Az óratoronyban délután kettőre kongattak. Nem sokkal később Lupin pedig indulni készült.

- Nos, akkor dologra, Harry! – mondta tettetett vidámsággal. – Megfogadom a tanácsod és felkeresem azt az Ampókot, bár nem lesz könnyű – felpillantott Mordonra. – Azt hiszem, az lesz a legegyszerűbb, ha elfogatom magam, ahogy Leonard tette.

- Azért csak vigyázz magadra – recsegte Mordon és rekedten sóhajtott. – Nem tudlak elkísérni.

- Én vigyázok magamra, te pedig vigyázol Tonksra, rendben? – rázott kezet az öreggel, majd Harryhez és Ginnyhez fordult. – Ti pedig egymásra vigyázzatok!

Azzal vállára kanyarította szürke talárját és sietős léptekkel távozott a gyengélkedőből. Harry aggódva nézett utána. Mordon észrevette ezt és igyekezett bíztató szavakkal lelket önteni belé, Harry azonban szinte meg se hallotta amit mond. Egyre csak a viharos gyorsasággal közeledő fenyegetés járt az eszében.

Ginny jóformán az egész délutánt vele töltötte, fittyet hányva Madam Pomfrey folytonos törekvésére, hogy kizavarja őt a gyengélkedőről azzal az indokkal, hogy jelenléte felzaklatja a beteget. Harry egyáltalán nem így érezte. Az, hogy itt van vele Ginny, többet használt, mint Madam Pomfrey kotyvalékai, persze ezt reménytelen lett volna megértetni a javasasszonnyal.

Miután Lupin és később Mordon is távozott, Ginny elmesélte neki, hogy mi történt az iskolában az előző nap óta.

- A felügyelő bizottság vette át az irányítást – mondta a lány. – Emlékszel Madam Marchbanks-ra, aki az RBF vizsgákon szokott itt lenni?

- Ő van McGalagony helyett? – kérdezte Harry.

- Igen – válaszolta Ginny. – Kedves asszony, bár egy kicsit süket – nevetett a lány.

- Ő tanította Dumbledore-t is, nem? – rémlett fel Harrynek egy régi emlék a vizsgái előttről.

Vacsoraidő előtt Harry és Ginny hallotta, amint Madam Pomfrey a gyengélkedő résnyire nyitott ajtajánál veszekszik valakivel, s csakhamar kiderült, hogy Neville, Luna és Susan Bones akartak bejutni hozzá, néhány első- és másodéves lánnyal, akik át akarták adni Harrynek jobbulást kívánó képeslapjaikat. Madam Pomfrey azonban már épp eléggé paprikás kedvében volt Ginny miatt, aki érdekes módon azzal fenyegette meg a javasasszonyt, hogy ha ki meri őt küldeni, végképp letesz a gyógyítói pályáról és nem lesz az asszisztense. Harry igencsak meglepődött ezen a kijelentésen. Ginny csak annyit mondott neki, hogy megéri jóban lenni az iskola-személyzettel.

Végül Madam Pomfrey mégiscsak elküldte Ginnyt vacsorázni, s ez alatt Harrynek újabb kezelésen kellett átesnie. A lány este még visszajött hozzá jó éjt kívánni, kilenckor azonban Harry ismét egyedül volt a gyengélkedőben egy kupa gőzölgő álomitallal az éjjeli szekrényén, melyet rövid unszolás után egy húzásra kiivott és mély álomba merült.

*

Nem tudta mi ébresztette fel, csak azt vette észre, hogy a szemhéja helyett a plafont bámulja. Sóhajtott egyet és arra gondolt, hogy mindjárt megjelenik Madam Pomfrey, hogy belediktálja a háromféle varázsfőzetet, ami szerinte elengedhetetlenül szükséges a felépüléséhez.

Jó pár másodpercbe beletelt, mire a látása annyira kitisztult, hogy észrevette, még éjszaka van. Ez furcsa volt. A teli pohár álomitaltól egészen reggelig aludnia kellett volna, álomtalanul, tökéletes nyugalomban. Mikor tudatosult benne, hogy az éjszaka közepén ébredt fel, egyszerre a hallása is rögtön visszatért és meghallotta a lépéseket a szobában.

