Azkabanban(1.rész)
2007.02.01. 18:18
Harmincnegyedik fejezet
Azkaban
A granián csak néhányat csapott a szárnyával, de máris méterekre eltávolodott a talajtól. Egy erőteljes szárnycsapás és kibukkantak a házak közül, gyorsan emelkedve a csillagos ég felé. Süvített a hideg éjszakai levegő, s Harry most már örült neki, hogy maszk védi az arcát, így legalább nem fog teljesen átfagyni a hosszú út alatt. Mikor szárnyas lova elrepült az Abszol út fölött és kiértek a mugli utcák fölé, Harry óvatosan kapaszkodva az állat nyakában hátrafordult, hogy megnézze társait. Mögötte három jószág és három utasa követte ugyanolyan szédítő sebességgel.
Alig öt perccel később már el is tűnt alattuk London, a fényeket felváltotta a sötétben kígyózó utak, mint megannyi fényfolyó. Harry ezeket nézegette, s próbálta felismerni, melyik merre vezet, ez azonban nem volt könnyű. Észak felé haladtak egy ideig, majd néhány szárnycsapással a graniánok kelet felé fordultak, az Északi tenger felé, aminek legészakibb pontján állt a sziget, s rajta az azkabani erőd.
Több mint két óra telt el csendes repüléssel, ami alatt Harry minduntalan hátranézett társaira és megszámolta, hogy mind megvannak-e még. Nyugtalanította a dolog, hogy Draco Malfoy-jal együtt kell betörniük az Azkabanba. Kénytelen volt bevallani magának, hogy Piton kíséretében sokkal nyugodtabb lenne. Pitonról a saját szemével látta, hogy kész elpusztítani a horcruxokat, de nem tudta, mire számítson Malfoy-jal kapcsolatban. Eszével ugyan tudta, hogy volt évfolyamtársa nem szolgálhatja Voldemortot a Megszeghetetlen Eskü miatt, amit vele, Harryvel kötött, de attól még nagyon is nyugtalanító volt a dolog.
Ráadásul abban is biztos volt, hogy Draco majd magával akarja hozni az apját – márpedig van elég bajuk egy gyilkos halálfaló szöktetésén kívül is. Mit fognak csinálni, ha Draco ellenük fordul, mihelyt megkapta amit akart? Arra már semmi nem kötelezi, hogy ő maga nem fordul ellenük. Harry már magát szidta, amiért annak idején, mikor lehetősége volt rá, nem kötötte meg úgy a Megszeghetetlen Esküvel Piton bandáját, hogy mozdulni se tudjanak otthonról. Az egész dolog fölösleges ostobaság volt. Semmi szükségük rá, semmi szüksége másra Ronon és Hermionén… és Pitonon kívül. Ezt fogcsikorgatva vallotta be magának, annyira taszító volt a gondolat. Már megint igaza volt Dumbledore-nak! – gondolta keserűen. Pitonnal valóban képes összedolgozni és az is biztos, hogy nem érezne semmit, ha valami miatt a halálát lelné a varázsló. Nem érdekelné úgy, mintha McGalagony vagy Lupin vagy Mordon lenne a segítője. Habár Harry beavatta őket a titokba, amit Dumbledore felderített, ők nem bizonyultak olyan hasznos segítőtársnak, mint Piton. Egyikük sem akadt a horcruxok nyomára, minden kísérletük zsákutcába futott – de Harry nem érzett csalódottságot irántuk soha. Pitonban sokkal, de sokkal többet csalódott, utálta, gyűlölte, még most is, valahányszor eszébe jutott a toronyból zuhanó Dumbledore… mégis, jobb segítséget nem tudott volna elképzelni a Voldemort elleni harcban. Százszor eltökélte magában, hogy mindezek ellenére Piton is sorra kerül, mihelyt Voldemortnak vége, de egyre bizonytalanabb volt magában. Sokszor eszébe jutott, amit Piton a gyengélkedőn mondott neki, az ok, amiért ő is a nagyúr elkötelezett ellensége. Erről beszélt volna Dumbledore, mikor próbálta megértetni Harryvel, hogy miért ő az egyetlen, aki diadalmaskodhat a nagyúr felett? Hogy ő nem esett bele abba a hibába, amibe Piton? Kettejük sorsa… nem, nem is. Hármójuk sorsa annyira hasonlít és annyira különbözik, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogyan is forrhatott így egybe az életutuk, ami csak akkor ér véget, ha egyikük meghal… Mi az, amit Piton nem tudna megtenni, de ő, Harry igen? Mi lesz az, ami miatt a jóslat így, vagy úgy, de valóra válik?
