Harmincegyedik fejezet

Potter professzor

- Professzor, én erre nem vagyok kész! – tiltakozott Harry, de szavai süket fülekre találtak. Azzal tisztában volt, hogy a nagyot halló Madam Marchbanks miatt hangosabban kell közölnie, hogy nem fogadja el az állást, de még ez sem vezetett sehova.

- Vasárnap este várom a tanáriban, Mr Potter, ott megkapja a tantervet, az órarendeket, meg a szükséges iratokat Weasley professzortól.

Harry felemelte mindkét kezét, hogy valahogyan megpróbálja megállítani az öregasszonyt.

- De én nem…

- Ne gyerekeskedjen – vágott a szavába öreges ingerültséggel a boszorkány. – Tudom, hogy ez minden vágya. Pont olyan, mint Dumbledore…

Megcsóválta a fejét, majd a további tiltakozást meg se hallva kilépett a gyengélkedő duplaszárnyú ajtaján.

Harry leroskadt az ágyra, kezét az ölébe ejtette és hitetlenkedve bámult maga elé. Ez tényleg vele történik? Tényleg tanár lett? A Roxfortban? Ráadásul tizenhét éves korában? Ez egyszerűen abszurdum… Még Voldemortot is visszautasították ennyi idősen, mert Dippett igazgató szerint tapasztalatlan volt.

A gyerekek őt bámulták és szüntelenül vigyorogtak, Neville-el együtt. Harry most rájuk nézett és lemondóan sóhajtott.

- Ez a te briliáns ötleted volt, mi? – kérdezte Harry Neville-től.

- Igen – vallotta be a fiú. – Hallottam, amint Madam Marchbanks beszélget Lumpsluckkal a tanárhiányról. És eszembe jutott, mit mondtál a Szükség Szobájában.

Harry felpillantott a mennyezetre és azon tűnődött, hogy mért nem bírta befogni a száját. Mért kellett keseregnie Neville-nek a DS-ről?

- Remek. – motyogta letörten. – És most megmondanád, hogy mégis mit csináljak velük?

Neville helyett Dennis szedte össze a bátorságát, hogy megszólítsa Harryt.

- Taníts minket! – mondta vékony hangján (Harry arra gondolt, az ő hangja azért nem volt ilyen cincogós tizennégy éves korában) – Taníts úgy, ahogy a DS-ben!

Harry megint sóhajtott és beletúrt a hajába.

- Azért az órákon egy kicsit többre van szükség – mondta a gyerekeknek. – Az nem olyan, mint a DS. Úgy értem, egy tanár nevel is, meg pontokat ad vagy von le, meg ilyenek… El tudtok engem képzelni a tanári asztal mögött, ahogy krétával írogatok a táblára? – még el is nevette magát erre a képtelen gondolatra, de a gyerekek másként gondolták:

- IGEN! – válaszolták kórusban, majd megint kuncogni kezdtek.

Neville úgy látta, ideje megint közbeszólnia.

- Szerintem rád hallgatnának a többiek. Van tekintélyed köztük és egy tanárnak ez kell.

Harry kicsit kételkedett benne, hogy valóban olyan nagy tekintélye lenne, ahogy Neville mondja, de mivel nem tudott kitalálni semmi ellenérvet és Madam Marchbanks süketsége is súlyosabb lett, ha megpróbálta visszautasítani az állást, így kénytelen volt beletörődni.

- Hát jól van, meglátom mit tehetek – egyezett bele nagy sokára.

A gyerekek összenéztek és sugdolózni, nevetgélni kezdtek. Többen visszafojtott hangon kiáltották, hogy „Ez az!” vagy „Na végre!”

Madam Pomfrey végül kiterelte a kisdiákokat a gyengélkedőről, s mikor az utolsó gyerek is kilépett - majd visszafordulva még izgatottan integetett Harrynek, mielőtt a javasasszony becsapta volna az orra előtt az ajtót -, Harry sem tudott elnyomni egy vigyort.

