Most Lumpsluck kelt az igazgatónő védelmére. Húsos ujjával megbökte Leonard mellkasát, hogy rá figyeljen.

- Idehallgasson! Emlékszem én azokra az időkre, amikor Dumbledore nélkül mozdulni sem tudott a minisztérium.

Az auror majdnem felnyársalta a szemével. Harry távol volt tőlük és csak oldalról látta Marcus Leonardot, de valahogy ismerősnek tűnt neki ez az ábrázat.

- Ez nem olyan harc, amire a maguk emberei felkészültek lennének – folytatta Lumpsluck. – Az aurorképzőben nyomozókat oktatnak, de azt nem lehet megtanulni, hogyan lássa át a halálfalók szervezetét és azt az ezernyi embert, vérfarkast és vámpírt, akik mind itt vannak közöttünk! Ez nem egy háború, aminek a Reggeli Próféta nevezi! Nincsenek csaták, amihez maguk úgy értenek! A legnagyobb összecsapás két éve volt a Misztériumügyi Főosztályon. Szükségük van a Rendre, ezt mért nem veszik észre?

- Befejezte? – vágott közbe Leonard, a legkisebb jel nélkül, hogy törődött volna az öreg tanár monológjával.

Lumpsluck csalódottan zsebre dugta a kezét, ahogy korábban az auror és McGalagonyra nézett.

- Holnap tíz órakor, professzor. A viszont látásra!

Azzal távozott két kollégájával a nyomában.

Harry pár másodpercig még várt, aztán előbújt a szobor mögül és McGalagony után sietett, aki már indult vissza az irodájába. Mikor utol érte, az igazgatónő és Lumpsluck megálltak.

- Mit akartak öntől, professzor? – kérdezte Harry.

McGalagony egy pillanatig csöndben nézett rá, aztán összegyűrte a még kezében tartott levelet és a talárja zsebébe gyömöszölte.

- Beidéztek egy tárgyalásra.

- Micsoda? – döbbent meg Harry és Lumpsluck professzor.

McGalagony aprót biccentett.

- Azt akarják, hogy oszlassák fel a Főnix Rendjét és minden tagja álljon az Auror Parancsnokság rendelkezésére… - mondta dühösen. – Nem lehet igaz… Dumbeldore irányítása alatt ilyesmi nem fordulhatott volna elő.

- Nem maga tehet róla, professzor – sietett leszögezni Harry, de legbelül úgy érezte, hogy igaza van McGalagonynak. Dumbledore-ral ezt valóban nem merték volna megtenni azok után, hogy elismerték Voldemort visszatérését.

- És mit fog tenni, igazgatónő? – kérdezte lassan Lumpsluck, s széles övénél fogva rántott egyet a nadrágján, pár centivel feljebb tornázva azt terjedelmes hasán.

- Mit tehetnék, Horatius? Ha elmegyek a tárgyalásra, már vesztettem is – mondta bizonytalanul a tanárnő. - Itt maradok, ameddig lehet és megmaradok titokgazdának.

- Akkor le fogják tartóztatni, ugyanazzal a váddal, mint Dumbledore professzort – mondta Harry, s azért imádkozott, hogy ilyesmi még egyszer ne fordulhasson elő.

- Akkor letartóztatnak! – csattant fel a professzor. – Akkor sem adom ki a Főnix Rendjét!

- Tudom, hogy nem – dörmögte Harry halkabban, mint az előbb. – De ismeri a véleményemet, professzor… - jegyezte meg óvatosan.

- Igen, ismerem, Potter. És maga pedig ismeri a válaszomat! – vetette oda mérgesen, Harry pedig lemondó sóhajjal vette tudomásul, hogy sikerült a közte és az igazgatónő közt kialakult jó viszonyt megint tönkretennie.