A szárnyas ló már jó fél órája a nyílt tenger fölött suhant a fekete éjszakában, s Harryék feje fölött sötét felhők gyűltek. Úgy tűnt, vihar készülődik a tengeren. Harry szemét a viharfelhőkre szegezte és igyekezett elhatárolni gondolatait a kérdésiről, melyekről tudta, hogy feleslegesek. Értelmetlen olyan kérdéseken rágódnia, amik nem válaszolhatók meg. Még ha látó lenne, akkor se biztos, hogy értené, mi áll előtte. Különben is… addig még hosszú az út, míg Voldemort sorra kerül. Ma este Naginin van a sor, s ki tudja milyen hosszadalmas nyomozás fogja elvezetni az utolsó lélekdarabig? Hónapokba, évekbe telhet, mire eljut a végsőkig, addig pedig Voldemort ezerszer is magához ragadhatja a hatalmat.
A horizonton lassan feltűnt egy fekete, égbe meredő torony, Azkaban börtöne. Harry nem sokat tudott az épületről, csak azt, hogy egy kicsi, muglik elől eltüntetett szigeten áll. Azt sem tudta, hogyan néz ki, de biztos volt benne, hogy fel fogja ismerni.
Megint hátrapillantott barátaira. Mindhárman ráhasalva a ló hátára, tűrték az egyre kényelmetlenebbé váló, hosszú utazást. Közben Azkaban egyre közeledett, s egyre nagyobb és nagyobb lett. Tisztán kivehető volt a sziklás, teljesen flóramentes sziget, s a közepéből kinyúló, több emelet magas torony. Az erőd négyszög alapú volt, s tetején újabb négy torony nyúlt fel egy-két emelet magasra.
A granián ereszkedni kezdett, Harry szorosan átkarolta a nyakát és megszorította lábával az oldalát, nehogy leforduljon az állat hátáról, mikor földet érnek. A két hatalmas, kitárt szárny fékezte őket, s lassan, puhán ereszkedtek le a sziklákra a börtöntől csaknem tíz méterre.
Harry megint felnézett, s látta, hogy a többi granián is mellette fog földet érni. Mihelyt leugrott a ló hátáról, szinte nyomban elkezdett csepegni az eső, mintha csak az érkezésükre várt volna. Felismerte barátait a csuklya ellenére is, mert a magasságuk rendesen különbözött. Ron jó fél fejjel magasabb volt az egyébként szintén magas termetű Malfoynál, Hermione pedig valahogy sokkal alacsonyabbnak tűnt, mint máskor. Talán pont a bizarr ruha miatt ösztönösen összehúzza magát – Harry, miközben figyelte érkező társait, eltűnődött rajta, vajon volt-e ilyen ruha ez előtt egyetlen mugli származású varázslón vagy boszorkányon.
A világosabb, halálfejes álarcban szellemeknek tűntek az éjszakában. Fekete köpenyüket vadul tépte a szél, s az esőtől átnedvesedve csillogott, mint az olaj.
- Nos, merre menjünk? – kérdezte Harry második legmagasabb társához fordulva.
Az leugrott a lóról, de a sziklás parton majdnem kibicsaklott a bokája. Rápillantott Harryre, majd körbenézett a szigeten, végül kesztyűs kezével a lentebb fekvő sziklák felé mutatott, ahol a vad hullámok igyekeztek maguk alá hajtani a szigetet.
- Arra kell mennünk – szólt üvöltve és pálcát húzott, majd kis fényt gyújtott a hegyén. Harry, Ron és Hermione is így tettek.
- Le a partra? – hallatszott Ron csodálkozó hangja a legmagasabb csuklyás álarca mögül.
Hermione megborzongott a tajtékzó tengert látva.
- Igen, Weasley! – fordult feléje Malfoy. – Talán kopogjunk be a nagykapun?
- Maradj már el...! – szólt rá Ron, de Malfoy már nem figyelt rá, s hamarosan mindhárman felkapták a fejüket a rideg torony csúcsa felé.
Sikítás hangját hozta a szél, ami még a dübörgő, morajló tenger mellett is félreérthetetlen volt. De hogy mi adta ki ezt a hangot, azt se Harry, se barátai nem tudták.
- Mi volt ez? – kérdezte remegő hangon Hermione, s pálcáját magasba emelte, hogy jobban lásson.