Házimanók lennének? – furcsállta Harry. De rögtön a második lépésre bebizonyosodott számára, hogy cipők lépéseit hallja. Kezével kinyúlt oldalt az éjjeli szekrénye felé és kitapogatta varázspálcáját. Felemelte a pálcát és lángot gyújtott rajta, hogy meglássa a sötétben álló alakot. A fény egy pillanatra elvakította, de látása hamar visszatért.

Piton állt előtte sötét talárjában, mint egy éjfekete szobor. Sápadt arccal, fekete szemeivel érzelemmentesen nézte az ágyban fekvő Harryt, aki láttára lejjebb eresztette a pálcát.

- Maga az… - nyugtázta Harry, inkább több undorral, mint megkönnyebbüléssel.

- Megint nem azt tetted, amit mondtam – susogta Piton köszönés helyett és lassan elsétált az ágy előtt.

Harry egy szót sem szólt, utálkozva nézett a férfira.

Piton folytatta:

- Világosan elmondtam, hogy a Roxfortba menjetek, mindhárman… Ehelyett elküldöd a barátaidat szaglászni.

- Úgy gondoltam – köszörülte meg a torkát Harry -, hogy jobb két nyomon elindulni. Regulus Black vagy a társai megtalálhatták azt az utolsó…

- Csend! – csattant fel Piton, s egy ideig haragosan nézett Harryre. Aztán előhúzta a pálcáját (Harry nyugtalanul pislogott), és Madam Pomfrey irodájának ajtajára szegezte.

- Disaudio… - suttogta a varázsigét majd eltette a pálcát és közelebb ment Harryhez. – Úgy gondolod, én nem jártam utána, meddig jutottak el ők? Többet tudok róluk, mint amennyit az turbékoló párocska kideríthet – mondta megvetően.

- Akkor esetleg elmondhatná, hogy mit tud róluk. Sokat segítene vele… 

- Semmit se segítenék vele! – förmedt rá visszafojtott hanggal Piton.

Harry egy pillanatra meglepődött ezen a kirohanáson. Már épp meg akarta kérdezni, hogy mi ütött belé, mikor Piton folytatta.

- Ismertem mindannyiukat – mondta. – És biztos vagyok benne, hogy nem is tudtak arról, hogy mi lehet az utolsó darab.

Harry feljebb tornázta magát az ágyban. Hátában egy pillanatra kiújult az éles fájdalom, de nem törődött vele.

- Hogyan jött rá Regulus, hogy Vo… hogy Tudjaki csinált ilyeneket?

Piton legyintett.

- Regulus Black akkor se jött volna rá, ha az orra alá dugnak egyet! – morogta halkan.

Harry idegesen sóhajtott, de lecsillapította magát.

- Talán jobban tenné, ha nem becsülné le folyton a Blackeket.

- Nem becsülöm le őket – válaszolta félvállról a férfi. – De ő aztán sose jött volna rá… Középszerű, szánalmas varázsló volt, még a testvérénél is gyatrább.

Harry elfojtott magában egy káromkodást és inkább a helyzetükre koncentrált.

- A levélben azt írta…

- Milyen levélben? – kérdezte fintorogva a varázsló.

- Amit Tudjakinek hagyott hátra a hamis horcruxban – válaszolta Harry. – Direkt mondta, hogy azt akarja, Tudjaki tudja, hogy ő lopta el a horcruxot és ő jött rá a titkára.

Bizonytalanságot látott megcsillanni a varázsló hunyorgó fekete szemében, majd a felismerés ült ki fakó arcára. Harry érezte, hogy valami újat mondott ezzel, de Piton ragaszkodott a véleményéhez:

- Nem ő volt.

- Akkor ki volt az? – kíváncsiskodott Harry.

Piton hátat fordított az ágynak és sétált pár lépést a sötét kórteremben. Végül megállt és karba tett kézzel rövidet sóhajtott.

- A feleségem – válaszolta végül.

Harry szemöldöke látványosan megemelkedett.

- Nem tudtam, hogy nős – nézett rá és még jobban felült az ágyban.

Piton halkan szusszant.

- Csak voltam – válaszolta gyorsan. – Már meghalt. A születésed előtt nem sokkal.