A szombat éjszakát már a régi ágyában tölthette a griffendél toronyban, de senkinek sem beszélt róla, hogy tanári állást kapott, sőt, megkérte Neville-t, hogy ne nagyon hangoztassa. Hamarosan úgyis mindenki tudni fogja és Harry biztos volt benne, hogy néhány felsőbb évestől fog kapni néhány keresetlen szót. Neville azzal nyugtatta, hogy ne törődjön velük, inkább vonjon le egy-két pontot a mardekárosoktól, ha felbosszantják. Harrynek eddig eszébe sem jutott ez a lehetőség – most, hogy tanár lett, akár még büntetőmunkát is kiszabhat rájuk. Mért lenne ő jobb a mardekárosokkal, mint Piton a griffendéllel?

Vasárnap igyekezett elzárkózni mindenkitől és erre a legjobb hely a könyvtár irattára volt. Ide rajta és a nyomozásban segédkező barátain kívül szinte sosem járt senki, Harrynek néha az is megfordult a fejében, hogy néhány ősöreg családfát legutoljára talán épp Voldemort nézegette ugyanazon a recsegő széken ülve, amiben ő is görnyedezett este hét órakor. Annyira elszaladt az idő, hogy szinte észre se vette, de ez nem a Prewett család lebilincselő krónikája miatt volt, sokkal inkább a délutáni pár órás alvás volt az oka, egy irat halomra dőlve, ami halvány tintafoltokat hagyott Harry arcán.

Most Neville volt egyedüli társasága a keresgélésben, de őt is elnyomta az álom időközben. Harry felkeltette, miután felébredt és megköszönte az eddigi segítséget.

- Biztos ne maradjak? – kérdezte Neville.

- Persze – mondta letörten Harry. – Ennek a keresgélésnek már semmi értelme. Nekem is mennem kell, mert Madam Marchbanks vár.

Csak pár perc telt el ébredése óta, mikor tudatosult benne, hogy már rég a tanáriban kellene lennie, ezért aztán Neville után ő is elhagyta az irattárat, kulcsra zárta az ajtaját és felsietett a tanári szobába.

- Elnézést, Madam Marchbanks, elaludtam – szabadkozott Harry, mikor belépett az ajtón.

- Nem történt semmi, nem késett el sehonnan – nyugtatta az öreg boszorkány, aki mellett ott állt többi tanár kollégája.

Harry becsukta az ajtót maga mögött és egyenként köszönt mindenkinek. Észrevett az asztalon egy üveg száz éves manó-készítésű pezsgőt és jó néhány poharat – kicsit meglepődött ezen, de aztán rájött, hogy az új kolléga köszöntése illő minden munkahelyen.

- Jöjjön ide, Mr Potter – sürgette az öregasszony és átadott neki egy sastoll pennát. – Itt írja alá a kinevezését.

Harry egy pillanatra megdermedt. Eszébe jutott, Voldemort hogyan átkozta meg a sötét varázslatok kivédése tanárokat, ezért mielőtt aláírta volna a szerződést, egy pillantást vetett a pecsétre. A formája egy körbe zárt kis lángnyelv, fölötte apró csillagocskákkal – a bűbájtan pecsétje. A szöveget is gyorsan átfutotta a biztonság kedvéért:

Tisztelt professzor!

Ezen szerződés (kelt.: 1998. április. 5., vasárnap) értelmében alulírott HARRY JAMES POTTER (szül.: London, 1980. július. 31.) a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola MÁGIKUS ÖNVÉDELEM kurzusának oktatására hivatalos felvételt nyert. Aláírásával a Roxforti Tanárközösség tagjává válik és a Tanszemélyzeti Rendszabály betartására kötelezett.

Aláírásával jogosult lesz továbbá az iskolai nevelőprogramban való részvételre, a pontrendszer jutalmazás illetve büntetés céljából való alkalmazására.

Üdvözöljük a Roxfortban!

Griselda Marchbanks felügy. biz. vez.

Aláírás:

A tanárok kíváncsi szemekkel nézték, ezért gyorsan oda firkantotta nevét a lap aljára. Lumpsluck ekkor tapsolni kezdett, majd követte a többi tanár is.

