Mikor beléptek a kitárt ajtón, egy nagy terembe jutottak, amit oszlopok tartottak. A padló masszív kőlapokkal volt lefedve, melyek most koszosan, elhanyagoltan fogadták a belépőket – akárcsak a Minisztérium ápolatlan parkettája. A mennyezetet egy freskó díszítette, ami seprűn lovagló varázslókat és boszorkányokat ábrázolt, akik egy csapat madárral együtt repültek az égen, a felhők között. A freskó szereplői mozogtak, körbe-körbeszálltak a terjedelmes mennyezeten.

Harry jobb és bal oldalán az ajtó mellett fényesre csiszolt lovagi páncélok strázsáltak, akárcsak a Minisztériumi Titkárság emeletén, vagy a Roxfort folyosóin.

A bejárattal szemben, a terem túlsó végében kis, fél méter magas, forgóajtókkal ellátott paraván állt, ezen mehetett át az, aki megvette a jegyet a jobb oldalon húzódó jegypénztáraknál. A fülkékben most csak két álmos arcú boszorkány támasztotta a fejét, sőt az egyikük el is aludt és hangosan horkolt.

A teremben csak néhány ember ácsorgott egy-egy csomaggal a lábánál, s ha Harry szeme nem csalt, az egyik magas, kék hajú nőnél egy Feneketlen Zsák volt. Harryékkel együtt az utazásra várók összesen lehettek vagy tizenöten.

- Várjatok itt, ne menjetek sehová – utasította őket Muriel néni, majd elindult az ébren lévő jegypénztáros fülkéje felé.

Pár másodpercbe telt csak, míg váltott vele néhány szót, s úgy tűnt, felmutatta a minisztériumi igazolványát is. Vidáman tért vissza Harryékhez.

- Minden rendben van, már indulhatunk is – mondta és a forgóajtók felé mutatott. – Sikerült megbeszélnem, hogy elsők közt a mi zsupszkulcsunkat állítsák be.

Muriel néni elindult a paraván felé, közben Harry loholt utána.

- Muriel néni – szólította meg Harry a nőt. – Valamit nem értek.

- Mit nem értesz, Harry? – vonta fel a szemöldökét a néni.

- Miért kell egy ilyen állomás, ha a zsupszkulcsokat kiviszik a helyszínre? Amikor önhöz indultunk Ronékkal, Mr Weasleynek a Minisztériumban kellett leadnia rendelést egy zsupszkulcsra, amit aztán kiraktak a Hermelin-dombra.

Muriel néni udvariasan végig hallgatta Harry kérdését, majd mosolyogva válaszolt.

- Nos valóban Harry, a legtöbbször használt közlekedési mód a helyszínre szállított zsupszkulcs. A hagyományos zsupszkulcsok majdnem háztól-házig viszik az embert, bár bevett szabály, hogy a valódi céltól párszáz méterre rakják ki az embert – biztonsági okokból. Az Állomásról csak egy másik állomásra utazhatsz, másik országba – miközben beszélt, megérkeztek egy forgóajtóhoz, ami gond nélkül átengedte mindannyiukat. A paraván után egy széles, tíz méter hosszú folyosó várt rájuk.

- Ezek a kulcsok házakhoz nem visznek el – folytatta Muriel néni -, és ugyanakkor rendelhető zsupszkulcsokkal nem utazhatsz másik varázsló kormányzószerv által ellenőrzött területre. Vannak persze kivételes alkalmak, mint a Kviddics Világkupa, mikor nem lehet minden egyes utazót az állomásokra irányítani, mert túlzsúfoltság lenne. Ráadásul olyankor célszerű volt rögtön a döntő helyére küldeni az embereket, hogy ne okozzanak akkora káoszt.

Harry figyelmesen végighallgatta a nénit, de mikor átértek a folyosón, a néni befejezte a beszédet – bár Harry ebben utólag nem volt biztos, mert onnantól, hogy belépett a gigantikus csarnokba, semmit se hallott, amíg az elképedése agya minden sejtjét lefoglalta.

