Huszonhetedik fejezet

A teljesíthetetlen kérés

A diákok hangos beszélgetés és ideges lökdösődés közepette hagyták el a nagytermet, miután Flitwicket felkísérték a gyengélkedőre. A tömeg csigalassúsággal haladt és kisebb káosz uralkodott, ahogy a különböző házakba tartozó diákok összekeveredtek, s néhányan csak akkor vették észre, hogy rossz klubhelység felé tartanak, mikor a házvezető tanáruk rájuk ripakodott.

A bejárati csarnokból kivezető folyosón Harry a fal mellé húzódott, hogy megvárja, amíg elmennek mellette a diákok.

- Nem jössz? – kérdezte Ginny, mikor látta, hogy lemarad.

- Majd később… - válaszolta Harry, de a tömeg már magával sodorta a lányt.

Megint megbámulták Harryt, ő pedig igyekezett nem tulajdonítani ennek jelentőséget. Kicsit furán érezte magát, ahogy ott állt a falnál, s mire az összes tanuló elhaladt mellette, megkönnyebbülten folytatta útját a gyengélkedő felé, ahová a tanárok követték Flitwick professzort.

Kettesével szedte a lépcsőfokokat, s közben talárja zsebében kotorászott. Kihúzta az egészen kicsire összehajtogatott Feneketlen Zsákot, kibontotta és kivette belőle a Tekergők Térképét. Ha igaz a sejtése, akkor most leleplezheti az imposztort – s magában azért imádkozott, hogy ne legyen igaza.

Megérkezett a gyengélkedő elé, aminek egyik ajtószárnya nyitva volt, s hallani lehetett minden szót, ami bent elhangzott.

- Mi baja volt, Poppy? – kérdezte idegeskedve McGalagony professzor.

- Az Imperius-átok? – siránkozott Bimba professzor.

Rövid szünet, szélsuhogás – Madam Pomfrey talán megvizsgálta Flitwicket egy varázslattal.

- Nem – hangzott a felelet. – Nem mondták ki rá az átkot…

Harry nyitva felejtette a száját.

- Micsoda?! – hüledezett McGalagony. – Az lehetetlen, hogy magától mondott volna ilyeneket, hogy magától támadott volna…!

- Nem, nem Minerva – sóhajtotta a javasasszony. – Úgy tűnik, megőrült. Megtébolyodott valamitől, de biztosan nem volt átok alatt…

Harry hangos léptek zaját hallotta és megpördült. Hagrid sietett a gyengélkedő felé és meg se lepődött rajta, hogy ott látja Harryt, mert nyomban a kilincsért nyúlt.

- Hagrid, várj! – ragadta meg a karját Harry.

Az óriás kíváncsian nézett rá, de Harry a szájára szorította az ujját, hogy ne mondjon semmit. Hagrid kelletlen csendben maradt és visszalépett az ajtóból.

Harry ekkor belesett az ajtón, hogy megbizonyosodjon róla, Fleur is ott van köztük, aztán pálcájával a térképre koppintott és így szólt: - Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

A kopott pergamenen megjelent a Roxfort térképe, Harry pedig megkereste szemével a gyengélkedő rajzát. A képen öt név volt feltüntetve, ami a valóságnak is megfelelt, csak úgy, mint Fleur neve, ami egy picike pont fölé volt írva pont McGalagony professzor mögött. Harry rövid sóhajtással tudomásul vette, hogy nem imposztorral van dolga.

Bent tovább folyt a beszélgetés:

- De hát mi történhetett vele, amitől így kiborult? – kérdezte Sinistra professzor.

- Nem tudom – felelte Madam Pomfrey. - Több időre lenne szükségem, hogy biztosan megmondjam. Talán ivott valami bájitalt, amit belecsempésztek az italába…

Harry eleget hallott.

- Azt hittem, hallgatózni akarsz – vonta fel a szemöldökét Hagrid, mikor látta, hogy Harry elteszi a térképet és indulni készül. – Hová mész?

