- Nos, megérkeztünk – mondta Harry, mikor megálltak a 4-es számú ház előtt.

Az épület – aminek látványa egyáltalán nem töltötte el Harryt kellemes érzéssel, sem nosztalgikus gondolatokkal – ugyanúgy nézett ki, ahogy legutóbb látta. Ron végigmérte a Dursley-házat, és egyfolytában mosolygott azóta, hogy megérkeztek a környékre. Harry azon a véleményen volt, hogy akár Mr Weasley is állhatna mellette, annyira hasonlított Ron az apjára a szemében csillogó kíváncsiság miatt.

- Gyerünk, kopogj be! – bíztatta Ron.

Harry sóhajtott és az ajtó elé lépett. Mielőtt megnyomta a csengőt, keze megállt a levegőben, és elgondolkozott, hogy mit is fog mondani egyáltalán? Mi lesz, ha becsapják az ajtót az orra előtt? Még karácsonyi ajándékot se hozott, afféle mézesmadzag gyanánt. Aztán az is eszébe jutott, hogy Dursley-ék úgyse fogadnának el tőle semmit, mert azt hinnék, hogy az ajándékától mindhárman varanggyá változnának. Harry elképzelt egy kövér, lila képű varangyot Vernon bácsi harcsa bajuszával, s közben megnyomta a csengőt.

Jellegzetes kondulás hallatszott, s rövidesen lépések zaja szűrődött ki az előtérből. Kattant a zár, kinyílt az ajtó, és mögötte Harry egy pillanatig látta Vernon bácsi arcát – majd az ajtó azon nyomban bevágódott.

Harry hátrapillantott Ronra, aki felvont szemöldökkel figyelte a fejleményeket. Harry megcsóválta a fejét, majd bekopogott.

- Vernon bácsi! – szólt Harry.

- Tűnj el, kölyök! – mordult a bácsi az ajtó mögött, s a hangokból ítélve hátát az ajtónak vetette, hogy súlyával torlaszolja el azt, nehogy egykori nevelt fia valamilyen alattomos trükkel bejusson a házba.

- Petunia nénivel szeretnék beszélni… - folytatta reménytelenül Harry.

- Nem – jött az elutasítás. – Semmi közünk hozzád! Elég bajt hoztál már a fejünkre. Takarodj!

Most egy másik hang is megszólalt az előszobából:

- Mi történt? – kérdezte egy férfi kíváncsian.

Vernon bácsi hebegve válaszolt – valószínűleg feszéjezte a dolog, hogy egy vendég előtt kell jelenetet rendeznie.

- Se-se-semmi, nem fontos… csak egy kellemetlen ismerős… semmi gond.

Harry kíváncsian benézett a bejárati ajtó melletti kis ablakocskán, s Vernon bácsi ajtót támasztó alakja mellett megpillantott egy hosszú, barna hajú férfit, aki konyakos poharat fogott a kezében.

„Hát ez meg ki a csuda?” – csodálkozott Harry. Még sose látta ezt az illetőt, pedig Dursley-ék gyakran fogadtak vendégeket a házukban – Vernon bácsi ügyfeleit, Petunia néni barátnőit, Dudley barátait, meg azok szüleit.

- Nahát, csak nem… - kezdte a férfi, mikor megpillantotta Harry arcát az ablakban, de Vernon bácsi gyorsan eltakarta roppant testével a kis ablakot.

Harry sóhajtott és megcsóválta a fejét, és Ronra tévedt a szeme. Barátja előhúzta pálcáját, és az ajtóra szegezte. Másik, ökölbe szorított kezének ujjait gyorsan széttárta, s közben kérdő tekintettel nézett Harryre. Arra volt kíváncsi, hogy felrobbantsa-e a bejáratot.

Harry tágra nyílt szemmel megrázta a fejét, és jelzett Ronnak, hogy tegye el a pálcát. Bent folytatódott a beszélgetés.

- Petunia, ez nem az unokaöcséd, az a Harold? – kérdezte a férfi.

