Piton pár méter után megállt, a mögötte haladó Ron beleütközött a hátába. Piton hátrafordult és belesuttogott valamit a fülébe. Ron is megfordult, hogy Harrynek adja az üzenetet.

- Oltsd el a pálcád, odafent emberek vannak, megláthatnak – mutatott a Pitontól néhány méterre lévő csatornanyílásra, amin valóban varázspálcák fénye szűrődött le a csatornába.

Harry úgy tett, ahogy Ron mondta és továbbadta az üzenetet Hermionénak.

Jóformán vakon mentek tovább, csak a csatornafedél szűk fénykörében látták egymást. Itt Harry önkéntelenül is felnézett és néhány beszélgető varázslót látott közel öt méterrel a fejük felett. Hangjukat elnyomta a víz csobogása, mely a jelek szerint az ő járatuk melletti csatornában zubogott. Mikor elhaladtak a nyílás alatt, Piton újra pálcát gyújtott, s így tett sorban Ron, Harry, majd Hermione is. Csak tíz méterre távolodhattak el az elágazástól, mikor a fény egy ugyanolyan felfelé tartó lépcsősorra vetült, ami Borgin kamrájához is vezetett. Piton felszaladt a lépcsőn, majd Harryék is, s nyomban száraz, víztől védett helyen találták magukat. Döngölt föld és vájt üreg, ez vette körül őket, ajtónak nyoma sem volt – ezen azonban Harry a legkevésbé sem volt meglepve. Ő még Borgin csapóajtóját is nehezen találta volna meg, Voldemort álcázó varázslata ellen pedig reménytelen lenne a próbálkozás.

Piton lerázta csizmájáról a vizet, majd teketóriázás nélkül a falhoz lépett és rátette a kezét. Harry tudta, mi következik: Piton ugyanazzal a rejtélyes megérzésekre alapuló módszerrel próbálja megállapítani a bejárat helyét, ahogyan Dumbledore is tette a tengerparti barlangban. Több mint öt perc telt el néma várakozással, ami alatt Piton erősen koncentrál és körbejárta az üreget, de a jelekből ítélve semmit se talált.

Harry azon kapta magát, hogy megint visszagondol Dumbledore-ra, milyen derűs volt, vagy legalább annak tettette magát, miközben Harryvel együtt a horcruxra vadásztak. Primitív ötletnek nevezte, hogy Voldemort egy olyan ajtót állított elébük, aminek vért kell adni, hogy kinyíljon. Vajon Piton számára is primitív lesz a laboratórium megnyitásának kulcsa? Harry emlékeztette magát, hogy Dumbledore és ő előtte már Regulus Black is sikeresen túljutott egy társával Voldemort csapdáin. Ha ennyien képesek voltak rá, most is van esélyük.

- Talált valamit? – kérdezte reménykedve Hermione.

Piton még egy darabig hallgatott, aztán megrázta a fejét.

- Nem – mondta, de hangjában egy csepp csüggedés sem volt, igaz Dumbledore derűssége is hiányzott belőle. – Máshol kell keresnünk. Visszamegyünk az elágazáshoz.

Piton lement a lépcsőn vissza, a bokáig álló vízbe, s már ösztönösen Ron ment utána, majd Harry és Hermione. Harry is hasonló fürgeséggel lépkedett le a csúszós kő lépcsőfokokon, de Hermione óvatos lépései ellenére megcsúszott.

- Jaaj! – kiáltotta a lány, mikor elvesztette az egyensúlyát és megragadta Harry köpenyét a nyakánál. Ennek az lett az eredménye, hogy Harry lába is kicsúszott alóla és előre bukott a csatornában. Kézzel fékezte le az ütközést, a víz az arcába loccsant, de mikor Hermione rajta landolt, egy pillanatra elmerült az arca.

- Jaj, bocsáss meg, Harry – sopánkodott Hermione, miközben felhúzta barátját.

- Semmi baj… - motyogta Harry és lekapta a szemüvegét, hogy megtörölje a köpenye egyik száraz csücskében. A szemüveg azonban olyan száraz volt, mintha sose ért volna vizet.

Harry felvonta a szemöldökét és feltette a szemüveget.

- Gyertek már! – szólt nekik Ron, Piton pedig karba tett kézzel várakozott.

- Mindjárt – mondta Harry, s még mindig furcsállva az előző helyzetet, lehajolt és a markába vett egy kis vizet a csatornából. Az úgy szaladt le a tenyeréről, mintha víztaszító bűbájt szórt volna rá.

Lehet, hogy elrontotta a bűbájt és véletlenül az egész testét víztaszítóvá varázsolta?