- Ha akarsz, velem jöhetsz, de lehet, hogy nem fog tetszeni, amire készülök… - dörmögte Harry, mire Hagrid megállt előtte és csípőre tette a kezét.

- Ha te készülsz valamire, abból semmi jó nem sül ki! – csóválta busa fejét az óriás.

- Csak benézünk az egyik tanár irodájába.

Hagrid rögtön tiltakozni kezdett, de Harry lepisszegte.

- Jaj, gyere már! Ne mondd, hogy Piton után még bízni tudsz egy tanárban is!

Ez hatott. Hagrid kicsit elsápadt a név említésétől, mely nem olyan hatással volt rá, mint Voldemorté – Harry ezt látta a szemében. És azt is tudta, ha nem kötné a Pitonnak tett megszeghetetlen eskü, akkor sem merné elmondani Hagridnak, hogy ő és Piton együtt harcolnak Voldemort ellen.

Furcsa érzés kelt életre benne, ahogy eszébe jutott a volt bájitaltan tanár. Máskor nem is gondolt rá, milyen furcsa helyzet alakult ki, de most hogy itt állt előtte Hagrid, mintha árulónak érezte volna magát. Elárulja Hagridot, mert esküt tett annak az embernek, aki megölte Dumbledore-t. Ez járt a fejében, amíg a régi sötét varázslatok kivédése tanterem felé tartott, de mikor megérkeztek, rögtön elhessegette ezeket a gondolatokat. Az ajtó mellett kicsi ezüst tábla hirdette: Mágikus önvédelem.

- Mit művelsz? – kérdezte Hagrid, mikor Harry benyitott a terem ajtaján és átvágva a padok közt, az iroda felé vette az útját.

- Gyere csak! – hívta Harry és felszaladt a rövidke lépcsőn, majd pálcájával kinyitotta a zárat és belépett.

A sötét varázslatok kivédése tanár irodája minden évben más és más berendezési tárgyaknak adott otthont, s mialatt Harry körbenézett a teremben, önkéntelenül is eszébe jutottak a korábbi emlékek. Első SVK tanára, Mógus idején az iroda minden sarkába fokhagymafüzéreket akasztottak, hogy elriasszon egy állítólagos vámpírt. Mikor Lockhart dolgozott itt, valósággal uralma alá hajtotta az irodát, mivel minden szabad helyet a saját fotóival és festményeivel fedett le, így aki belépett hozzá nem egy, hanem legalább harminc Lockharttal találta szembe magát. Lupin tanársága idején volt talán a legszerényebb berendezése az irodának; amire Harry emlékezett csupán egy kákalagos akvárium, néhány szakkönyv és egy utazóláda volt. Mordon, vagyis Barty Kupor furcsa tükrökkel, malíciamutatókkal és álságdetektorokkal rakta tele a szobáját, az utána következő Umbridge viszont cica-mintás tányérokkal és csipketerítőkkel, amitől hányingere támadt Harrynek, valahányszor belépett ide. Piton SVK irodája már ismerős volt a diákoknak. Sötétségével és bizarr berendezési tárgyaival (fotók, preparált állatok) hasonlított a bájitaltan teremre.

Fleur azonban Lupinhoz hasonlóan szerényen rendezte be az irodát, ami Harry számára egyet jelentett az első gyanús jellel. Nem olyannak ismerte Francicát, aki két esküvői és egy családi fotóval, meg néhány terítővel beéri.

- Igazad volt, nem tetszik, amit csinálsz – jelentette be mögötte Hagrid, ösztönösen suttogóra véve hangját. – Betörsz Fleur irodájába! Mégis mire jó ez?

Harry megfordult és az óriás szemébe nézett.

- Arra jó, hogy megbizonyosodjak a sejtésemről. Szerintem Fleur nem teljesen önmaga…

Hagrid meghökkent.

