Huszonkettedik fejezet

A Herceg és a Kiválasztott

Mikor Harry felébredt és kinyitotta a szemét, pár pillanatig azt sem tudta ki ő és hogy került ide – és hogy hol van egyáltalán az az itt. Csend volt körülötte, olyan néma csend, amit az ember idegesítő zúgásként érzékel. Harry is így érezte az ébredés első szakaszában, aztán ahogy az ájulása előtti történések lassan felderengtek előtte, a zúgás abbamaradt. Bár továbbra is csend volt a szobában, ahol Harry feküdt, tudatosult benne, hogy él, s lélegzik, dobog a szíve és lát. A szánalmasan kicsi szoba falairól néhány helyen lepergett a vakolat, csúnya foltokat hagyva az eredetileg fehérre meszelt burkolaton. Az ágy, amiben feküdt egyszerű, vaskeretes, de kényelmes fekhely volt a legpuritánabb szürke csíkos ágyneművel. Harry mindezen részleteket homályosan látta, s ez elvezette önérzékelésének újabb állomásához: szemüvegre volt szüksége.

Megemelte ólomsúlyú jobb karját, s kinyúlt a mellette álló magányos éjjeliszekrény felé, ahol kerek lencséjű szemüvege várta. A mozdulatsor azonban félbemaradt, mert Harry ekkor egy újabb, meglepő dolgot vett észre. Ahogy megpillantotta saját kezét azonnal felismerte, hogy valami nincs rendben vele. Mégpedig az nem volt rendben, hogy normális volt. Sehol egy sérülés, karcolás vagy égésnyom, teljesen ép volt. Ez a váratlan helyzet (egyelőre csak váratlan helyzetként kezelte az agya, nem tudatosodott benne öröm érzet, vagy semmi egyéb) újra rávette a karját, hogy a szemüvegért nyúljon, s most tiszta képet láthatott a gyógyult végtagokról. Mindkét keze, ahol a boríték súlyos égésnyomokat hagyott, most normális volt, pont, mint előtte. Még a régi heg is tisztán kivehető volt: Hazudni bűn.

Miután túltette magát első meglepődésén, azon nyomban újra az éjjeli szekrény felé fordult, hogy pálcáját magához vegye, de a varázseszköz nem volt ott.  Kihúzta a kis szekrényke fiókját, de abban néhány zsebkendőn, egy mugli ceruzán és egy magányos pókon kívül semmi nem volt. Akárki is hozta őt ide, azt akarta, hogy fegyvertelen legyen.

Harry lerúgta magáról a takarót, s izgalma valamelyest csökkent mikor meglátta, hogy a ruhája van rajta. Ha csak a zsebeit nem kutatták át, akkor…

Feltűrte farmernadrágja szárát egészen a térdéig, s szíve kihagyott egy dobbanást a megkönnyebbüléstől, mikor észrevette, hogy a lábszárára szíjazott kis tokban ott van a tartalék varázspálca.

Habozás nélkül kihúzta a pálcát, visszatűrte nadrágja szárát és hang nélkül kimászott az ágyból. Csizmái az ágy lábánál várták, s miután felhúzta őket, a hallhatatlanná tévő lábbeliknek köszönhetően észrevétlenül az ajtóhoz siethetett. Közben kitekintett az ágy mögötti kicsi, portól szürkés ablakon, és megállapította, hogy a kint látható néptelen város teljesen ismeretlen számára. A fagyott folyó, a kockaházak és a magas gyárkémény egy nyomasztó kisváros képét mutatták.

Fülét a kopott, érdes felületre szorította és hallgatózott. Egy árva neszt se hallott, de újabb ötlet jutott az eszébe: a telefül. Ha a pálcát nem vették észre, jó esély van rá, hogy a bal zsebébe gyömöszölt hússzínű zsinórt se vették el.

Azonban most tévedett – a telefülnek nyoma sem volt, a zsebei teljesen üresek voltak. Harry ezt különösen furcsának találta. Nem tehetett mást - hangokat továbbra sem hallott, a rácsos ablakon nem tudott volna észrevétlenül kimászni -, ezért lassan lenyomta a kilincset.

Újabb meglepetés érte: az ajtó engedelmesen kinyílt. Ezek szerint mégsem fogoly, ahogy eddig gondolta.