- Harry, drága fiam! – üdvözölte jó hangosan Lumpsluck és kezet rázott vele. – Mondtam neked, még sokra viszed, látod? Te vagy a valaha volt legfiatalabb tanár a Roxfortban, tudod-e?

Harry udvariasan mosolygott mindenkire, közben Madam Marchbanks a pezsgősüveg kinyitásával bajlódott.

- A legfiatalabb tanár és a legfiatalabb kviddics játékos – jegyezte meg nagy büszkén a szürkés hajú Madam Hooch.

- Váloh’bán? – meresztett rá nagy szemeket Fleur, aki királykék talárjában, kontyba tűzött hajával még szebbnek tűnt, mint máskor. – Ezt edig nem iss tuhtam.

A dugó kiröppent a pezsgősüvegből és Madam Marchbanks minden pohárba öntött egy keveset.

- Egészségére! – mondta mindenki és poharukat emelték Harryre.

Ő pedig ettől kezdve nem töprengett semmin, csak önfeledten vigyorgott és azt tette, amit mindenki más tesz, ha megkapja élete első munkáját: boldog volt.

A tanárok mellett itt volt az egyetlen iskolaelső is, Ernie Macmillan, az egyik őrszolgálatos auror – a szőke szakállas, magas varázsló, akit Harry kénytelen volt elkábítani, mikor Ginnyvel McGalagony után indultak -, valamint Dobby, a házimanó, de mást nem hívtak meg sem a diákok, sem a személyzet többi tagja közül. Harry nem hiányolta túlságosan Madam Cvikkert vagy Madam Pomfrey-t, akit volt alkalma épp elégszer látni az elmúlt hetekben, de szívesen látta volna Frics képét, amikor aláírta a tanári szerződést.

Új arcokat is felfedezett a jelenlévők közt, akik McGalagony óráit vagy Hagridét vették át – köztük az eddig kisegítő tanárként dolgozó Suette-Pollts tanárnőt, aki már két ízben is helyettesítette a vadőrt a legendás lények gondozása órákon. Harry most azt is megtudta tőle, hogy a folyton pipázó hölgy, ha nem a Roxfortban segédkezik, egy mágikus madárrezervátumban dolgozik Dél-Angliában.

Sybill Trelawney professzor is csatlakozott az új tanár köszöntéséhez. A jóslástan tanárnő szokásos fátylait viselte, arany karpereceit és szemeit nevetséges méretűre nagyító szemüvegét.

- Harry Potter! – üdvözölte sejtelmesen susogó hangján Trelawney.

- Jó napot professzor – köszönt udvariasan Harry.

- Hát ez a nap is eljött végre! – susogta titokzatoskodva. – Láttam én már akkor, hogy a halálos veszedelem kíséri végig a sorsodat és egyre közelebb kígyózik hozzád. A Végzet előbb-utóbb keresztezi majd az életutunkat – mindannyiunkét.

Harry a legkevésbé sem lepődött meg a tanárnő szavain, sőt kifejezetten várta az újabb borzasztó jövőképeket. Udvariasan mosolygott tovább és úgy tett, mintha nagyon érdekelné, amit a professzor mond.

- Megint halálos veszélyben vagyunk? – kérdezte és ivott egy kis pezsgőt.

Trelawney nagyon halkan válaszolt:

- Figyelj a kollégáidra, Harry! – suttogta. – A gonosz itt van köztünk a kastélyban, a falak közt érezni a feketeséget, amit csak a Benső Szem láthat!

- Szokott beszélgetni Luna Lovegooddal, tanárnő? – csúszott ki Harry száján a kérdés.

- Mi…? Luna Lovegood? – kapott észbe Trelawney. – Hogyne-hogyne, nagyon kedves teremtés, de most figyelj rám, Harry! …Megjelent álmaimban… - még halkabban suttogott -… a Lépcső! A mélybe vezető Lépcső, ahol emberek tűnnek el! Tudod mit jelent ez?