- Sajnálom – mondta minden sajnálat nélkül Harry.

Piton szeme gorombán villant.

- Tartsd meg magadnak az üres szavaidat, Potter!

Egy darabig csak nézték egymást, aztán Piton feldúltan elfordult.

- Meséljen róla – kérte Harry, mikor a varázsló megint járkálni kezdett. – Hogy hívták?

Piton megállt és az ágy felé fordult. Szemében még mindig a jól ismert megvetés látszott.

- Aurora – válaszolta lustán. – Aurora Black. Egy évvel alattam járt a mardekárba. Az iskola után én beléptem a halálfalók közé, nem sokkal később pedig összeházasodtunk…

- És mi történt?

Piton türelmetlenül sóhajtott, de tovább beszélt:

- Próbáltuk titokban tartani a házasságunkat – mondta. – De a Nagyúr gyorsan rájött.

Harry értetlenül nézett rá.

- De hát maga halálfaló volt! – tárta szét a karját. – Mért volt ez baj?

Piton ekkor sötéten elmosolyodott és újra karba fonta a kezét.

- Nem egyszerűen halálfaló voltam, Potter – susogta. – Hanem a legjobb halálfaló voltam mind közül.

- Még mindig nem értem – vallotta be Harry.

Piton körbe-körbe sétált és végighúzta hosszú mutatóujját az ajkán.

- Emlékszel még rá, mit mondtam a két különféle halálfalóról?

Harry visszaemlékezett a Voldemorthoz halálig hű emberekre és azokra, akik megtagadták őt, hogy megmeneküljenek az azkabani fogságtól.

Gyorsan bólintott.

- Helyes – nyugtázta Piton. – A Sötét Nagyúr másként gondolkodik, mint a többi ember. Holott ő maga is ember – vagy legalábbis az volt valamikor régen -, épp az teszi őt olyan félelmetessé a közönséges varázslók és boszorkányok szemében, hogy annyira idegen tőlük. Egyesek pusztán azt mondják róla, hogy a gonoszság és hatalomvágy vezérli őt. De ennél sokkal bonyolultabb a helyzet.

Harry előre dőlt ültében, kezével a térdére támaszkodott, így figyelte Piton szavait.

- Nagyon kevesen választják azt az utat, amit Tom Denem járt végig. Százévente talán ha egy olyan ember születik, aki így döntene az élete felől. Ez azért van, mert az ő gondolkodásmódjuk nagyon különbözik mindattól, amit mi, közönséges emberek normálisnak tartunk. Egy sötét nagyúr sosem keres barátokat, sosem lesz szerelmes, sosem köti hozzá magát senkihez.

Viszont ő mindig érdeklődött a tehetséges varázslók és boszorkányok után – természetesen azért, hogy a saját pártjára állítsa őket. Mesterien ért a manipuláláshoz és mindig vonzotta a kihívás. Azt azonban tudta, hogy addig nem válhat olyan nagy hatalmú varázslóvá, mint Dumbledore, amíg nem kezd el tanítani… Igen, tanítani, Potter – tette hozzá, Harry kétkedő arckifejezését látva.

- A tanítás a legnagyobb próbája a tudásnak – folytatta Piton. - Megtanulni valamit könnyű, ha valaki tehetséges és szorgalmas… de továbbadni azt már sokkal nehezebb. A tanítás próbája az alkalmazkodásnak és annak, hogy valamit vagy valakit formáljunk, alakítsunk – egy szóval: alkossunk. És ez fontos volt a Sötét Nagyúrnak, de rajta kívül még sok más nagy varázslónak. Elég, ha megnézed Dumbledore-t, vagy Horatius Lumpsluckot… Mindannyian keresték a tehetséges diákokat – eltérő okokból persze -, mert általuk ők is többé válhattak.

Így kerültem én is nagyúr figyelmének a középpontjába, s rajtam kívül ugyanezen okokból az idősebbek közül Valter Wildung, Evan Rosier… a harc utolsó éveiben pedig az anyád.

- Mi? – Harry azt hitte, rosszul hall. Az édesanyja érdekelte Voldemortot? – De hát ő mugli származású volt…!