- Mi? Úgy érted az Imperius átok alatt van?

Harry bólintott. Pálcáját előreszegezve lassan körbesétált a szobában. Kinyitotta a szekrényt, de abban csak jó néhány színes talár függött. Ez már jobban illik Fleur-höz – gondolta Harry.

- És ezt mégis mire alapozod? – kérdezte Hagrid.

- Arra, hogy mágikus önvédelem oktatóként olyan állása van, ami minden évben cseréli a tanárát…

Hagrid nem értett egyet vele.

- Harry, ez már nem sötét varázslatok kivédése! – mormogta. – Nem hat rá az az átok…

- Igen, Mordon is említette – bólogatott szórakozottan Harry és az íróasztalhoz lépett. - De talán tévedett…

Kinyitotta a fiókot – abban több pergamen, toll, egy vörös macskákkal díszített giccses zsebkenő („Ezt tuti Ginnytől kapta!”), egy fémgolyóbis és egy tanári napló feküdt szépen elrendezve.

Belenézett a naplóba, de csalódottan állapította meg, hogy abban csak érdemjegyek szerepeltek, meg a névsorban négy gyerek neve aláhúzva, ezek mellett büntetőmunka bejegyzéssel.

Visszatette a naplót a helyére és kivette a fémes gömböt. Az egész nem volt nagyobb egy törpe golymóknál; Harry a fény felé tartva megvizsgálta. A golyó nagyon egyenetlen és durva felületű volt, telis-tele karcolásokkal, sőt véséssel. Egy-két helyen sima volt, itt elmosódott csillogást lehetett felfedezni rajta, mintha üveggel olvasztották volna egybe a fémet.

- Van ötleted, mi lehet ez? – mutatta Hagridnak a golyót.

- Gőzöm sincs – válaszolta kissé türelmetlenül a vadőr. – De jó lenne, ha sietnél, mert nem szeretném, ha rajtakapnának egy másik tanár szobájában kutakodva.

Harry letette az asztalra a gömböt.

- Te nem kutakodsz. Ha megtalálnak, majd azt mondom, hogy most kaptál rajta engem és épp ki akartál vinni…

Hagridot ez nem nyugtatta meg, de Harry már a fura fémdarabra figyelt és rászegezte a pálcát.

- Demonstrate! – suttogta a varázsigét, de nem történt semmi. A golyóbis tökéletesen varázstalan volt.

Csalódottan ezt is visszatette a helyére, majd megpróbálta visszatolni a fiókot, de az megakadt. Löködni és feszegetni kezdte, de nem mozdult.

- Átkozott fiók… - morgolódott, majd ekkor hirtelen megállt. Töprengve Hagridra nézett.

- Mi van? – kérdezte Hagrid.

- Talán maga az iroda van megátkozva – vetette fel az ötletet Harry. – Talán aki sokáig használja az irodát, lassan rákerül az átok. Ha embereket meg tárgyakat el lehet átkozni (pecsétnyomókat – tette hozzá gondolatban Harry), akkor szobákat is, nem igaz?

Hagrid nem válaszolt, még mindig az ajtó előtt állt és néha hátrapillantott a válla fölött, hogy megnézze, nem figyeli-e őket valaki.

- Lehet, hogy Flitwickkel is ez történt… Lehet, hogy a Szükség Szobáját is elátkozták.

- Kicsit kezdesz eltávolodni a szilárd talajtól, pajtás – dörmögte Hagrid, s közben odament Harryhez. Egy erős rándítással visszatolta a fiókot a helyére.

- Most már tényleg menjünk innen! – mondta szigorúan, s Harry beletörődött.

Kimentek az irodából, majd a folyosón elváltak: Hagrid visszaballagott a gyengélkedőhöz, hogy Flitwick professzor állapota felől érdeklődjön, Harry pedig zsebre tett kézzel sétált fel a griffendél toronyba.