A rohangálós nap lassan a végéhez ért, de Harrynek teljesen kiment a fejéből az eredeti ok, amiért elindult a levéltárból, ezért Ginny figyelmeztetésére még egy kör várt rá, át a kastély északi szárnyán, fel a lépcsőházban a Griffendél toronyban a klubhelységig. Azonban ez az út is hasonlóan eredménytelen és értelmetlen volt, mint az első: a Kövér Dáma Harry legnagyobb sajnálatára kifejtette, hogy jó pár éve nem tudja hová tűnt a Szürke Hölgy festménye. Annyit tudott csak mondani, hogy a festmény annak idején a Holló-toronyba vezető csigalépcső lábánál volt, s most a helyén egy faragatlan troll képe függ a falon, ami mindenkire rázza a furkósbotját és gorombán mutogat a középső ujjával a diákokra.

Ez után este nyolcig folytatták a kutatómunkát a család tagjai után, s közben Harry elmesélte mi történt Leonard és McGalagony között a folyosón. A kutatómunka igen lassan haladt: az egész napos keresgélés után mindössze négygenerációnyi név került a jegyzetfüzetbe.

Másnap reggel Harry kilenc órakor ébredt, igen kellemetlen zajra: valaki teljes erőből becsapta a hálószoba ajtaját.

- Kidobták! – dühöngött Neville, ami Harrynek kifejezetten meglepő volt. Ritkán lehetett látni morgolódni valamiért. – Megáll az eszem! Ja, bocs… Azt hittem, már ébren vagy… - nézett bűnbánó arccal a szemeit törölgető Harryre.

- Tegnap nem aludtam valami sokat… - motyogta Harry, majd lassan eljutottak agyáig Neville szavai és az is tudatosult benne, hogy egyedül fekszik az ágyban. Ginny megint korán kelő kedvében volt.

– Micsodát dobtak ki?

Neville lehuppant Ron üresen hagyott ágyára.

- A festményt – válaszolta sóhajtva. - Egyszerűen kidobták a Szürke Hölgyet.

- Micsoda? – hördült fel Harry és felült az ágyban. – Honnan tudod?

- A házimanók mondták – mondta Neville. - Susie-val meg Lunával egész este kerestük azt a képet, aztán belebotlottunk néhány takarító manóba a hollóhát tornyába vezető lépcsőnél. Azok mondták.

Harry egy pillanatig emésztette magában a hallottakat, majd kiugrott az ágyból, felhúzta a farmerét és gondolkodás nélkül a ládájához lépett. Felcsapta a tetejét és a fekete talárja alól kikotorta a Tekergők Térképét. Közben a válla fölött Neville-hez fordult.

- Mit mondtak, mikor dobták ki a képet?

- Majdnem hét éve – jött a felelet.

- És miért? Mondták, hogy miért? – faggatta tovább Harry s közben felkapta pálcáját az éjjeli szekrényről.

- Nem. Pedig kérdeztük, elhiheted. Annyit mondtak, hogy megtiltották nekik, hogy beszéljenek erről. Az egyik tanár utasította őket.

Harry elgondolkozva hümmögött, s közben pálcájával a térképre koppintott. Azon megjelentek a pici tintafoltok és formába rendeződtek.

Két dolgon járt egyszerre az esze. Az első az volt, hogy melyik tanár adhatott utasítást a térkép kidobására – nyilván olyasvalaki volt, aki Voldemort híve vagy Voldemort irányította őt. Harry elraktározta agyában az ötletet, hogy felhívja McGalagony figyelmét, mennyivel biztonságosabb lenne, ha a tanárok nem adhatnának önként parancsokat az iskola átrendezésére.

A másik dolog, ami foglalkoztatta, pedig az volt, hogy nyomon kövesse az aurorokat az iskola területén. Ha nem Fleur kergette az őrületbe Flitwicket, akkor csakis valamelyik auror lehetett az.

Alaposan átnézte a térképet és megfigyelte, hogy minden emeleten járőrözik egy auror, a meghatározott helyén. Egyikük sem kószált el semerre, de ez nem nyugtatta meg Harryt. Tavaly könnyebb dolga volt, mikor Malfoy ténykedéseit akarta nyomon követni, mert ráállította Dobbyt és Siport, hogy kövessék, mintha az árnyéka lennének. De most vagy tíz aurort kellene szemmel tartania (nyolcat, ha nem számolja a két Rend-tagot, Tonksot és Hestia Jones-t).