- Ennek nincs semmi jelentősége – mondta Piton. – Tehetséges boszorkány volt, akiben a nagyúr meglátta a lehetőséget. Azonban, mint tudjuk, Lily Evans visszautasította őt…

-… háromszor – fejezte be helyette Harry.

Piton rövidet bólintott és csendben maradt. Harry agya még csak kezdte felfogni a hallottakat, de sikerült visszaemlékeznie a róla szóló jóslat soraira: „Azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele…” Korábban mindig úgy képzelte el, hogy a szülei három alkalommal szálltak harcba Voldemort ellen és megmenekültek előle. Talán az édesapjával vagy Neville szüleivel így lehetett, de az édesanyja valóban dacolt vele. Visszautasította, hogy a halálfalói közé fogadja egy varázsló, aki a legnagyobbnak tartotta magát a világon. Voldemort ezt alighanem valóságos sértésnek vette.

- Felajánlotta neki, hogy életben hagyja őt… - mondta csendesen Harry. – Ha átad neki engem… Hát ezért akarta életben hagyni…!

- Igen – helyeselt Piton. – Nem szívesen pazarolt el egy lehetséges tanítványt, de talán belátta, hogy semmi esélye maga mellé állítania Lily Evanst, azok után, hogy megöli az apádat meg téged.

Harry egy percig még csendben ült az ágyon és megpróbálta elképzelni, hogyan akarta Voldemort maga mellé állítani az édesanyját. Azt már könnyebben elképzelte, hogy Lily milyen válaszokat adhatott, azok alapján, amit Piton merengőjében látott, meg amit Lumpsluck professzor mesélt neki róla – aki szintén többször hangoztatta a véleményét, hogy Lilynek az ő házába kellett volna kerülnie.

Kezdte érezi az összefüggést köztük, s ugyanakkor a különbségeket is tisztán látta Voldemort, Lumpsluck és Dumbledore között. Mindhárman más-más vonalat képviseltek és mindnek megvoltak a saját hibái. Voldemort ugyanolyan szörnyetegekké akarta tenni az embereket, mint ő maga. Lumpsluck a hírnév és kimagasló tehetség utáni vágy rabjaként elsiklott olyanok felett, akiknek a tehetsége még a felszín alatt volt, várva, hogy valaki kibontakoztassa őket… – és végül Dumbledore, aki annyira szabadnak hagyta a diákjait, hogy sokan közülük a rossz irányba tévedtek.

Harry nem akart tovább ezen töprengeni, visszafordította figyelmét Piton felé.

- De még mindig nem értem, hogy mért ölte meg a maga feleségét – mondta.

A varázsló nem türelmetlenkedett, csak karba fonta a kezét és fekete szemeivel Harryre nézett.

- A Sötét Nagyúr nem érti ezt az érzést, a ragaszkodást, mivel ő senki iránt nem érez ilyet. Ha valamelyik halálfalóját tanítani akarja, azt igyekszik olyanná tenni, mint ő maga. Dumbledore professzor ismerte Tom Denemet és ez volt az egyik oka, hogy nem engedte a Roxfortban tanítani. Ezt nyilván neked is elmondta.

Harry gyorsan bólintott. Piton tovább beszélt.

- Nem engedi a tanítvány személyiségét kibontakozni, inkább megpróbálja ráerőltetni a sajátját. Velem is ez volt a célja és elmondhatom neked, jól végezte a dolgát – jegyezte meg Piton. – Nem olyan voltam, mint most, sokkal inkább olyan, mint ő… Ha emlékszel, mit mondtam a bájitaltan könyvemről, láthatod, hogy már engem is vonzott a tanítás és irányított a büszkeség. Varázslatokat alkottam és vágytam rá, hogy továbbadjam a tudást.

A nagyúr tanításában azonban sokkal több szerepelt, mint arra számítottam – mint arra bármelyik tanítványa számított. Azt mondta, hogy szabaduljunk meg a szeretteinktől, mert csak gyengítenek, sebezhetővé tesznek minket. Nekem azonban eszem ágában nem volt elszakadni Aurorától, akit gyerekkorom óta szerettem és a Roxfort után elvettem feleségül. Ezért aztán, mikor a nagyúr rájött, hogy Aurora és köztem még a barátságnál is szorosabb kötelék van, úgy döntött, hogy a „saját érdekemben” megszabadít tőle.