Harry udvariasan kíváncsi arcot vágott.

- Ez azt jelzi előre, hogy embereket nyel el a föld mélye – vagyis meghalnak! – tette hozzá hisztérikusan. - Tudod, mindig is pártoltam Dumbledore iskolavezetési módszereit, de a Benső Szem hiányában nem láthatta át a jövő rezdüléseit, ahogyan én. – sötéten bólogatott hozzá és még bizalmasabbra halkította a hangját. – Próbáltam figyelmeztetni az igazgatóurat a félreérthetetlen jelekre, de nem hallgatott meg engem. Bevallom próbáltam cselekedni, hogy elkerülhető legyen az elkerülhetetlen, de a Végzettel még én sem szegülhetek szembe. A tragédia benne állt a csillagokban, drága gyermekem ki-tö-röl-he-tet-le-nül! – szótagolta a professzor.

Trelawney gyorsan elharapta a mondatot és még a nyakát is behúzta, mert ekkor elment mellettük Bimba professzor, aki Sinistra professzorral beszélgetett a meghajtófű szedésének legoptimálisabb időpontjáról. Harry úgy érezte, Dumbledore halála óta még nagyobbra nőtt a jóslástan tanárnő paranoiája.

- Nem tagadom, örülök neki, hogy a gebe eltűnt végre az iskolából – mondta jó hangosan Trelawney, mintha eddig is erről beszélgettek volna. – Tanítsa csak a többi kentaurt…

Harry csak fél füllel hallgatta a szónoklatot, s közben arra gondolt, hogy korábbi elképzelésével ellentétben a tanárnő nem is egy csótányhoz, inkább egy imádkozó sáskához hasonlít. Legközelebb talán ájtatos manók invázióját fogja elindítani a Prewett-házban?

Harry épp kortyolni próbált a pezsgőjéből, mikor eszébe jutott ez az emlék, mikor tompán felröhögött tőle és emiatt félrenyelte az italt, majd enyhe köhögő roham fogta el.

- Valamit elfelejtettél, drága fiam! – karolta át a vállát Lumpsluck professzor, miután Harry abbahagyta a köhögést. A kövér tanerő szélesen vigyorgott nagy harcsabajsza alatt.

Harry kíváncsian pislogott rá. Az öreg egyszerre elnevette magát és kiloccsantott egy keveset a kezében tartott pezsgőspohárból.

- Haha, látszik, hogy még kezdő a fiú, igaz-e kedves Pomona? – szavait a pirospozsgás arcú Bimba tanárnőhöz intézte, akinek körmei feketék voltak a virágföldtől.

- A fizetés! – rikkantotta az öreg és erre a többiek is elnevették magukat, még Harry is vigyorogva csóválta a fejét. – Hát hol marad a fizetés, drága fiam? – kesergett színpadiasan az öreg.

Harry kibújt Lumpsluck nehéz karja alól és vidáman Madam Marchbankshoz fordult.

- Mennyi lesz az a fizetés, professzor? – kérdezte az öregasszonytól.

- Még az is kellene, mi? A megtiszteltetés az már semmit se ér, eh! – legyintett tettetett bosszankodással a boszorkány. – Százötven galleonra gondoltam, na meg a juttatások.

Harry kezében megdermedt a pohár. Aztán lassan bólintott.

- Jól hangzik – mondta elégedetten és legurította torkán a pezsgőt.

- De ha már tanár lett, tegyen meg még valamit – szólt ekkor egy kopaszodó, alacsony, szemüveges varázsló, akit Harry emlékei szerint Vector professzornak hívtak és a számmisztikát tanította a diákoknak – köztük egykor Hermionénak is.

- És pedig? – várta Harry a professzort.

- Szerezzen be néhány tisztességes talárt, Mr Potter. Mégsem taníthatja a diákokat iskolai egyentalárban!

A jelenlévők megint nevettek és Harry beleegyezett, hogy az első adandó alkalommal ellátogat a roxmortsi talárszabászatba és rendel magának valami komolyabb felöltőt.