Ledobta a térképet az ágyra és kirángatta gyűrött, fehér pólóját a ládája mélyéről, majd felvette és újra Neville-hez fordult.

- Ha kidobták, akkor körül kell néznünk a Szükség Szobájában – mondta Harry. – Biztos oda dugták el…

- A Szükség Szobájában? – csodálkozott Neville.

- Igen ott – válaszolta Harry. - Van egy olyan elrendezése, ami egy lomtárra hasonlít. A manók ott szokták eldugni a törött, meg használhatatlan holmikat.

Neville felpattant az ágyról, mint aki máris indulna. Harry elmosolyodott. Nagyon örült neki, hogy azok, akik egykor a DS tagjaként mellette és Dumbledore mellett álltak, most megint itt vannak, kérdezősködések nélkül.

- Szólok a lányoknak – jelentette be Neville. – Máris mehetünk.

Harry folytatta az öltözködést. Kivette még gyűröttebb talárját és félredobta a Tekergők Térképét, majd leült az ágyra, hogy felhúzza a cipőjét. Ekkor azonban egy másik nevet vett észre a térképen ott, ahol az írás szerint a tópart és a temető található.

Rose Evans

Harry megdermedt. Úgy nézte a térképet, mintha először látná. Hogy kerülhet ide a nagymamája szelleme, aki a Lelkek Termébe volt bezárva? Muriel néni kiengedte volna, hogy meglátogassa Dumbledore-t vagy épp őt, Harryt?

- Harry? – szólt Neville, mikor látta, hogy Harry megállt az öltözködés közben és talárja hanyagul lóg bal felén.

- Mindjárt megyek én is, Neville… - szólt Harry, miután felocsúdott és most idegesen kapkodta magára a ruháját. – Csak előbb még van egy kis dolgom…

Egyetlen másodperc alatt eldöntötte, hogy azonnal lemegy hozzá és beszél vele. Ennél most nincs fontosabb. Se a horcruxok, se Hollóháti, se Voldemort.

- Mi a Szükség Szobájában leszünk – mondta Neville, Harry pedig futtában bólintott és rohant ki a szobából.

Agya már elő is készítette a leggyorsabb útvonalat a temető felé, még gondolkodnia sem kellett hozzá. Úgy rohant lefelé a lépcsőkön, ahogy csak a lába bírta, s ezért sok érdeklődő pillantást kapott a mellette elhaladó vagy az útjából kitérő diákoktól. Mindenki tudta az iskolában, hogy ha Harry Potter rohangál a Roxfort folyosóján akkor az általában semmi jót nem jelent és ezért ajánlatos félreállni előle.

Leért a földszintre és a pince felé vezető lépcsőt vette célba egy útrövidítésért. Elhaladt a szőke szépség portréja mellett, akinek most Sir Cadogan épp egy szerelmes verset olvasott fel egy piros könyvecskéből (- Drága édes hajnalkám! Szép vagy, mint a rózsaszál… - szavalta a lovag nagy buzgón, a szőke lány pedig mosolyogva bámult le rá a szokásos kőfalon üldögélve), majd végigrohant a folyosón, fel egy csigalépcsőn és ki a kastélyparkba.

Hűvös szél fújdogált, Harrynek össze kellett húznia a talárját, hogy ne csípje a hideg. Itt nem volt kiépített járda, a part felé meredek köveken juthatott le az ember arra a részre, ahol az elhunyt igazgatók és néhány, a Roxfort történelmében jelentős szerepet játszó tanár sírja állt.

Időről időre rápillantott a Tekergők Térképére, amit út közben is a kezében szorongatott és minden alkalommal hevesen dobbant a szíve, mikor látta, hogy Rose Evans még mindig ott van.

Harrynek egy pillanatig sem kellett tanakodnia azon, hogy melyik sírnál kell keresnie a nagymamája szellemét. Így, mikor leugrott az utolsó meredek, kiálló szikláról és tompa huppanással landolt a gyepen, lassított léptein és izgatottan lavírozott a megfakult sírok között a legújabb felé: Dumbledore professzor hófehér márványból emelt nyughelyéhez.