- De… de ő az… - ismerte be kelletlenül Petunia néni, akinek halk hangja a nappali felől hallatszott.

- Mért nem engeditek be? Odakint van vagy mínusz öt fok, ráadásul karácsony van… Dursley úr, legyen szíve…

Pár másodpercig nem hallatszott semmi, Vernon bácsi gondolkodott – ez köztudottan igen nehezen ment neki. Harry szinte maga előtt látta a bácsi arcán lejátszódó színváltozásokat: a sápadtságot, mikor vendégük észrevette őt, a lilulást, ahogy visszafojtott lélegzettel tanakodott, végül a vörösödést, ahogy mérgesen, meggyőződése ellenére kinyitja az ajtót és beengedi Harryt.

Mikor az ajtó kitárult, Harryt és Ront a mérges Vernon bácsi mellett a sápatag, bágyadt Petunia néni, Dudley kíváncsi, majd Ron láttán ijedt képe fogadta, valamint a vendég, aki lófarokba fogott hosszú, barna hajával kicsit Dumbledore-ra emlékeztette Harryt. A férfi kíváncsian nézte őket, Vernon bácsi pedig bemutatás nélkül beterelte a két fiút a nappaliba.

- Sziasztok… - motyogta Harry zavartan, és egy halvány mosolyt eresztett meg Petunia néni felé. A néni nem viszonozta azt. Harry felpillantott a mennyezetre.

- Jó napot, Ron Weasley vagyok – mutatkozott be Ron mindenkinek, köztük a vendégnek is.

- Boldog karácsonyt – mosolygott a férfi és ő is bemutatkozott: - Marcus Leonard vagyok, Petunia régi iskolatársa, még a gimnáziumból… Te pedig…?

- Oh, hát én csak elkísértem Harryt. Meg akarta látogatni a nagynénjét, és…

Vernon bácsi megvetően felmordult, de nem szólt.

- Uhm, Harry mi is? – kérdezte Leonard Harry felé fordulva. Hosszúkás arca volt, melyen egyetlen apró borostának se volt nyoma, szemei hideg kéken csillogtak.

- Potter, uram – válaszolta, s kinyújtotta a kezét.

Mr Leonard kezet fogott vele, de jobb kezét burkoló vastag kesztyűjét nem vette le.

- Remélem, megbocsátasz, hogy ilyen udvariatlan vagyok, de egy rendkívül kínos bőrbetegségben szenvedek – magyarázkodott a férfi, és kortyolt az italból.

Dudley is leült a kanapéra, s próbált úgy tenné, mintha nem rémítené halálra a magas vörös hajú Ron jelenléte. Bekapcsolta a tévét, és úgy tett, mintha ott se lenne, de Harry tudta, hogy csak úgy tesz, mintha nyugodt lenne – a tévében ugyanis egy kaméleonokról szóló ismeretterjesztő film képei peregtek, Dudley azonban utált mindenféle természet-filmet.

- Na jó, miért jöttél? – elégelte meg a beszélgetést Vernon bácsi. Tekintete elárulta, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy egy varázsló kezet fog a vendégével a házában.

Harry egy szúrós pillantást küldött felé, emlékeztetve, hogy Petunia nénihez jött, nem pedig hozzá, de a bácsi nem vette a lapot.

- Kiböknéd végre? – türelmetlenkedett Vernon. Szerette volna minél előbb házon kívül tudni unokaöccsét.

- Petunia nénivel akarok beszélni – jelentette ki Harry ellentmondást nem tűrő hangon.

Marcus Leonard kettejük közt kapkodta a tekintetét. Ron nem zavartatta magát, elfoglalta az egyik fotelt. Vernon bácsi arca erre vészesen rángatózni kezdett.

Harry megelégelte a dolgot, és a nappali ajtajában álldogáló Petunia nénihez lépett. A néni hátrált egy lépést, amit aztán a konyhában akadt sürgős teendőnek próbált álcázni. Harry ment utána és a mosogató mellett álltak meg.