Keserűen állapította meg, hogy semmit sem talált, ami alátámasztotta volna az ötletét. Miután látta Flitwick professzor viselkedését, rögtön arra gondolt, hogy az egyik tanár Imperius-átokkal sújtotta. Egy tanár, aki vagy a halálfalóknak dolgozik, vagy a minisztériumnak, vagy maga is Imperius átok hatása alatt van. Abban biztos volt, hogy se McGalagony, se Horatius Lumpsluck nem lehet az, mert ők ki se tették a lábukat a Roxfortból Dumbledore halála óta pár óránál hosszabb időre. Viszont amint megpillantotta Fleur arcát a tanárok között, azonnal beugrott neki a veszélyes állása és az, ahogy hirtelen jelentkezett rá, alig pár nappal az esküvője után.

Mikor belépett a klubhelységbe, látta, hogy szinte még mindenki ébren van és a vacsoránál történt incidens részleteit beszélik meg. Harrynek nem volt kedve csatlakozni hozzájuk, ezért nagy ívben kikerülve a Creevy fivéreket felszaladt az emeletre. Ginnyt nem látta a klubhelységben, ezért arra gondolt, hogy itt lehet a lány és nem is kellett csalódnia. Mikor benyitott a hetedévesek ajtaján, bent csak Ginnyt és Neville-t, és nagy meglepetésére Susan Bones-t találta.

- Na mi van, te újabban griffendéles lettél? – kérdezte tőle Harry.

A lány elpirult, Neville-el együtt, Ginny azonban halkan kuncogott.

- Mondtam, Harry – szólt Ginny. – A szabályokkal már nem sokan törődnek…

Harry ledobta magát régi ágyára.

- Hová mentél? – érdeklődött Neville, hogy más utakra terelje a beszélgetést.

- Hallgatózni, meg leskelődni, ahogy szoktam – válaszolta Harry.

- És megtudtál valamit? – nézett fel a másik lány.

Harry a fejét rázta.

- Csak azt, hogy tévedtünk. Flitwick nem Imperius átok alatt állt.

A bejelentés ugyanúgy meglepte őket, ahogy Harryt is és részletesen kifaggatták róla, hogy még miről beszéltek a tanárok, ez azonban nem tartott sokáig. Harry egyelőre nem akart szólni Fleur iránti gyanújáról, ami ráadásul teljesen megalapozatlan – ezt kénytelen volt beismerni magának, de nagyon nem örült neki.

- Ginny azt mondta, beszélni szeretnél velem – szólt Neville.

Harrynek azonnal beugrott, miért is jött vissza eredetileg Roxfortba.

- Ja, igen, a segítségedet szeretném kérni – mondta Harry, s Neville érdeklődve hallgatta. – És még Lunáét, sőt, Susant is szívesen látom.

Röviden elmondta, hogy a könyvtári nyomozómunkájában kell neki segítség, s örömmel tapasztalta, hogy Neville minden egyéb kérdezősködés és kíváncsiskodás nélkül azonnal felajánlotta.

Harry a reggeli korán kelés után nagyon fáradtnak érezte magát, ezért nem sokára véget vetettek a beszélgetésnek. Jó éjt kívántak egymásnak és Neville bemászott az ágyba, barátnője mellé. Ginny is hasonlóan tett és összehúzta az ágyfüggönyt, de Harry ekkor kapcsolt.

- Várj – szólt rá suttogva. – Megláthatnak.

Ginny legyintett.

- Neville meg Susie miatt nem kell aggódnod.

- Na és Dean? – Harry még emlékezett rá, milyen bosszantó volt a vacsora alatt régi szobatársa.

Ginny kihajolt az ágyfüggöny mögül és az ajtóra szegezte a pálcát. A zár halkan kattant.

- Aludjon, ahol akar – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, majd egy puszit nyomott az elképedt Harry arcára és betakarózott.