A többiek is követték és a négy erőtlen lángocska baljós, hátborzongatóan vörös fénybe vonta Azkaban tornyát. Most tudták csak kivenni az erőd valódi méreteit: úgy tornyosult föléjük, mintha valamilyen láthatatlan erővel akarna lesújtani rájuk, mint apró hangyákra, akik meggondolatlanul be merték tenni a lábukat ebbe az örök vihar és tenger uralta birodalomba.
Percekig várták, hogy a sikoltás újra hallatsszon, de nem történt ilyesmi. Elsőnek Malfoy unta meg a várakozást, de ahogy Harry szemével a mardekáros fiú pálcája hegyén remegő lángocska fényét követte, érezte, hogy Malfoy legalább olyan ideges a hang hallatán, mint ők. Vagy talán csak, mint Ron és Hermione… - gondolta újra Harry. Ő maga furcsán higgadtnak érezte magát. Nyoma sem volt szívében annak a páni félelemnek, amit egy évvel ezelőtt Dumbledore társaságában érzett, mikor betörtek Voldemort horcruxának rejtekhelyére. A természetfeletti tó mélyén figyelő holttestek és a nyomasztó feketeség sokkal nyugtalanítóbb volt számára, mint ez a hely, ahol a természet pusztító ereje uralkodott.
Az sem rémítette meg, amit leeresztett pálcája fényénél pillantott meg pár méterre tőlük, lejjebb, a part mentén. Egy hullámoktól viszonylag védett helyen girbegurba, összetákolt keresztek meredtek az égbe, jelezve az Azkabanban elhunyt foglyok végső nyughelyét. Harry ráérősen lépkedve közelebb ment az egyikhez, s a keresztre erősített fém táblácska szerint egy Eric Gamp nevű férfi feküdt ott. Harry furcsállta, hogy bárkit is eltemethettek ide, hiszen a talpa alatt tömör, az idők próbáját kiállt szikla feküdt, abból állt ki a kereszt – aztán rögtön rájött, hogy bizonyára varázslattal temették el a hullákat, nem vacakoltak hosszadalmas ásással itt, ahol nem is lehetne mit kiásni.
Hermione és Ron is otthagyták a szárnyas lovakat, akik szárnyukat kiterpesztve viaskodtak a bömbölő széllel és hangosan nyerítettek, valahányszor hullám csapódott a szikláknak. Mindketten csatlakoztak Harryhez és a keresztek között lavírozva megindultak Malfoy után, aki nem vesződve fölösleges kiabálással, egyik szikláról a másikra mászva vagy ugorva haladt egyre lejjebb.
- Ez meg hova a csudába megy? – dörmögte Ron hangja az egyik álarc mögül, mire Harry megvonta a vállát.
A három jó barát óvatosan követte Malfoy pálcájának fényét és csakhamar beérték a fiút az egyik tengerbe meredő gigantikus szikla peremén. Malfoy az alattuk elterülő hullámokat fürkészte, fekete talárja már teljesen elvizesedett a felcsapódó cseppektől. Pálcájával apró köröket írt le a mélység felé mutatva, s mikor Harry közelebb ért hozzá, akkor látta, hogy a fiú bűvöl valamit.
- Mit csinálsz? – kérdezte tőle Harry, a fülébe ordítva.
- Alattunk van egy csatorna – válaszolta kiabálva Malfoy. – Oda próbálok lejutni…
- Mégis hogyan? – gúnyolódott Harry, ahogy elnézte a szánalmas csillapító bűbájt, amit a hullámokra szórt a szőke mardekáros.
A hullámok valóban vesztettek valamennyit erejükből, mert még a sziklaperem előtt lecsillapodtak, de olyan erős volt a vihar, hogy szinte újból jött utána a következő taréj.
- Grangernek itt kellene maradnia – nyekeregte Malfoy hátrasandítva a válla fölött a legkisebb fekete talárosra -, hogy fenntartsa a varázslatot, amíg lemászunk.
Harry sóhajtott és megrázta a fejét. A legkevésbé sem tartotta jó ötletnek, hogy pont Hermionét hagyják hátra, és nem csak azért, mert ő volt közülük a legtehetségesebb. Hermione azonban rövid tétovázással előrelépett a még mindig a csillapító bűbáj mormolásával elfoglalt Malfoy és a sziklán megtörő hullámokat bámuló Harry közé. Hermione készült átvenni Malfoy posztját, mikor Harry megragadta a karját.
- Mit…?