- Először is, boldog karácsonyt – kezdett bele Harry, s lehalkította a hangját, hogy a nappaliban maradtak ne hallják, miről beszélnek. Ron és Mr Leonard beszélgetni kezdtek – Harry nem hallotta miről, de nem is figyelt.

Petunia nem viszonozta a gesztust, eleresztette a füle mellett, és komótosan mosogatni kezdett. Vagy megváltozott a véleménye a július végén történt beszélgetésük óta, vagy csak folytatja a színjátékot a férje előtt. Harry ez utóbbiban bízott, s rögtön belekezdett a mondandójába. Ösztönösen tudta, hogy nem szabad sok fölösleges locsogással terhelnie Dursley-éket, mert annak nincs jó vége.

- Kérdezni akarok tőled valakiről… Nemrég hallottam néhány érdekes dolgot a nagymamáról.

Petunia néni kezéből kiesett egy tányér, de Harry gyorsan elkapta és visszaadta nagynénjének.

- Mért nem beszéltél soha Rose nagyiról? – kérdezte Harry, s igyekezett nem szemrehányó hangot megütni.

Petunia rémülten a szája elé kapta a kezét, mintha Harry valami csúnyát mondott volna.

- Mi van?

- Ne… ne mond ki a nevét…

- Mi?! – hördült fel Harry suttogva, s ez azt eredményezte, hogy hangjának goromba, sziszegős felhangot adott.

- Nem… nem azért… csak nem akarom, hogy visszajöjjön…

- Vissza? De hát…?

Harry fejében kezdtek összekuszálódni a gondolatok. Kibámult az ablakon, aminek párkányán egy fekete madár mászkált fel-alá.

Harry megcsóválta a fejét, hogy tisztán tudjon gondolkodni.

- Mikor láttad utoljára a nagyit?

Petunia néni mélyet sóhajtott.

- Minek akarod tudni? – kérdezte szerencsétlen hangon.

- Nagyon fontos lenne, de nem mondhatom el, miért – jelentette ki Harry.

Petunia néni mérges-büszkén felszegte a fejét és fojtatta a mosogatást.

- Kérlek! Muszáj tudnom! – kérlelte Harry suttogva.

A kérlek hatott, Petunia néni letette a tányért és a szivacsot, majd Harryhez hajolt és olyan halkan kezdett beszélni, hogy a fiú alig hallotta.

- Akkor láttam utoljára az anyámat, mielőtt Lily meghalt – suttogta. – Pár héttel előtte keresett fel, de előtte láttam meghalni… - Petunia néni megborzongott.

- Úgy érted kísértet volt?

- Fogd be! – csattant fel a néni, mire a nappaliból mind a négy fej feléjük fordult. Marcus Leonard összehúzta a szemét.

- Nem olyan… nem olyan volt, mint előtte… - vallotta be a néni. – Átlátszó volt… Uramisten, miket beszélek én neked! – olyan szigorúan nézett Harryre, mint még soha. Gyűlölte, hogy kikényszerítik a vallomását.

- És mondott valamit? – puhatolózott Harry.

- Azt… azt kérte, hogy hadd lakjon nálunk – mondta a néni és megint látványosan megrázkódott. – Nem tudtam, hogy ilyen lehetséges, de hát gondolhatod, hogy elküldtem!

- Elküldted? - döbbent meg Harry.

- Mégis mit tehettem volna? – fortyant fel a néni. - Mi lett volna, ha a szomszédok észreveszik? Ha meglátják, hogy átlátszó és kihívták volna a tévéseket, meg a doktorokat! Sose éltük volna túl azt a szégyent.

Harry összeszorította a száját, nehogy kimondja azt, ami a nyelve hegyén van.

- Mért téged keresett fel? Mért nem anyához ment? – kérdezett tovább Harry.

- Azért, mert fogalma sem volt róla, hogy hol van a drága jó anyád! – dörrent rá Harryre. – Pedig Lilynek kellett volna törődni vele, ő értett ehhez a hókuszpókuszhoz, meg hogy mi a baja… De neeem, neki fontosabb volt az az ostoba háborútok!

