal a karjaidba omlott. Nem hiszem, hogy eleinte értette, miért gyötör téged a bűntudat, de olyan sikeresen vigasztalt és olyan odaadóan vigasztalódott veled, hogy elmondtad neki mindazt, ami a lelkedet nyomta… Rossz lépések sorozata. Mondd, érezted-e egy pillanatra is, mihez vezethetett volna az a tett?

Piton sokáig emésztette magában a hallottakat, aztán nyelt egyet és végül válaszolt:

- Igen, éreztem. Azután, hogy megöltem őt. Akkor éreztem.

Voldemort láthatóan elégedett volt a válasszal. Elmosolyodott újra és közelebb lépett Pitonhoz.

- És most mit érzel? – kérdezte, majd mindenki meglepetésére és Harry, Ron és Hermione nagy rémületére, Voldemort felemelte a pálcát, egyenest Piton szívének szegezve azt. – Mit érzel, Perselus? A szíved ismét felülkerekedik a józan eszeden? Ki tudná azt megmondani, nem igaz, barátom? Sosem lehet tudni, mikor zavarnak össze minket az érzelmeink. Kiszámíthatatlan… A kérdés: hajlandó vagy-e meghalni egy halottért? Vagy élsz tovább a tudattal, hogy végleg félredobtad Dumbledore tanítását és inkább választottad az életet a hősi, becsületes, a Főnixekhez méltó, ámde tökéletesen értelmetlen és felesleges halál helyett?

Sokáig nem jött válasz a kérdésre. Piton nem mozdult, csak nézte a szívének szegeződő varázspálcát, Voldemort pedig látható izgalommal várta a férfi döntését. Orrlyukai kitágultak, szemei eszelősen csillogtak, s az arcán átfutó sötét, bestiális vigyor árnyéka annyira eltorzította Harrytől örökölt vonásait, hogy szinte felismerhetetlenné vált az arc a csuklya alatt.

Piton lehajtott fejjel állt előtte. Harry egyet értett Voldemorttal, valóban megjósolhatatlan egy ilyen döntés. Hosszú percek után Piton végül felemelte a fejét és Voldemort szemébe nézett.

- Nem érdekel a múlt, Nagyúr. Élni akarok.

A pálca azonnal leereszkedett, Voldemort ismét elégedett volt.

- Akkor élni fogsz, barátom – mondta. – Lépj vissza a körbe, a helyedre.

Bellatrix eltátotta a száját és a többi halálfaló is megint mocorogni kezdett. Harry nem csodálta a viselkedésüket, elvégre Voldemort megbocsátott egy áruló halálfalónak, mikor sok másikat azonnal megölt, ha ellenkeztek. Nem értette a viselkedését. Piton többször is ellenszegült neki és a legsúlyosabb épp a horcruxok elpusztítása, amiről már biztos, hogy Voldemort is tudott. De miért hagyta? Miért nem lépett már közbe sokkal korábban?

- Halálfalók! – szólt ismét Voldemort és körbefordult, megnézve magának mindenkit. – Legyen tanulság ez mindannyiótoknak! És tegyétek fel magatoknak a kérdést: miért bocsátok meg Perselusnak?

Senki nem válaszolt a kérdésre, mindenki csendben maradt. Voldemort megválaszolta a saját kérdését:

- Mert minden árulása ellenére, közületek ő áll a legközelebb ahhoz, hogy végleg megértse azt, amit immár ötven éve tanítok nektek. Varázslók vagyunk. Többek, mint a közönséges emberek. És épp ezért a feladatunk még többé válni, leküzdeni minden korlátunkat, amit emberi mivoltunk állít elénk. Halálfalók vagytok! A célotok megszabadulni az emberi gyengeségektől, melyek visszatartanak titeket. Az olyanok, mint Albus Dumbledore, akik azt hirdették, hogy az ember úgy tökéletes, ahogy a világra születik minden erejével és gyengeségével együtt, súlyosan tévednek. És tévedésükben ott van a végzetük. Immár mind elbuktak általam… és ti általatok, barátaim.