- És megölte? – nézett rá elképedve Harry. – Megölte, csak mert a felesége volt?

Piton félrehajtott fejjel válaszolt.

- Először is: nem hiszem, hogy tudta, hogy a feleségem. Ő csak a köztünk lévő érzéseket látta, mikor legilimentált és már az is elég volt neki, hogy így döntsön a sorsom felől. Másodszor pedig: nem ő ölte meg saját kezűleg, hanem parancsba adta három pribékjének.

Harry a homlokát ráncolta.

- Miért?

- Talán úgy gondolta, hogy akkor rögtön ki is töltöm a dühömet Aurora gyilkosain és megölöm őket – vonta meg a vállát Piton. – Akárhogy is, nem úgy történt, ahogy várta. Nem volt alkalmam megölni őket… megtette helyettem Mordon. – mondta ki fogcsikorgatva az öreg auror nevét.

Harrynek egyszerre beugrott, mit mesélt Rémszem Mordon Piton letartóztatásáról. Négy halálfaló halt meg akkor és elkapták Valter Wildungot is.

- Akkor tartóztatta le magát, ugye? – kérdezte.

Piton bólintott.

- Azt mesélte, hogy akkor négy halálfaló halt meg… - folytatta Harry.

- Három. – javította ki Piton. – Aurora nem volt tagja a halálfalóknak, de a Black család tagjaként közel állt hozzájuk. És nem mindegyik halálfaló volt a támadónk. Az egyikük – Traversnek hívták – úgy hiszem, ugyanúgy segített Aurorának a horcruxok keresésében, mint Regulus Black.

Harry kezdte érteni a történteket.

- Szóval a felesége volt az, aki rájött, hogy Vo, mármint Tudjaki feldarabolta a lelkét?

- Igen – bólogatott Piton. – De hogy hogyan jött rá, azt nem tudom. Talán soha nem tudhatjuk meg, hiszen mára mindenki meghalt azok közül, akik szabadulni akartak a Nagyúrtól. Travers meghalt, mikor védeni próbálta a feleségemet, Regulus azért, mert előtte ostoba módon közölte a Nagyúrral, hogy ki akar szállni – úgy hiszem, Aurora ekkor kereste fel őt, hogy a segítségét kérje a medál megszerzéséhez, hiszen azt csak két mágus lophatta el együttes munkával. Egy másik társukat a Borgin & Burkes alatti laboratóriumban láttuk. Őt sem ismertem, nem is biztos, hogy halálfaló volt.

- De hogy-hogy nem avatta be magát? – kérdezte Harry.

Piton kifejezéstelen arcán valami bűntudatféle suhant át - olyan, amilyent Harry akkor látott rajta, mikor Dumbledore meggyilkolásáról beszélt.

- Pont amiatt, aki akkor voltam – válaszolta halkan. – Egy hű halálfaló, aki itta a mestere szavait. Tudtam, milyen sokra vihetem őt szolgálva és nem vettem észre, amit Aurora igen. Hogy ha nem állítják le a Sötét Nagyurat, előbb vagy utóbb olyanná válok, mint ő. Meg akart menteni engem. És ez jobban sikerült neki, mint arra számítani mert volna. Csakhogy ehhez az kellett, hogy ő meghaljon a szemem láttára. Ma annyira gyűlölöm a Nagyurat, amennyire talán csak te vagy képes…

Piton elhallgatott és némán nézett Harryre. Odakint világított a fogyó hold, de lassan felhők gyülekeztek az égen, még nagyobb sötétségbe vonva a tájat. A gyengélkedő csöndjét csak nagy ritkán törte meg a baglyok huhogása, tücskök ciripelése.

- Magamat hibáztattam a történtekért – folytatta Piton. - A mai napig úgy érzem, hogy az én ostobaságom és nagyra vágyásom vezetett a halálához, ez nem is vitás. De hosszú idő kellett, hogy eljussak erre a pontra. Akkoriban még úgy éreztem, hogy az árulkodó érzelmeim miatt történt minden, amiért nem tudtam eléggé elrejteni őket az okklumencia útján. Ezért aztán lassan hozzászoktattam magam az érzéseim elrejtéséhez és ez elvezetett a tökéletes okklumenciához. Így tudtam hasznára válni Dumbledore-nak is, aki kihozott az Azkabanból, miután megbizonyosodott az átállásomról.