Harry a feje fölé emelte a pálcáját, majd széles ívben suhintott vele a tenger felé. A varázslat hatására fémes kondulás kíséretében egy négy méter magas, tömör aranyfal jelent meg, elszigetelve az alattuk elterülő vizet a veszélyes hullámoktól. Azok megtörtek az aranyfalon és őrjöngve a magasba csapódtak, de visszazuhanva már csak ártalmatlan vízpára jutott át. Harry nem tétovázott, a sziklaperem legszélére sétált és lenézett a nyugodt vízbe. Mögötte Ron, Hermione és Draco Malfoy álarcaik mögött döbbenten bámulták a megidézett falat.
Harry erősen szorongatta pálcáját és egy határozott mozdulattal belevetette magát a vízbe. Nem érte el a fenekét, a víz megállította és gyorsan visszaúszott a felszínre. Az aranyfaltól védett helyen olyan volt, mintha egy kellemes medencében fürödne, leszámítva azt, hogy a víz olyan hideg volt, mintha kést szurkálnának a testébe. Malfoynak valóban igaza volt, fejmagasságban egy lerácsozott csatorna vége meredt ki a sziklából. Harry gyorsan hevítő bűbájt szórt a vízre, majd szabad kezével megkapaszkodott a rácsokban. Újabb pálcaintéssel kitépte a falból az akadályt és hagyta, hogy a mélybe süllyedjen. Feltolta magát és bemászott a járatba, majd kicsit kifújta magát.
- Jöhettek! – ordította teli torokból, hogy barátai meghallják.
Még ki sem mondta, de az egyik fekete csuklyás csobbant be mögé a vízbe, Harry pedig gyorsan felsegítette.
- Ügyes volt… - nyögte Ron hangja, majd mögötte újabb csobbanás hallatszott.
Harry beljebb mászott és félreállt, hogy Ron elférjen mellette. Malfoy tornázta be magát a csatornába és egyetlen szó nélkül elmászott Harryék mellett. Ronnak be kellett húznia a hasát, s ekkor Malfoy hátrafordult hozzájuk.
- Maradjatok itt – szólt. – Hatástalanítani kell a határvonalakat.
Miközben Hermione is megérkezett, Harry és Ron kisegítették a vízből, Malfoy ugyanazokat a lila lángnyelvecskéket küldte végig a csatorna hosszában, amiket Piton is használt a Borgin & Burkes-ben. A lángnyelvek néhány méterenként sorban, hosszú tűzcsíkban, kör alakban végigfutottak a csatornán. Mikor az utolsó lángocska is elenyészett, Malfoy elindult, Harry, Ron és Hermione pedig követték.
Ahogy sejtették, a csatorna egyenesen az Azkaban alá vezetett és enyhén emelkedett. Lábuk alatt víz, moha, temérdek kosz és egyre erősödő bűzös váladék mocskolta az egyébként tökéletesen sima felületű csövet. Görnyedve fértek csak el benne, s pár perces gyaloglás után Harry háta tiltakozni kezdett a kényelmetlen testhelyzet ellen. Szerencsére hamar megérkeztek a csatorna végéhez, mielőtt még komolyan fájni kezdett volna a háta. Gyanította, hogy ebben a pár hónapja átélt Megszeghetetlen Eskü megtörése miatti kínok emléke is közrejátszik, de igyekezett nem foglalkozni ezzel.
Mikor beértek a torony alá, a csatorna jobbra-balra elágazott egy-egy vékonyabb, szögletes járatban, ahol már csak négykézláb mászva tudtak volna elférni libasorban. Fölöttük csatornafedél feküdt, melyen át halvány fény szűrődött be a börtön földszintjéről.
- Melyik cellát keressük? – suttogta Hermione.
A válasz azonnal jött:
- A/7-es.
- Az első emeleten van? – tudakolta Ron.
Malfoy bólintott és kidugta a fejét, hogy körülnézzen. Aztán újra feléjük fordult és pálcájával fenyegetőzve így szólt: - Idefigyeljetek! Ki akarom szabadítani az apámat! És nem hagyom, hogy megakadályozzatok benne. Világos?
Harry összevonta a szemöldökét, de aztán rájött, hogy ez az álarc miatt nem látszik. Mielőtt kifejezhette volna ellenvetését, Hermione szólalt meg.
- Világos, segítünk – mondta, aztán Harryhez és Ronhoz fordult, mintha látná az arcukra kiülő megrökönyödést. – Ha megöljük a kígyót, egy kicsit furcsa lesz, hogy nem szabadítottuk ki azt, akit meg akartunk menteni, nem? Volde…
- Ssss! – mordult rá Malfoy, mielőtt kimondta volna a nevet. – Gyertek utánam!