Voldemort megint körbefordult, lassan, elidőzve minden arcon, minden álarcon. Sokan bólogattak a szavakra, mások figyelmesen hallgattak, de Harry kételkedett benne, hogy valóban értették is, amit Voldemort beszélt. Ő maga értette minden szavát. Elég jól ismerte már őt ahhoz, hogy tudja, mit jelentenek ezek a szavak. Egy tökéletesen felépített, ösztönszerű, gonosz tettekkel alátámasztott, de hazug életfilozófia, amit Voldemort magáénak vall. Dumbledore figyelmeztette őt erre, többször is felhívta az ő, Harry figyelmét Voldemort nagyúr igyekezetére, hogy magyarázatot találjon saját magára. Hogy miért lóg ki mindenki más közül, s ezt hogyan akarja igazolni magának gyerekkorától kezdve. És hogyan gyűjt maga köré olyanokat, akikben látja az esélyt, hogy elfogadják és isszák a szavait. De nem értenek meg belőle semmit, csak a külső mázt, a felszínt látják, ami hatalmas varázserőben és mérhetetlen hatalomvágyban jelentkezik. Ők csak ennyit látnak Voldemortból, és vakok minden egyébre. Az önbecsapás és a vakság… Milyen jól megfér egymás mellett!

- A gyűlés befejeztével mindannyiunknak meg lesz a feladata, halálfalók! – ütött meg egy új, parancsoló hangot Voldemort. – A mai éjszaka során együtt kell dolgoznunk, de külön-külön. Épp ezért csoportokra kell oszlanunk. Gamp, Meliflua! – szólított meg két halálfalót.

A megnevezettek kiléptek a körből és megálltak Voldemort előtt.

- A megbeszélt terv szerint járjatok el! – parancsolta nekik, majd a többiekhez fordult: - Két barátunkra is feladatot bíztam, halálfalók. Nem tudhattatok minden tervünkről, de most már megismerhetitek őket…

Harry értette, miért. Ugyanabból az okból, amiért Piton sem beszélt nekik mindenről. Ha elfogják az egyiküket az aurorok, az egész gondosan felépített terv összeomlik, mint a kártyavár.

- Még egyszer összeugrasztjuk a száműzött óriásokat és aurorokat. Scrimgeour csak erre vár… Mikor térnek vissza a kémei, hogy leleplezzék az óriások rejtekhelyét. Ma este útnak fog indulni egy különítmény válogatott aurorokból. És a minisztérium védtelen lesz…

Átnyújtott mindkét halálfalónak egy aranyórát majd visszaküldte őket a helyükre.

- Monstro, Gibbon… - két újabbnak szólt, de mögéjük még fölsorakoztak néhányan. – A ti feladatotok különlegesen fontos lesz. Felrobbantjuk a Gringotts kapzsi koboldjait, akik csak a pénzükért élnek. Megszabadulunk tőlük, örökre, a varázslók pénze végre valóban a varázslók pénze lesz, ahogyan régen. És ezzel két legyet ütünk egy csapásra. Kibillentjük az egyik pillért, hogy magával rántson egy másikat…

A halálfalók bólogattak és Monstro átvette az újabb aranyórát Voldemorttól. Harry arra gondolt, Voldemort nyilván nem akarta, hogy szedett-vedett bandaként hajtsák végre a terveit, ezért hívta őket erre a gyűlésre, hogy mind egyszerre cselekedjenek, hogy a hatás a legerősebb legyen.

- Ne feledkezzetek meg az álruháról és a Százfűlé-főzetről sem! – intette őket Voldemort csendesen. – Azt kell hinniük, hogy Scrimgeour parancsára történt minden. Az ostoba Szövetségnek is meglesz a bizonyíték, hogy a minisztérium rendelte el a támadást, és ezzel megsértették az egyezményt. Ez lesz az utolsó csepp… - Voldemort vigyorgott. – A Szövetség nem fogja eltűrni tovább ezt a vezetést. Kötelezni fogják őket a lemondásra. És ki fogja átvenni a helyüket?

- Baddock, Pritchard, Higgs!

A megszólítottak előre léptek és ők is átvették az aranyórát.

- Ti se feledkezzetek meg az álcáról. Menjetek vissza a házba, ott találjátok mindazt, amire szükségetek lesz. Álljatok készen a minisztériumban és ne csináljatok semmit. A ti időtök később jön el, majd ha megérkezik a Szövetség képviselője…

Ők is visszaálltak a helyükre, de a kör ekkor már felbomlott. Mindenki tudta, hol a helye, sokan levették az álarcukat és így készültek fel. Harry több ismeretlen arcot látott köztük. Voldemort tovább osztotta parancsait, tíz halálfalónak megparancsolta, hogy csatlakozzanak a dementorokhoz és kutassák fel azokat az erdőket, ahol még kentaurok tanyáznak. Átadott nekik egy térképet egy csoportosulásról és a hozzá szükséges aranyórát. Mindent ő irányított, ő osztotta az utasításokat, a halálfalók nélküle tehetetlenek lettek volna. Talán ezzel volt magyarázható, hogy tizenhat éve, mikor köddé vált, azonnal letették a fegyvert és csak néhány őrült próbálta megkeresni, hogy folytassák a harcot.

