Harmincadik fejezet
Lovegood-kór
Piton éjszakai látogatása után Harry legszívesebben rohanvást távozott volna a gyengélkedőből, hogy megkeresse Ront és Hermionét, ezt azonban nem tehette. Madam Pomfrey gyógyfüvekből és varázsitalokból álló kúrája ágyhoz kötötte, ahogy a végtagjaiban időről-időre kiújuló éles, szúró fájdalom is. A javasasszony az első három gyengélkedőn eltöltött nap után kerek perec kijelentette, hogy Harry nagy ostobaságról és keményfejűségről tett tanúbizonyságot azzal, hogy nem mondta el rögtön, miféle átok érte őt.
- Hogyan jött rá? – kérdezte kissé riadtan Harry, mikor Madam Pomfrey kérdezte, hogy kivel kötött megszeghetetlen esküt.
- Ha a páciens folytonos izületi fájdalomra és fáradékonyságra panaszkodik és nem reagál semmiféle gyógyító bájitalra, akkor azt vagy a tűzféreg rágja vagy megszeghetetlen esküt kötött valakivel. Mivel nem tartom valószínűnek, hogy férges lenne, gondolom az eskü megszegése miatt beteg. Szóval megmondaná, hogy hogyan keveredett már megint bele egy ilyen eskü csapdájába?
Harry elgondolkozva nézett rá.
- Hogy-hogy megint?
Madam Pomfrey csípőre tette a kezét, úgy bámult rá.
- Ez már nem az első eset, hogy megszeghetetlen esküt kötött! – mondta úgy, mintha ez magától értetődő lenne, Harrynek azonban egyáltalán nem volt az.
- A Tűz Serlege! – csattant fel Madam Pomfrey. – Az is egy megszeghetetlen eskü volt, ezért kellett részt vennie a tusán.
Harry visszaemlékezett rá, hogy három éve is kerek perec kijelentették, hogy kénytelen küzdeni a Trimágus Tusán.
Elvett egy csokibékás dobozt az éjjeliszekrényről és lassan kibontotta.
- Válaszolna végre Potter?! – ripakodott rá a javasasszony.
Harry bekapta a csokibékát és élvezettel majszolta.
- Nem – dünnyögte teli szájjal.
Madam Pomfrey kétségbeesetten felemelte a két öklét és megrázta a levegőben. Aztán lemondóan visszaejtette a karjait és becsörtetett az irodájába. Harry vigyorogva nézte, ahogy becsapja maga mögött az ajtót, de a mosoly azonnal leolvadt az arcáról, amint észrevette a gyengélkedő ajtajában álló Hagridot.
- Szia – üdvözölte Hagrid és Harry rögtön megállapíthatta, hogy barátja borzalmas állapotban van. A ruhája ugyanolyan koszos és szakad volt, mint az erdei összecsapás során, szemei fátyolosak voltak és az álmatlanság is nyomot hagyott rajta.
- Szia Hagrid – köszönt Harry, mikor a vadőr leült a szomszédos ágy szélére, amitől az kétségbeesetten nyikordult egyet és kitörött a lába.
- Semmi baj… - motyogta Harry és pálcája intésével gyorsan megjavította az ágyat.
Hagrid nem ült vissza, csak komoran meredt maga elé. Harry úgy érezte, az ő dolga lesz beszélgetést kezdeményezni.
- Nagyon sajnálom Grópot, Hagrid – mondta együttérzően.
A vadőr lehajtott fejjel bólogatott és szipogott egyet, amit aztán torokköszörüléssel próbált leplezni. Harry sokszor látta már ilyen szomorúnak barátját és jól tudta, hogy ilyenkor néhány kedves szó és együttérzés sokat használ.
- Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Jól… - dörmögte alig hallhatóan a vadőr és megint szipogott. – De most ne beszéljünk erről. Nem… nem akarok erre gondolni.
Harry tökéletesen értette, hogy érzi magát Hagrid. Ő maga sem akart beszélni arról, ami a Misztériumügyi Főosztályon történt és a Dursley-házban eltöltött hetek alatt sikerült is túltennie magát Sirius elvesztésén – bár utólag már jobban belátta, hogy inkább az utána következő hónapok eseményei törölték ki agyából a gyászt.
Hagrid hangosan megköszörülte a torkát, de Harry szerint ezzel inkább csak önmagának jelezte, hogy másról akar beszélni, s Harry azt is tudta, mi lesz ez.
- Ginny azt mondta, ne mondjak semmit az auroroknak Pitonról – kezdte az óriás.
- Jól mondta – helyeselt Harry és tovább figyelte Hagridot.