A legnagyobb épített térbe érkezett, amit valaha látott. Az üvegkupolás, acélszerkezetes épület nagyobb volt, mint a Roxfort nagyterme, a Minisztérium átriuma vagy a Gringotts főterme. A folyosó egy magas peronra vezetett, ahonnan lépcsősorokon lehetett lejutni magába a zsupszkulcs-indító csarnokba. Ez gyakorlatilag sima, az egész terem hosszában végigfutó, itt-ott hatszög alakúvá kiszélesedő járdákból állt. Aki megkapta a jegyét és a zsupszkulcs induló számát, azt pici táblák irányították le a megfelelő járdához, azon végigmenve pedig a helyes hatszöghöz, ahol meg kellett várni, míg megjelenik a zsupszkulcs. Minden pontos időrend szerint működött, amiről az utazók a magasban lebegő órákról tájékozódhattak.

A peronról még több ajtó nyílott, különböző helységekbe. Ahogy Harry barátai nyomában elhaladt mellettük, vetett egy pillantást mindegyik táblácskájára. Volt köztük seprűtároló, zsupszkulcs ellenőrző központ és transzportáló helység – itt állították be az utazásra a kulcsokat.

- Ez… ez fantasztikus! – hápogta Harry, s mikor Hermionéra pillantott, látta, hogy a lányt is lenyűgözi a látványt, bár a szemében nem volt teljes mértékű döbbenet – nyilván már látott képet az Állomásról valamelyik könyvében.

- Hű! – kiáltott fel a kislány, mikor beléptek a csarnokba, és azóta is ezt mondogatta, néha halkan, néha hangosabban.

- Na, gyertek utánam, tíz perc múlva működésbe lép a kulcsunk – sürgette őket Muriel néni, miután az egyik órára sandított.

Muriel néni már el is indult a 150-170 feliratú táblával jelzett soron. Harry volt a sereghajtó, de mikor a transzportáló helység mellett lépett el, az ajtó hirtelen kivágódott, s valami oldalba lökte Harryt. Úgy megijedt a kicsapódó ajtótól, hogy elesett, de ösztönösen előrántotta a pálcáját.

- Harry! – kiáltotta Ron és visszaszaladt barátjához, de Harry addigra már talpon volt.

- Megmondtam ezerszer, hogy ellenőrizd kétszer is azt az átkozott kulcsot, mielőtt útnak indítod! – kiabálta a szakállas férfi, aki óvatlanul kicsapta az ajtót. Mögötte lépkedett egy megszeppent arcú fiatalember, aki valószínűleg gyakornok lehetett és nem rég állt munkába, mert Harry emlékezett az arcára még korai Roxforti éveiből.

- A múltkor is Kenyába küldtünk egy vámpírt, aki Izlandra akart menni, és máris a nyakunkon volt a fél Minisztérium, mert hátrányos megkülönböztetéssel vádoltak! – folytatta a férfi, majd észrevette Harryt és a pálcát tartó kezére sandított. – Az meg mire kell magának?

- Semmire… - dünnyögte Harry és elrakta a pálcát.

- Legközelebb vigyázzon mielőtt kinyitja azt a nyavalyás ajtót! – dörrent rá Ron az Állomás alkalmazottjára. Ő nem volt olyan elnéző, mint Harry. – Fellökte a barátomat.

- Miről beszél? – vágott vissza a férfi morogva. Látszott rajta, hogy rossz napja van. – Vagy egy méterre van az ajtó a „fiatalúrtól” – Harrynek egyáltalán nem tetszett a hangsúly, ahogy a férfi beszélt vele. Egy pillanatra kedve lett volna megint előkapni a pálcáját, de aztán letett a dologról. Bosszúsan leporolta a nadrágját és Hermione után indult, aki Paulinával és Muriel nénivel érdeklődve figyelte az eseményeket, de nem avatkoztak közbe.

Jó száz métert mentek a járdán, mellettük hosszú korlát futott, ez választotta el őket a másik járdától. A csarnokban még közel tíz ember készült az utazásra. Mikor Harryék megérkeztek a 167-es indító helyhez, szépen körbeálltak a hatszög szeleteiben, egy oldal üresen maradt. Harry megfigyelte, amint tőlük két sorral jobbra egy kínai pár ebben a percben érint meg egy fényes aranygömböt. Pár pillanattal később pedig szőrén-szálán eltűntek. Harry remélte, hogy Peking helyett nem Rómában kötöttek ki, ahogy emiatt saját utazásuk miatt is aggódott kissé.