Harry meglátta Bellatrix Lestrange-et a tömegben. Voldemort most épp neki és kilenc társának adott parancsokat az iskola őrzéséről. Nem hallotta pontosan az utasításokat, mert halkan beszéltek és körülöttük a halálfalók is a feladatukról tanácskoztak, de világosan kitűnt a szavaiból, hogy a Roxfortban is tervez valamit.

Piton koszos talárját porolgatta nagy nyugalommal és összeráncolt homlokkal figyelt minden halálfalóra, akik azonban nem törődtek vele. Minden tökéletesen megszervezett volt, minden fogaskerék illeszkedett a helyére. Most, hogy megkapták feladatukat, a halálfalókra volt bízva, hogyan hajtják azt végre. Ugyan Voldemort irányította őket a háttérből, mégis táplált ennyi bizalmat az emberei felé. Hová tűntek Piton szavai, mikor azt mondta, hogy a halálfalók szervezete gyengébb, mint valaha?

- Miért hallgatnak rá? – kiáltotta hirtelen Harry, mire mindenki elhallgatott és feléje fordult. Ron erőtlenül felnyögött mellette az ijedtségtől.

- Miért hiszik el a hazugságait?!

Az egyik halálfaló pálcát rántott, de Voldemort elkapta a karját. Harryt már nem érdekelte semmi, nem félt tőle, hogy mit tehetnek vele. Ha meg kell halnia, hát legyen. De nem fogja némán tűrni.

- Azt hiszik, érdekli a sorsuk? Nem törődik magukkal, csak saját magával! Hogy nem vették még észre?!

A halálfaló, aki mellett most elhaladt, előre lendült és arcon csapta. Harry elterült a földön, de most a csuklyások nem nevettek. Mindenki gyűlölködve nézett rá, csak Hermione szipogása törte meg a csendet.

- Hallgass, koszos félvér! – dörrent rá a varázsló, aki megütötte, de Harry feltápászkodott a földről és tovább ordibált rájuk.

- Azkabanban… Az előbb onnan jöttünk. MINDENKI MEGHALT! – kiáltotta teli torokból feléjük. – Minden társuk meghalt és ő a kisujját se mozdította értük!

Voldemort egyetlen egyszer sem jelezte, hogy közbe akarna szólni, vagy meg akarná ölni most azonnal. Összefonta karjait és nézte, hogyan ordibál Harry. Piton döbbenten eltátotta a száját.

- Levágta Lucius Malfoy fejét! Levágta Narcissa fejét, a maga húgát! – mutatott Bellatrix Lestrange-re.

Piton rekedten sóhajtott és behunyta a szemét, Bellatrix azonban meg se rezzent a szavakra. Harry kétségbeesetten sóhajtott, ami erőtlen kis kacagásba fulladt: - Magának… magának ez nem jelent semmit?

- A húgom elárulta a Sötét Nagyurat – válaszolta a nő és bár fénytelen szemében mintha sajnálat fénye csillant volna, semmit nem mutatott, ami egy emberi lénytől elvárható lett volna. - Az ítélkezés joga a Sötét Nagyúré…

- Lucius Malfoy nem volt tagja az összeesküvésnek! – kiáltotta rekedten Harry. – Sosem tett ellene semmit! Mégis megölte, mert épp úgy tartotta a kedve!

Egy pillanatra még ő maga is csodálkozott a szavain. Sosem hitte volna, hogy egyszer így fog beszélni, mintha védene egy gyilkos halálfalót.

- Kudarcot vallott, mikor a Nagyúr megbízta egy feladattal – válaszolta dacosan Bellatrix.

Mindenki meglepetésére Harry eszelősen felordított.

- Valóban ezt hiszi?! – acsargott rá Harry. – Inkább kérdezzék meg maguktól, hogy ki lesz a következő! KI LESZ A KÖVETKEZŐ?!

Egyetlen tétovázó arcot se látott. Senki nem vette komolyan egyetlen szavát sem. Bellatrix közben felemelte a pálcáját és rá szegezte, Harry villámló szemekkel ordított rá:

- MAGA NEM NORMÁLIS! EGYIKÜK SEM AZ! MIND ESZEMENT ŐRÜLTEK!