A résnyire nyitott ajtó mögül leskelődött, aztán kissé bátrabban kitárta. Egy a szobánál valamivel nagyobb helyiségbe jutott, ami az ajtó előtt rövidke folyosónak tűnt, majd jobb kéz felé konyhává szélesedett. A rácsos ablak felől erőtlen fény világított, s látni lehetett az ütött-kopott bútorzatot és mosogatót, ahol halmokban álltak a mosdatlan edények. Harry a pálcáját maga elé szegezve tett néhány lépést a konyha felé, csak hogy megbizonyosodjon róla, nem rejtőzik senki valamelyik sarokban.

Most, hogy kilépett a szobából, a tanácstalanságon kívül egy újabb érzés kezdett éledezni benne. Nyugtalanította Ron és Hermione hiánya. Ájulása előtti legutolsó emléke idéződött fel benne, mikor Hermione és ő alulmaradtak a dementorok elleni küzdelemben, de Harry arra is emlékezett, hogy Ron az utolsó pillanatokban megidézett egy patrónust. Vajon mi történt vele? Ha Hermione mellette esett össze, neki is itt kell lennie valahol. De Ron talán elmenekülhetett, hogy segítséget hozzon, talán idejében tudott dehoppanálni…

Ahogy jobban belegondolt, ez a feltevés egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Mikor a zsupszkulcs mágikus csatornája összeomlott, egy ismeretlen területen értek földet. Fogalmuk sem volt, hol vannak, így aztán hoppanálni is nehezebb lett volna számukra, ha nem egyenesen lehetetlen.

Harry hátat fordított a konyhának, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem rejtőzik ott semmiféle orgyilkos, és figyelmét a folyosó végét lezáró ajtóra fordította. Ez volt a szoba egyetlen kijárata, így nem kellett gondolkodnia rajta, hogy mit is tegyen. Várakozni semmiképp se szeretett volna – elindult az ajtó felé, és az előbbi módszerhez hasonlóan most is először hallgatózni kezdett.

Az ajtó túloldaláról nagyon halk beszélgetés zaja szűrődött át, de Harry nem tudott kivenni belőle egy szót sem, akárhogy hegyezte a fülét.

Várakozott, hátha a beszélgetők közelebb jönnek az ajtóhoz, vagy elmennek, de kisebb szünetektől eltekintve valakik egyfolytában társalogtak. Harry mély levegőt vett háromszor egymás után, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó keservesen megnyikordult, mire Harry azonnal abbahagyta és újra hallgatózni kezdett. Semmi jel nem utalt arra, hogy észrevették volna a zajt, a beszélgetés folyt tovább. Harry pedig résnyire nyitotta az ajtót és kilesett a résen.

A szoba az előző folytatása volt, ugyanazzal a repedezett parkettával és mállott drapp tapétával, ami enyhe dohos szagot árasztott magából. A beszélgetés valamivel hangosabbnak tűnt, de az egyértelművé vált, hogy azok az emberek nem ebben a helyiségben vannak. Harry bátran kitárta az ajtót és belépett a bútortalan szobába. A tőle jobbra lévő falban egy azzal szinte teljesen egybeolvadó ajtó volt illesztve, mely hanyagul, félig kitárva állt, felfedve a következő szoba néhány részletét.

Bízva csizmái varázserejében, Harry a fal mentén a rejtekajtóhoz sietett. Most már nem kellett a fülét hegyeznie, hogy hallja a társalgást. Minden szót tisztán értett, de hiába hallotta a párbeszédet, az első néhány mondat nem jutott el a tudatáig, mert minden mást kiszorított a fejéből a felismerés.

- Megmondtam, ne üsd bele az orrod – szólt egy jól ismert, fagyos hang. – Amikor a többiek megérkeznek, majd hallhatod, amennyit hallanod kell, Féregfark.

- Ne parancsolgass nekem Perselus! – feleselt a Féregfarknak nevezett férfi. – Nem vagyok köteles úgy tenni, mintha a szolgád lennék! Nem vagyok házimanó! Nem…

- Megkérdezted erről a Nagyurat? – vágott közbe Piton halkan.

Féregfark zavartan elsuttogta a választ.

- És mit mondott neked?

- Azt mondta… hogy engedelmeskedjek… - nyögte ki kelletlenül Pettigrew.