- Most már csak várnunk kell egy kicsit – magyarázta Muriel néni leginkább Paulinának, akinek fogalma sem volt, mire várnak így. – Még hét perc és megjelenik a gömbünk…

Harry a várakozás percei alatt még néhány dolgot észrevett a csarnokban, amik eddig elkerülték a figyelmét. Az egyik érdekes dolog a két legszélső járda helyén húzódó öreg vasúti sínek voltak. A sínek egyik végén arany gömbök várakoztak a levegőben lebegve, hogy a csarnok elején, a síneken guruló kocsikra lebegtetett nehéz faládák megérkezzenek. Mikor a gömbök hozzáértek a ládákhoz, nyomban eltűntek – ki tudja hová. A megüresedett kocsik a másik sínen tértek vissza a csarnok elejére.

A másik dolog a magas peron folytatása volt, mely végighaladt a csarnok mindkét oldalán, s falain kandallók sorakoztak egymás mellett, akárcsak a minisztériumi átriumban. Harrynek ekkor megint sürgős kérdeznivalója lett, de Hermione szemfülesebb volt – előbb észrevette, hát előbb megkérdezte.

- Muriel néni – kopogtatta meg Hermione a néni vállát. – miért nem jöhettünk ide a kandallón át? Tele van kandallóval a terem.

Muriel néni megcsóválta a fejét.

- Ezek le vannak zárva – jelentette ki a néni. - A múltkor történt valami probléma a transzportáló helységben, ahol a teljes hop-hálózat központja van. Benne volt a Reggeli Prófétában, nem olvastad?

- Öhm… elkerülhette a figyelmemet – felelte a lány.

Ekkor viszont olyasmi történt, ami senkinek nem kerülhette el a figyelmét, csak azét, aki teljesen süket volt: egy sziréna hangja hallatszott a csarnokban, s rögtön ezután egy nyugodt, tájékoztató jellegű női hang.

- Figyelem! Biztonsági közlemény: varázslókat kérünk a transzportáló terembe. Harmadfokú biztonsági riadó… Figyelem! Biztonsági…

A hang még kétszer elismételte a szöveget, aztán elcsendesedett.

- Mi történhetett? – nézett körbe Harry, és látta, hogy a peronon három varázsló rohan kivont pálcával a kérdéses ajtó felé, ami oldalba találta Harryt.

- Hah! Biztos megint elszúrtak valamit – legyintett Ron nemtörődöm mosollyal az arcán. – Kész bolondokháza van itt, mióta…

Ron nem tudta befejezni a mondatot, mert a következő hang, ami betöltötte a csarnokot, mindenkibe belefojtotta a szót. Sistergő, sziszegő hang hallatszott, ahogy a lezárt kandallók újra működésbe léptek, s azonnal zöld lángokat okádtak magukból a kéményük felé.

- Nem arról volt szó, hogy ezek nem működnek? – vonta össze a szemöldökét Hermione.

- Ez lehetett a biztonsági probléma – vélte Ron, s Harry úgy fél percig igazat is adott barátjának.

Ekkor azonban a működésbe lépett kandallók lángja újra a magasba csapott és száz kandallóból száz állig felfegyverzett, menetelő lovagi páncél lépett ki.

- MI A FENE?! – bődült el Harry, majd ijedtében hátraugrott, mikor megjelent előtte az arany gömb – a zsupszkulcs.

- Gyorsan! – sürgette őket Muriel néni. – Fogjátok meg!

- Mi történik? – sipította ijedten Paulina.

- Mit akarnak ezek?

- Mi folyik itt?

A csarnokban mindenki megijedt, vagy értetlenül nézte az eseményeket. Nem fogták fel hirtelen, hogy mit jelent egy seregnyire való páncélkatona – hiszen ilyen sereget még soha senki nem látott több száz éve.

A menetelő páncélok döngő léptekkel masíroztak, zavarbaejtően mély huppanással leugrottak a peronról, s megindultak Harryék felé. A bal oldali kandalló sorhoz ők öten álltak a legközelebb, s dermedten nézték, ahogy a páncélosok most előhúzzák hosszú kardjukat és a válluk fölé emelve haladnak tovább.