Zihálva nézett rájuk. És ahogy a fekete talárosokat nézte, rájött, hogy semmi értelme folytatnia. A halálfalók gyűlölködve fürkészték őt, azok pedig, akiken maszk volt, nem néztek egymásra bizonytalanul, nem mocorogtak, nem feszengtek kínosan, mint mikor ugyanez az arc Voldemort szavait mondta nekik. Sosem fogják megérteni, mondta ki magában a végzetes következtetést. Vakság…

- Oldíts csak, pici Helli! – gügyögte gúnyosan Bellatrix Lestrange. – Sokáig már úgysem teheted!

Ez megtörte a jeget, a halálfalók megint kinevették az ordítozót. Harry lehorgasztotta és megcsóválta a fejét, ahogy a halálfalók között állt, majd barátaira nézett, az egyetlen fényfoltra ebben a sötétségben. Hermione már nem sírt, csak nézte őt és a szemében tükröződött ugyanaz, amit Harry is érzett. Veszítettek és meg fognak halni… Ron bátorságot próbált erőltetni magába, kivörösödött, megkeményedett arccal figyelte Harryt, de már ő is beletörődött a vereségükbe.

Piton minden jel szerint végül elfogadta Voldemort szavait, ahogy őelőtte Draco Malfoy. Akit még a szülei kegyetlen lefejezése sem taszít el Voldemorttól, az végérvényesen elveszett valami sötét alagútban.

Hogyan lehet ekkora hatalma valakinek? – kérdezte magától Harry és most Voldemortra pillantott. Varázserővel lehetetlen ekkora hatást elérni embereken. Ehhez valami más kell, amit ő nem tud megérteni. A jóslatban az állt, hogy ő, mint a Kiválasztott, egyenrangú a Sötét Nagyúrral, de benne olyan erő lakik, amit ellenfele nem ismer. Úgy tűnik ez fordítva is igaz. Harry képtelen volt ép ésszel felfogni, milyen befolyást gyakorolt Voldemort az emberek gondolkodására, mennyire megváltoztatta, átalakította őket, formálta kénye-kedve szerint valamiféle arctalan, érzelem nélküli szörnyeteggé, amit halálfalónak hívtak.

Harry saját fejében érezte ezt a minden másnál aggasztóbb hatalmat – már-már ő maga is kételkedni kezdett saját igazában. Mi van, ha ő tévedett mindig? Mi van, ha Voldemort volt az egyetlen ember ezen a világon, aki megértette az élet lényegét, a folytonos fejlődést lélekben és testben egyaránt, a korlátok döntögetését és tette mindezt olyan módon, hogy felül emelkedett mindenen, ami emberi. Erkölcsön, tisztességen, alázaton, s olyan eredményesen, hogy az ő szempontjából ezek a fogalmak már nem jelentettek semmit. Erkölcs, tisztesség értelmét veszti, csupán illúzió, ami az emberi együttélés szükséges velejárója, mely ledobható, akár egy elhasznált ruha, ha valaki több lesz már, mint ember. Valóban Dumbledore bölcsessége és életszeretete, az emberi lény tisztelete az, ami örök igazságként fogható fel? Nincs valahol egyetlen cseppnyi igazság Voldemort mérhetetlen gonoszsága mögött, mely talán nem is írható le ezzel a szóval, hanem valami emberen felüli, másfajta értékítélet kell a megértéséhez? És ha ő, mint a Kiválasztott, akit a sors arra rendelt, hogy örök ellensége legyen Voldemortnak, s ez által saját maga létcélja miatt is el kell, hogy fogadja Dumbledore szavait, nem kapcsolódik-e sorsa szétválaszthatatlanul ezzel az emberen túli világgal? Hiszen ez jelenti mindazt, ami ellen küzdenie kell, és ha ezt elfogadta, ők, a halálfalók és Voldemort mindenképpen szükségesek ebben a világban, melyet az ellentétek mozgatnak.

Miközben agyában zakatoltak a gondolatok, körülötte beindult a gépezet, mely elvezeti Voldemortot a győzelemhez. A halálfalók elővették arany zsebóráikat és mindenki beállította rajta a feladatának megfelelő helyszínt. Többen hármas-négyes csoportokat alkottak, s így készültek fel az utazásra, majd háromig számoltak és elmentek. Semmi sem zavarta meg a tervüket, nem jöttek aurorok, nem érkezett váratlan segítség a Főnix Rendje tagjainak képében. Nem jött senki sem. Harry és két barátja végérvényesen magára maradt.