- Arry – szólt Fleur, miután a beszélgetés lassan abbamaradt és a tanárok elindultak a szobáikba.

- Igen, Fleur?

- Itt vánnák á tanárhi jegyzeteim… - átadott Harrynek egy bőrkötéses naplót és néhány pergamentekercset -, és áz órharendek. Látod? Hétfőn dupla órhád lesz á hugrábuggál és a grhifendéllhel, aztán á mahdekárral és á ’ollóháttal.

- Köszi… ööö… Mondd csak, nem haragszol, amiért átvettem a diákjaidat? – puhatolózott Harry.

Fleur csilingelő hangon elnevette magát.

- Nem, dehogy, butá fhiú! – legyintett vidáman. – Lesz nekem dolghom így iss ép elég. Oh… és mégh válámi – tette hozzá Fleur és átadott Harrynek egy ezüst kulcsot. – Itt ván áz irodá kulsa.

Harrynek ekkor az is szöget ütött a fejébe, hogy ezzel búcsút mondhat a kényelmes griffendél toronynak és saját szobája lesz a Roxfortban – és abban az ágyban fog aludni, ahol előtte Fleur, Piton, Umbridge, Kupor, Lupin, Lockhart és Mógus.

Az este további részét azzal töltötte, hogy Neville segítségével teljes titokban lehordta holmijait újdonsült szobájába. A sötét varázslatok kivédése és újabban a mágikus önvédelem tanár lakosztálya az iroda hátsó részéből nyílt, egy elfüggönyözött ajtó mögött. Fleur már korábban kipakolta az irodát, de Harry nem felejtett el benézni a fiókokba, hátha ott hagyott valamit, ami árulkodó jel lenne arra nézve, hogy Imperius-átok hatása alatt áll.

Azonban semmi ilyesmit nem talált. A fiókok teljesen üresek voltak, a szekrények is, és eltűntek a falakról a fényképek Billről és az esküvőről.

Harry szép sorban bepakolta ruháit a szekrénybe és elrendezte az íróasztalt, de a szoba ürességével nem tudott mit kezdeni. Egyedül a Mosolyhozó Varázsgömböt és az Árnyék-mágia Nagykönyvét tudta kirakni a polcokra, de ez nem sokat javított az üresség-érzeten.

Lefekvés előtt még belenézett az osztálynaplóba és az órarendbe, s ebből megtudta, hogy hétfőn reggel dupla órát kell tartania előbb a másodéves griffendélnek és a hugrabugnak, utána pedig az elsőéves hollóhátnak és mardekárnak. Mielőtt elnyomta volna az álom, az járt a fejében, vajon hogyan fogják megkeseríteni az életét a mardekárosok, s ez a gondolat folytatódott az álmában is.

Dadogva magyarázta a csupa mardekáros tanulónak, hogy mit kell tenni, ha mumussal találják szembe magukat, de ők nem figyeltek rá, hanem újságot olvastak a pad alatt vagy robbantós snapszlit játszottak. Mikor rájuk förmedt, hogy figyeljenek, mind megdobálták varangyos békákkal. Tarkójából pedig Lumpsluck hájas feje meredt ki, aki győzködte, hogy kérjen fizetésemelést a diákok viselkedése miatt.

Úgy ébredt fel, hogy azt hitte, csak pár perce aludt el, ezért nagyon fáradtnak érezte magát. Csak az akaraterején múlott, hogy rá tudta venni magát, keljen fel és mosakodjon meg. Tízperces tisztálkodás után felöltötte a legegyszerűbb fekete talárját és kulcsra zárva az iroda ajtaját, lement a Nagyterembe reggelizni.

A hosszú asztalnál még csak pár diák üldögélt, a griffendél asztalánál pedig csak a korán kelő Neville és Susan Bones ült, várva, hogy asztalra kerüljön a reggeli. Harry leült Neville-el szembe, eldörmögött egy fáradt „jó reggelt”-et majd a kezével megtámasztotta a fejét.

- Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte Neville.

