Hermione vette át a szót:

- Aztán, mikor harmadik nap hozták az ételt… (- Csupa zöldséget, fúj…! – jegyezte meg Ron), a kobold elmondta, hogy nem kíváncsiak a szónoklatainkra, hogy megsértik a törvényeinket. Nekik saját törvényeik vannak és mi meg azokat szegjük meg.

Harry megvonta a vállát.

- Végül is… igazuk van, nem? – vette védelmébe a koboldokat. – Ha mi nem tartjuk tiszteletben őket, ők mért tennék ugyanezt?

Ron és Hermione figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

- Szóval egy hét után végre kiengedtek minket és felvittek a bankba az öreg koboldokhoz – folytatta a lány. – Összebilincselték a kezünket és leültettek egy székre. Akkor jöttünk rá, hogy tárgyaláson vagyunk.

- El akartak ítélni titeket? – kérdezte Harry.

Ron bólogatott.

- Aztán kiderült az is, hogy kinek a közbenjárására kerültünk ide – mosolygott Hermione. – Egyszer csak megjelent Lupin és a védelmébe vett minket. Úgy tűnt, a koboldok hallgatnak rá. Egy szót se váltottunk előtte egymással, de elmondta a koboldoknak, hogy mi is ugyanazért vagyunk itt, mint ő…

- Addig azt hittük, hogy nekünk kampec – vette át a szót Ron -, mert egyfolytában sorolták a bűneinket, amikről nem is tudtuk, hogy elkövettük. De mikor megjelent Lupin, egyszerre érdekelni kezdte őket, hogy mért vagyunk ott.

- És akkor elengedtek? – kérdezte izgatottan Harry.

- Igen. Hihetetlen, de elengedtek! – erősítette meg Ron. – Lupin elmondta, hogy mikor megérkezett, őt is elfogták, de szólt, hogy te küldted őt…

Harry elmosolyodott. Mégiscsak jó ötlet volt rávenni Lupint, hiszen akkor Ron és Hermione még mindig egy kobold cellában ülnének.

- Aztán mi történt? – sürgette őket Harry. Információéhsége nem hagyta nyugodni, különösen most, hogy megtudta, milyen kalandban volt része két barátjának.

- A tárgyalás után beszéltünk Lupinnal – szólt Hermione. – Csodálkozott rajta, hogy mi is oda keveredtünk, de nem zavart el minket. Elmesélte, hogy a te tanácsodra jött a koboldokhoz, és hogy Ampók rögtön hajlandó volt szóba állni vele, mikor mondta, hogy a te nevedben jött.

- És?

- Lupin megpróbálta rávenni a koboldokat, hogy kezdjenek tárgyalásokba a minisztériummal, hogy tegyék le a fegyvert, mert se a minisztérium, se a koboldok nem tudnak egyszerre két ellenséggel harcolni. Rengeteg bizonyítékot sorolt fel nekik, hogy mindenkinek megérné, ha szövetségre lépnének. Átadott nekik például egy névsort olyan vérfarkasokról, akik Fenrir Grayback bandájába tartoznak. Térképeket mutatott nekik, amin a trollok randalírozásai szerepeltek, mikor a halálfalók utasítására szétverték sok kobold elrejtett kincseskamráját.

Hermione szünetet tartott, de Ron rögvest folytatta, Harry pedig sejtette, hogy barátai jókedve a beszámoló közben nem alaptalan. Úgy tűnik, végre sikerült elindítani valamit…

- A koboldoknak erre felcsillant a szeme – mondta Ron. - Láttuk, ott voltunk mindketten, mikor Lupin beszélt velük. A vén koboldok fenn ültek egy emelvényen, középen az a fejes… Ragnok, vagy ki, mellette meg Ampók - ott ült az egész bagázs. Lupin állt előttük, vagy inkább alattuk, mi meg a terem végében ücsörögtünk és vártuk, hogy mi fog kisülni ebből. Eleinte nem sok reményt fűztem a dologhoz… már akkor se, mikor Hermione említette, hogy el kéne mennünk a Gringottsba.

Ragnok azt mondta, hogy Scrimgeour, meg a miniszteri vezetés az ellenségük és nem rajtuk múlik, hogy nincs béke köztük. Akkor meg Hermione felpattant és odakiabálta nekik a terem végéből, hogy… mit is mondtál? – nézett a lányra összevont szemöldökkel.