- Úristen! Mit akarnak csinálni? – Hermione sem tudott tovább hideg fejjel gondolkodni, lassan úrrá lett rajta a félelem, ahogy mindenkin. Voltak, akik megpróbáltak elfutni, de a peronon tovább menetelő katonák a kijáratokat zárták el elsőnek. A többi pedig haladt feléjük rendületlenül.

Ennek már a fele sem volt tréfa. Harry az órára nézett, s megállapította, hogy még egy perc, mire indul a zsupszkulcs. Nem fognak időben elmenekülni.

- Harry! Mit művelsz? – kiáltotta Muriel néni, mikor látta, hogy a fiú elengedi a zsupszkulcsot és elhúzza pálcáját.

Ron ugyanígy tett.

- Maradjatok! – parancsolta Harry szigorúan. – Ne engedjétek el a kulcsot!

Harry és Ron a páncélosok felé siettek, akik már csak húsz méterre voltak a zsupszkulcs-indító helytől.

- Immobilus! – mondta ki Harry magában a varázsigét, s pálcája vége kékesen felizzott. A páncél, amit megcélzott, az átok hatására enyhén megingott, majd mintha mi sem történt volna, menetelt tovább.

- Mi…? – nyögte Harry és megismételte a bűbájt, ezúttal hangosan. Az eredmény ugyanaz lett.

Közben Ron is próbálkozott szinte mindennel, ami a tarsolyában volt: gumiláb rontással, lábbilincselő átokkal, hátráltató ártással, de semmire sem ment. Végső elkeseredettségében, mikor az egyik katona már csak pár méterre volt tőle, Ron meglendítette a pálcáját és elkiáltotta magát:

- Peponium caput!

A páncél sisakja csodák csodájára halloweeni sütőtök-lámpássá változott. Ron öröme nem tartott soká. A páncél ugyan megállt egy pillanatra, megzavarodva a furcsa helyzettől, de aztán újra felemelte a kardját és ment tovább.

- Jaj ne! – kiáltotta Hermione, mikor a páncélosok már rémisztően közel voltak. Paulina is sikított torka szakadtából és Muriel néni szemében is ideges félelem tükröződött, mint mikor a miniszter fenyegetőzött Harry letartóztatásával.

- Wingardium Leviosa! – suhintott Harry a pálcájával, s az egyik páncélos kezéből kiröppent a kard.

Harry kaszált egyet jobbra, majd balra a varázspálcával, s a lebegő kard ugyanígy tett. Út közben leszelte a lefegyverezett páncél feltartott karját, amivel a pallosáért akart nyúlni, s még lefejezett két másik lovagi ruhát is. A legurult sisakokban nem volt semmi, üresen tátongtak. Nyoma sem volt vérnek, vagy csonkolt testrésznek. A lefejezett páncélok össze-vissza tántorogtak, végül egymásnak mentek és elestek.

Ron is alkalmazta Harry ötletét: repesztő átokkal sújtotta a tökfejű páncélt, mire a halloweeni lámpás szétfröccsent. A páncél megingott, majd nekidőlt egy társának és a földre rántotta.

Ez azonban nem segített Harryéken, akik visszahátráltak a zsupszkulcshoz. Tíz páncél lassan körbevette őket, a többi rendületlenül haladt tovább, a többi rémült utazó felé, akik szintén próbálkoztak mindenféle átokkal, de azok lepattantak a páncélokról. Harry volt, aki a legnagyobb sikereket elérte a kard elcsenésével, de semmire se jutott vele.

Már csak három méter…

A páncélok döngve tették meg utolsó lépéseiket.

- Ne! Csináljatok valamit! – sírta Paulina.

Két méter…

A vállhoz tartott kardok a magasba emelkedtek, a páncélok feje fölé.

- Muriel néni! – kiáltotta Hermione és magához szorította Paulinát.

Egy méter…

A páncélok megálltak. Magasba emelt kardjaik nem sújtottak le. Fenyegetően megmerevedtek, mint egy szobor, sakkban tartva az embereket.

- Huh… - Ron látványosan sóhajtott egyet, pálcája ernyedten csüngött az oldalánál.

Harry barátjára nézett és intett a fejével. Ron megértette és hátranyújtották kezüket Hermione és Muriel néni között, ujjukkal megérintették a zsupszkulcsot.