Harry álmosan szuszogott.

- Várom a reggelit.

Meglepetésére Neville és Susan elnevette magát, erre már ő is felpillantott és leeresztette a karját.

- Olyan álmos vagy, hogy nem találod a helyed, Harry? – kérdezte a lány.

Harry kérdőn nézett rá. A legkevésbé sem volt kedve barkóbázni korán reggel.

- Neked ott a helyed, a tanári asztalnál – mutatott rá Neville és megint nevettek.

Harry kimerülten nyögött egyet és egyetlen szó nélkül átcsoszogott a tanári asztalhoz. Hogy is felejthette el? – kérdezte magától, miközben leült a legszélső székre. Direkt ezt a félreeső helyet választotta, mert így talán csak a diákok egyik fele fogja észrevenni, hogy ott ül a tanárok között.

Ginny és barátnői hamarosan megérkeztek és nem sokkal később a többi griffendéles is, köztük Harry régi évfolyamtársai. Dean egy darabig habozott, hova üljön - Harry tisztán látta minden mozdulatát és arcvonását -, majd helyet foglalt Ginny mellett. A lány rá se nézett, csak unottan turkálta tovább a tányérját a villájával, de egy falatot sem evett. Erre Dean közelebb hajolt hozzá és súgott valamit a fülébe, amitől a lány halkan elnevette magát.

Harrynek átfutott az agyán, hogy vajon nagy feltűnést okozna-e, ha fejbe dobná a fiút a teáskanállal, de végül letett erről a tervéről.

Jó negyed óra múlva lassan megtelt a Nagyterem és a tanárok is mind megérkeztek. Lumpsluck ült le elsőnek, közvetlenül Harry mellé és szokásos atyai vidámsággal köszönt neki. Bimba professzor, Fleur és Madam Marchbanks az asztal közepén foglaltak helyet. Harrynek feltűnt, hogy az öreg boszorkány nem McGalagony helyére ülte le, hanem az igazgatóhelyettesi székre, tőle jobbra. Könyökével oldalba bökte Lumpsluckot, mire az kíváncsian feléje fordult.

- Hogy-hogy nem az igazgatói székre ült le Madam Marchbanks? – kérdezte suttogva.

- Madam Marchbanks nem igazgató – világosította fel az öreg. – Csak a felügyelő bizottság feje. Ideiglenesen van itt, amíg a minisztérium és az iskola ügyei nem rendeződnek el.

Akármi is a titulusa, Harry szemében nagyot nőtt a töpörödött öregasszony, amiért így tiszteletben tartja McGalagony igazgatóságát.

Nem sokkal később, mikor már minden diák helyet foglalt az asztaloknál, Madam Marchbanks felállt és megköszörülte a torkát.

- Szeretnék egy bejelentést tenni – mondta jó hangosan.

A diákok lassan abbahagyták a zajongást és a professzorra emelték tekintetüket.

- Az utóbbi hónapokban megszokhattátok már, hogy gyakoriak a változások a Roxfortban, most is egy ilyenről kell beszámolnom. Új tanárokat köszönthetünk köreinkben.

- Egyikük, Gawain Robards professzor, aki korábban iskolánk őrzési feladatát látta el és ő maga kiváló auror – e héttől fogva az átváltoztatástant fogja tanítani.

A szőke szakállas auror felállt és meghajolt, a dákok pedig lelkes tapssal köszöntötték.

- A másik pedig…

Harry nagyot nyelt és ökölbe szorította az ujjait, hogy megállítsa keze remegését.

- Harry Potter, aki a mai naptól a mágikus önvédelmet fogja tanítani elsőtől negyedéves korig.

A diákok nyomban sugdolózni kezdtek, ahogy meghallották a nevét és a nyakukat nyújtogatták, tekintetükkel keresve a tanári asztalnál. Harry habozott, mire most Lumpsluck lökte oldalba. Kénytelen-kelletlen felállt és kicsit meghajolt. A taps először a griffendél és a hugrabug asztalánál kezdődött, elsősorban azok a gyerekek köszöntötték, akik a gyengélkedőn is segédkeztek meggyőzni őt. Dennis Creevy két ujját a szájába téve hangosan fütyült.