Mérgesen lecsapta a törlőrongyot, s csípőre tett kézzel végre Harry felé fordult.

- Attól féltem visszajár majd kísérteni – folytatta borzongva a néni. – Ezért aztán sose beszéltem róla, a fényképeit is elégettem. Megmondtam már a nyáron is, hogy én szakítottam azzal a világgal! Semmi közöm hozzá! – emelte fel a hangját Petunia. - Se nekem, se Vernonnak, se Dudleynak. Máshogy élünk, mint te meg Lily, meg anyám… Ti meg folyton belekevertek az ostoba dolgaitokba!

- Szóval egyszerűen kidobtad… - kezdte vádlón Harry, de Petunia feltartotta a kezét és visszafordult mosogatni, jelezve, hogy nem akar hallani vádakat.

- És nem említett még valamit? – tért rá az újabb kérdésre Harry. – Hogy hová megy, mit fog csinálni?

- Honnan tudhatnám, hová ment? Biztos valami ódon kastélyba ment kísérteni… Az az ő stílusa… Jellemző lenne…

Harry megcsóválta a fejét és hátat fordított nagynénjének. Aztán megint visszafordult hozzá.

- Akkor nincs több dolgunk egymással – mondta. – Elmegyek és soha többé nem jövök vissza. Nem kell félned, nem foglak belekeverni többé semmibe…

- Már meg is tetted! – dörrent rá Petunia, és egy percig farkasszemet néztek Harryvel.

Harry arra gondolt, hogy a nagynénje a sok-sok incidensre céloz, amit Harry jelenléte okozott Dursley-éknek, s szilárdan állta a néni tekintetét. Nem úgy Petunia: szeme oldalra rebbent. Harry nem értette, de Petunia néni újra oldalra pillantott, mintha jelezni akarna valamit.

Harry követte a tekintetét, ami egyenest a nappaliban ücsörgő vendégre siklott – Marcus Leonard elmélyülten beszélgetett Ronnal róla, Harryről. Barátja épp azt mesélte, hogy Harry milyen fura alak, legtöbbször ideges és hirtelen haragú, de nagyon jó barát.

- A fenébe, már itt is… - morogta Harry, ahogy leesett neki a tantusz. A miniszteri pribékek már megint a nyomában vannak. „Srimgeour már sose tesz le rólam, meg a Főnixekről?!”

- Reggel jött – bólintott Petunia. – Azt mondtam Vernonnak, egy régi ismerősöm, de még sose láttam. Ez az ember megfenyegetett… - motyogta halálsápadtan Petunia. – Rád volt kíváncsi, tudta, hogy idejössz ma.

- Honnan tudhatta? – döbbent meg Harry. – Senki sem tudta! Még a barátaimnak is csak az indulás előtt egy perccel mondtam…

- Neked kéne tudnod, elvégre a te fajtád! – morogta a néni. – Jó lenne, ha mielőbb eltűnne innen. Ha elmentek, ő is elmegy.

Harry magában káromkodott, s halk kopogásra lett figyelmes. Az ablakpárkányon gubbasztó varjú ütemesen kopogtatta az üveget.

- Hát akkor neked is boldog karácsonyt Petunia néni! – mondta fennhangon Harry, s Ron felállt a fotelből. Értette Harry jelzését, Marcus Leonard pedig még jobban összehúzta a szemöldökét. Sötét ábrázattal nézett rájuk. Harry, ha nem hallotta volna Petunia néni figyelmeztetését, már így is gyanakodni kezdett volna rá.

- Máris mentek? – tettetett csodálkozást a férfi, s ő is felállt.

- Igen, otthon várnak, nem maradhatunk tovább – sietett a magyarázattal Harry.

Harry felkapta kabátját, nyaka köré kanyarintotta a sálat és már ment is az előszoba felé. Marcus Leonard árnyékként követte. Szinte érezte a tarkóján a férfi perzselő tekintetét. Idegesen babrált a zárral és kinyitotta, majd azon nyomban ki is surrant rajta, Ronnal a nyomában.