- Hermione – szólt a lánynak, aki türelmetlenül álldogált a legalsó lépcsőfokon. – Nézd meg ezt a vizet…

- Minek? – kérdezte, de lehajolt és belemerítette a kézfejét. A víz ugyanúgy lepergett róla. – Hűha…

- Ugye, ez nem normális dolog? – kérdezte reménykedve Harry. Hermione megrázta a fejét.

- Piton! – szólt Harry egy kicsit hangosabban. Ron és Piton nyomban visszajöttek.

- Mi olyan érdekes, Miss Granger? – kérdezte csípősen Piton az ujjaival vizet fröcskölő lánytól.

Harry válaszolt helyette.

- Azt hiszem, megtaláltuk a titok nyitját – nézett Piton szemébe, aki érdeklődve hallgatta. – A víz… ez olyan lehet, mint a tengerparti barlangban volt. Olyan, mintha magától összeállna… Nem is hullámzik úgy, mint a normális víz, látja – mutatott végig fénylő pálcával a csatorna alján.

Piton is nézegetni kezdte a vizet, néhány próbálkozás után belemerítette a kézfejét és ott tartotta, míg a hidegtől egészen el nem kékült. A férfit ez egyáltalán nem zavarta, inkább meglepett képet vágott.

- A víz meg van bűvölve – jelentette ki.

Erre én is rájöttem – mondta egy kis hang Harry fejében. Piton szemrehányón nézett rá.

- A barlangban a víz jelentette a veszélyt – jegyezte meg Harry, háttérbe szorítva a gúnyos gondolatot.

- Szerintem ez más jellegű hely, mint a barlang.

- Miért gondolja? – kíváncsiskodott Harry.

- Hugrabug Helga miatt – válaszolta Piton. – Mardekár medáljánál a víz jelentette a veszélyt, itt szerintem a föld… Hollóhátinál pedig majd a levegő… – ezt már csak félvállról, dünnyögve tette hozzá.

Felállt és visszament az üregbe, csípőre tett kézzel újból nézelődni kezdett.

- Akkor miért a víz van megbűvölve…? – értetlenkedett Ron.

Piton kicsit késve válaszolt.

- A víz… - mondta, s visszatrappolt a lépcsőn -… Mardekár otthona. A föld Hugrabugé… De a víz az, ami uralkodik fölötte…

Harry ennél talányosabb választ nem is tudott volna elképzelni, de Piton nem is szánta kielégítő magyarázatnak. Pálcáját a csatornában csordogáló vízre szegezte.

Harry először azt hitte, hogy rohamosan emelkedik a vízszint, de aztán rájött, hogy valójában mi történik: a cseppek felfelé kezdtek folyni a lépcsőfokokon, s kis tócsába gyűltek az üreg padlóján.

Piton leeresztette a pálcát, s ekkor a kis tócsa megindult vékony vízfolyásokban. Felfutott a falra, ahogy korábban a lila lángok az üzlet padlóján, s Harry látta, hogy formába rendeződnek.

A víz megmutatta a magas ajtó helyét az üreg falában.

Piton elégedetten mosolygott és visszafordult a döbbent hármas felé.

- Megtaláltuk a bejáratot – mondta.

Odalépett a kijelölt ajtóhoz, s ismét rátette a kezét. Harryék feljöttek az üregbe és figyelték. Piton hamarosan befejezte a koncentrációt és ellépett az ajtótól.

- Vér kell… - dörmögte. – Számítottam rá. Ugyanaz a trükk…

- Maga ezen meglepődik? – motyogta Harry, Piton pedig előhúzott egy ezüst kést.

Kis vágást ejtett a jobb kézfején és rákente a vért az ajtóra. Harrynek esze ágában nem volt felajánlkozni, mint Dumbledore-nak, de úgy tűnt, Piton ezt nem is várja el tőle.

Pár pillanatig semmi sem történt, csak a vérfolt bemocskolta a falat – aztán a nagy ajtóformába rendeződött vízerek megfagytak az általuk mélyített vájatban. Olyan hang hallatszott, mikor reped valami nehéz és nagy, s a jéggé fagyott erek mentén az ajtó elvált keretétől, majd hangos súrlódás közepette kinyílt.

Harry és Piton elégedetten szemlélte a laboratórium bejáratát, Ron és Hermione viszont kifejezetten idegesnek tűntek, mikor Harry bizakodó mosollyal hátranézett. Ron jól láthatóan nyelt egyet, Hermione pedig remegő kézzel szorongatta a pálcáját.

- Menjünk – szólt Piton és belépett a helyiségbe.