- Nem is mondtam… Ginny meggyőzött róla, hogy nem babonázott meg téged Piton… meg aztán tudom, hogy téged keményebb fából faragtak, mint hogy kifogjon rajtad az Imperius-átok – ekkor halványan elmosolyodott, de arcára szinte nyomban visszatért a komolyság. - De akkor sem értem, hogy mért védted meg azt a nyavalyást.
Harry nyelt egyet és csak aztán válaszolt:
- Megmentette Ginny életét. Megölte azt a halálfalót, aki majdnem végzett Ginnyvel…
Hagrid meglepett arcot vágott és egy percig egyikük sem szólt semmit. Végül Hagrid visszanyerte a hangját:
- Ez volt az oka?
- Igen – bólintott nagyon határozottan Harry.
Látta Hagridon, hogy még mindig alig akarja ezt elhinni. A vadőr a fejét csóválta, majd szusszant egyet.
- De egyáltalán, mért tett volna ilyet Piton? – töprengett.
- Nem mondhatok el semmit, Hagrid – nézett rá bűnbánó arccal Harry. – Ugyanabban a helyzetben vagyok, mint Dumbledore.
Hagrid összevonta busa szemöldökét, s ettől még komorabb lett az arca.
- Akkor ugyanúgy fogod végezni, ahogyan ő – dörmögte csöndben.
Harry erre nem tudott mit mondani, de értette, mire akart kilyukadni Hagrid. Dumbledore sziklaszilárdan hitt Pitonban, rábízta volna az életét is, de Piton a sajátját választotta ott a toronyban és mindent megmagyarázott annyival, hogy Dumbledore-t mindenképp megölték volna.
Mielőtt újra feltámadhatott volna Harryben a gyűlölet az emlék hatására, Hagrid másra terelte a szót.
- Egy időre elmegyek – jelentette be nagy sokára.
- Elmész? – csodálkozott Harry. – Hova?
- A tiltott rengetegbe. Onnan pedig tovább nyugatnak. A szigetek felé…
Harry értetlenül nézett rá.
- De hát miért? – kérdezte, majd óvatosan hozzátette sejtését: - Gróp miatt?
Hagrid szipogott egy rövidet, de sikerült uralkodnia magán.
- Miatta is – válaszolta. – Meg más miatt is…
Harry várta a további magyarázatot, de Hagrid nem akart mást mondani. Mikor azonban észrevette a fiú kíváncsi arcát, megenyhült az ábrázata.
- Nem leszek olyan sokáig távol, mint legutóbb – dörmögte. – És lesz útitársam is. Firenze velem tart…
Harrynek szöget ütött a fejébe Hagrid titokzatoskodása és ezt szóvá is tette:
- A kentauroknak segítesz, ugye? – kérdezte. – Elmennek és te velük mész?
Hagrid hümmögve bólogatott.
- Te mindenre rájössz igaz? – kérdezte némi szemrehányással a hangjában.
- Bár úgy lenne! – mosolyodott el Harry.
- Na idefigyelj – szólt Hagrid. – Erről egy szót se senkinek, rendben? Még a többi Rend-tagnak se, még Rémszemnek se! Fontos dologra készülök és nem akarom, hogy a többiek lábatlankodjanak vagy aggodalmasságból a nyakamra küldjenek valakit.
Harry kicsit eltátotta a száját – amit Hagrid mondott, az nagyon komolynak hangzott. Megértette a figyelmeztetést és azonnal beleegyezett, hogy tartja a száját.
- Akkor ideje indulnom – jelentette be Hagrid.
Harry meglepetten felpillantott rá.
- Máris mész? De hát…
- Sajnálom, Harry, de nem akarok tovább maradni. Túl sok jó barátomat vesztettem el itt. Ez már nem az én Roxfortom – tárta szét a karját. – Furcsa… mindig azt hittem, itt fogok majd meghalni és itt temetnek el.
Szipogott egy utolsót és bosszankodva megtörölte a szemét hatalmas kezével.
– Remélem sikerül megoldanom… mármint megoldanunk… azt, amit meg kell oldani – motyogta titokzatosan.
- Vigyázz magadra! – köszönt el Harry.
- Neked kell vigyáznod magadra! – mondta nyomatékosan Hagrid, aztán még utoljára megveregette Harry vállát (amitől az belefejelt felhúzott térdébe) és nagy léptekkel kicammogott a gyengélkedő ajtaján.