Harry elgondolkozott a halottakon és visszaemlékezett a festmény szavaira. Nevetősen felhorkantott, mikor rájött, hogy a professzor megint nem mondott el neki mindent.

- Mi az? – nézett rá gyanakvóan Piton.

- Semmi – sietett a válasszal Harry. – Csak az jutott eszembe, hogy mit mondott az átállásáról Dumbledore. Azt mondta, hogy Tudjaki magára uszította az embereit, hogy lássa, maga mennyire erős.

Piton szobormerev arccal nézett rá.

- És talán nem ez történt? – kérdezte.

Harry nem tudta, mit feleljen.

- Pontosan erről van szó – fejtette ki Piton bővebben. – Tudni akarta, mennyire vagyok erős. Vajon elég erős vagyok, hogy kibírjam, ha megöli a feleségemet? A válasz pedig nem. De ő ezt nem tudja… Ő gyengeségnek tartja azt, ha valaki egy másik ember halála miatt feladja az életét. Csakhogy ez a gyengeség pusztította el őt is… - hunyorgott Harryre.

Az édesanyja áldozata, ami megmentette az életét – gondolta Harry. Ő ugyanúgy feladta az életét, hogy megmentse őt, ahogy Piton is feladott minden addigit a bosszújáért.

Harrynek rá kellett döbbennie, hogy Piton igazat mondott. Tényleg megfizette ugyanazt az árat, amit ő, Harry. Ő is elvesztett mindent, egy teljes életet és attól kezdve minden Voldemortról szólt. Mindkettejüket ugyanaz a bosszúvágy hajtja, ugyanúgy életeket követelt egy-egy meggondolatlan cselekedetük, s bármennyire is viszolygott a gondolattól, emiatt igenis hasonlítanak egymásra, ahogyan Hermione mondta.

- Ezért bízott magában Dumbledore, ugye? – kérdezte Pitontól. – Mert látta, hogy valami miatt átkozza saját magát, hogy belépett közéjük. Igaz?

Piton lassan bólogatott.

- Azt mondta, nem tudta, hogy mit tervez a felesége. Hogyan jött rá minderre? – érdeklődött tovább Harry.

- Ahogyan Granger és Weasley – válaszolta, s erre Harry felkapta a fejét.

Piton újra elmosolyodott.

- Granger kisasszony a Black házban meg a minisztériumi nyilvántartásban nyomozgatva rájött, hogy kik lehettek a társai Regulus Blacknek. Nem sokáig tartott, hogy eljusson Auroráig, rajta keresztül pedig hozzám. De ezzel együtt azt is sajnálattal közlöm, hogy az ismeretlen horcruxhoz egyetlen lépéssel sem vagyunk közelebb! – rótta meg újra Harryt, aki azonban gyorsan másra terelte a beszélgetést.

- Tehát maga is Regulus révén jött rá?

- Igen – felelte és újból elgondolkozva végigsimított az ajkain. – Aurora egy éjszaka Regulusszal állított haza, aki borzalmas állapotban volt. Egyfolytában ordítozott a testvéréről, hogy bocsásson meg neki.

- Siriusról? De hát mit bocsásson meg neki? – kérdezte Harry.

- Természetesen azt, hogy a szülei kedvéért beállt a halálfalók közé. Nem sokan voltak, akik követték volna a példáját abban az időben. A Sötét Nagyúr ereje teljében volt egészen addig a pillanatig, amíg véget nem vetettél a hatalmának. Amennyire vissza tudok emlékezni, egyedül hárman voltak, akik őszintén megbánták, hogy követték őt. Regulus Black, Travers és én.

- És Karkarov? – emlékezett vissza Harry a Durmstrang egykori igazgatójára, aki sok társát feladta, köztük Rookwoodot is, sőt magát Pitont is kész lett volna elárulni.

- Igor Karkarov egy szánalmas ütődött volt. Emlékszem rá, milyen buzgón hangoztatta a sárvérűek és muglik eltiprását, de mihelyt a tettekre került a sor, meghunyászkodott.