Harry még ugyan nem tért napirendre afölött, hogy hamarosan egy gyilkos halálfalót fog kiszabadítani a börtönből, de nem volt mit tenni. Hermione érvei meggyőzőek voltak, s Harry úgy érezte, hallgatnia kell rá, ahogyan eddig is.
Malfoy előrébb mászott görnyedezve, amíg a csatorna kivilágosodott. Harry odamászott mellé és körülnézve elcsodálkozott rajta, milyen bonyolult a felépítése az erődnek. Ott, ahol a csatorna véget ért, egy rács zárta le a járatot – ahhoz hasonló, ami a tengerre kivezető végét is fedte. Előttük egy kővel fedett szabályos, kör alapú terem feküdt, melynek meglehetősen magasan volt a teteje – Harry úgy vélte, talán még Gróp is elfért volna benne („Talán épp óriások őrzésére építették ezt?” – gondolkozott). A teremben magasan állt a víz, a szintje épp Harryék csatornája alatt volt. De ennél is furcsább volt, hogy a víz felszíne fölött alig egy centiméterrel vastag, lelakatolt rács feküdt, lezárva a medencét. A rácsok viszonylag sűrűn voltak, Harry akár sétálgathatott volna rajtuk a vízbeesés veszélye nélkül.
A plafon egyben a fölöttük lévő börtön első szintje is volt, s egy része csak koszos rácsból állt, így Harryék láthatták a földszinti helyiséget. Ott tisztán kivehető volt néhány elvarázsolt páncélos katona lába és pajzsa, miközben mozdulatlanul strázsáltak. Ez a rácsos felület gyűrűként vette körbe a kerek plafon középső részét, mely első látásra egy fekvő, vastag, kétszárnyú vaskapunak tűnt, ami lezárta ezt az alsó termet.
Harry megpróbálta átlátni a helyszínt, de elsőre nem sikerült megértenie a bonyolult csatornarendszer okát. Arra gondolt, hogy ez a nyílt rendszer valamiféle közlekedést látott el, talán épp a dementorok közt – ugyanis ekkor vette csak észre, hogy az előttük álló csatornarácsot egy vaskos lakat tartja zárva. Malfoy Harry mellett szuszogott hangosan, ahogyan idegesen kémlelte a páncélkatonákat, de láthatóan egyelőre nem akart csinálni semmit.
- Hé! – suttogta Harry a fiúnak. – Mi a terved?
Malfoy ránézett.
- Vannak csatornafedelek néhány szélső szobában - válaszolta. - Perselus azt mondta, hogy az egyiken másszunk fel és akkor a földszintre jutunk.
Így is tettek. Az utolsó Hermione és Ron visszaaraszoltak a csatornában az elágazásig és Malfoy utasítására balra fordultak. Különböző szobák alatt haladtak el, némelyik a börtönszemélyzet zuhanyzója és mosdója volt, egy másik pedig a nagyobb és koszos konyha – itt három házimanó horkolt hangosan a fal mellett, Harry csak a talpukat látta, ami épp a csatornafedél fölé ért.
Hamar kiderült, hogy a börtön földszintje az őrszemélyzetnek adott otthont, illetve itt voltak a szükséges ellátásért felelő helyiségek. A harmadik szobánál másztak fel, ami Malfoy szerint tökéletesen üresen állt, mert csak néhány varázsitalos dobozzal teli raktár-féle volt, a börtön gyógyítójának szertára. Harry varázslattal ellebegtette a csatornafedelet, Malfoy pedig eltüntette a mágikus határvonalat, ami a nyílás peremébe volt karcolva.
Elsőnek Harry mászott fel, utána Malfoy, majd Hermione és végül Ron, de mire ők is feltornászták magukat, Harry már a résnyire nyitott ajtónál kukucskált.
A következő szoba valószínűleg a pici ebédlő volt, itt két férfi ült egy rozoga asztalnál és ráérősen kártyáztak és iszogattak. Az egyetlen fényforrás egy gyertya volt az asztal közepén, ettől eltekintve csak a résnyire nyitott ajtó mögül szűrődött be egy kis fény a földszinti fáklyáktól. Az őrök beszélgettek, Harry tisztán hallotta a szavakat:
- Milyen idősek is, Titus? – kérdezte az egyikük, egy piszkosszőke hajú, kurta varázsló, majd lecsapta a kezében tartott lapokat az asztalra és így szólt: - Sor!