Harry szomorúan nézett utána. Bármire is készül Hagrid, őszintén remélte, hogy jobban sikerül, mint a legutóbbi titkos akciója, mikor az óriásokat próbálta meggyőzni, hogy álljanak Dumbledore mellé. Gyanította, hogy az erdőben történtek megváltoztatták a Hagrid és a kentaurok közt fenn álló viszonyt – ha még Firenzének is sikerült visszajutnia a csordába és hallgattak rá az övéi, akkor Hagrid is találhat barátokat köztük, akik segítenek neki… bármiben is kell segíteni.
A vadőr távozása után Harry nem sokáig maradt magára a gyengélkedőn. Az utóbbi három napban Ginny szinte minden óra közti szünetben benézett hozzá, s Harry egy kicsit aggódott is amiatt, hogy valakinek fel fog tűnni a lány folytonos távolléte. Dél körül járt az idő, Harry is elfogyasztotta már az ebédjét, mikor a lány újra eljött hozzá, ezúttal többi barátja társaságában.
- Sziasztok! – üdvözölte Harry újabb vendégeit.
Luna, Neville és Susan Bones leültek egy-egy székre, Ginny pedig Harry ágyának szélére. Harry gyorsan körbenézett Madam Pomfrey-t figyelve, de a javasasszony az irodájában tartózkodott.
- Sikerült valamit kiszedni a Szürke Hölgyből? – kérdezte Harry halkan.
Látogatói kissé meglepett arcot vágtak - Harry arra gondolt, talán előbb valami magyarázatot várnak az erdőben történtekre.
- Hát… ööö… - nyökögött Neville. – Igazából még nem is beszéltünk vele…
Harry, aki eddig előre dőlve feszülten figyelt, most csalódottan visszahanyatlott a párnájára.
- Tudod, azok után, ami veled történt… - magyarázta tovább újabb fél mondattal Susan Bones.
- Igen-igen – bólogatott letörten Harry.
Azt remélte, hogy Neville és Luna már legalább elmondták a Szürke Hölgynek, hogy mit szeretnének tőle, de aztán rá kellett jönnie, hogy McGalagony és Hagrid letartóztatása, az erdei események és az égre kerülő Sötét Jegy őt se hagyta volna nyugton.
- Még az újságok is megírták a balesetedet – fűzte tovább Ginny.
- Állítólag súlyosan megsérültél és az ágyat nyomod – tájékoztatta Neville.
- Csak állítólag? – dünnyögte Harry, de csak úgy magának.
Susan Bones letett egy összehajtogatott újságot az éjjeliszekrényre.
- Itt van a Reggeli Próféta - mondta. - Felélénkültek mostanában a firkászok és mintha Scrimgeourról sem áradoznának annyit, mint korábban.
- Hestia Jones szerint három hónap alatt se írt annyi igazságot a Próféta, mint az utóbbi pár napban – tette hozzá Ginny.
Harry szemügyre vette az újságot, de mielőtt egyetlen cikkbe is beleolvasott, eszébe jutott, hogy mit ígért korábban Susan Bones-nak. Letette az újságot és a lányhoz fordult.
- Sikerült megtudnom néhány dolgot a nagynénédről – kezdte Harry.
Susan Bones előre hajolt a széken és úgy hallgatta a beszámolót. Harry mindent elmondott neki, amit Pitontól hallott, de elhallgatta azt az apró részletet, hogy mindezt honnan sikerült megtudnia. Mikor azt mondta, hogy az egyik Rend-tag árulta el ezeket a részleteket, Ginny csak egy gyors pillantással jelezte, hogy sejti, ki volt az.
A hugrabugos lány pár percig csendben volt, miután Harry elmesélte neki. Végül zavartan megköszörülte a torkát.
- Köszönöm, hogy elmondtad – szólt halkan.
- És most jobb? – kérdezte Harry, mert nem tudta megérteni, mért volt olyan fontos ez a lánynak. Nem sokkal tud többet, mint előtte.
- Igen, jobb – biztosította a lány. – Most legalább már tudom, hogy azért kellett meghalnia, mert rájött valamire…
Harry és Ginny összenéztek, de semmit se szóltak.
- Figyelj, Harry - kezdte Neville. – Nekünk most óránk lesz, de majd benézünk hozzád.
- Igen, gyógyulj meg hamar! – szólt Luna.
- Jó, menjetek csak – mondta Harry.
Luna, Neville és Susan Bones visszatolták a helyükre a székeket és kifelé indultak, de Ginny nem mozdult. Harry megfogta a lány kezét.
- Nem lehetsz itt folyton – figyelmeztette. – Gyanakodnának.
Ginny nagyot sóhajtott.
- Tudod, hogy ez mennyire nem érdekel engem – mondta sajnálkozva.