Most nem a megbeszélt sorrend szerint mentek, Harry nem várta be Ront, szinte Pitonnal együtt ment előre. A kőfalú barlang ugyanolyan dísztelen és nyomasztó volt, mint mikor a Lelkek Termében látta. Körben, a falak mentén ugyanazok a durva faasztalok és szekrények álltak, de az idő vasfoga nem kímélte őket. Voldemort elfelejtett volna védőbűbájt tenni rájuk? – elmélkedett Harry. A figyelmet a laboratórium középpontjában emelkedő oszlop és rajta a Harryben borzalmas emlékeket ébresztő tál vonta magára – azonban a zöldes derengés ezúttal hiányzott.

Harry felnézett a plafonra, s megállapította, hogy az egykor szűk résen bevilágító fény és az azt hasznosító tükörrendszer időközben eltűnt, ahogy a különleges üstök is. Csak egyetlen egy maradt, az is csurig volt vízzel.

Piton és Harry azonnal közelebb mentek az oszlopon nyugvó tálhoz, figyelmüket csak ennek szentelve, Ron és Hermione azonban érdeklődve néztek körül. Nem mertek semmihez sem hozzáérni – amit Harry a maga részéről nagyon jó ötletnek tartott -, de félelemmel vegyes csodálattal nézték az üvegfalú szekrény polcain sorakozó műszereket, kémcsöveket, fiolákat.

Pálcáik fénye mind több és több részletet világított be, Harry pedig rejtélyek sorozatával találta szembe magát, s Piton meglepett arcára nézve tudta, hogy őt is meglepte, amit találtak:

Ahogy sétáltak a teremben, rögtön feltűnt nekik, hogy a döngölt földpadló olyan, mintha vihar szánkázott volna végig rajta, hullámos volt és az asztalok lábait, a szekrényeket és az oszlopot csaknem félig beborította. Mintha dagály temette volna be homokkal a tengerparton felejtett napozószékeket.

További furcsaság volt az oszlop mellett fekvő félig betemetett csontváz, melyről még lógott a foszladozó fekete köpeny. Harry Pitonra pillantott, aki összeráncolt homlokkal nézte a holttestet.

- Hoppá! – hallatszott Ron hangja a hátuk mögött. – Megint megelőztek minket?

- Nem – szólt Piton, mikor közelebbről is szemügyre vette a tálat. – Itt van…

A tál mélyén ott feküdt a picike arany pohár, mindkét oldalán egy füllel, s oldalán egy borz mintájú faragvánnyal.

Harry szívverése felgyorsult, ahogy megpillantotta Hugrabug Helga fennmaradt ereklyéjét. Agyával felfogta, hogy itt áll a háború végéhez vezető út egy újabb állomásánál, de szíve még mindig alig bírta elhinni, hogy eljutottak ide. Hitetlenkedő mosollyal két barátjára nézett. Ron bamba kifejezéssel nézte a horcruxot, Hermione pedig egészen kipirosodott, de mindketten átérezték a pillanat jelentőségét.

Piton szokás szerint sokkal földhözragadtabb volt, Harry ezen meg se lepődött. A férfi pálcáját a pohárra szegezte és elsuttogta az ellenőrző bűbájt. A pohárkából vékony füst szállt fel, gyorsan kis felhővé rendeződött, s egy sápadt arc körvonalait kezdte formálni…

Majd azon nyomban szertefoszlott.

- Hogy jutottatok be ide?

Harry, Ron, Hermione és Piton megpördültek a tengelyük körül. A régi laboratórium ősöreg szekrénye előtt egy férfi állt. Magas volt, fekete haja elegánsan omlott a vállára.

- Micsoda…? – nyögte tompán Harry, mikor felismerte a férfit.

Ehhez egy fél másodperc se kellett neki, hiszen olyan jól ismerte ezt az arcot, mint a sajátját a tükörben.

A fiatal Tom Denem állt előtte.

Ron és Hermione remegő kezekkel szegezték rá pálcáikat, akárcsak Piton rezzenéstelenül, de az ő arcára még nem ült ki a felismerés.

- Kérdeztem valamit! – csattant fel Voldemort hangja. – Hogyan találtátok meg ezt a helyet?

Ekkor közelebb jött, s Harry észrevehetett további részleteket halálos ellensége alakján: körvonalai elmosódottak voltak, mintha Harry szemüvegére enyhe pára csapódott volna ki – ilyesmi azonban nem történt. Tom Denem csupán szellemalak volt, s Harrynek nem kellett sok idő, hogy megtalálja a magyarázatot: a lélek szelete kiszállt a horcruxból, ahogy néhány éve a naplóból a Titkok Kamrájában. Ugyanazt a fekete talárt, öltönyt és fehér inget viselte, amiben Rose Evans emlékeiben látta Harry. Kezére fekete kesztyű feszült és lazán tartott egy megtépázott varázspálcát.