- Úgy van. Akkor leszel szíves azt tenni, amit mondtam és azt nem tenni, amit nem mondtam?

Harry nem látta volt tanárát, de tudta, hogy Piton arcán az a gyűlöletes, lenéző vigyor terül szét, amit vele, Harryvel szemben is számtalanszor alkalmazott már.

Válasz nem hallatszott, Féregfark talán bólintott.

- Akkor menj és keresd meg! – adta ki az utasítást Piton. – Magam mennék utána, de most nem tehetem.

Kabátsúrlódás és cipőkopogás ütötte meg Harry fülét.

- A móló felé indulj, arra szokott sétálni. Ha megtaláltad… – ekkor pénzcsörgés és papírgyűrődés hallatszott -, vacsorázzatok meg.

- Ez micsoda?

- Mugli pénz – válaszolta Piton. – Komolyan beszélek, Féregfark. Figyelj rá. Napok óta alig eszik…

Pettigrew dünnyögött valami érthetetlent, majd hirtelen a pénzérmék lehullottak a földre és olyan hang hallatszott, mint amikor egy kutya vinnyog.

- Vigyázz a szádra, mert megjárod! – dörrent rá Piton a másikra. – A közelébe se érsz, Féregfark! Ő sokkal többet áldozott fel, mint te! Ő nem az életét mentette, hanem épp ellenkezőleg. Azt tette kockára! – a hangokból ítélve Piton taszított egyet Pettigrew-n. – Tiszteld ezért, világos?

Féregfark eldadogott valami bocsánat-féleséget, de Piton már nem törődött vele.

- Sok dolgunk van és fontos a jó időzítés. Most nem hibázhatunk… ő se. És különben is, ha valami baja esik, Narcissa kitekeri a nyakam.

Padló recsegett, pénzérmék koccantak egymásnak, Pettigrew felszedte a földről a leszóródott pénzt. Piton fel-alá járkált a helyiségben.

- Óvatosnak, de gyorsnak is kell lennünk - folytatta. - És a vendégeinket is el kell intéznünk, mielőtt a Sötét Nagyúr ideér…

Néma csönd lett, Harry csak a saját szívdobogását hallotta és Féregfark sípolós zihálását.

- A N-nagyúr ide jön? – csengett a férfi rémült hangja. – De ha…

- Így van, ide jön, hogy lássa, sikerrel jártunk-e – mondta csendesen Piton, újra visszanyerve hűvös higgadtságát.

- De… de ha nem kapja meg, amiért jött, akkor…

- Majd én vállalom a következményeket – susogta Piton olyan halkan, hogy Harry alig értette.

- Mi… mi lesz, ha megöl? – nyögte Féregfark.

Piton harsogva felnevetett, ami tőle nagyon szokatlan volt.

- Talán csak nem félted az életemet, Féregfark?

Pettigrew hallgatott, Piton tovább nevetgélt, most már halkabban.

- Tudod, az Elsőt nem szokta megölni, akármekkora hibát is vét. Ezt te is jól tudod, hisz te is voltál már Első, ha jól emlékszem… Igaz, a körülmények játszották kezedre az alkalmat, hogy a Nagyúr legfontosabb embere légy, méghozzá két ízben is – Piton hangjában semmi elismerés nem csengett, annál több gúny. – Úgy bizony, Féregfark. Mindketten kiérdemeltük, hogy Elsők legyünk, s mivel most épp én vagyok a soros, nem kell féltenem az életem. Legalábbis egyelőre…

Újra csend telepedett a szobára, Pettigrew talán emésztette magában a hallottakat. Ezt tette Harry is az ajtó takarásában. Miféle Első? Elintézni a vendégeket? Szóval Piton mégiscsak meg akarja őt ölni! Hogy lehetett ilyen ostoba?! – dühöngött Harry. – A szeme előtt ölte meg Dumbledore-t, és ő mégis hajlott rá, hogy elhiggye a sületlenséget, amit a festmény hordott össze!