A sír környéke megváltozott a temetés óta. Szépen elegyengetett gyepszőnyeg vette körbe és egy vadonatúj padot állítottak elé, ahogy néhány másik műemléknek is beillő sír előtt is állt egy-egy. Harry lélegzete elakadt, mikor megpillantotta a padon üldögélő áttetsző szellemalakot. A nagymamája most tényleg úgy nézett ki, ahogyan halálakor festhetett: egy szomorú arcú, negyven év körüli nő fogadta. Hosszú haja, mely egykor barna volt, most sápadtan csillogott, akárcsak szeme és mugli ruhája.

Habár nappal volt, a temető árnyékba borult. Nemcsak a szürke, esőt ígérő felhők csökkentették a nap erejét, de a tópart ezen része elől teljesen eltakarta a napot a föléjük magasodó kastély gigantikusnak tetsző tornyai. Harry még sosem látta ilyen nagynak a Roxfort épületét.

Rose Evans szelleme észrevette a fiút, aki dermedten állt pár lépésre tőle.

- Harry! – szólt Rose élénk meglepődéssel a hangjában. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

Harry szája kiszáradt, ezért előbb megköszörülte a torkát, csak aztán válaszolt.

- A térképről – mutatta fel a pergament. – Megmutatja, ki hol van a Roxfortban.

- Ó, értem… Ágas, Holdsáp… és Féregfark és… ööö…

- Tapmancs – segítette ki Harry a nagymamáját.

- Igen, persze… – motyogta a szellem, s Harrynek feltűnt, hangja mennyivel tisztábban cseng, mint a Lelkek Termének gömbjébe zárva. Már-már természetes emberi hangnak tűnt.

- Régen hallottam felőlük. Mi lett a másik hárommal?

Harry nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna.

- Tap… Sirius meghalt – mondta tettetett közönnyel. – Pettigrew pedig áruló lett. Tudta ezt?

- Azt hittem Black árulta el őket – futott ráncba a szellem homloka. 

Harry megcsóválta a fejét.

- Mindenki azt hitte, de nem – válaszolta.

- És a drága jó Remus Lupin? – érdeklődött Rose Evans és enyhe mosolyt erőltetett az arcára.

- Ő a Főnix Rendje tagja. Ki tudja, hol van épp most? – vonta meg nevetve a vállát Harry és ő is elmosolyodott.

Rose intett, hogy Harry is üljön le, a fiú pedig nyomban lehuppant mellé a padra.

- Nem nagyon ismertem őket – jegyezte meg a szellem. – Párszor találkoztam csak velük – édesapáddal persze sokkal többször… de az esküvőjükön már nem tudtam ott lenni.

- Miért nem? – nézett rá Harry.

- Beteg voltam – válaszolta könnyedén a nagymamája. – Lily el akarta halasztani az esküvőt, de anyai szigorral ráparancsoltam, hogy miattam ne tegye. Nehéz volt meggyőzni, nekem elhiheted.

Aztán jobban lettem valamivel és kiengedtek a kórházból. Még láttalak egészen pici korodban, de addigra újra visszaestem a betegségbe – mesélt tovább a szellem. – Lily el akart vinni a Szent Mungóba, de hát én is épp olyan makacs voltam, mint ő. Elvégre tőlem tanulta! – nevetett fel. Harry halványan mosolygott.

- Így tetszett kinézni, mikor meghalt? – kérdezte óvatosan.

- Igen, ilyen voltam. A szellemek megválaszthatják, hogyan akarnak kinézni – magyarázta.

Harry úgy nézte, hogy minden arcvonását az eszébe vésse.

- Azért jöttem ide, hogy megnézzem őt – meredt a sírra a szellem. – Különös, igaz?

Harry kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Egy halott jön gyászolni egy másik halottat – magyarázta meg Rose.

- Maga nem halott – vetette ellen Harry. – Voldemort is visszatért ebből az állapotból.

Meglepetésére Rose megvetően horkantott.

- Ha azt hiszed tennék bármi olyasmit, amit az a disznó, csak hogy érezzem a földet a talpam alatt, akkor tévedsz!

- Tudom, hogy nem… - szabadkozott Harry. – Én csak nem hiszem, hogy ez olyan lenne, mint a halál.