- H-harry… - szólalt meg suttogva, remegő hangon Hermione. – Ez ugye… ő?

Harry bólintott, Ron pedig nagyot nyelt. Piton meghökkent arccal nézett Harryre, de figyelmét rögtön visszafordította Denemre. Harry nagyon remélte, hogy Piton varázsereje felér a húszéves Voldemortéval, bár ebben nem volt egészen biztos…

- Nyomokat hagytál – válaszolta Harry Denemnek. – És ismerünk téged.

- Ismertek? – ráncolta a homlokát Voldemort.

- Igen – felelte Harry. – De te hogyan… hogyan kerültél ide? – próbált óvatosan fogalmazni, nem tudhatta, mennyit tanácsos elárulnia ennek a Denemnek.

Voldemort még közelebb jött, s ezzel együtt Ron és Hermione gyorsan hátrébb húzódtak. Harry emlékeztette magát, hogy barátai most állnak először szemtől szembe Tom Denemmel.

- Sok éve két ostoba megpróbálta kirabolni a laboratóriumomat – válaszolta. – Nem számítottak rá, hogy felvérteztem a betörések ellen… Ez a bolond itt maradt, áldozatul a teremnek… és nekem.

Méghogy kirabolni! – gondolta Harry, de előbb gondosan elfordította tekintetét Voldemortról. Ránézett a csontvázra, s kezdett összeállni a kép. Regulus talán ezt a horcruxot is megpróbálta ellopni, de kudarcot vallott és csak neki sikerült elmenekülnie Voldemort védővarázslata miatt. A társa – talán épp ugyanaz, akivel a barlangot rabolta ki – itt ragadt.

Voldemort nem merte levenni szemeit a betolakodókról, s Harry gyanította, miért. Így, félig életre kelve, csak a varázsereje töredékét tudhatja magáénak.

- Ti is ezért jöttetek? – kérdezte Denem. – Rabolni akartok?

Harry és Piton összenézett. Harry megvonta a vállát.

- Igen – jelentette ki. – Ahogy látom már nem tudod mivel megakadályozni.

Denem arcán dühvel vegyes ijedtség suhant át.

- Miket beszélsz? – sziszegte.

- A legutóbbi rablás során a védelmed tönkrement – folytatta Harry, s kíváncsi volt, mikor szól közbe Piton. Ő azonban nem tett semmi ilyesmit.

- Valóban ezt hiszed? – morogta Denem, s Harryre szegezte a pálcát.

Harry is készenlétben tartotta az övét, de másik keze ujjait keresztbe tette. Mért nem csinál már Piton valamit? Törjék össze a horcruxot és kész! Habár…

- Ig… - még be sem fejezte a magabiztosnak szánt választ, mikor eltűnt előtte Tom Denem alakja.

Hermione felsikoltott, Ron pedig ijedtében egy piros fénycsóvát lőtt ki Piton felé, de elvétette. Amint Harry a mellette álló varázslóra kapta a tekintetét, azonnal észrevette, mi váltotta ki két barátjából a rémületet.

Piton testét egy fekete, kígyó módjára tekergő füstfelhő vette körbe a lábától a feje búbjáig. A füstkígyó szemei vörösen parázslottak a laboratórium félhomályában, ahogy a béklyók szorosan ráfeszültek Piton testére. Aztán a kígyó belenézett a férfi szemébe, majd teljes hosszában belebújt, mint egy parazita az áldozatába. Az egész egyetlen iszonytató másodpercig tartott.

Piton összegörnyedt és a fájdalomtól vagy félelemtől vonaglani és ordítozni kezdett. Hermione a szájára szorította a kezét rémületében, Ron pedig nem tudta mi tévő legyen. Ahogy Piton fájdalmai szűnni kezdtek, Harry tudta, hogy kezdi megadni magát a bilincsként szorító akaratnak – Voldemort megszállta őt.

Harry nem tétovázott, gyorsan lefegyverezte Pitont, mielőtt ellenük fordulhatna. Nem számított rá, hogy Voldemort megszállja egyiküket, de utólag be kellett ismernie, hogy a választása kézenfekvő volt. Piton volt a legidősebb, legtapasztaltabb négyük közül, ezért szemelte őt ki Voldemort.

Hermione is kezdett magához térni a sokkhatás alól, ahogy Harry szoros köteleket varázsolt Piton csuklóira – a férfi egyelőre hörögve öklendezett a földön.