- I-igen… Első voltam én is! – nyerte vissza a hangját Pettigrew. – Visszahoztam a Nagyurat az országba, én ápoltam, én vittem el Kuporhoz! Még szép, hogy Első voltam… És… és ezért tiszteletet érdemlek! Hallod, Perselus? Ugyanannyira méltó vagyok a tiszteletre, mint te! Vagy a Malfoy fiú…

- Persze – hagyta rá gúnyosan Piton. – Tisztellek… hogyne…

- És megkérhetnélek, már vagy ezredszerre, hogy ne velem takaríttasd a házad? – folytatta lendületesen a férfi. – Lehet, hogy engedelmeskednem kell neked, de nem vagyok a házimanód. Eddig egyáltalán ki rakott rendet? Talán te? – Féregfark erőtlen kis nevetést hallatott. – Nem alacsonyodsz le arra a szintre, mi?

- Persze, majd beszerzünk egy házimanót, hogy neked kényelmesebb legyen! – horkant fel Piton és újra sebesebb lépések zaja szűrődött be a szobából. – Most pedig kotródj, menj a dolgodra!

- Megyek már… - motyogta Pettigrew bosszankodva, majd egy ajtó nyikorogva kitárult, aztán pár pillanat múlva csattanva bevágódott.

Harry, ha lehet, most még jobban visszatartotta a lélegzetét, pálcáját görcsösen szorította a kezében, harcra készen. Ha Piton most hátra jön, hogy megnézze őt, lesből megtámadhatja és elkábíthatná. Utána pedig megkeresné Ront és Hermionét.

A beszélgetésből két dolog vált világossá Harry számára: Piton nem csak őt, de még legalább egyik barátját is elfogta, valamint az, hogy ebben a pillanatban gyűlölt volt tanárán, a másik foglyon és rajta kívül nincs más a házban. Most kell cselekednie, amíg nem késő! Ha sikerül elintézni Pitont, már hívhatná is a Főnix Rendjét, és akkor…

- Gyere be, Potter!

Harry ereiben megfagyott a vér.

- Tudom, hogy az ajtó mögött állsz.

Harry szíve kihagyott egy dobbanást, mikor Piton leleplezte, de máris úgy tűnt, be akarja hozni a lemaradást. Úgy dobogott, hogy majd kiütötte a mellkasát. Harry mély lélegzetekkel próbálta lenyugtatni magát. A meglepetésnek lőttek…

Mielőtt még kigondolhatott volna bármilyen újabb tervet, lágy szellő suhant, majd a félig nyitott ajtó, mely eddig csak egy kopott szőnyeget és bőrkötéses könyvek tömkelegével megrakott polcok részletét mutatta a szobából, most teljesen kitárult. A falakat teljesen beborították a könyves szekrények, csak egy ablaknak és a bejárati ajtónak hagytak szabadon helyet. Középen egy kicsi, ingatagon álló asztal foglalt helyet, amit egy kanapé és egy öreg karosszék vett körbe.

Piton a kis nappali távolabbi végében állt, pálcával a kezében, mely ernyedten lógott az oldalánál. A fakó bőrű, görbe orrú, ösztövér férfinak hosszú, zsíros haja, mint két függöny keretezte az arcát. Felsőbbséges, magabiztos tekintettel nézett farkasszemet Harryvel, aki félig még a fal mögött állt.

- Csakhogy felébredtél. Már épp…

Harry villámgyorsan mozdult. Ahogy beugrott a szobába, az eddig a fal takarásában lévő pálcát tartó jobb keze is előre lendült. Piton a meglepetésből is alig ocsúdott fel, Harry pálcája máris vörösen villant, s nyomban utána kéken izzott fel. Csak annyi ideje volt, hogy védje a kábító átkot, de a következőre már nem tudott idejében reagálni. Mikor a kék fénysugár eltalálta Piton bal térdét, felpattant a levegőbe, mintha rugóra lépett volna, s a feje fájdalmasan koppant a plafonon. A következő ütést a szálkás padló mérte rá.

Piton sziszegve feljajdult, s a földön feküdve szinte azonnal egy átkot küldött ellenfelére. Harry széles mozdulattal hárított, az átok az egyik könyves szekrénybe csapódott. A könyvek és megperzselődött oldalak szanaszét repültek a polcok darabkáival együtt.

- Stupor!

Mielőtt Piton következő átka célba talált volna, Harry oldalra vetődött a rozoga asztal mögé. Az asztal lábai között megcélozta a varázsló bokáit és gyorsan egy lábbilincselő rontást szórt rá.

Piton hasra vágódott és beverte az állát, de pálcáját Harry felé irányozta. Egy lefegyverző bűbáj halványkék sugara cikázott az asztal lábai között, de Harry hárította. Az átok semmivé foszlott, ahogy a következő is.