- Azt mondtam, hogy nem csak Scrimgeour-ből áll a minisztérium – szólt Hermione. – Folyton csak azt mondták, hogy Scrimgeour így, meg Caramel úgy, és egyszerűen nem bírtam tovább hallgatni, hogy miattuk hiúsulna meg egy tárgyalás.

- És erre mit szóltak? – kérdezte kíváncsian Harry.

- Azt hittem, hogy nem is figyeltek, mert Lupin elég mérgesen nézett rám, amiért közbekiabáltam – vallotta be röstelkedve a lány. – De aztán láttuk, hogy az az Ampók nevű odasúgott valamit Ragnoknak és a végén azt kérték, hogy ezt fejtsem ki bővebben.

Harry felnevetett és megpróbálta elképzelni Hermione arckifejezését. A lány már akkor is zavarban volt, mikor a Főnix Rendje megbeszélésein szólt közbe.

- Lupin intett, erre felálltam és odamentem mellé. Aztán elmondtam, hogy mi volt Dumbledore véleménye a Mágikus Testvériségről. Hogy ő mindig a koboldok érdekeit is szem előtt tartotta… Erre Ragnok közbevágott elég durván. Azt mondta, hogy Dumbledore már rég halott. Akkor egy kicsit elhallgattam és Lupin vissza akart küldeni a helyemre, de eszembe jutott, mit mondtál egyszer rólam.

Harry kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Azt mondtad, hogy kicsit olyan vagyok, mint Dumbledore – emlékeztette a lány. - És akkor eszembe jutott, hogy mit kell mondanom. Azt mondtam Ragnoknak, hogy igen, Dumbledore halott, de a szavai még nem halottak. És elmeséltem, hogy milyen sokan támadják Scrimgeour módszereit, még a minisztériumiak közül is. Ekkor Lupin félbeszakított és több nevet is említett, olyanokat, akiket a koboldok is ismerhetnek… még Lumpsluckot is megemlítette, meg Dirk Cresswell-t, a Mágus-Kobold kapcsolatok hivatalától, és a Főnix Rendje tagjait, meg téged is.

- Úgy láttuk – mondta Ron, és átkarolta Hermione vállát -, hogy kezdtek komolyan venni minket, mert Ragnok intett Lupinnak, hogy hallgasson. Aztán a többi kobold felé fordult és megint pusmogni kezdtek. Vagy öt percig beszélgettek, amiből nem értettünk semmit – hisz tudod milyen nyakatekert a hablatyolásuk… Nem tudom, Lupin hogy volt vele, de én tövig rágtam a körmöm a várakozás alatt, az biztos. Mikor befejezték a piszmogást, Ragnok megkérdezte Lupintól, hogy mit várnának el tőlük. Lupin pedig előadta, hogy mit csinált eddig a Főnix Rendje és, hogy mit akartak elérni Dumbledore vezetése alatt. Persze rólad nem beszélt, viszont említette Hagridot és az óriásokat, a kentaurokat a Tiltott Rengetegben... Azt mondta nekik, hogy segítsenek a varázslóknak, hogy ne vesszen kárba Dumbledore munkája. Gyakorlatilag arra kérte őket, hogy folytassák, amit a Főnix Rendje elkezdett. És aztán, nem is tudom mi győzte meg őket végül… de beleegyeztek.

- Ez remek hír! – vigyorgott Harry. – Ügyesek voltatok!

- Nem csináltunk semmit, Harry – tiltakozott Hermione, Harry azonban sejtette, mi győzte meg végül a koboldokat.

- Lupin érdeme az egész – bólintott rá Ron.

Harry hümmögött. Lupinról tudták a koboldok, hogy ő, Harry küldte oda, ezért nagyrészt más nevében beszélt. De mikor látták, hogy egy fiatal boszorkány és varázsló is odakeveredett, egy hétig börtönbe csukva várakoztak és aztán teljes önszántukból akarták jobb belátásra téríteni őket – ez győzhette meg őket, hogy érdemes megbízniuk a varázslókban.

- Igen, Lupin érti a dolgát – vigyorgott barátaira. - Jobban felkészült, mint gondoltam…

Hermione vidáman nézett rá.

- Meglep, hogy végre komolyan veszik, amit mondasz? – kérdezte.

Harrynek be kellett látnia, hogy ebben van igazság, de inkább nem szólt semmit, másra terelte a szót:

- És mitől néztek így ki? A koboldok miatt…? – mutatott barátai megviselt külsejére.