*

Másnap szombat volt, így a diákok kihasználhatták szabadidejüket. Bár a Roxmortsi hétvégéket eltörölték (csak októberben engedélyeztek két hétvégét a diákoknak, mikor a koboldok támadása miatt jóformán egy egész sereget felvonultattak a Roxfort őrzésére), érezhetően kevesebben kószáltak a folyosókon. A legtöbben a klubhelységben maradtak vagy kviddicseztek a kettéosztott pályán.

Harry, Ginny, Neville és Susan Bones együtt mentek le a könyvtárba. Harry felmutatta az engedélyt Madam Cvikkernek – a könyvtárosnő ragaszkodott hozz, talán mert remélte, hogy az éjszaka alatt valami varázslat folytán érvénytelenedett -, majd bezárkóztak a levéltárba. Harry becsukta az ajtót és barátaira nézett.

- Beszéljük meg, mi a teendő… - kezdte, de Ginny máris közbe vágott.

- Hagyd csak rám, te menj és keresd meg azt a szellemet! Csak azt mondd meg, melyik kupacban mi van.

Harry elmagyarázta, aztán Ginny hessegetésére hagyta őket dolgozni. Előhalászta a Tekergők Térképét és megjelenítette rajta a kis mozgó foltokat. Legalább öt percébe telt, mire a sok-sok nevet átböngészve megpillantotta a Szürke Hölgyet. A hollóhát szelleme a bájitaltan terem felé vezető alagsori lépcső aljában lebegett.

Harry összehajtotta a térképet és sietve elindult lefelé. Mire megérkezett arra a helyre, ahol korábban Piton, majd Lumpsluck órái előtt várakozott a társaival együtt, a Szürke Hölgy már tovalebegett és a falakat ritkásan fedő festmények előtt úszott a levegőben, látszólag céltalanul, egykedvűen. Harry utána szaladt.

- Várjon, kérem! – kiáltott rá, mire a szellem megállt és megfordult.

Valóban illett rá a Szürke Hölgy kifejezés. Bár arca ugyanazzal a túlvilági fénnyel tükröződött a sötétben, mint a többi kísérteté, tisztán kivehető volt, hogy életében is bánatos, hamuszürke arccal volt megáldva ez a fiatal lány. Nem lehetett több húsz évesnél mikor meghalt – gondolta Harry. A szellem leomló haja is szürke volt – úgy tűnt, már gyerekkorában megőszült.

- Öhm… jó napot – kezdte Harry, miután összeszedte a gondolatait.

A szellemlány érdeklődve nézett rá.

- Beszélni szeretnék önnel… ha nem gond.

A Szürke Hölgy még mindig csak bámult. Majd lassan elmosolyodott és megrázta szellem fejét.

Harry töprengve nézte.

- Kérem – próbálkozott tovább. – Nagyon fontos lenne beszélnünk…

A Szürke Hölgy nem várt tovább, hátat fordított Harrynek és ellebegett.

- Várjon! – szólt utána Harry, de a szellem meg se hallotta. Komótosan belebegett a bájitaltan szertárba a csukott ajtón át.

Harry nem ment utána, csak állt és bosszankodott.

- Sose szólal meg – mondta hirtelen a falon lógó egyik festmény.

- Miért nem? – kérdezte Harry.

- Hát azért, mert néma a lelkem – válaszolta keretei közül a hosszú szőke hajú fiatal nő, miközben egy kőkerítés tetején üldögélt és szórakozottan a lábát lóbálta. Mögötte a festett nap éppen felkelt a horizont mögül. - Életében is néma volt, mert a drága apja kitépette a nyelvét – folytatta fintorogva.

- Mi? – hökkent meg Harry.

A szőkeség ujjai körül csavargatta hajfürtjeit, közben tovább mesélt.