- Akkor minek neveznél engem? – kérdezte Rose.

- Hát… - bizonytalanodott el Harry. – Olyan kóbor léleknek…

Rose felnevetett, még Harry is elmosolyodott egy pillanatra.

- Én aztán nem kóboroltam semerre! – mondta a szellem. – El voltam a kis tükörvilágomban, ahol minden szép volt és változatlan. Még társaságom is volt. Igaz, csak afféle félemberek, de hát nem válogathattam.

Kis szünet után folytatta.

- Mikor Muriel elhozott titeket a terembe, utána még bejött néhányszor hozzám. Nagyvonalakban elmondta mi történt. Egészen onnan, hogy Voldemort visszajött az országba. – nézett Harryre jelentőségteljesen. – Elmondta a pletykákat, amik rólad terjengenek.

- Azok a pletykák igazak – mondta Harry gondolkodás nélkül. Tudta, hogy a nagymamája az utolsó ember, aki előtt titkolóznia kellene.

Rose-t érdekelte ez a téma, kíváncsian figyelt Harryre.

- És mit fogsz tenni? – kérdezte.

Harry felnézett rá.

- Meg fogom ölni Voldemortot – válaszolta megint csak tettetett közönnyel.

- Öltél már valaha? – faggatta tovább a nagymamája.

- Nem - felelte őszintén. – De már közel voltam hozzá… - tette hozzá a hazugságot.

Nem tudta biztosan, mért mondta ezt. Ő maga is tudta, hogy pillanatnyi tomboló dühe ellenére sem lett volna képes megölni senkit. Lupin jutott az eszébe, aki szerint a gyilkolás nem az ő feladata, bármit is mondjon a jóslat.

Sokáig csendben ültek egymás mellett. A felhők mögé bújt nap fénye kicsit erősödött, ahogy egyre feljebb kúszott a kastély mögött.

Harryben sosem tapasztalt, zavarodott érzelmek uralkodtak. Egyrészt kifejezetten nyugodt volt, ahogy egykor Sirius jelenlétében, s azonnal elkönyvelte magában, hogy a múlt közelsége még mindig megnyugvással tölti el; más szempontból viszont szokatlannak is találta a helyzetet, hogy itt ül egy padon egy kísértettel, aki egykor a nagymamája volt.

Ránézett a szellemre. Az ugyanolyan nyugalommal ült mellette, s talán benne is hasonló érzelmek dúlhattak, bár ezt nehezebb volt megállapítani, mint a Lelkek Termében, ahol a csillagocskák jelezték a hangulatváltozásokat.

Rose hosszas hallgatás után felállt – pontosabban fellebegett a padról és lenézett Harryre.

- Hogyan érezted magad, mikor találkoztunk? – kérdezte.

Harrynek is szüksége volt egy kis időre, hogy megfogalmazza magában a bonyolult érzéseket, melyeket akkor érzett magában, s melyek most is környékezték. Nem akarta olyan nevetséges, egyszerű szavakkal elintézni, hogy: „furcsán”, „zavarodottan”…

- Nem olyan volt, mint mikor Siriust ismertem meg… - vallotta be. – Inkább… inkább olyan volt, mint mikor láttam a szüleimet Edevis tükrében.

Rose figyelte minden szavát. Nem lepődött meg semmin. Se Edevis tükrén, se Sirius említésén. Muriel néni talán részletesebben is elmondta neki a történteket?

- Ez az egész dolog… hát… - Harry hápogott, majd lecsapta a kezét a térdére.

Megint megpróbálta összeszedni a gondolatait, de ebből az lett, hogy puszta időhúzásként felállt a padról és Dumbledore sírjára nézett. Aztán a szavak maguktól jöttek.

- Olyan bonyolult ez az egész. Igazából mi – mi mindannyian – egy család voltunk valamikor… minden varázsló és sok mugli. Aztán minden összezavarodott Voldemort miatt. – Harry felnézett a nagymamájára. – Jó lenne tisztábban látni a dolgokat. De amikor azt hiszem, minden letisztult, újra zavarossá válik.