- Mindjárt, mindjárt… - suttogta Muriel néni. – Hét másodperc… hat… öt… négy… három… kettő… egy.

A zsupszkulcs azonban nem indult sehova. Elmaradt a hirtelen rántás a köldöknél, a száguldó kavargás félreismerhetetlen érzése. Nem mentek sehová, a páncélok pedig körbezárták őket feltartott kardjaikkal.

- Mi történt?

- Hogy lehet ez?

- Ne!

Kiáltották többen is, akik hasonló helyzetben voltak, mint Harryék. Paulina megállás nélkül sírt, Hermione és Muriel néni is ijedten pislogott, Ron és Harry idegesen ziháltak.

Harrynek élte leghosszabb öt percét kellett végig várnia, mire bármiféle magyarázatot kaphatott a történtekre. Várakozása akkor ért véget, mikor a tájékoztató hangszóró újra megszólalt – ám most nem a szokásos nyugodt, női hang szólt belőle, hanem egy magas, vékony férfihang.

- Hölgyeim és uraim, kedves boszorkányok és varázslók! – kezdett bele a hang, s Harry nyomban rájött, hogy ez nem egyszerű tájékoztatás lesz.

- Kérem, nyugodjanak meg – folytatta a férfi, akinek nagyon ismerős volt a hangja Harrynek. – Amint látják, a katonáim nem bántják önöket, soha nem is állt szándékukban. Pár percen belül kikísérjük önöket az Állomás területéről, remélem, megértik, hogy a tervezett utazásaikról sajnos le kell, hogy mondjanak egy időre.

A Varázsközlekedési Állomás ettől a perctől a Gringotts Bank tulajdonát képezi, és annak hivatala tartja ellenőrzés alatt. Mindez a Brit Mágiaügyi Minisztérium igazságtalan és erőszakos politikája miatti megtorlásnak minősíthető. A mai naptól fogva Nagy Britannia mágikus közlekedése sosem látott csorbát fog szenvedni mindaddig, amíg a Minisztérium nem vizsgálja felül az elmúlt három évben hozott koboldellenes törvényeit. Amennyiben a Minisztérium nem tárgyal velünk, jelen intézkedés hivatalos hadüzenetnek minősül, és további intézkedéseket von maga után.

A csarnokba dühös sugdolózás és felháborodott kiabálás hallatszott; Harryék egyelőre szóhoz se jutottak a megrökönyödéstől. Ahogy végignézett barátai arcán, Harry a legkülönbözőbb érzelmeket látta kiülni rájuk. Hermione kissé lenyugodott annak hallatára, hogy nem fog bántódásuk esni, így most már tudott gondolkodni – ez látszott is rajta, mert úgy forgatta körbe a fejét a teremben, mint aki máris egy problémán töri az agyát. Ront elfutotta a pulykaméreg, füle enyhén vörös színt öltött, kezei ökölbe szorultak, de olyan erősen, hogy félő volt, összetöri a pálcáját. Paulina továbbra is szipogott és megszeppent pillantásokat vetett a fenyegető, kővé dermedt harcosokra. Muriel néni kissé zavartnak tűnt, de ijedtsége elszállt. Már elengedte a használhatatlan aranygömböt, és most Paulinát fogta kézen, majd halkan megszólalt, amivel sikerült figyelmet nyernie.

- Jól van, akkor most… most menjünk, jó? – pillantott körbe a társaságon. – Azt mondták, elengednek minket… Ron, azt tedd el, most úgyse tehetsz semmit! – utasította a néni, mikor unokaöccse varázspálcájára tévedt a szeme. – Harry, te is! Ne mutassunk ellenállást. Gyertek utánam.

Lassan lépett egyet a legközelebbi páncél felé, és mikor az meg se moccant, kissé bátrabban előrelépett. A páncél hirtelen cselekedett, amitől Muriel néni és a kis Paulina is felsikkantott, de félelmük alaptalan volt. A páncél leeresztette a kardját, s ezzel együtt szép, dinamikus mozdulattal hátra lépett. Pallosa most lábánál nyugodott.