Harry nem akart időt hagyni Pitonnak, hogy feloldja a lábait gúzsba kötő varázslatot, így gyorsan visszatámadott. Egy kábító átok süvített ki pálcája végéből, de azon nyomban vissza is pattant Piton védekező bűbájáról. Az átok centiméterekre Harrytől csapódott a padlóba kis, égett lyukat hagyva maga után a molyrágta szőnyegen.

Ugyanez történt a következő vörös sugárnyalábbal - Harry elszántan támadott, Piton szorult helyzetben védekezett. Nem volt ideje visszatámadni, de a kábító és lefegyverző átkokat igyekezett Harryre visszairányítani.

Mikor egy hátráltató rontás lepattant Piton mágikus pajzsáról és egyenest Harry felé röppent, félő volt, hogy Harry a saját átkától fog a falnak vágódni. Kénytelen volt megszakítani a támadást, és neki is védekeznie kellett.

Az utolsó pillanatban sikerült védekező pajzsot varázsolnia maga elé, amitől az átok újra Piton felé pattant. Azonban ellenfele ismét sikeresen hárított, de most a fénysugár cikázva felfelé vágódott a pajzs-bűbájról, s alulról érte az asztal lapját. Az asztalka pörögve a levegőbe repült, elérte a csillárt és nagyot lökött rajta, amitől az vadul kilengett. Az átok hatására az asztal darabjaira hullott, majd egyenesen Harry fejérre potyogott.

- Áááá! – kiabálta fájdalmasan, s közben karjaival a fejét takarta.

A küzdelemben beálló pár másodperces szünet elég volt arra, hogy Piton megszüntesse a lábbilincselő rontást és talpra kászálódjon.

Harry ingerült mozdulattal lelökte magáról az asztal lapját és gyorsan felugrott. Piton azonban ebben a pillanatban küldött felé egy hátráltató rontást, ami telibe talált. Ennek az lett a vége, hogy Harry mégis a falon kötött ki, jobb válla, könyöke és háta fájdalmas ütést szenvedtek, fejére könyvek potyogtak. A térde összecsuklott a pillanatnyi fájdalomtól, s biztosra vette, hogy pár bordája eltört.

- Elég volt Potter? – dörrent rá Piton tajtékzó dühvel. – Akarod még játszani a hőst?

A válasz a kérdésére egy kábító átok képében érkezett, Piton azonban könnyű szerrel hárított. A visszatérő fénysugár ellen Harry már nem tudott védekezni, csak annyi ideje volt, hogy gyorsan lebukjon. Az átok a feje felett csapódott a szekrénysorba, hasonló rombolást végezve, mint az előzők.

Piton pálcája most hangosat durrant, s kéken felizzott, de az átka nem talált célba. Harry oldalra gurult, így tudott csak kitérni előle. A mozdulat komoly fájdalmat okozott a bordái és a válla környékén, de nem törődött vele. Ahogy visszanyerte az egyensúlyát, újra támadt, teljes lendülettel. Gyors egymásutánban két hátráltató rontást küldött ellenfelére, aki azonban mindent védett. A két szétrepülő átok a szoba bútorzatát pusztította: nagy lyukat vágott a kanapéba és fellökte a karosszéket.

Harry egyre jobban fáradt a megerőltető harctól és a fájdalomtól. Idegesen gondolkodott, hogy mit csináljon. Mielőtt Piton visszatámadhatott volna, gyorsan újabb rontásokat szórt rá, csak hogy lefoglalja a varázslót. Az átkok visszapattantak, az egyik Harry bal könyöke mellett vágódott a könyvespolcnak, megremegtetve a falakat. A csillár megint kilengett és kezdte megadni magát.

- Sectumsempra! – harsogta Harry, ahogy meglendítette varázspálcáját.

Piton kicsit oldalra lépett és széles mozdulatot tett a pálcájával. A láthatatlan átok messze tőlük csapódott a szekrénynek. A polcok most nem törtek darabokra, nem égtek meg a könyvek, helyette hosszú, egyenes vonalú vágás szelte át az egész szekrényt. Pár pillanatig mozdulatlanul állt, aztán a vágás mentén lassan kidőlt az egész bútor, felfedve mögötte egy lépcsőt, ami az emeletre vezetett.