Utoljára még hátrafordult, s Leonardot látta Dursley-ék gyűrűjében. A férfi a cipőjét nézte, nem pillantott fel.

Harry intett a Dursley-családnak.

- Akkor sziaszt…

PAFF. Vernon bácsi becsapta az ajtót Harry mögött, a huzata lesöpörte a járdáról a havat.

Harry egy pillantást se vetett többet a házra és elviharzott a járdán, vissza a szokásos úton. Ron zavart arckifejezéssel loholt mellette.

- Mi történt? Valami baj volt? – kérdezte idegesen.

- Ron, mit mondtál neki rólam? – tért ki a válasz elől Harry.

Ron összeráncolta a homlokát.

- Semmit – ismerte be. – Csak általánosságokat… milyen ember vagy, hogy ideges természet, meg ilye… Na ne! – kiáltott fel hirtelen Ron.

Harry megtorpant.

- Mi történt? – kérdezte most Harry.

Ron még mindig olyan képet vágott, mint aki nem hisz a fülének.

- Ez nem igaz… nem, nem lehet véletlen… - motyogta zavartan. – Harry, azt hiszem én nem önszántamból beszéltem.

- Mi?

- Megbabonázott! – csattant fel Ron. – Észre se vettem és kikényszerítette belőlem, hogy meséljek rólad!

Harry levegő után kapkodott és idegesen visszapillantott a ház felé. Ott nem mozdult semmi, bent égett a villany, semmi nem utalt rá, hogy mindjárt utánuk rohan egy miniszteri auror, hogy letartóztassa őket tiltott rokonlátogatás vádjával…

- Furcsa… - dünnyögte Ron.

Harry kérdőn barátjára pillantott.

- Tényleg nem kérdezett semmi konkrétat. Arra volt kíváncsi, milyen ember vagy. Hogyan viselkedsz, milyen a hangulatod… nem értem, mért volt rá kíváncsi…

- Talán Srimgeour meg akar ismerni – találgatott Harry. – Már ha valóban minisztériumi volt az az alak…

- Az volt – jelentette ki egy hang Harryék mögött, mire mindketten megpördültek pálcával a kezükben.

Muriel néni állt előttük, nagyon komor arccal, s egy fekete tollat szedett ki gubancos, vöröses-barna hajából. – Fránya tollak…

- Muriel néni! Mit csinálsz itt? – lepődött meg Ron, s Harryvel együtt leeresztette a pálcát.

- A dolgomat – mondta természetes hangon. – Vigyázok rátok, ahogy tudok.

- Ön volt az a varjú a párkányon, igaz? – kapcsolt Harry, mikor látta, hogy a néni egy másik tollat is kihúz a hajából.

- Igen, de már nem megy olyan jól az animágia, mint korábban. Folyton hullik a tollam… - panaszolta.

– Szóval… – köszörülte a torkát a néni. – Az az alak egy minisztériumi auror volt. Annak a csoportnak a tagja, akiket a miniszter úr a te és a Rend utáni szaglászásra küldött. Fogsz még vele találkozni, attól tartok.

Harry halkan szitkozódott, ahogy Ron is.

- Hogy beszéltek? – szólt rájuk a néni. – Nem lesznek jobbak a dolgok, ha ilyen goromba megjegyzéseket tesztek! Az nem jó semmire. De majd mondok valamit, ami felvidít kicsit. – tette hozzá a néni, s Harryék abbahagyták a zsörtölődést. – Na gyertek, menjünk haza.

*

Harry, Ron és Muriel néni legközelebb a mágikus határvonal előtt szóltak egymáshoz, mert a gyaloglás alatt mindenki emésztgette magában a történteket. A vonal előtt állva azonban Harry kifakadt.

- Muszáj megint elkábítanotok? – kérdezte. – Nincs valami más mód, Muriel néni?