- Affene… - dörmögte a Titusnak nevezett férfi, a szájából kilógó pipa miatt alig hallhatóan. – Mit is kérdezté?
- A dögök – ismételte a férfi. – Milyen öregek?
- Ősöregek – válaszolta sötéten a pipázó. – A főnök szerint lehetnek akár tízezer évesek is… Én mondom, Bron, félelmetes erejük van.
Bron a fejét hajtogatta és suttogva hüledezett magában: - Tízezer…?! Merlinre…
Közben Titus a lapokat kevergette és a páros új partiba kezdett.
- Annyit megettek má – dünnyögte, s kivette szájából a pipát -, hogy má rájuk ragadt valami. A többiek hallgattak rájuk, emlékszel?
- Azt én nem tudom, Titus, akkor még Londonban voltam a Szent Mungóban.
- Ja, télleg – motyogta a társa és újra bekapta a pipa szárát és jóleső érzéssel füstölni kezdett. Bron legurított egy pohárkával és a lapjait rendezgette.
Harry az iszogató börtönőröket nézve úgy gondolta, hogy könnyű szerrel elkábíthatná mindkettőt anélkül, hogy felhívnák magukra a figyelmet. Egyik kezében ott volt varázspálcája, s most benyúlt a halálfaló-talár alá, hogy elővegye a tartalék pálcát is. Malfoy nem mozdult, csak figyelte, hogy mit csinál, Harry pedig felkészült, hogy óvatosan belökje az ajtót.
Ekkor azonban kopogó léptek zajára lett figyelmes. Egy szakállas, kövér varázsló nyitott be az ebédlő ajtaján, s igencsak haragosnak tűnt.
- Ti meg miről susmorogtok itt, he? – förmedt a kártyázókra a férfi.
Titus és Bron a kártyalapok fölött pislogva néztek a varázslóra.
- Semmirő, főnök, mi csak…
- Ti csak – ti csak! – suttogta a főnök, aki Harry szerint a börtön parancsnoka lehetett, erre utalt a talárján virító címer. A fiatalabb Bronhoz fordult: – Odakint hallottam, hogy a dögökről kérdezősködsz. Meg ne halljam, hogy mégegyszer kinyitod a pofádat, értve?
Bron láthatóan nem tudott napirendre térni a férfi kirohanásán és sugdolózásán.
- Miért olyan nagy ügy ez, főnök?
- Azért, te hígagyú, mert nem akarom, hogy az a sehonnai, mitugrász kobold kotorék megtudja, mit rejtegetünk itt!
Most Titus tette le a kártyapaklit, de már nem a játék miatt. Ugyanúgy suttogva kérdezte:
- És mégis mér kő itt tartanunk őket? Mér a mi felelősségünk legyen?
A börtönparancsnok most kinézett az ajtón a ferrumokra, majd becsukta és halkan lepáncélozta. Ekkor közelebb trappolt a kártyázókhoz.
- Felsőbb parancsra, elhiheted! – mondta. – Az a Prewett, vagy ki, megmondta, hogy tartsuk őket lakat alatt, mert veszélyesek.
Harry ezt hallva meglepetten hátrafordult barátaihoz. Ron és Hermione is összenéztek, s a maszk ellenére is látni lehetett, hogy tágra nyílt a szemük.
- A Misztériumügyről érkezett a parancs, nem vitatkozhattam vele! – tette hozzá a parancsnok.
- És mit akarnak velük? – kérdezte Bron.
- Tudja a fene! Már egy hónapja nem kaptam semmi üzenetet a Misztériumügyről…
Harry lassan visszacsukta az ajtót, kizárva ezzel a három varázsló hangját.
- Most mit csinálsz? – nézett rá Malfoy. – Intézzük el őket, nem tart semeddig…
- Idefigyelj! – szólt Harry ingerülten. – Először a kígyót kell megölnünk, aztán kiszabadítjuk az apádat, ha már mindennel végeztünk. Az első Nagini! Nincs vita!
Malfoy hunyorogva nézett rá a maszk szemnyílásai mögül, mintha mérlegelné Harry szavait. Aztán végül csak bólintott egyet beleegyezése jeléül.
- El kell terelnünk a figyelmüket – szólt Harry.
- Bízd csak rám! – ajánlkozott Ron, s kapkodva feltűrte a talárja szárát. Benyúlt a kabátja zsebébe és keresgélni kezdett. – A fenébe… hol vagytok?