- Várj! Ne törd össze – állította meg Harry Hermionét, mikor észrevette, hogy a lány pálcáját szegezi a pohárkára.

- Harry, miket beszélsz? – nézett rá Hermione. – Ezért jöttünk és… és…

- Csönd! – dörrent Harry, s Hermione úgy megszeppent, hogy tiltakozni is elfelejtett. – Menj onnan, gyerünk! – Harry kicsit szégyellte, hogy valósággal parancsol a lánynak, de most nem tehetett mást… Voldemort perceken belül magához tér Piton testében.

Ron is úgy nézett Harryre, mint egy ütődöttre, de ő nem szólt egy szót sem. Hermione legjobb meggyőződése ellenére is visszasomfordált Ron mellé, s belemarkolt a talárja ujjába.

Piton abbahagyta az öklendezést. Lassan felegyenesedett, amennyire a kötelek engedték. Harry előtt térdelt a földön, s ahogy Voldemort átvette elméje fölött az uralmat, a tekintete kitisztult, s ugyanazt a perzselő tüzet lehetett látni a fekete szemekben, mint Denemében.

- Még mindig úgy hiszed, hogy védtelen vagyok? – kérdezte.

Harry kicsit zihált az imént történtektől, de gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét. Nyugodtnak kell maradnia.

- Nem, beismerem, tévedtem – mondta Harry. – Nem vagy védtelen, de a jelen helyzet neked sem kedvező.

Piton-Voldemort összeráncolta a homlokát, de nem tiltakozott. Kicsit feszegette a csuklóját szorító kötelet, de gyorsan felhagyott vele.

- Rabolni jöttél – hangzott a vád, de inkább kijelentés volt ez, mint sem kérdés.

Harry köztes utat választott.

- Keresem az alapítóktól fennmaradt kincseket – felelte nyugalmat hozó sóhajtás után.

Voldemort mereven nézte Harryt, egy picit se fordította oldalt a fejét. Harrynek ez feltűnt, s elhatározta, hogy jobb, ha ő hozza fel ezt a témát.

- Megtaláltam kettőt – jelentette be. – Megtaláltam Mardekár kígyó díszítésű medalionját és most Hugrabug arany poharát.

Voldemort arcára nem ült ki érzelem, bár Piton teste kicsit zihálva lélegzett. Harry agyán átvillant a kérdés, hogy ez Voldemort nyugtalanságának jele vagy maga Piton lélegzik ilyen rémülten a szörnyeteg bilincsei közt.

Harry folytatta:

- Még keresem Hollóháti Hedvig ereklyéjét. Tudok róla, hogy te megtaláltad ezeket, hallottam rólad nagyon sokat…

Voldemort szeme mohón felcsillant. Harry ezen sem csodálkozott. A fiatal Tom Denemmel beszél most, akinek semmi fogalma nincs róla, hová jutott alteregója, Voldemort nagyúr.

- Engem is ugyanúgy érdekelnek ezek a kincsek – ütötte tovább a vasat Harry, s közben kizárólag a Piton-Voldemortra figyelt. Őszintén remélte, hogy a mögötte álló Ron és Hermione arckifejezése nem túl árulkodó. – Hasonló okaim vannak, mint neked. Nagyon szeretném megtalálni, ami fennmaradt Hollóhátitól – mondta Harry és kellően vágyakozó képet vágott hozzá.

Voldemort pár percig csendben maradt. Harry szinte semmi érzelmet nem tudott leolvasni az arcáról – nyilván okklumentál… -, de egy ravasz csillogást mintha felfedezett volna a fekete szemekben.

- Szóval elárult engem… - mondta végül Voldemort.

Harry felkészült az ilyen kérdésekre – mindent elgondolt magában az alatt a röpke öt perc során, miközben Piton szenvedve vonaglott a földön.

- Nem, megtartotta a titkát – válaszolta.

Voldemort most nem tudta elrejteni érzelmeit. Arcára a csodálkozás ült ki, de szinte azon nyomban el is rejtette a nyugalom álarca mögé.

- Dumbledore is hiába próbálkozott… - tette hozzá Harry.

- Dumbledore? – csattant Piton hangja. – Ő küldött ide téged?

- Nem, ő nem tudja, hogy eljöttem ide – mondta őszintén Harry. – Nem tudtam, pontosan melyik alapító kincsét fogom itt találni… Ha segítesz, nem fogom elvinni innen Hugrabug arany poharát. Nekem nem kell…

Piton-Voldemort szeme megint ravaszan csillant.

- Nem? – kérdezte. – Pedig rengeteget ér… El sem tudod képzelni, milyen sokat.