- Állítólag valami próféta vagy mi volt, és folyton csupa rossz dolgot jósolt, amik mind valóra váltak. Elszegényedett a család, az anyja tragikus hirtelenséggel meghalt… végül az apja egyszerűen kivágatta a nyelvét a házimanójával… A manó meg öngyilkos lett, amiért ilyesmire kényszerítették.

A lány megvonta a vállát és tovább lóbálta lábait. Harry a plafonra emelte a fejét és lemondóan sóhajtott. – Hazudott… - motyogta halkan.

- Tessék? – vonta fel íves szemöldökét a lány.

- Semmi… - csóválta a fejét Harry. – Csak valaki azt mondta nekem, hogy egyszer beszélt vele…

A Szürke Hölgy komótos nyugalomban kilebegett a bájitaltan szertárból és továbbúszott fel a lépcsőn, talán a hollóhát tornya felé.

- Akkor annak az illetőnek nagyon erős meggyőző készsége lehetett… - nevetett a festmény, Harry pedig csalódottan tovább állt.

Ez nem lehet igaz! – dühöngött magában. Mért nem szólt Denem, hogy néma a Hölgy? Talán átlátott volna a szitán? Nem, az lehetetlen…

A könyvtár felé vette az irányt, hogy elmondja barátainak, mi történt és a továbbiakban segítségükre legyen a nyomozómunkában. Mikor belépett a könyvtár duplaszárnyú ajtaján, elhaladt a mogorva Madam Cvikker mellett és megérkezett a zárolt részleg levéltári szekciója elé, Ginny, Susan Bones és Neville már a családfákat és leveleket nézegették és egy jegyzetfüzetbe körmöltek neveket. Mikor bement az ajtón, mind felpillantottak.

- Mit mondott a Szürke Hölgy? – érdeklődött rögtön Ginny.

- Semmit – előzte meg Harryt a válasszal Luna, aki ekkor jött ki az egyik szekrény mögül egy családfákat tartalmazó irattal a kezében. – Szia Harry!

Semmit se változott – állapította meg rögtön Harry és egy széles mosolyt küldött a szőke hajú lány felé, akinek vajsörös dugókból fűzött nyaklánca és füle mögé dugott varázspálcája csak még tovább növelte annak látszatát, hogy Luna sültbolond – azonban a látszat csal, Harry tudta ezt.

- Honnan veszed ezt? – nézett rá Neville, felpillantva egy könyvből.

- Mert néma – mondta egyszerre Luna és Harry.

- Néma?! – döbbent meg Ginny, Harry pedig elmesélt mindent, amit a szőke hajú boszorkány festménye mondott neki.

- Hogy az a…! – morgolódott Susan, de a többiek nem tettek megjegyzést.

Harry fogta magát és leült Ginny mellé.

- Úgyhogy nincs más hátra… - maga elé húzott egy még nem vizsgált családfát és rápillantott a jegyzettömbre.

Egy darabig mindenki csendben volt, aztán Neville felpattant a székből.

- De van – szólalt meg kissé tétován. – Harry, szerintem a Szürke Hölggyel lehet beszélni.

Harry egy pillanatra meghökkent.

- Hogyan?

- Nos… igazából nem a kísértetre gondolok… – vakarta a fejét Neville -, de egyszer-kétszer még elsőben beszélgettem egy festménnyel, amit szintén Szürke Hölgynek hívtak. Azért emlékszem rá, mert néha kisegített a belépő jelszóval, ha elfelejtettem. Közeli barátja volt a Kövér Dámának…

Luna a homlokát ráncolta, ami nagyon furcsa volt tőle és letette az irathalmot Ginny elé az egyik asztalkára.

- Azt mondod, lehet beszélni vele?

Neville szaporán bólogatott.

- Aha. De már régen nem láttam a folyosón.

- Én nem emlékszem ilyen festményre – szólt most közbe Luna.

Neville megvonta a vállát.