Harry végiggondolta a hallottakat és el kellett ismernie, hogy ez nagyon is beleillik a Karkarovról eddig alkotott képébe.

- És aztán mi lett Regulusszal? – tért vissza a beszélgetés fonalához.

- Ő itta ki a medált védő bájitalt, ami valamilyen módon kínozta az elméjét – magyarázta Piton. – Olyan volt, mintha egy mumus élősködne rajta, csak sokkal erősebb volt annál. De sikerült meggyógyítanom néhány főzettel.

- És aztán…?

- Abból, amit mondtál – foglalta össze a varázsló -, arra gondolok, hogy meggyőzte Aurorát, hadd vállalja magára a horcrux ellopását és elpusztítását. Talán védeni akarta ezzel az unokatestvérét, nem tudom. Valószínűleg ezért is írta meg azt a levelet, amit elrejtett a hamis medálban. A hocrux-szal aztán visszament a szülei házába, de mielőtt elpusztíthatta volna, megjelentek a halálfalók.

- Mért nem pusztította el rögtön? Hiszen csak egy pálcaintésbe került az egész! – csodálkozott Harry.

- Nem vagyok benne biztos… - gondolkozott Piton. – Mint mondtam, csak találgathatok a történtekről, de lehet, hogy nem is akarták rögtön elpusztítani. Talán át akarta adni Dumbledore professzornak. De mint tudjuk, ez nem sikerült. A halálfalók épp akkor törtek rá és megölték.

Harry már mindent értett. Nem hitte magáról, hogy valaha is képes lesz ilyen tisztán látni maga előtt azt az embert, akit a legutálatosabb tanárai között tartott számon elsőéves kora óta, Sirius halála óta pedig egyenesen gyűlölt. Most azonban ez a gyűlölet apadni látszott, s Harry ennek nem örült. Szerette volna tovább gyűlölni Pitont, mert ez mindent sokkal egyszerűbbé tett számára. Most, hogy értette, mi motiválja őt, saját érzései csapdájába került. Igyekezett megint szabadulni ezektől a gondolatoktól, legalábbis addig, amíg el tudja magában rendezni a gyűlöletét.

- Mi történt Ronnal és Hermionéval? – kérdezte tőle, hogy másra terelje a figyelmét. - Találkozott velük, ugye?

- Igen – mondta a varázsló. – A Black-házban vannak. Adtam nekik egy kis feladatot… - mosolyodott el Piton a rá jellemző vicsorgásnak is beillő módon.

- Milyen feladatot? – kérdezte gyanakodva Harry.

- Van néhány érdekes tervrajz a nagyúr iratai között, amit elhoztak a laboratóriumból. Egy hasonló helyet keresünk, mint a barlang, ahol elrejtette a medált. Talán így megtalálhatom az ismeretlen darabot.

- Szóval ők is tudják, amit nekem mondott el?

Piton bólintott. Harry úgy érezte, itt az ideje, hogy előadja a kérését, ami az óta foglalkoztatta, hogy Piton megjelent a gyengélkedőn.

- Megtenné, hogy beavat még valakit? – nézett rá reménykedve. – Mondja el Ginny Weasleynek. Ő is tudna se…

- Már el is mondtam – vágott a szavába Piton. – Kénytelen voltam, azok után, hogy látta, megmentetted az életemet. A Black-házból beszéltem vele a keresztapád tükrén át.

Harry nem számított erre. Azt hitte, hosszan győzködnie kell, hogy mondjon el mindent Ginnynek. Tudta, hogy Pitont nem köti eskü, ami miatt titkolóznia kellene, ő az egyetlen, aki beszélhet az összeesküvésről.

- De Hagridnak nem mondhattam semmit – tette még hozzá a varázsló. – Őt meg kell hagynunk a kétségek közt. De Weasley kisasszony ügyesen meggyőzte, hogy tartsa a száját.

Harry ezzel egyet értett.

- Wildungot elintézte már? – jutott eszébe a titkos társaság legfurcsább tagja.

- Nem volt rá alkalmam – vallotta be a varázsló. – De amint adódik olyan helyzet, amiben nem derül ki, hogy ki és miért ölte meg, úgy elintézem.