- De, el tudom, hidd csak el – bólogatott Harry, s egy pillanatig csöndben maradt. Majd hirtelen közelebb lépett a földön térdeplő férfihoz. – De engem sem a pénz érdekel, akárcsak téged.

Piton-Voldemort sokáig hallgatott. Láthatóan Harry megjegyzésén törte a fejét.

- Mit tudsz rólam? – kérdezte Voldemort nagy sokára. – Mi történt velem későbbi életem során?

Harry nagyot nyelt, de válaszolt.

- Nagyon nagy varázsló voltál, de… - idegesen megnyalta a szája szélét -, de legyőztek.

Voldemort parázsló szeme összeszűkült.

- Elpusztítottak, mégis életben maradtál… Valóságos legenda vagy – hajtogatta a fejét Harry és egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát.

- Hát persze… hát persze… - dünnyögte Voldemort. – A vég mindenkit elérhet… de azért mindig jön újabb lehetőség. Mindig marad remény…

Harry nem szólt semmit és Voldemort megint hallgatásba merült. Harry türelmetlenül megköszörülte a torkát, de Voldemort ügyet se vetett rá. Aztán végül újra felpillantott Harry arcába.

- Hasonlítunk egymásra, tudod-e? – jegyezte meg. – Ugyanaz a zöld szem…

-… és ugyanaz a hollófekete haj… - tette hozzá Harry, megnyomva a holló-szót. – És ugyanúgy árva vagyok, ahogy te is.

Voldemort megint elhallgatott.

- Mindketten szeretnénk többet megtudni az őseinkről… - susogta a jól ismert Piton-hang.

Harry előre hajolt.

- Segítesz? – kérdezte gyerekes izgatottsággal a hangjában.

Piton-Voldemort felnevetett. Más nevetés volt, mint amit Pitontól megszokott, bár a hang ugyanaz volt. Ahogy vigyorgó arca torzult és kissé lehajtott fejjel nevetett, fel lehetett ismerni Piton vonásai mögött a Denemre jellemző bestiális, sátáni örömöt.

- Igen, segítek, hogy megtaláld Hollóháti leszármazottait – jött a válasz, miután a nevetés abbamaradt. – Tudnod kell, hogy életem huszadik évéig én magam sem bukkantam Hollóháti Hedvig fennmaradt kincsinek nyomára. Ami pedig azután történt velem, arról nem tudok semmit sem…

Harry figyelmesen hallgatott, most már Piton-Voldemort előtt guggolt, pár centire tőle.

- A kutatásaim még a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában kezdődtek – folytatta a beszámolót Voldemort. – Sokáig tartott, mire nyomra bukkantam, minden fellelhető festményt és levelet át kellett néznem, az utolsó darabig. Figyelni a neveket, a rokonokat… Hosszadalmas és fárasztó munka volt, de elvezetett Hugrabug leszármazottaihoz… - Voldemort megint sátánian elvigyorodott. – Ugyanígy nyomot találhatsz Hollóhátihoz is. Az egyetlen személy, aki segítségemre lehetett, a Szürke Hölgy… Szóval azt mondod, nem árulta el, hogy segített nekem felkutatni a leszármazottakat? Ez meglep…

Harry nyitva felejtette a száját. A megoldás végig a Roxfortban volt, hát persze!

Voldemort elvigyorodott.

- Látom, érted… Elbeszélgettem a Hölggyel a szerteágazó vérvonalról, de megkértem, hogy senkinek ne árulja el ugyanezeket. Ha meg tudod győzni, ő elvezethet Hollóhátihoz… az őseidhez… az örökségedhez… úgy bizony!

Harry megköszörülte a torkát.

- Köszönöm a segítségedet!

Piton-Voldemort még mindig vigyorgott. És Harry tökéletesen tisztában volt vele, miért.

Felállt, megrázogatta elzsibbadt lábait, aztán a tálhoz lépett, aminek alján ott feküdt oldalára dőlve az arany pohár.

- Remekmű, igaz? – nézett Voldemortra.

Az bólintott. Most Harry erőltetett hasonló gonosz vigyort az arcára, bár neki korántsem volt olyan hatásos, mint ellenségének.

– Milyen kár…

Voldemort kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Egy múzeumban lenne a helye… nem egy ilyen féreg horcruxaként.

Piton-Voldemort arcára ekkor a jeges rémület, majd a tomboló harag ült ki. Szemei vörösen fénylettek, s a füstkígyó túlvilági hangon visítva tört elő Piton koponyája mögül, de Harryt már nem érte el.

Lila villanás – hangos reccsenés – aztán csönd.

A füstkígyó szertefoszlott, abban a pillanatban, hogy Harry darabokra törte a poharat. Az arany szilánkocskák a tál alján pihentek.