- Nem, a koboldok egy ujjal se nyúltak hozzánk – rázta meg a fejét Hermione. - Nem, ez az éjszaka történt.

- Tegnap éjszaka?

Ron és Hermione összenéztek, aztán Ron kezdett el beszélni.

- Két napja elmentünk a főhadiszállásra. Lupin elmesélte, hogy mind kiköltöztek onnan, mert a halálfalók bármikor felbukkanhatnak.

- Elrejtőztünk a házban – vette át a szót Hermione. – Pont azt vártuk, hogy mikor jönnek meg a halálfalók. El akartunk fogni egyet, hogy megtudjuk, hová vitték McGalagonyt.

Harry azt hitte, rosszul hall.

- Lesben álltatok halálfalókra várva?!

Barátai bólogattak.

- Melyikőtök remek ötlete volt ez?

- Hé, te csak ne szólj egy szót se! – vágott vissza Ron. – Azok után, amit az erdőben műveltél…

- Jó-jó… - állította le gyorsan Harry és legbelül elismeréssel adózott barátai bátorsága előtt. – És aztán mi történt?

Ron tovább mesélt:

- Hermione megszüntette Mordon mágikus határvonalát, aztán bementünk és riasztóbűbájokat szórtunk az ajtókra és ablakokra, hogy tudjuk, ha jönnek. És tegnap éjszaka megjöttek.

- Ketten voltak, éjfél előtt pár perccel érkeztek – részletezte Hermione. – A bűbáj jelzett, mi pedig felkészültünk. Mikor szétszéledtek a házban, megtámadtuk az egyiküket. Én elkábítottam, Ron pedig megnyitotta az egyik tükröt és berakta oda.

Harry felvonta a szemöldökét.

- Ügyes – mondta elismerően.

Ron nagyot sóhajtott.

- Az lett volna, ha nem veszik észre. De kiderült, hogy nem ketten voltak, hanem volt még velük  három másik láthatatlanná tévő köpenyben. Hermione szerencsére észrevette a pálcája végét, mikor meg akart átkozni és gyorsan félrerántott. Aztán elszabadult a pokol…

Harry tátott szájjal hallgatta barátai beszámolóját, s egyikük se törődött vele, hogy időközben a nap előbukkant a felhők mögül és még napnyugta előtt utoljára megvilágítja a Roxfortot.

- Bemenekültünk a szalonba és ott sikerült elkapnunk az egyik láthatatlant – fűzte tovább Hermione. - De addigra már szólt a társainak is, azok pedig elkezdtek mindenfelé tüzet gyújtani. Mire észbe kaptunk már az egész ház lángolt, mi meg fulladoztunk a füsttől.

- Megpróbáltak bezárni minket a szalonba, hogy bennégjünk, de sikerült a képükbe robbantanom az ajtót – mondta Ron. - Hermione kábító átkokat lőtt ki rájuk, de védték mindet. Akkor már nem törődtünk semmivel, úgyhogy taktikát változtattunk és rájuk omlasztottuk az egész mennyezetet.

- Nagyon nagy volt a füst, alig láttunk tovább az orrunknál – panaszolta Hermione. - El akartuk oltani a lángokat, de nem használt. Eredetileg is ez volt a halálfalók terve, hogy felgyújtsák a házat.

- Sajnos beszakadt a lépcső, hoppanálni meg nem tudtunk a bűbáj miatt – szólt Ron. - Kinyitottam az egyik tükröt a dolgozószobában, behúztuk a két halálfalót és ott kivártuk a végét.

- Aztán megjött Mordon és Mr Weasley, meg Muriel néni – mesélte a lány. - A ház egyik varázslata riasztotta őket. Mire kijöttünk a tükörvilágból, már hajnalodott és ott volt a fél minisztérium. Mordon és Mr Weasley elfogta a másik három halálfalót, aztán azokat is elvitték, akiket elkábítottunk.

Harry úgy nézett két barátjára, mint még soha. Álmában se gondolta volna, hogy a mindig aggodalmaskodó Hermione és a meggondolatlan Ron egy ilyen lépésre szánják el magukat. Harry szélesen elmosolyodott, miközben Hermione tovább mesélt.

- Kihallgattak minket, Mr Weasley meg nagyon dühös volt, amiért megbeszélés nélkül vágtunk bele…

- Igen, ritkán láttam ilyen dühösnek apát – erősítette meg Ron révedő arckifejezéssel. – De Tonks például jó ötletnek tartotta – végül is öt halálfalót letartóztattak…!