- Látom rendesen megtanultad az átkomat, Potter! – kiabálta Piton haragosan.

- Igen! Ezzel fogom felszeletelni magát! – ordibálta Harry magából kikelve és elrugaszkodott. – Sectumsempra!

A következő átkot futás közben szórta ki, amíg a nyílt sarokból az ajtó felé rohant vissza. Piton ezt is félreütötte, de Harry addigra már a bútortalan szobában volt. Nem lapult a falnak, félve az átok falat is átszelő erejétől, de nem is állt meg az ajtóban. A kis helység közepe felé húzódott, majd gyorsan oldalt lépett, hogy belássa a szobát. Piton fekete alakja középen állt, s épp egy kábító átkot szórt rá. Harry nem próbálkozott hárítással, egyszerűen csak ellépett az átok útjából.

Újra kilépett a fal takarásából, s most ő támadott, de Piton ugyanazt a taktikát választotta, mint ő, ellépett az útjából. Egy szemvillanással később azonban már ismét ott volt és vörös fénysugarat küldött Harry felé. Harry most védekezés helyett visszatámadott. A két átok, ahol középen találkozott felrobbant, kidöntve a keretet, a fal egy részével együtt és leszakítva a rejtekajtót.

Az egész ház beleremegett a robbanásba, s hangos csörömpölés jelezte, hogy a csillár is leszakadt. A robbanás porfelhőjétől egy darabig Harry nem látott semmit, csak köhögni tudott, s megpróbált időben elhúzódni a nyílás útjából és fedezékbe vonulni.

Ekkor nagyon furcsa dolog történt: a porfelhőből tüzes kötelek röppentek ki, mint dühös kígyók és rákulcsolták magukat Harry csuklójára. A tűz perzselő égésnyomot hagyott a kezén, de Harry ezt csak egy másodpercig érzékelte – a kötelek megrándultak és már vonszolták is kifelé a szobából.

- Finite! Finite! – kiabálta Harry pálcáját a kötelekre szegezve.

A kötelek lehullottak és eltűntek, Harry pedig előre esett. Most már látta Pitont, a varázsló előtte állt és rá szegezte a pálcáját.

Nem volt mit tenni. Hangos csattanás után a varázspálca kiröppent Harry kezéből és átrepült a szobán.

- Befejezted az ostoba hősködést? – sziszegte Piton, majd megpöccintette a pálcáját. Egy láthatatlan erő talpra rántotta Harryt, de lábai rögtön megrogytak és a kanapénak dőlt. Piton már nem szegezte rá a pálcát, helyette megragadta Harry kócos haját és fájdalmas rántással a szekrénynek taszította őt.

Harry a könyves szekrénynek dőlve a padlóig csúszott, de Piton újra talpra rángatta a hajánál fogva.

- Áááá! – jajgatott Harry.

- Ez fáj, mi, Potter? – acsargott Piton, mint valami megvadult kutya.

Harryt újra elöntötte a düh és elszántan Piton pálcát tartó keze felé kapott. Másik kezével hasba akarta ütni a férfit, de az fürgén ellépett előle. A pálcát viszont nem tudta időben elkapni, így Harry hirtelen megragadhatta.

- Serpensortia! – kiáltotta, s a pálca nagyot durrant.

A varázslat akkor hangzott el, mikor a pálca a mennyezet felé mutatott, de az eredménye máris visszapottyant Piton nyakába. Egy dühös csörgőkígyó tekergett, egyelőre zavarodottan a férfi talárjának redői között. Piton megpróbálta lerázni magáról, közben Harry hátrált néhány lépést.

- Harapd meg! Öld meg! – sziszegte a kígyónak.

- Mit csinálsz? – Piton dühös hangjából most az ijedtség is kiérződött.

A kígyó megpróbált támadni, de Piton addigra lerázta magáról és eltűntette az állatot. Harry épp csak indult volna a pálcáért, amikor összeesett a földön, immár sokadszor. Érezte, hogy erős kötelek tekerednek a kezére, hátrakulcsolva mindkét karját.

- Te átkozott kis…!

Piton újra talpra rángatta a hajánál fogva és durván a kilyukasztott kanapéra lökte.

- Ott maradsz, vagy nagyon megbánod! – bömbölte a varázsló. Látszott rajta, hogy a párbaj őt is megviselte, hevesen zihált, szájából és homlokából vér csörgedezett.