- Ööhhh… - nyögte Piton, aki tehetetlenül előrebukott, mihelyt Voldemort elhagyta a testét. Harry és Ron odasiettek hozzá és a hóna alá nyúlva felemelték.

- Szedjetek össze mindent, amit a szekrényben találtok! – mondta Harry, s vonszolni kezdte Pitont ki a barlangból.

Ron és Hermione értetlenül nézett rá.

- Gyerünk! Mozogjatok! Menj te is, Ron – sürgette őket Harry, s két barátja azonnal engedelmeskedett. Harry egyedül vitte ki Pitont, s leültette a hideg lépcsőre, s rögtön varázsolt egy serleget.

- Aguamenti!

A serleg megtelt vízzel, de mire Piton ajkaihoz ért, nem volt benne semmi.

- Hogy az a…! – morgolódott Harry és falhoz csapta a poharat. – Ugyanaz a nyavalyás trükk…

Szennyvízzel mégsem akarta itatni Pitont (elég volt neki mára a szenvedésből – gondolta Harry), így jobb híján finoman pofozgatni kezdte, hogy észhez térjen.

Felnézett a laboratóriumba – Ron és Hermione a szekrénynél álltak, s épp ezüst szerkezeteket, fiolákat és papírokat söpörtek bele egy Feneketlen Zsákba.

- Még egy pofon, Potter és ezer pont a griffendéltől… - nyögte elhaló hangon Piton.

Harry elvigyorodott és újra Piton hóna alá nyúlt, mikor Ron és Hermione végeztek. A terem ajtaja ekkor önműködően bezárult – Harry arra gondolt, talán érezte, hogy mindenki elhagyta a laboratóriumot.

- Sajnálom, hogy nem törtem össze azonnal a poharat - szabadkozott Harry, mikor megindultak a csatornában -, de…

- Ne sajnáld – vágott a szavába Piton. – Remekül csináltad…

- Hallott mindent? – lepődött meg Harry. Piton erőtlenül bólintott. – De hát… amikor engem szállt meg, én nem éreztem semmit a külvilágból!

Piton erőtlenül felemelte kezét és mutató ujjával megkopogtatta saját halántékát.

- Okklumencia, Potter… - dünnyögte. – Okklumencia…

Harry sóhajtott egyet és a fejét hajtogatta.

Elérkeztek az elágazáshoz, ahol jobbra kellett fordulniuk. Két barátja követte, Ron a Feneketlen Zsákot gyömöszölte vissza kabátzsebébe, Hermione pedig ott ugrált Harry mögött.

- Hogyan csináltad? – szólította meg végül a lány.

- Hallhattad – vonta meg a vállát Harry.

- De hát biztos legilimentált… vagy nem?

- De, tuti – bólintott Harry. – csakhogy én nem hazudtam neki egyetlen egyszer sem. Voldemort hazudott saját magának, Hermione!

A lány döbbenettel vegyes tisztelettel nézett rá.

- De miért segített, hogy megtaláld Hollóháti kincsét? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Ron.

Harry elvigyorodott.

- Csapdába akart csalni, Ron – válaszolta derűsen. – Emlékszel, érdekelte, hogy tudok-e valamit, mi lett az igazi énjével. Én meg azt válaszoltam, hogy legyőzték, de életben maradt – ez igaz is, nem kaphatott rajta hazugságon. Csak nem mondtam meg, hogy azóta már visszatért és újra teste van. Nyilván azt hitte, minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy újra testet szerezzen. Végül is ez a feladata egy horcruxnak, nem igaz?

Ron a fejét csóválta és bizonytalanul Hermionéra pillantott.

- Még mindig nem értem – mondta a fiú.

- Figyelj… - mondta Harry, mikor megérkeztek a csapóajtóhoz, ami Borgin pincéjébe vezetett. – Azt sugalltam neki, hogy nem az értékük miatt keresem az alapítók kincsit, hanem puszta szenvedélyből – mint ő. Megmondtam neki, hogy nem akarom elvinni Hugrabug aranypoharát, ami igaz volt, szintén. Voldemort… - (Piton szeme fáradtan villant) – Bocsánat… Tudodki rögtön megkérdezte, mért nem akarom elvinni a poharat. Rá akart venni, hogy magamhoz vegyem, hátha a hatása alá kerülök… Aztán mikor mondtam, hogy nem akarom elvinni, rávezettem, hogy Hollóháti kincse érdekel. Akkor már úgy értette, hogy én Hollóháti leszármazottja vagyok, főleg miután elmondtam neki, hogy ugyanolyan árva vagyok, mint ő és a céljaink hasonlóak… Legilimentált, érezhette, hogy nem hazudok. Ekkor pedig kapva kapott az alkalmon, hogy elvezethet a horcruxhoz, bármi is legyen az.