Muriel néni megindult a páncélos harcosok közt a legközelebbi lépcső irányába, s amilyen gyorsan csak tudtak, a kijárat felé igyekeztek. Így tett a többi ember is, csak egy bolond mágus volt, aki még mindig szórta átkait a katonákra. Azok végül megelégelték a bosszantást, és egyikük fejbe kólintotta a varázslót a pallosa lapjával. Nem eshetett komolyabb baja, de kábán eldőlt, mint egy zsák.

Mikor Harry felért a lépcsőn a peronra, elnézett a száz katona feje fölött. A csarnokban minden úgy működött, mint a karikacsapás. A lovagi páncélok egy pillanat alatt elfoglalták az Állomást, s Harry néhány színes ruhába öltözött koboldot pillantott meg, akik a kandallók felé igyekeztek. Nem a Gringottsban látott vénségesen vén koboldok voltak, hanem fiatalok – bár Harry nem volt képes megállapítani a korukat, mert nem tudta meddig él egy kobold -, és voltak köztük fiúk, lányok egyaránt.  Legtöbbjük vörös vagy zöld zakószerű, nagy gombokkal ellátott kabátot, barna vagy fekete nadrágot és csúcsos orrú csizmát viselt. Barna, vörös hajuk hosszú fonatokban lógott vállukra, és mindegyiküknél kis bőrtáska volt.

Volt köztük azonban egy, aki máshogyan öltözött. A transzportáló helység ajtaján lépett ki épp, mikor Harry levette a szemét a fiatal koboldokról. Harry egy pillanatra megdermedt a felismeréstől, s keze ökölbe szorult: a fekete csuklyás kobold volt, aki meggyilkolta Cornelius Caramelt. A kobold rögtön elmosolyodott, mikor meglátta Harryt, aki félelmét félretéve megindult felé.

- Harry! Gyere már, nem maradhatunk itt! – szólt idegesen Hermione, mikor látta, hogy Harry lemarad.

- Menjetek csak, majd én is jövök – hárította el Harry a további sürgetést.

- Biztos? – kérdezte tétován Ron és a mosolygó koboldra nézett.

- Persze, nem lesz baj…

Harry most végre jobban szemügyre vehette a merénylőt. Valamivel idősebb volt, mint a jelen lévő többi kobold, de barna haja még nem kezdett őszülni. Kis kecskeszakállat viselt, orra és füle hegyes volt, de ettől eltekintve embernek nézett ki. Magasságában alighogy lekörözte Paulinát, és valószínű, hogy ezzel el is érte végleges méretét. Sötétbarna zakó és nadrág volt rajta, ugyanolyan szabású, mint a fiatalokon, efölött fekete útiköpenyt viselt, lábán pedig ugyancsak fekete, felfelé kunkorodó orrú csizmát. Nagyon előkelő koboldnak látszott.

- Nem gondoltam, hogy te is épp itt leszel, Kiválasztott – mondta üdvözlés helyett a kobold.

- Ahogy én sem gondoltam, hogy te itt leszel – felelte Harry.

Egy hosszú pillanatig egymást nézték, s Harry eltűnődött rajta, vajon a koboldok is tudnak-e legilimentálni.

- Te tudod, ki vagyok, nekem viszont fogalmam sincs róla, hogy te ki vagy – mutatott rá Harry, s a kobold nyomban válaszolt is.

- A nevem Ampók. A Gringotts segédhivatalnoka vagyok… voltam – javította ki magát egy pillanattal később. Harrynek ismerősen csengett a név, de nem tudta, honnan.

Ampók folytatta:

- Most fontosabb feladatom van. A Bank vezetői megbíztak az új rendszer kidolgozásával, az érdekeink érvényesítésével, és…

- Gyilkossággal? – vágott közbe dühösen Harry.

A kobold felvonta a szemöldökét, és most nem mosolygott. Csendesen válaszolt:

- Mondtam, hogy ne sajnáld Cornelius Caramelt. Gyilkos volt, aki nem érdemelt jobbat…

Ampók meglepetésére Harry elnevette magát.

- Gyilkos? Csak azt ne mondd, hogy bevettétek, amit Caramelről írtak a Hírverőben! Koboldok kenyérbesütése, vízbefojtása, na neeem… ezt nem hiszem el. Caramel egy gyáva öregember volt, kizárt, hogy ilyennel próbálkozott volna…

A kobold zsebre dugta a kezét és türelmesen megvárta, amíg Harry befejezi a mondandóját.