- Zavarban érzed magad, amiért felbukkantam? – kérdezte szelíden a szellem.

- Nem, dehogy! – tiltakozott rögtön Harry, de Rose fürkésző szemei láttán meggondolta magát. – Igen.

- Akkor máris van bennünk valami közös – jegyezte meg nevetős hanggal a nagymamája.

Harry is megpróbált könnyedebben felvenni, de ez nehezebben ment, mint gondolta.

Megint csend telepedett közéjük, de ez rövidebb volt, mint az előző és a nyugalom is elszállt már. Harry látta a szellemarcon a tépelődést, belső viaskodást, s Rose végül újra ránézett.

- Megteszel nekem valamit, Harry? – kérdezte a szellem. - Kérlek tedd meg, amit ő nem tudott – mutatott áttetsző kezével a hófehér sírra. – Kérlek törd össze a nyakláncomat.

Harry csak nézett rá, egy szó se jött ki a torkán. Az agyában visszhangzottak a szavak, de csak nehezen fogta fel, mit is jelentenek. A legelső, ami az eszébe jutott, a makacs tiltakozás:

- Nem… ezt nem kérheti…

Rose-t ez nem hatotta meg:

- Láttad meghalni Siriust, igaz? És én közel sem állok hozzád olyan közel, mint ő, ebben biztos vagyok.

- Más végignézni és más… - próbálta Harry szavakba önteni, de csak összefüggéstelenül beszélt. – Ezt nem tudom megtenni. Voldemortot bármikor meg tudnám ölni… és meg is fogom… de nem tudok egy olyan embert…

- Hogyan akarod megölni Voldemortot, ha még egy halottat sem tudsz elengedni?

- Ez nem olyan, mint a halál – ismételte Harry.

- Én már meghaltam, Harry…

- Nem!

A szellem megint nevetett.

- Harry, kérlek engedd meg, hogy ezt inkább én döntsem el. Kicsit több tapasztalatom van benne.

Harry lehorgasztotta a fejét. Rose várakozva nézett rá, de mikor látta, hogy nem tud mit mondani, megfogalmazta helyette ő:

- Nem akarsz elveszteni még valakit. – jelentette ki Rose.

Harry pontosan így érzett, de nem mondta ki, nem is bólintott. Csak nézett a fehér sírra.

Emlékezett rá, mit mesélt Muriel néni, mielőtt elvitte őket a Misztériumügyi Főosztályra. Rose azért kereste fel őt sok éve, hogy megszabadítsa ebből az állapotból. És most Harrynek lehetősége van rá, hogy segítsen rajta. De mért épp neki jutott ez a feladat?

- Mi történik, ha összetöröm? – kérdezte Harry, amíg magával viaskodott. - Egyszerűen eltűnik és kész? Mintha sose élt volna?

- Nem tudom, Harry – válaszolta őszintén Rose. – Ez a halál lényege. Nem tudjuk mi vár ránk a túloldalon.

Aztán lehajolt hozzá:

- Harry, te nem tudhatod, milyen szellemnek lenni. Senki élő nem tudhatja. Ez teljesen más, mint az élet. Sokan visszacsinálnák a döntésüket és inkább tovább mennének, de ők nem tehetik. Nekem van rá esélyem. Mondd, megadod nekem ezt az esélyt?

Harry visszaroskadt a padra és a kezébe temette az arcát. Olyan igazságtalannak érezte a sorsot. Folyton olyan döntések elé állítja, ahol a helyes és a szíve vágya teljesen külön utakon jár.

- Muszáj most? Pont most? – nyögte ki a kérdést és nem törődött vele, milyen gyerekesen hangzik.

Rose lehajtotta a fejét és ugyanúgy töprengett, ahogy Harry, aki még mindig a földet bámulta két tenyere között. Aztán Harry egyszer csak melegséget érzett a hátán – egy emberi kéz melegét.

A nagymamája visszaült mellé a padra és átölelte. Harry túl mélyre merült saját érzelmeiben ahhoz, hogy felismerje az élet igazi jelét ebben az érintésben: a melegséget a dermesztő hideg helyett.

- Sajnálom, hogy ilyet kértem tőled – csendült a szellem hangja.