Az idősebb diákok közül csak kevesen tapsoltak, többen összenéztek és értetlen pillantásokat váltottak – nyilván azt hitték, valamilyen vicc áldozatai. Harry megkereste tekintetével Ginnyt, aki tátott szájjal nézett rá, majd ő is elkezdett tapsolni.

Harry gyorsan visszaült a helyére és kissé megnyugodva vette tudomásul, hogy elég szép éljenzést kapott. A reggeli további része nyugalomban, beszélgetéssel telt, Dean egész végig szórakoztatta a mellette ülő Ginnyt, kihasználva Harry távollétét. Miután befejezte a vajas-piritósból és egy bögre teából álló reggelijét, Harry a többi tanárral együtt elindult első órájára. Azok a diákok, akiknek ilyenkor órára kellett menni, már rég elhagyták a Nagytermet, s Harry biztos volt benne, hogy már várnak rá. Lett volna még tíz perce, hogy lelkileg felkészüljön, de úgy határozott, hogy jobb túlesni rajta mielőbb. Lumpsluck a bejárati csarnokban sok sikert kívánt neki, aztán eldöcögött a pince felé bájitaltan órára, Harry pedig célba vette a lépcsőket.

Úgy érkezett meg a tanterem elé, mint akit a vesztőhelyre visznek. Már a kilincsen volt a keze, mikor az elméjében egyre vadabb és vadabb elképzelések születtek arról, hogy a legjobb lenne, ha gyorsan elszaladna, el Roxfortból és meghúzná magát a Black-házban, amíg Piton nem hívja újra.

Végül mégsem szaladt el, helyette összeszedte minden bátorságát és lenyomta a kilincset. A teremben ott ült az összes diák, minden pad foglalt volt és néma csöndben néztek új tanárukra. Harry biztos volt benne, hogy pár pillanattal ezelőtt még élénken beszélgettek, de most minden fej feléje fordult.

- Sziasztok! – üdvözölte a diákokat, miután megköszörülte a torkát.

- Jó reggelt, professzor! – köszöntek kórusban a gyerekek.

Erre egy pillanat erejéig megint megdermedt, de sikerült rávennie magát, hogy ne vágjon túl döbbent képet a megszólításra. Miközben a diákok szemétől kísérve végigment a padok közt a tanári asztalig, elhatározta magában, hogy ennek a megszólításnak mielőbb véget fog vetni.

Az asztalhoz érve előkotorta a másodévesek névsorát és előrébb lépett – valamiért úgy érezte, nem kell a tanári asztal mögött ülve elszigetelnie magát a tanulóktól.

- Akinek a nevét olvasom, jelentkezzen – szólt. – Kíváncsi vagyok, ki hol ül… Mary Freeman!

Egy szőke lány gyorsan jelentkezett, Harry rápillantott, majd a következő névhez tért és így ment végig a listán.

- David McGerold! – mondta a névsor közepéhez érve.

Egy szénfekete hajú fiú jelentkezett, aki alig látszott ki a pad mögül. „Ezek tényleg egyre kisebbek” – gondolta Harry, s mikor jobban megnézte magának David McGerold-ot, felismerte benne a hetes számú játékost a kviddics edzésről.

- Te vagy a fogó, igaz? – csúszott ki Harry száján a kérdés.

- I-igen, tanár úr – dadogta a fiú.

Harry elmosolyodott és úgy vélte nem árt egy kicsit oldani a légkört.

- Láttalak a szombati edzésen. Remekül repülsz.

A fiúval madarat lehetett volna fogatni. Büszkén kihúzta magát, de így se tűnt sokkal magasabbnak.

Harry folytatta a névsor-olvasást és igyekezett megjegyezni ki hol ül, bár ez elsőre szinte reménytelen vállalkozás lett volna. Végül letette a pergament és a diákokhoz fordult.