- Mit keresel? – kérdezte Hermione, mikor már azt látta, hogy Ron karja egészen a válláig eltűnt a picike kabátzsebben.
- He-he… - suttogta Ron. – Belevarrtam egy Feneketlen Zsákot a kabátom zsebébe. Ha jól emlékszem eltettem indulás előtt a… Á! Meg is vannak.
Azzal kitett maga elé a földre három apró, ezüstös szerkezetet. Első látásra picike trombitáknak tűntek, de jobban megnézve mindjárt feltűnt, hogy két pár apró lábbal büszkélkednek.
- Ezt figyeljétek! – suttogta izgatottan Ron és pálcájával egyenként rákoppintott a kis szerkezetek tetejére.
Erre azok megrázkódtak, mintha dideregnének, majd egymás után leugráltak a csatornába és, mint a kiskatonák, masírozni kezdtek.
- Csalizajgépek – suttogta Hermione, mikor ráismert a szerkezetekre, amiket Fred és George boltjában vásároltak. – Remek ötlet!
Harry visszalebegtette a helyére a csatornafödémet és fülelni kezdett.
- Mindjárt indulhatunk… - figyelt feszülten Ron.
Alig másfél percet kellet várniuk, hogy a csalik működésbe lépjenek. Jó hangos, néhol fülsüketítő, összefüggéstelen hangoskodás hallatszott a torony velük átellenes fala irányából. A csatornákon keresztül a csalik a ferrumok hátába kerültek, s most valóban, mindegyik páncélos felemelt karddal megindult a zajongás irányába. Fent ordítozás harsant:
- Mi a pokol ez?! – kiabálta egy rekedt férfihang.
- Már aludni se hagyják az embert! – kiabálták mások.
Harryék hallották, amint a három börtönőr elhagyja az ebédlőt, s most bátran beléptek a szobába. Az asztalon kártyák és üres üvegek feküdtek összevisszaságban, s a börtönrészlegbe vezető ajtó tárva nyitva állt. Harryék az ajtó mellé lapultak és csendben figyeltek.
- Hallgattasd el azt a micsodát, átkozott sárvérű!
Ezt egy bozontos rab ordibálta az ebédlőből kilépő börtönparancsnoknak. A férfi meghallotta a durva szavakat és odatrappolt a cellához. Dühösen visszamordult az ajtórésen lévő rácsokat markolászó varázslónak.
- Fogd be a pofád, mert nem kapsz egy falatot se egy hétig!
A fenyegetőzés hatott, a rab eltűnt a rácsok közül, visszaballagott a fekhelyéhez. A parancsnok Titusszal és Bronnal együtt bejárta az emeleteket, varázspálcával a kezükben sétálgattak és valószínűleg a rabokat ellenőrizték a zajongás okán. Közben ordítva parancsoltak a ferrumoknak, akik egy boltíves átjárón átcammogtak egy következő terembe, ahova Harryék nem láttak be.
- Keressétek már meg azt a nyavalyát, ami ezt az éktelen lármát csapja! – üvöltötte a főnök.
- Biztos csak egy riasztóbűbáj romlott el – vetette fel Titus.
Bron nagy komolyan bólogatott.
- Mihaszna ócskavasak… - morogta a parancsnok.
Miután a hármas követte a páncélokat egy fentebb lévő boltíves ajtón, Harryék elő merészkedtek.
A földszinten körbe a falakon fáklyák égtek, ezek szolgáltatták azt a kevéske fényt, ami mellett látni lehetett, de a börtön szintjein sehol nem volt világítás, a ferrumok sötétbe burkolózva álltak a cellák előtt. A torony teteje nem is látszott, csak néha világította meg egy-egy villámlás. Harry ilyenkor tudta csak igazán felfogni a börtön méretét. A fejük fölött még legalább harmincemeletnyi magasságban folytatódott a cellák egyhangú képe, ezekhez a körbe-körbe tartó lépcsők és rámpák vittek fel. Harry nem számított rá, hogy ilyen nagy lesz a börtön.
- Hová mentek? – kérdezte Ron suttogva, miközben a falnak lapulva elhaladtak a konyha mellett. Hallották, hogy a három házimanó még mindig hangosan horkol, nem törődve a szirénával és ordítozással.
- A másik szárnyba – jött a válasz Malfoy álarca mögül. – A börtön négy ilyen toronyból áll, ami egybeépült…
Tőle jobbra és balra a boltíves ajtók a szomszédos, B és D szárnyba vezethettek, ezeken távoztak a ferrumok és az őrök. Minden szinten voltak ilyen átjárók, felülről nézve az épület egy négyfelé osztott négyzet volt, melyben minden kicsi négyzet oldala összeköttetésben volt a mellette lévő négyzettel.