- Amit a Hírverőben írtak, valóban túlzás volt, de mint a legtöbb pletykának, ennek is volt valóságalapja. Caramel rengeteg olyan intézkedést hozott, ami koboldéleteket követelt.

Harry már nem nevetett, figyelte Ampók szavait.

- Koboldölőnek nevezted, mikor legutóbb beszéltünk…

- Igen, mi neveztük el így egymás közt. Két éve a Minisztérium megbízásából végeztünk fúrásokat London utcái alatt – magyarázta Ampók. - A miniszter új építményekkel akarta bővíteni a mágusok hivatalait, mert a felszínen már nem volt több biztonságosan ellenőrizhető hely.

A szakembereink mondták, hogy az alagút, amit a belváros hosszában akarnak kibányászni, bármikor beomolhat, mert laza talajba futottunk, de a minisztérium nem hallgatott ránk. Becsapták a bányászainkat, akik a gépeket kezelték – olyan szerződést írattak alá velük, ami kötelezte őket a munka teljes elvégzésére, bármilyen körülmények közt. A mágusoknak nem fűlött hozzá a foga, hogy a földet túrják.

- A barlang meg beomlott, igaz? – kérdezte Harry, s közben bólogatott.

- Pontosan – sziszegte Ampók. – És a Minisztérium semmiféle módon nem fejezte ki a sajnálatát, sőt, fizetni sem voltak hajlandók, mert nem végeztük el a munkát. És ez csak az egyik volt az igazságtalanságai közül. Caramel undorodott a varázslényektől, az óriásoktól, a sellőktől, a kentauroktól, de legjobban tőlünk. Az aranyunk kellett neki. Minket nevezett kapzsinak, zsugorinak, mert felhalmozzuk az aranyat. Csakhogy mi nem más aranyát vettük el, s ha mégis, akkor jogosan!

- És most mit fogtok tenni? Bosszút álltok minden máguson a halott társaitok miatt?

- Nem – rázta a fejét Ampók. – Megmondtam, Kiválasztott, nekem nem minden varázsló az ellenségem. Ez nem bosszú! A Minisztérium tett valamit, ami helytelen, mi pedig tisztességes bánásmódot követelünk magunknak a jövőben. A Minisztérium tette meg az első lépést a háború felé, nem mi. Ők ontották az első vért!

Harry bólogatott, közben tekintete a fiatal koboldokra tévedt, akik most a kandallók előtt álltak és a fojtogató kék porból szórtak a zöld tűzbe. A lángok elhalványultak és kékre színeződtek. Harry összeráncolt homlokkal fordult vissza Ampókhoz.

- Mire jó ez az egész? – kérdezte Harry a tevékenykedő koboldokra pillantva.

- Ó, nem mondtam még? – Ampók gonoszul vigyorogva nézett Harry szemébe. – Megbénítjuk a hop-hálózatot. Többé nem tudjátok használni a kandallóitokat, csak arra, amire egy tisztességes tűzhely való.

Harry felnézett és gondterhelten sóhajtott egyet.

- Ebből komoly háború lesz – mondta Harry, és igyekezett nem fenyegető hangot megütni. – Srimgeour nem fogja annyiban hagyni.

- Tudjuk. De van még néhány trükk a tarsolyunkban.

- Azt látom – jegyezte meg Harry. – Hogyan csináltátok?

Ampók ravaszul kuncogott, és közben elindult a kijárat felé. Harry követte, közben beszélgettek.

- Nos, a te segítségeddel, igazából.

- Mi?

Ampók megint nevetgélt, láthatóan élvezte a pillanatot, mikor beavathat egy varázslót, hogyan is járt túl az eszükön.

- Tudod, Kiválasztott, mikor kiterveltem ezt a támadást, először is kellett keresnem egy alkalmas házat, ahonnan ide tudunk jönni a kandallón át. Mi koboldok ugyanis nem használhatjuk a varázslók kandallóit. Elvileg nincs is rá szükségünk, de egyáltalán – a mi tűzhelyeink nincsenek rákötve a hop-hálózatra. Kellett egy mód, hogy a sereget ide hozzuk. És ehhez találtam a nyáron egy remek elhagyatott házat, amiről nem sokkal később kiderült, hogy a tiéd, Kiválasztott…

- Az én házamat használtátok, hogy idehozzátok a sereget? – hüledezett Harry.