- Te pedig tudod, hogy engem mennyire érdekel a biztonságod! – vágott vissza Harry.
Ginny nem hagyta annyiban.
- Ennek semmi köze a biztonságomhoz! – dörrent Harryre. – Ha valami bajom esik az nem miattad lesz…
Harry gyors pillantást vetett mindkét ajtó felé. Neville-ék már kimentek, Madam Pomfrey-é pedig zárva volt.
- Az erdőben sem tudtalak megvédeni! – vetette ellent Harry. – Utánuk mentünk, mert én úgy akartam és majdnem megöltek téged. Talán igaza volt Dean-nek, csak nem akartam meghallgatni…
Ginny kissé hisztérikusan felnevetett.
- Te jó ég, ne kezdd már te is! – csattant fel mérgesen. – Dean egy hülye ripacs, ne akarj rá hasonlítani!
- Eszemben sincs rá hasonlítani – emelte fel a hangját Harry -, de én hívtalak magammal Hagrid után…
- Na és?! – szakította félbe a lány. – Nem tudhattad előre, hogy a halálfalók is ott lesznek! Harry, én egy percig sem hibáztattalak ezért.
Harry hirtelen az ágyra csapott két kezével.
- Itt nem a nem tudásról van szó! – morogta. – Nem tehetlek ki többet ekkora veszélynek.
- A bátyámnak meg Hermionénak engeded, hogy veled menjenek! – kiabálta Ginny. - De én csak üljek szépen a fenekemen és várjam, hogy mikor történik veled valami, mikor esel össze az út közepén!
Harry ingerülten belemarkolt az ágytakarójába.
- Hát ez igazán remek! – jegyezte meg mérgében. – Mindketten teljesen másról beszélünk! Nem tudod megérteni, hogy bármi történne veled, magamat hibáztatnám?
- Persze, magadat hibáztatnád, hogy is felejthettem el? - Ginny ökölbe szorította mindkét kezét, úgy ordított Harryvel. - És ez máris feljogosít, hogy mindenről döntsél, mi? Mert azt hiszed, mindenért te vagy a felelős, te önző disznó! A drága Roncimoncinak „megengedted”, hogy válasszon! De én nem vagyok elég jó erre, igaz?! Csak arra kellek neked, hogy…
- MI EZ A KIABÁLÁS?!
Madam Pomfrey dugta ki a fejét a dolgozószobája ajtaján.
- Miss Weasley, ha nem bír rendesen viselkedni, távozzon! Hagyja pihenni a beteget!
Ginny úgy nézett a javasasszonyra, mintha fel akarná nyársalni a szemével, de sikerült visszafognia magát.
- Sajnálom – mondta gyorsan Harry és őszintén így érzett. Nem akart így veszekedni vele.
Ginny lassan lenyugodott, de arca kipirult a veszekedéstől.
- Hát én is – mondta epésen, aztán hátat fordított Harrynek és kiment a szobából.
Madam Pomfrey is morgolódva visszament az irodájába és becsukta az ajtót.
Harry a kezébe temette az arcát és mélyet sóhajtott. Ez volt az első veszekedésük és nem tudta, mire számítson. Ronnal és Hermionéval veszekedett már eleget a hét év során, de Ginny mindig a pártján állt, még akkor is védte, mikor Malfoy megátkozása miatt kimaradt az utolsó kviddics meccsből.
Öklével a fejét csapkodta erre a gondolatra és pár keresetlen szóval szidta magát a hülyeségéért. Hogy lehetett ennyire önfejű? Tudhatta volna, hogy Ginny megsértve érzi magát, ha Harry kihagyja őt az élete egyik fontos részéből, míg a barátait nem. És Ginnyt nem érdekelte, hogy ez életveszélyes, csak Harryt, aki mindennél jobban féltette őt – és épp ezzel tett bizonyságot az önzéséről és makacsságáról.
Negyedórás néma dühöngés után sikerült kicsit lenyugodnia és, hogy másra terelje a figyelmét, elvette a Reggeli Prófétát az éjjeli szekrényről és belenézett. Elsőre fel se fogta, amit olvasott, mert még mindig Ginnyn járt az esze. Dühében elhajította az újságot a szoba másik felébe és újra behunyta a szemét egy kis időre. Tízig számolt magában, aztán felkelt és direkt gyalog, mezítláb az újságért indult. Visszafeküdt az ágyba és újult erővel kezdte olvasni a Prófétát.
A főoldalon öles betűkből álló cím foglalta el széltében a lapot - A minisztérium válsága -, s alatta az alcím: Az aurorok bizonyítottak, Scrimgeour nem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