Félbe hagyta a mondatot, mert ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta Mordon. Minden második lépése döngve visszahangzott a teremben.

- Szép jó napot! – köszönt rekedtes hangján az öreg auror és előre bicegett kezet rázni Harryvel.

A kurta üdvözlés után szüntelenül forgó mágikus szemével körbenézett a falakon. – Szóval ez lenne az… - dörmögte.

Harryék kérdőn néztek rá.

- Itt tanítottam volna, ha az a bitang nem veszi át a helyem – magyarázta meg Mordon. – Nem mondom, kellemes terem… szép a kilátás.

Ekkor hirtelen Ron és Hermione felé fordította mágikus szemét, a normálisat pedig Harryre szegezte.

- Elmesélték már a kis kalandjukat?

- Igen, épp most értünk a végére – mondta Ron.

Mordonnak láthatóan nem tetszett a dolog.

- Ilyen ütődötteket… - morogta. – Ketten halálfalókra lesni… erősítés nélkül! Az auror képzésen mindketten megbuktatok volna, vegyétek tudomásul!

- Szerintem nagyon jó ötlet volt – kelt barátai védelmébe Harry, akinek még mindig fülig ért a szája. – Hiszen öt halálfaló mínusz…

- Remek ötlet volt, csak a kivitelezéssel voltak problémák – ráncolta a homlokát az auror. – Ugyanis azt az öt jómadarat most éppen kihallgatják. Veritaserum, Imperius, ami csak kell…

- És? – nézett rá értetlenül a hármas.

- Használjátok már az eszeteket! – reccsent rájuk Mordon. – Avery már el is mondta, hogy mért másztak fel gyújtogatni. Scrimgeour már tudja, mi volt az a ház.

Harry, Ron és Hermione összenéztek.

- Tudják, hogy ott volt a főhadiszállás! – mondta ki a végeredményt Hermione és nagyot csapott a homlokára.

Mordon a torkát köszörülte.

- Igen – vetette oda mérgesen. – És ennek hála a famíliád máris házi őrizetben van, Ronald.

- Mi?! – kiáltotta sokkoltan Ron. – Letartóztatták őket?

- Egyelőre nem – magyarázta Mordon. - Attól függ, milyen hasznukat látja Leonard meg Scrimgeour. De az apád, az anyád, meg a testvéred, Percy, meg Muriel is védőőrizet alatt vannak a Foltozott Üstben.

Ron halálra vált arccal nézett barátaira.

- Tudom, mire gondolsz – dörmögte Mordon. – De ne féltsd őket. Kingsley meg Tonks vigyáz rájuk, néhány másik aurorral.

Harry kissé palástolt ingerültséggel közbe szólt.

- McGalagonyra is igazán vigyázhattatok volna! Egyedül Hagrid volt ott akkor, vagy mi?

Mordon türelmesen válaszolt.

- McGalagony megtiltotta, hogy közbeavatkozzunk, ha jönnek érte a minisztériumból, hiszen akkor minket is letartóztattak volna, ahogy Hagriddal történt.

Hermione kapva kapott az alkalmon, ahogy Hagrid neve említésre került.

- Tudtok valamit róla? – kérdezte. – Úgy hallottam, Firenzével mennek valahova, de nem tudunk semmi mást.

Mordon megrázta a fejét.

- Nem tudjuk, nem beszélt velünk… Azt hiszem Hagrid külön utakat jár. Ami nem is csoda – tette hozzá. – Sokan szétszéledtek, miután McGalagony Tudodki kezére került.

Hermione megborzongott, mintha fázna, pedig az ablakon besütő napsugár épp az ő hátát melegítette. Talárjáról hamu potyogott a padlóra.

- Ezek szerint a Főnix Rendjének befellegzett? – kérdezte Harry bús hangon.

- Azért még nem tartunk ott! – emelte fel mutatóujját az öreg. – Amíg egy is él közülünk, nem adjuk fel.

Ron még mindig alig tudta megemészteni, hogy a családja őrizet alatt van, ezért Harry kérdezgette tovább Mordont.

- Mit mondtak még a halálfalók?

- Még tart a kihallgatás – mondta Mordon -, de Avery elég bőbeszédű volt. Először a leglényegesebbeket kérdezték tőlük: hol bujkál a vezérük, mik a tervei, meg ilyenek…

- És? – türelmetlenkedett Harry.