- Mondom, már rég nem láttam. Talán még nem is jártál ide Roxfortba – nézett a lányra. - Biztos elköltöztették…

- Ez előfordulhat? – kérdezte szkeptikusan Harry. Ötlete sem volt, mért költöztetne át valaki egy festményt egyik helyről a másikra.

- Hát persze! – bólogatott Ginny. – Nem emlékszel? Sir Cadogan festményét is átrakták a Dáma helyére, mikor az megsérült. Ha egy festmény sérül, eltávolítják a helyéről és később renoválják. Előfordul, hogy aztán másik helyre rakják vissza – vonta meg a vállát a lány.

Harryben egy csapásra megfogalmazódott a terv:

- Akkor beszélek a Kövér Dámával. Ha az ő ismerőse, akkor talán tudja, hol van most… - jelentette be és felállt, a családfát visszatette a kupacba.

- Estére kifulladsz a szaladgálástól – mondta vigyorogva Ginny, Harry pedig már az ajtóban volt.

- Ez már csak ilyen rohangálós nap – vonta meg a vállát.

- Inkább rohangálós legyen, mint szörnyeteges… - jegyezte meg sötéten Neville.

Harry, Ginny és Luna összepillantottak.

- Na jó, megyek a klubhelységhez – búcsúzott Harry és átvágott a zárolt részlegen, de csak pár lépést tehetett zavartalanul.

- Én a helyedben nem mennék arra – szólította meg egy kecskeszakállú varázsló festménye, aki a T és U sorok között lógott a falon és egyenest az irattárra látott innen.

- Miért?

A varázsló szomorúan sóhajtva csóválta a fejét.

- Nem diáknak való látvány az – mondta. – A minisztériumiak megérkeztek a bűbájtan professzorért. Őt elviszik és félek, hogy vele az igazgatónőt is. Szomorú, szomorú…

- Mi?! – kiáltott fel Harry és már rohant is a folyosón a szeszélyes lépcsők felé. Oda se figyelt arra, hogy a festmény utána kiált (- Most hová mész? Nem megmondtam, hogy nem neked való?), lerobogott a lépcsőn – az egyik épp kifordult a helyéről és Harry majdnem leesett egy emeletet, mikor leugrott volna az utolsó lépcsőfokról -, majd befordult a sarkon és már hallotta a beszélgetés zaját.

Lefékezett és hamarosan megpillantotta őket. McGalagony és Lumpsluck professzor három minisztériumi varázslóval beszélgetett, akik közül kettő auror volt, a harmadik pedig Harry megítélése szerint egy jegyző lehetett a kezében tartott nagy pergamentekercs és gyorsíró penna miatt.

Egyikük épp egy levelet adott át McGalagonynak, mikor Harry megpillantotta őket.

- Igazgatónő, a mágiaügyi miniszter személyesen kért meg rá, hogy adjam át önnek ezt a levelet – mondta a legmagasabb auror, aki nagyon előkelő fekete zakószerű talárt és elegáns, ugyancsak fekete öltönyt viselt. Hosszú, egyenes barna haja lófarokba fogva lógott, kezére bőrkesztyű feszült. 

Harry legnagyobb döbbenetére felismerte az illetőt. Ez késztette rá, hogy azonnal bújjon el a csúcsos sipkájú varázsló szobra mögé, ami már egyszer fedezéket nyújtott neki és Ginnynek, és csak biztos távolról figyelje az aurort, Marcus Leonardot.

- Beidézés? – nézett rá kérdő tekintettel McGalagony. - Miféle…?

- Majd megtudja, ha elolvasta – szakította félbe Leonard és zsebre dugta a kezét. Indulni készült.

Lumpsluck professzor egy lépéssel közelebb ment az aurorhoz.

- Egy pillanat! Én felismerem magát! – mutatott rá kövér ujjával.

Leonard szúrós szemmel az öreg professzor felé fordult. McGalagony felpillantott a levélből.