- Csakhogy ő se tudta még, hogy mi is az! – vetette ellen Hermione.

Piton fáradtan felsóhajtott és várta, mikor lesznek hajlandók felsegíteni a csapóajtón, de a három jó barát annyira belelendült a beszélgetésbe, hogy meg is feledkeztek róla, hol vannak.

- Igaz, de nyomára akadt a leszármazottaknak! – vágta rá Harry. – Onnan pedig már egy lépés lesz kitalálni, hová rejtette el… Sőt, az is lehet, hogy egyszerűen még mindig a leszármazottaknál van az az izé. Mint a családi gyűrűje: egyszerűen otthagyta a régi Gomold házban.

Ron és Hermione bólogattak.

- És hogyan játszottad ki a legilimenciát? – faggatta tovább Hermione, de Piton válaszolt Harry helyett:

- Ügyes témaváltásokkal – mondta elismerő, de fáradt hangon. Még mindig meglátszott rajta a megszállás miatti kimerültség. – A legilimenciából ez az egyetlen kibúvó, ha valaki nem tud okklumentálni… Új utakra kell terelni a beszélgetést, olyan utakra, hogy a legilimentáló arra figyeljen, ne az előző kérdése miatt fellépő érzelmekre…

- Egy kicsit kevésbé talányosan nem lehetne…? – szólt közbe Ron reménykedve.

- Az a lényeg, hogy te irányítsd a beszélgetést, Weasley! – emelte fel a hangját Piton, amennyire erejéből futotta. – A másik fél arra figyeljen, amit te mondasz és abban ne legyen egy csepp hazugság sem – akkor nem jön rá a turpisságra…

- Igazat mondva hazudni… - dörmögte Hermione.

Harry bólintott s felnézett a fölöttük tátongó üregre. Jó két méter magasan volt a plafon; nehéz lesz felmászni – gondolta Harry.

- Fantasztikusan csináltad Harry – dicsérte Hermione, de Harry szerénykedve legyintett. Legbelül azonban ő maga is lángolt a büszkeségtől, hogy bolondot csinált Voldemortból. Ráadásul még egy horcrux-szal kevesebb! Harry megint azon kapta magát, hogy legszívesebben táncolna örömében. Rögtön el is határozta magában, hogy ha hazaérnek a Prewett-házba, a mai éjszaka az ünneplésé lesz.

- Kijuthatnánk innen?

Piton fáradt, türelmetlen hangja rántotta vissza Harryt a valóságba, de Hermione addigra már gondoskodott a feljutásról. Felmásztak egy elővarázsolt széken (előbb Harry és Hermione, ők segítették fel Pitont, Ron pedig utoljára mászott fel, hogy elkapja, ha a varázsló elernyedt izmai megadják magukat), majd ugyanazon az úton, ahol lejöttek, felmentek a lépcsőn és elhagyták az üzletet. Piton visszaállította a mágikus vonalakat, majd bezárta a boltot. Fél órával később már az Abszol út homályában sétáltak visszafelé.

- Figyeljetek ide! – szólt Piton, mikor besurrantak az Ollivander pálcaüzlet melletti sikátorba. – Továbbra sem csináltok semmilyen magánakciót, világos?

Harry, Ron és Hermione bólintottak.

- Helyes – folytatta szigorúan Piton, aki már majdnem teljesen visszanyerte életerejét és szigorát. – Tanultok a Prewett-házban, nem beszéltek senkinek semmiről… De ezúttal feladatot is kaptok.

Harrynek felcsillant a szeme és összenézett két barátjával.

- Amit Denem mondott a Szürke Hölgyről… nézzetek utána a Roxfortban! – adta ki a feladatot Piton. – Denem elmondta, ő hogyan akadt a vérvonal nyomára: a festmények és levelek az iskola irattárában. Hosszadalmas munka, de ez lesz a feladatotok. A többit bízzátok rám, érthető?

A három jó barát bólintott és készültek hoppanálni, mikor Piton megragadta Ron karját.

- Mondom, a többit bízzátok rám! – mondta ismét nyomatékosabban. Ron értetlenül nézett rá. – A zsákot, Weasley!

- Ja…! – kapott észbe Ron és kelletlenül átadta a Feneketlen Zsákot.

Piton átnézte a pálcája segítségével, aztán összehajtotta a markában.

- Jó ötlet volt, Potter – mosolygott Piton, de szemei komolyak maradtak. – Most pedig tünés!