- Mondom, részletekkel nem tudok szolgálni, de elmondták, hol tanyázott régen Tudjátokki. A héten megvizsgáljuk a helyet, bár nem hinném, hogy bármit is találnánk ott.

- McGalagony? – puhatolózott Hermione.

Mordon megrázta a fejét, erre üvegszeme pukkanva elhagyta üregét és elgurult. Hermione visszahívta és átadta a gazdájának.

- Köszönöm… De semmi – jelentette be búsan az auror. – Semmit se tudnak róla. Úgy tűnik, Tudjátokki titokban tartja a hollétét.

Harry ezen nem volt meglepődve. Voldemort talán sejti, hogy McGalagony olyan részleteket is tud, amiket az embereinek nem szeretne elárulni.

- Most hol vannak a halálfalók? – kérdezett közbe Ron, mikor visszanyerte a hangját.

Mordon vigyorogva felhorkant.

- Visszavitték őket az Azkabanba, oda, ahová valók.

Harry a homlokát ráncolta.

- Az Azkabanba? – csodálkozott Harry. – Azt hittem, azt a koboldok ellenőrzik!

- Most már nem – válaszolta az öreg. – A minisztérium a koboldokkal együtt ellenőrzi a szigetet, és az elvarázsolt páncélok őrzik a foglyokat.

- Az újságban még nem olvastam… – jegyezte meg Harry és alig tudta véka alá rejteni csodálkozását. – Ilyen gyorsan… ez fantasztikus!

Újra barátaira nézett, Hermione erre elmosolyodott.

- A holnapi lapban lesznek benne az új hírek – világosította fel Mordon, majd megropogtatta az ujjait. – Most ideje mennem. Megígértem Leonardnak, hogy még ma jelentést teszek. Viszlát, Harry!

Aztán Ronhoz és Hermionéhoz fordult.

- Nektek meg lankadatlan éberség! – mordult rájuk Mordon, és döngő léptekkel kibicegett a teremből és becsapta maga mögött az ajtót.

Harry és két barátja vigyorogva összenéztek.

- Mi most elmennénk lecsutakolni magunkat – jelentette be Ron kis idő múlva. – Mert lassan már a legyek is elkerülnek…

Mindhárman nevettek, majd Harry elkomolyodott és megcsóválta a fejét.

- De jó látni titeket… - sóhajtotta.

- El ne bőgd magad! – nevetett Ron és megveregette barátja vállát.

Mindhárman elhagyták a tantermet és a lépcsők felé vették az irányt.

- Vacsora után találkozunk – mondta Hermione, mikor megérkeztek a folyosó végéhez és Ronnal kézen fogva távoztak a griffendél torony felé.

Harry a földszint felé indult. Zsebre tett kézzel, gondolataiba merülve, a padlót bámulva baktatott keresztül a folyosókon. Mikor a Nagyterem elé ért, a szokásos zsivaj és tömeg fogadta őt – a diákok vacsoraidőre gyűltek össze.

Harry átverekedte magát néhány megtermett mardekároson, kikerült egy kis csapat hollóhátast, majd hirtelen megtorpant és felpillantva Ginnyt látta maga előtt.

A lány nem nézett másfelé, nem fordította felé a hátát dacosan, nem akart hazudni önmagának vagy Harrynek azzal, hogy letagadja, egyáltalán bármi köze lett volna hozzá. Harrynek úgy tűnt, Ginny az imént még vidáman beszélgetett barátaival, de most csak szomorúság látszott a szemében, amit nem akart elrejteni előle. Harry azonban alig egy másodpercnyi tétovázás után erőt vett magán és elment mellette, mintha ott sem lenne. Leült Lumpsluck mellé, aki már javában falatozott egy kövér csirkecombot. Nagyot sóhajtott és öntött magának a tökleves kancsóból.

Ron és Hermione nem bukkantak fel a vacsora alatt, nyilván eltartott nekik egy ideig, mire megszabadultak a rájuk tapadt kosztól – gondolta Harry. Megint magán érezte Ginny tekintetét, de ő makacs elhatározással a tányérjában úszkáló húsgombócokra koncentrált. Úgy érezte, agya helyén is ilyen gombócok úszkálnak.

- Hogyaza…!

Harry hirtelen hátrahőkölt, mert azt vette észre, hogy valami nagy és fehér takarja el előle az asztalt.