- De van. Ha az jobban megfelel, bogárrá változtatlak, és akkor nyugodtan átsétálhatsz a vonalon, mert szerintem egy rovar észbeli képességei nem hatnak Tudodkiére…

Harrynek azonban nem volt kedve bogár képében szemlélni a világot, egy röpke percig sem, úgyhogy inkább bevállalta a kábító átkot.

A házba érve mindenki kérdezgetni kezdte, hogy mi történt, de Harryék mentesültek a beszámoló alól, Muriel néni mindent elmesélt Leonardról.

- Na jól van, mindjárt ebédidő – fejezte be mondandóját Muriel néni -, addig gyere fel egy percre a dolgozó szobámba Harry. Beszédem van veled.

Harry összepillantott Ronnal, barátja megvonta a vállát, Harry pedig elindult a néni után. Az öregasszony meglepően fürgén szedte a lépcsőfokokat, s ahogy felért, lendületesen kivágta a szoba ajtaját és beviharzott rajta. Harry is belépett a tükrös szobába, s csendben várakozott, amíg a néni a tükrökben nézegette magát, s tenyerével apró simításokat végzett a csillogó felületen. Harry ámulatára a tükrökön írások tűntek fel – olyan, mint amikor valaki párát fúj az ablakra, s azon megjelennek az ujjal rá rajzolt dolgok.

A tükrökön sebtében felírt jegyzetek szerepeltek, ilyenek, mint: „jelentések Mr Caarog-nak, jelentések Mr Robardsnak, jelentések Mr Tökkelütöttnek”… - Harrynek valamiért az a gyanúja volt, hogy a Tökkelütött Srimgeour-re utal.

Voltak kifejezetten titokzatos feljegyzések is, ezek csak egy pillanatra tűntek fel, s Muriel néni nyomban el is tüntette, hogy Harry kíváncsi szemei ne vizslassák őket: „anti-dementáló tartály tervek, lélekgyűjtő tervek, Demonstrate feljegyzések”… s voltak egészen hétköznapiak is: „Molly húsgombóc receptje, pergamen, fényképalbum”.

Muriel néni előhúzta hosszú fapálcáját és ez utóbbi tükörre szegezte. Arról eltűnt az írás és a tükörkép, s egy szűk kis fiók jelent meg mögötte, melyben papírhalmok, könyvek voltak. A néni kivett egy bőrkötéses mappát, majd visszazárta a tükröt.

- Gyere, ez érdekelni fog – mutatta Harrynek a mappát és letette az íróasztalra, majd hellyel kínálta Harryt. Miután mindketten helyet foglaltak, Muriel néni szétnyitotta a lapokat. Egy régi fényképalbum volt.

- Hallottam, miről beszélgettetek Petuniával – mondta a néni, s Harry meglepődött, milyen közvetlen hangot üt meg az öregasszony, mikor az ő nagynénjét említette. – Hozzám kellett volna fordulnod… persze nem tudhattad.

Harrynek egy pillanatra tátva maradt a szája.

- Ismerte a nagymamámat? – kérdezte döbbenten.

- Évfolyamtársak voltunk és közeli barátnők – bólintott a néni. – Én a hollóhátba jártam, ő meg a griffendélbe. Persze nem minden órára, hiszen Rosie mugli volt, tudod?

Harry bólintott.

- Igen, hallottam Dumbledore-tól.

Muriel néni sokatmondóan hunyorgott, s közben az albumot lapozgatta. Hamarosan megállt egy nagyon régi csoportképnél, mely az alá írt feljegyzés szerint a Roxfort 1955-ös évfolyamát ábrázolta.

- Nézd csak! – mutatott az öregasszony a csoport hátsó sorában állókra. Azok engedelmesen arrébb sétáltak, s egy páros különült el tőlük. Egy vörös hajú, barna szemű, magas, kék dísztaláros lány, s mellette egy göndör, barna hajú, csillogó zöld szemű lány, aki jóval alacsonyabb volt nála és vörös dísztalárt viselt. Fejükön csillogó süveget viseltek. A két barátnő egymásba karolva ácsorgott és integettek.