- El fog árulni minket, amint teheti… - fogalmazta meg aggodalmát Harry.

Piton horkantott.

- Tudod jól, hogy nem teheti. Épp te gondoskodtál róla – mutatott rá hosszú ujjával.

- És ha talál valami kibúvót?

- Nincs alóla kibúvó – mondta határozottan Piton. – Semmi módon nem közölheti a titkot a nagyúrral, mert meghalna.

Harrynek ez nem sokat javított aggodalmán, de igyekezett elhessegetni baljós gondolatait. Valamiért ugyanis azt érezte, mintha kifelejtett volna valamit. Valami fontosat… ami miatt még nagyobb veszélyt jelent rájuk ez a túlontúl ambiciózus mágus…

- És mi lett magával? Maga még az Első? – igyekezett megtudni minél több részletet a háttérben folyó eseményekről.

- Már nem – jött a válasz. – Mint mondtam, a nagyúr nem tűri a kudarcot. Megbüntetett a hibámért, de még mindig jobban jártam, mint Lucius Malfoy, mikor nem sikerült elhoznia a jóslatot. Nem az volt az első baklövése. Neki már komolyan van félnivalója.

- És akkor ki most az Első?

Piton megvonta a vállát.

- Nem tudom. Nem is biztos, hogy van. Nem mindig emel valakit a többiek fölé…

Harry elgondolkozott rajta, hogy megkérdezze-e tőle, nem jelentett újabb büntetést a tegnap éjszakai balfogásuk, mikor három halálfaló meghalt, egyet pedig elfogtak, de mielőtt szólásra nyitotta volna a száját, Piton megelőzte:

- Potter, indulnom kell, a többit megbeszéljük a következő találkozásunkkor – szólt. - Lehet, hogy változtatnunk kell a feladataink sorrendjén, de erről majd máskor beszélnék.

Benyúlt talárja zsebébe és kivett egy csillogó arany galleont.

- Addig is itt van ez… - ledobta Harry ágyára a pénzérmét. – Ha találkoznunk kell, üzenek ezen keresztül… - és már indult is.

- Még egy kérdésem lenne - állította meg Harry a varázslót, mikor hirtelen eszébe jutott, mit ígért Susannak.

- Mi lenne az? – fordult vissza Piton.

- Érdekelne, hogy ki ölte meg Amelia Bones-t. És hogy miért…

Piton összevonta a szemöldökét, majd lassan válaszolt.

- Tudomásom szerint a Sötét Nagyúr végzett vele, személyesen.

- Szóval igaz, amit az újságokban írtak? – ráncolta a homlokát Harry.

Piton bólintott.

– Hát, ez elég furcsa… - elmélkedett tovább Harry. – Alig telt el pár hét a lelepleződése óta és visszavonult a háttérbe, hogy a halálfalókra meg az óriásokra bízza a munkát. Akkor miért támadott meg egy köztudottan nagy erejű boszorkányt?

- Annyit tudok róla, amennyit a nagyúr közölt velünk – magyarázta Piton. - Madam Bones rájött a búvóhelyére és majdnem leleplezte az aurorok előtt. Talán nem tudod Potter, de a nagyúr Százfűlé-főzet segítségével rejtőzik el a muglik között. Mindig másnak az alakját ölti magára.

- Arra már többet nem lesz szüksége – jegyezte meg Harry visszaemlékezve az erdőben látottakra. – Visszanyerte a régi alakját. Látta már azóta, hogy néz ki? – nézett fel a férfira.

Piton a fejét csóválta.

- Nem, még rajta van a kötés - válaszolta. - De Dumbledore professzor merengőjében láthattad, hogyan nézett ki régen.

Harry bólogatott, s mikor Pitonra nézett, látta, hogy az menni készül. A gyengélkedő falán függő óra hajnali négy órát jelzett, Pitonnak valóban ideje volt elhagynia a Roxfortot, mielőtt a házimanók vagy őrszolgálatos aurorok felfedezik.

- Viszlát – mondta a férfi és sarkon fordult.

Elhagyta a kórtermet, ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogy jött. Harry pedig sok-sok éve először úgy nézett utána, hogy nem érzett a lelkében semmilyen mardosó gyűlöletet.