Egyetlen hosszú percig eszelős tekintettel nézték egymást és nem szóltak egy szót sem. Piton közben fokozatosan visszanyerte higgadtságát és a ruháját porolgatta a kezével, pálcáját mindvégig Harryn tartotta.

Harry csak fújtatott, mint egy felbőszült dúvad, de nem tehetett semmit. A kötelekkel hiába bajlódott volna, a pálca túl messze volt és a válla is fájt. Kénytelen volt beletörődni, hogy másodszorra is elvesztette a párbajt Piton ellen.

Piton intett a pálcájával, mire a feldöntött karosszék odaröppent hozzá és talpra állt. Ő kimerülten leült, bal karjával jobb csuklóját masszírozta és már kifejezetten nyugodt volt az arca.

- Mit mondtál a kígyónak? – kérdezte csendesen.

Harry nem válaszolt. Piton halványan elmosolyodott.

- Sokat fejlődtél - jegyezte meg, s közben szakadatlanul Harryt figyelte. – Látom, megtanultad a szavak nélküli varázslást…

- Nem a maga érdeme – morogta Harry halkan.

Piton megint mosolygott.

- Hát persze… Nem hiszem, hogy a hat év alatt bármit is tanultál volna tőlem. Te csak olyanoktól tudsz tanulni, akik körülrajonganak…

Harry összepréselte a száját és dacosan nézte Pitont. Nem érdekelte, hogy pont a szemébe néz, ami a legilimencia első feltétele, már nem törődött semmivel. Piton mosolya valamivel szélesebb lett, valószínűleg érezte, mire gondol Harry.

- Honnan szerezted a pálcát? – érdeklődött újra.

Harry egy darabig hallgatott, aztán rávette magát, hogy válaszoljon.

- Elrejtettem. Pont ilyen esetekre.

- Megmondtam annak az ostobának, hogy motozzon meg – hajtogatta a fejét Piton. – Még ezt se tudja rendesen csinálni…

- Mit csinált a barátaimmal? – kérdezte hirtelen Harry.

Piton nemtörődöm módon válaszolt.

- Ők is itt vannak. Az emeleten bezártam őket a szobába – legyintett a kidőlt szekrény mögötti lépcsőház felé.

Harry gyilkos tekintettel nézett rá.

- Nem esett bántódásuk – tette hozzá Piton, látva Harry arckifejezését. – Miután a dementorok elfogtak titeket, Féregfark meg én idehoztunk. Weasley nyughatatlan volt, úgyhogy elkábítottam.

Kis szünetet tartott, aztán megköszörülte a torkát és felállt a székből.

- Akkor most ideje elbeszélgetnünk egy kicsit…

- Őket engedje el, nem kellenek magának – szólt Harry.

- Ne vágj a szavamba, Potter! – torkollta le Piton. – Majd elengedem őket, hagy úgy látom jónak. Bár már nem vagyok a tanárod, azt ajánlom hallgass, ha beszélek. Nekem se kell már tartanom magam az iskolai rendszabályokhoz! – mondta fenyegetően.

Harry csendben maradt és csak gyűlölködve nézte a fekete taláros alakot. Piton járkálni kezdett, tett néhány kört Harry előtt, aztán megállt és újra a szemébe nézett.

- Megkaptad Dumbledore professzor levelét? – kérdezte.

Az igazgató neve szinte égette Harry fülét, ahogy Piton kiejtette a száján. Nehezen tudta visszafogni magát, hogy ne ordítson rá, inkább összepréselte az ajkait.

- Válaszolj! Nem érek rá egész nap, Potter! – fröcsögte Piton türelmetlenül.

- Igen – felelte Harry. – Megkaptam.

- És lefogadom, hogy egy szót se hittél el belőle, igaz? – somolygott Piton. – Nos igen, balszerencsés volt a Nagyúr tervének végkimenetele, főleg ránk nézve…

Harry elfordította tekintetét Pitonról és csak annyit dörmögött, hogy: - Gyilkos.

Piton arcáról eltűnt a mosoly, de nem acsargott vissza Harryre.

- Úgy van, Potter, gyilkos vagyok – mondta halkan.

Harry nem reagált semmit, mereven bámult a semmibe, de újra és újra a Dumbledore-t kivégző Piton arcát látta maga előtt.