- Na jó, először is… – köszörülte meg a torkát Harry – Hagyjuk a professzorozást, alig vagyok idősebb nálatok. Nyugodtan szólítsatok Harrynek.

A diákoknak tátva maradt a szája és néhány kislány megint bizalmasan összekuncogott. Harry igyekezett nem törődni velük és barátságosan mosolyogni mindenkire.

- Jó – nyugtázta Harry és kicsit neki is megrándult a szája széle. – Weasley professzor elmondta, hogy miket tanultatok eddig. Megismertétek az átkok és ellenátkok elméleti oldalát és néhány sötét teremtményt. Ez mind jó dolog, de szerintem a jelenlegi helyzetben egy kicsit többre lenne szükség.

- A halálfalókra gondolsz? – kérdezett közbe egy hugrabugos fiú.

- Nem épp rájuk, náluk van egy veszélyesebb tényező is, mégpedig a dementorok… (a gyerekek borzongva összesuttogtak) Biztosan mind olvastatok az újságban arról, hogy visszatértek és rátámadnak a varázslényekre.

A diákok bólogattak.

- A halálfalók nem támadnak meg mindenkit és korántsem bukkannak fel olyan gyakran, mint a dementorok. Ők azonban fenyegetést jelentenek mindenkire. Ezért azt hiszem, a legjobb lenne, ha megtanulnátok, hogyan kell megvédeni magatokat velük szemben – hiszen ez az óra lényege: mágikus önvédelem.

Sokat gondolkozott rajta, mivel is kellene kezdenie az órát, ezért segítség képpen átlapozott néhány másodéves tankönyvet. Azokban viszont annyi sületlenséget és fölösleges halandzsát talált (szörnyek kinézetének leírásait, történelmi feljegyzéseket a legelső felbukkanásukról), amik vajmi keveset segítenének a velük szemben való harcban. Este aztán megakadt a szeme a Próféta egyik cikkén, amiben a dementorokról írtak, ezért úgy döntött, hogy a lehető leghasznosabb varázslatokat fogja megtanítani a diákoknak, tisztán a gyakorlati oldalát és rögtön a mélyvízbe dobja őket.

Egy mosolygós arcú, copfos kislány jelentkezett.

- Igen? – szólította Harry.

- De tanár úr… mármint… Harry – pirult el a kislány, mire a padtársa elnevette magát. – Csak másodévesek vagyunk… úgy értem, a patrónus bűbáj RAVASZ szintű varázslat. Hogyan tudnánk megtanulni…?

„Nahát, egy mini-Hermione” – gondolta Harry.

- A patrónus bűbáj nem a kortól függ… ööö… - itt rápillantott a névsorra – Ennie. Bárki meg tudja csinálni, akinek kellően erős boldog emlékei vannak.

Most egy szőke hajú, rózsaszín arcú fiú jelentkezett.

- Én úgy hallottam, hogy a patrónus bűbáj az egyik legnehezebb varázslat.

- Ez így is van, nehéz – a felnőtteknek. Nehéz, ha az ember akkor áll neki, mikor a tantervben szerepel a varázslat. De ha elég korán fogsz hozzá a gyakorlásához, meglátod, menni fog! – bíztatta őket Harry.

Újra jelentkezett egy tanuló: egy mogorva képű, barna hajú, pattanásos fiú lustán felemelte a karját.

- Igen?

- Csak azért, mert te tizenhárom évesen megcsináltad, még nem biztos, hogy más is képes rá.

Harry számított az ilyen megjegyzésekre és már előre felkészült rájuk.

- Megijedsz a kihívástól? – kérdezte tőle mosolyogva.

- Dehogy – mondta gyorsan a fiú és egy picit elvörösödött. – Csak nem szeretném, ha azért romlanának a jegyeim, mert a tanár olyan varázslatot akar tőlünk, ami nincs is a tantervben.

Harry még mindig mosolygott és egykedvűen összekulcsolta a kezét maga előtt.

- Ez esetben megnyugtathatlak: nem fogom osztályozni a teljesítményeteket.