Hedvig szállt le elé, egyenesen a tányérjába, jó adag levest loccsantva a padlóra. Egy összehajtogatott pergamen volt a lábára erősítve, s miután Harry felocsúdott a pillanatnyi meglepődéstől, megszabadította tőle a baglyot. Hedvig nem várt tovább, elorozta gazdája zsemléjét, aztán rögtön a magasba röppent és visszatért a bagolyházba.

Harry kíváncsian széthajtogatta a kis levelet, melyen mindössze két szó állt vörös tintával:

Bocsáss meg!

Azonnal tudta, kitől jött a levél és akaratlanul, de máris megkereste szemével a tömegben Ginnyt. A lány Harryt nézte várakozva, sőt Harrynek az a benyomása támadt, hogy Ginny egy bátortalan mosolyt erőltetett az arcára.

Lenézett a kezében tartott papírra.

Sosem hitte volna, hogy Ginny félrelökve minden büszkeségét, a véleményét, mely mellett mindig szilárdan kiállt, bocsánatot kér tőle. Harry dühös volt rá azért, amit mondott az irattárban, de nem várta el tőle, hogy bocsánatot kérjen. Hiszen ő maga is tudta, hogy Ginny szavai szilárd elhatározásról és bátorságról tettek bizonyságot – és most mindezt félredobná? Nem volt miért bocsánatot kérnie. Harrynek kellett volna sajnálnia dühös kirohanását, holott ő maga is komolyan vett mindent, amit akkor a lány fejéhez vágott.

A kis levelet nézve visszaemlékezett, hogyan kezdte Ginny kitölteni minden gondolatát. A féltékenység, az irigység sodorta őt Harry életébe annyi év után újra. Akkor úgy érezte, bármit megtenne azért, hogy Ginny mellette legyen, bárkin átgázolna, hogy ő csókolhassa. Nem volt szerelmes belé – de már nem áltathatja magát ezzel. Nem tudná más mellett elképzelni az életét.

Két út vezet a sötétséghez… - rémlettek fel neki Muriel néni szavai.

De most nem róla van szó… Most nem az ő sorsa számít.

Ginnyre nézett, aztán becsukta a szemét.

És összegyűrte a levelet.

Mikor kinyitotta a szemét, egyszerre tűnt változatlannak a nagyterem saját kis világa, és lett más minden Harry körül. Rajta kívül ezt egyedül csak Ginny tudta. A lány úgy nézett a tanári asztal irányába, mint aki nem akarja elhinni, ami az imént történt.

Harry szörnyen érezte magát. Másodszor szakította el magát Ginnytől, másodszor állt közéjük… De mi? Vagy ki? – kérdezte magától Harry. Voldemort állt volna közéjük? Vagy épp saját maguk?

Elfordította tekintetét Ginnyétől és remegő kézzel a kanálért nyúlt, hogy befejezze a vacsoráját. Ginny is elfordult tőle és tágra meredt szemmel szoborként ült a helyén. Nem látott maga körül semmit, azt sem, hogy barátai felállnak az asztaltól és indulni készülnek.

Harry tudta jól, hogy erről csak ő maga tehet. Ő nem hagyta Ginnynek, hogy meghozza a saját döntéseit. Minden porcikája azt kívánta, bár máshogyan viselkedett volna, bár ne lett volna olyan akaratos. De ugyanúgy minden porcikája súgta, hogy helyesen tette.

- Ginny, nem jössz már? – kiáltotta valaki a nagyterem ajtajából. Néhány hatodéves indult vissza a klubhelyiségeikbe, s a szőke, lófarkas lány fordult vissza, mikor látta, hogy Ginny dermedten bámul maga elé.

Harry folytatta a kanalazást és ostoba vigyort erőltetett az arcára, mikor Lumpsluck egy viccel szórakoztatta asztaltársait. Nem értette sem a poént, sem a tavaszi jókedvet maga körül.

Az emlékei mindvégig vele maradnak és erőt adnak neki. Tudta jól, hogy ott hordja őket a szívében – és egy kicsike gömbben a talárzsebe mélyén.

- Gyere már, Ginny! Colin hozott vajsört!

Harry nem nézett fel. Ginny eltolta maga elől a tányérját, felállt az asztaltól és barátai után ment a bejárati csarnok felé. Mikor utolérte őket, barátnője vidáman belé karolt és együtt elhagyták a nagytermet.

Harry talárzsebébe süllyesztette az összegyűrt levélkét, és mélyet sóhajtott.

Végül mégiscsak sikerült a Roxfortban marasztalnia Ginnyt – gondolta letörten. Mrs Weasley végre megnyugodhat.