Harry leeresztette a kezét és ránézett.

- Igazad van, nem kérhetem ezt. Még nem – tette hozzá, majd mikor Harry a megkönnyebbüléstől leeresztett, s a félelem távozott a lelkéből egy láthatatlan szelepen keresztül, Rose megfogta a kezét és a szemébe nézett.

- Egyezzünk meg, Harry! – javasolta a szellem.

Harry kiegyenesedett ültében.

- Köztetek maradok, amíg Voldemort is itt van. Ha neki vége, akkor foglak megkérni rá megint.

Felemelkedett a padról. Harry úgy érezte, menni készül.

- Hová fog menni?

- Elmegyek kísérteni valahova – kuncogott kényszeredetten a szellem. – Ahogy az egy jó kísértethez illő. Talán bevetem magam a Szellemszállásba, annyit hallottam már róla. Ott megtalálsz, ha keresel.

- Biztos, hogy ezt akarja?

- Ha már nem töröd össze a nyakláncot, muszáj mennem valahova – válaszolta. – A Roxfortban nem maradhatok, mert Voldemort talán felismerne, a Lelkek Termébe pedig erővel se tudnának visszacipelni.

Úgy állt előtte, mint egy normális ember. Mugli cipőbe bújtatott lába a földön nyugodott, bár a fűszálak nem hajoltak meg alatta. Ruháját sem fújta a szél, haja sem lebbent, csak állt és Harryre mosolygott. Ő nem tudott mosolyogni.

- Akkor, Isten áldjon! – köszönt el a nagymamája.

Harry szomorúan nézett utána, ahogy ellebegett a sírok közt, majd kiért a napfényre – ekkor pedig eltűnt a szeme elől. Olyan érzése volt, mint amikor az ember nem végezte el a kötelességét, hogy saját magának jobb legyen, de épp emiatt lesz nehéz a szíve.

Harry életkedve mélyponton volt, miközben leszegett fejjel visszafelé tartott a temetőből. Nyugalmat és tanácsot keresett ott, ehelyett még több gond szakadt a nyakába. A hosszabb úton ment vissza az épületbe, ami megkerülte a parkot. Felért a Griffendél toronyba és egykedvűen odadörmögte a Dámának a jelszót („motyogó manó”).

- Mért lógatod az orrod? – kíváncsiskodott a festmény, de Harry megrázta a fejét és szó nélkül bemászott a feltáruló portré-lyukon.

Majdnem elbotlott lelógó talárja szélében, de sikerült talpon bemásznia. Nem törődve senkivel, nekidőlt a falnak és egy másodpercre behunyta a szemét. Mikor Ginny szólította, nyomban összekapta magát – nem számított rá, hogy barátai máris visszajöttek a Szükség Szobájából. Az volt ugyanis a terve, hogy miután kiheverte a nagymamájával való újabb találkozást, csatlakozik hozzájuk és segít a keresésben. Nem tetszett volna neki, ha saját magát kivonja a házimanó-munkából.

Azonban Neville és Ginny ott ültek a klubhelység másik sarkában, a fiú lábánál egy festménnyel.

Ginny felemelte és maga elé tartotta a megkopott, öreg képet, melynek alján kicsi arany tábla hirdette: „A Szürke Hölgy”. A keretről régen lepergett az arany borítás, itt-ott megrepedt és olyan poros volt, hogy Ginny és Neville együttes tisztító bűbájai is csak részben értek el sikereket.

Harry csak egy pillantást vetett a festményre - számára ez volt az utolsó csepp a pohárban ezen az átkozott napon. Dühében akkorát ordított, hogy a klubhelységben mindenki ijedten rebbent szét, főként a három griffendéles elsős, akik leplezetlenül bámulták minden mozdulatát, mióta belépett a lyukon.

Ginny és Neville tökéletesen értették, hogy mi okozza Harry őrjöngését, bár a többi griffendélesnek fogalma sem volt, mért vált ki dührohamot a Kiválasztottból egy fabatkát sem érő kopott festmény, aminek a közepén ráadásul egy öklömnyi nagyságú kiégett lyuk tátong…