- Dumbledore mindent elmondott róla? – kérdezte a néni.

Harry most csöndben maradt. Nem tudta, mennyit mondhatna el Muriel néninek – hiszen a horcruxokat nem említheti… vagy igen?

- Elmondta, hogy beteg volt Rosie? – kérdezett újból Muriel néni.

- Igen, azt el… Elmondta, hogy meggyógyította, meg hogy visszament a muglik közé. És hogy nem tudja, mi történt vele… Azt… azt mondja meghalt, de…

Muriel néni bólintott és mosolygott.

- Szóval ő is tudta – dünnyögte a néni. – Nem vagyok meglepve…

Harry összehúzta a szemöldökét.

- Mért nem beszélt eddig nekem róla? – kérdezte Harry.

- Megígértem Rose-nak, hogy nem beszélek róla. Se Lilynek, se Dumbledore-nak. Nem akarta, hogy így lássák őt. Ő persze nem tudta akkor még, mi történt Lilyvel, azt se tudta, miért bujkálnak… és valljuk be, én se tudom, a mai napig, csak azokat a szedett-vedett pletykákat hallani… – jelentőségteljes pillantással nézett Harryre, de a fiú nem válaszolt neki. Mikor később visszagondolt erre a beszélgetésre, elmosolyodott rajta, hogy ugyanazt az óvatos, kiváró taktikát választotta, mint Muriel néni a miniszterrel folytatott beszélgetés elején.

- Akarsz vele találkozni? – kérdezte hirtelen a néni.

Harry azt hitte, rosszul hall.

- Ön tudja, hol van?

- Igen. Miután a mugli lányánál kudarcot vallott, hozzám fordult. Fogalma sem volt, mi történt vele – magyarázott a néni. - Valamilyen mugli betegségben szenvedett, s egyszercsak azt vette észre, hogy kiszállt a testéből, és nagyon fájt mindene. Én pedig bezártam őt egy különleges tükörvilágba addig, amíg gyógymódot nem találok rá. De… nem jártam sikerrel. Még azt sem tudom, mi baja lehetett, sose hallottam ilyen esetről korábban…

- És aztán mi történt? – kérdezte mohón Harry, s pulzusa a duplájára nőtt – ő ugyanis nagyon jól tudta, mi baja volt a nagymamájának.

Muriel néni összecsukta az albumot és visszatette a tükörbe. Szomorú arccal fordult újra Harryhez.

- Legutóbb, mikor beszéltem vele, arról kellett beszámolnom, hogy a lánya meghalt – válaszolta Harrynek. – Sokkot kapott a hírtől és többet nem állt szóba velem. Összetörtem az ikertükröt, amin át beszélgettünk… Szóval a nagymamád Harry, attól tartok tényleg meghalt. Olyan helyen van, ami… hát… - Muriel néni zavarba jött, visszaült az íróasztalához és idegesen tördelte a kezét.

- Azt mondta, találkozhatok vele – emlékeztette Harry a nénit.

- Végül is… igen, találkozhatsz vele. Talán még beszélni is tudtok. Rád kíváncsi lesz.

- Mikor tud elvinni hozzá? – pattant fel Harry a székből.

Muriel néni elmosolyodott és intett Harrynek, hogy nyughasson.

- Az ünnepek után elviszlek hozzá. Most még nem tudlak, mert… szükség van néhány előintézkedésre – mondta titokzatoskodva a néni.

Harry összevonta a szemöldökét.

- Hogy-hogy? Hát nem itt van ezek közt? – mutatott körbe a sok tükörre.

- Neeem, Harry. Tudod, én tudós vagyok, és megpróbáltam segíteni rajta. Az a tükörvilág a Misztériumügyi Főosztályon van. És olyankor tudlak elvinni oda, ha előtte megszerveztük a Főnix Rendjével. Egy vagy két hét, Harry… Addig kérlek, csillapodj.