- Igen… - folytatta biztosabban a professzor. – Maga az a Leonard vagy ki! Januárban szerepelt az újságban a fotója. Magát elrabolták a koboldok…

- Badarság – mordult fel Marcus Leonard.

- Nem, nem! Biztosan tudom! – erősködött Lumpsluck. – McGalagony professzor, higgye el nekem! Ez az ember lehet akár…

- Akár mi, Mr Lumpsluck? – vágott közbe megint Leonard. – Arra céloz, hogy halálfaló vagyok? Vagy kobold szimpatizáns, mint a Főnix Rendje egyes tagjai?

McGalagony összevonta szemöldökét és dühösen meredt az aurorra.

- Ne beszéljen ostobaságokat fiatalember!

- Hah! Fiatalember… - ismételte undorodva a szót Leonard. – Ne beszéljen úgy velem, mintha az egyik diákja lennék, Minerva McGalagony! – fenyegetőzött a férfi.

- Maga meg ne beszéljen velem úgy, mint egy papírtologatóval az ügyosztályán. Elfelejti, hogy a Roxfort igazgatójaként van bizonyos…

- Kegyed csak azért igazgató, mert a minisztérium jóváhagyta – felelte lustán Leonard még mindig zsebre dugott kézzel. - De a helyzet megváltozott, professzor. Nagyon megváltozott. A kobold-fenyegetés bizony súlyos gondokat jelent…

- Igen, olyan súlyosakat, hogy maguk hajlamosak megfeledkezni még Tudjakiről is! – csattant fel McGalagony.

Leonard nem válaszolt a vádakra, összeráncolt homlokkal nézte az igazgatónőt.

- Mondja, mi volt ez az egész eltűnés és hasonlók? – kérdezte az öreg Lumpsluck professzor. – Én szinte mindenkit ismerek a mágiaügyi minisztériumban, de magát még nem láttam!

- Az eltűnésem egy titkos hadművelet része volt, Mr Lumpsluck, aminek a részletei a legkevésbé sem tartoznak magára – hangzott a higgadtnak álcázott goromba válasz.

- Szóval valóban a koboldok fogságába esett? – nézett rá McGalagony.

Leonard türelmetlenül bólintott.

- És hogyan sikerült megszöknie?

- Megvannak a módszereim – válaszolta félvállról az auror. – Felfogta, mi áll a levélben? – váltott újra goromba hangnemre, s ezzel együtt McGalagony ajkai is pengevékonyra préselődtek.

- Helyes. – bólintott felsőbbségesen Leonard. – Remélem, megértette igazgatónő, hogy a koboldok bújtatása milyen következményekkel járhat. Nincs szükségünk rebellisekre ezekben az időkben. Épp elég gond nekünk Voldemort nagyúr…

Harry közelebb húzódott a beszélgetőkhöz és a fülét hegyezte.

- Az újságban nem ezt olvasom – jegyezte meg McGalagony miután visszanyerte viszonylagos higgadtságát a név említése után. – Össze-vissza beszélnek. Egyszer a koboldok a közellenség, máskor az óriások, épp a halálfalókra fordítják a legkevesebb figyelmet!

Leonard egészen közel hajolt McGalagonyhoz és halkabbra vette a hangját. Harry erre is felkészült, már rég ott volt a kezében a telefül, így tisztán hallotta, mit beszélnek.

- Épp eléggé foglalkozunk a halálfalókkal, elhiheti – sziszegte Leonard már-már fenyegetően. – Nincs szükségünk ehhez egy földalatti szövetségre. Se a Főnix Rendjére, se pedig egy nevetséges diákmozgalomra.

- De Harry Potter azért kell maguknak, igaz? – McGalagony nem hagyta magát megfélemlíteni.

- A miniszter úrnak talán, hogy megőrizze a politikai népszerűségét – (McGalagony megvetően horkantott) -, de nekem, mint aurornak, semmi szükségem egy taknyos kölyökre.