Harry, Ron, Hermione és Malfoy hangtalanul osontak rámpák takarásában a tőlük balra emelkedő lépcső felé. Feltűnés nélkül felsiettek rajta, közben görnyedve haladtak el az ajtók előtt, nehogy a kicsike réseken kikukucskáló rabok észrevegyék őket. Ettől nem kellett túlságosan félniük, mivel a legtöbbnek vasfödél zárta le a rést, hogy semmit se lássanak a börtönben zajló dolgokból, teljesen elszigetelve őket a külvilágtól, ráadásul a korom sötétben amúgy se vehették észre a csuklyás négyest.
A három őrvarázsló pálcájának fénye halványan látszódott az egyik átjáró mögül a D szárny irányából, de nem jelentett veszélyt Harryékre, hogy észreveszik őket. Egy emelettel feljebb ugyan három ferrum álldogált, de az első szinten senki nem volt, mert a csatornába mentek a csalizajgépek után.
Harry és Malfoy követték a kis tábla utasítását, ami a falakon függött, s hamar rájöttek, hogy ez az A szárny, ahol most is vannak. Bekukucskáltak mindegyik ajtórésen és igyekeztek nem leleplezni magukat. Az első cellában egy magas, fekete hajú férfi volt, a második üres volt, a harmadikban egy nő, a negyedikben egy elkékült bőrű vámpír, az ötödikben egy bozontos, zöldes hajú banya, a hatodikban Harry meglepetésére Mundungus Fletcher üldögélt az ágyon, a rácsos ablakon át a vihart fürkészve, s végül megérkeztek a hetedik cellához. Itt azonban nem láttak senkit.
Malfoy félre lökte Harryt és pálcájával elvégezte a bonyolult nyitó bűbájt az ajtón. A lila láng semlegesítette a határvonalat a küszöbön, majd kattant a zár.
- Hová tűnt? – zúgott fel halkan Ron.
A cellában egy teremtett lélek se volt. Malfoy mozdulatlanul állt az ajtóban, s csak akkor mozdult, mikor Harry megragadta a karját.
- Rossz információkat kaptatok! – sziszegte a halálfejes maszknak. – Jól megkevertétek a dolgokat. Te meg Pipogyusz!
Malfoy összeszűkült szemmel nézett rá, már egyáltalán nem volt félelem a tekintetében.
- Harry, hagyd már – kérte Hermione. – Keressünk valakit, aki tudja…
- Ez az – szólt Ron. – Kérdezzünk ki egy őrt.
Harry elengedte Malfoyt és körülnézett. A ferrumok még mindig a másik szárnyban járőröztek, a földszintiek meg még nem tértek vissza a csatornákból. Valószínűleg bejárják az egészet a csalizajgépek után, s ez eltarthat egy darabig.
- Merre menjünk? – várta a továbbiakat Harry.
- Öhm… - gondolkozott Hermione. – Talán a gyógyító tudja... az a Bron. Talán épp valami baja van és egy külön cellába vitték.
Malfoy meg se rezzent, rögtön elindult az egyik boltíves átjáró felé. Harry és két barátja rögvest követte, ugyanolyan halkan és feltűnés nélkül, mint eddig. A kopott tábla szerint a B szárnyba jutottak.
Harryék a falhoz lapulva közelítették meg a lépcsőt, amin lementek egy emeletet, hogy a lenti helyiségeket vizsgálják át. Miközben lefelé ment, felnézett a magasba és a két varázslót látta a huszadik emelet magasságában, akik égő pálcával a kezükben járőröztek a ferrumokkal együtt.
A B szárnyban a terem padlóját nem vaskapu, hanem tömör kő fedte, erre épült rá egy rozsdás, rácsos lift. A négyes kikerülte a felvonót, majd szemügyre vették a szintet. Nem kellett megnézniük a földszinten a három ajtó mögötti szobákat, mert az egyik nyitva volt és beszélgetés zaja szűrődött ki onnan. Harry és három társa közelebb lopakodott és benéztek az ajtón. A szoba egy sebtében berendezett műhely volt, egy nagy faasztallal középen, amin egy szétszedett páncél feküdt. Ennek javításán mesterkedett egy meztelen felsőtestű kobold. A Bron nevű varázsló, aki a gyógyító lehetett, meglehetősen gorombán beszélt vele.
|