- Pontosan – bólogatott Ampók. - Megvolt a tűzhely, a hop-hálózatra kötve, nekünk csak ki kellett tágítanunk egy kis mágiával, hogy mind a száz ferrum beférjen.

Harry hitetlenkedve csóválta a fejét, így hallgatta a kobold szavait.

- Azt hittem a ház elhagyatott, ezért ott hagytam egy páncélt teljes nyugalommal. Később, mikor megtudtam, hogy hívatlan vendégek érkeztek, el kellett tüntetnem a nyomokat. Éjszaka betörtem a házba és a páncélt a Minisztériumba vittem, hogy kicseréljem rá a Titkárság előtt álló ócska díszeket.

- Szóval őket is sakkban tartod?

- Igen, minden fontos intézményeteket. Szépen sorra kerül majd a Minisztérium, a Szent Mungo, az Azkaban. Mindent mi fogunk irányítani addig, amíg megbízható vezetőséget nem állítotok fel. Nem fogjuk bántani őket – megölni semmiképp sem. Caramel más volt… személyes indítékaim voltak… ezt… ezt majd máskor, ha ráérünk beszélgetni, varázsló.

De nézd a jó oldalát ennek, Kiválasztott! – ragyogott fel a kobold arca. – A ferrumok ügyelnek a halálfalókra is.

- Szóval segítetek nekünk? – kérdezett rá Harry arra, ami a legjobban foglalkoztatta. Ez a remény vette rá, hogy odamenjen Ampókhoz, ahhoz a koboldhoz, akivel alig egy hónapja vívott kilátástalan küzdelmet egy fullasztó porfelhőben.

- Nekünk egy működőképes varázsvilág kell, és amit a halálfalók akarnak, az minden, csak nem működőképes – válaszolta egyszerűen a kobold, de Harry ezt várta.

Közben kiértek az előcsarnokba, ahol Harry észrevette, hogy az ajtónál álló két páncélkatona is mozgékonyabb lett. Kivont karddal álltak az ajtónál és figyelték a kilépőket. Ron, Hermione, Muriel néni és a kis Paulina már az El téren várakoztak Harryre.

- És hogyan jöttetek át ezeken a kandallókon? Le voltak zárva…

- Ó, tényleg, majd el felejtettem! – mondta a kobold és benyúlt kabátja zsebébe. – Ehhez is te nyújtottál segítséget, mikor legutóbb a házadban jártam, Kiválasztott. Megláttam ezt a remek ruhadarabot, és egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek, úgyhogy… - bűnbánó arccal Harry felé nyújtotta a láthatatlanná tévő köpenyt, mely ezüstösen csillogott a reggeli ködös fényben -… kölcsönvettem.

- Te löktél föl, mikor kivágódott a transzportáló helység ajtaja, igaz? Ott voltál, láthatatlanul. Akkor nyitottad meg a kandallókat.

Ampók bólogatott. Megérkeztek az üvegajtóhoz, ahol a kobold megállt az egyik páncél mellett és megveregette annak fényes pajzsát.

- Nos, köszönök minden segítséget, Kiválasztott. Apropó segítség! – kapott észbe a kobold. – Elgondolkoztál azon, amit mondtam? Hogy kölcsönösen hasznára lehetünk egymásnak?

- Nem igazán – hazudta Harry és szúrós szemeket meresztett Ampókra. – Tudod, nehezen tudok elgondolkodni bármin is, ha a padlóba verik a fejemet.

Ampók megint nevetett.

- Sajnálom, hogy olyan durva voltam, varázsló. De te voltál olyan izgága! De ha kell, hát elmondom mégegyszer – arca hirtelen nagyon elkomolyodott, nyoma sem volt rajta viccelődésnek. – Itt egy új rend épül. Ez a kezdete valószínűleg egy kimerítő háborúnak, de mi igyekszünk kevés vért kiontani. Mondom Kiválasztott, nem megtorlást akarunk, hanem egy olyan Minisztérium alapjait lefektetni, ami nem azt nézi örökösen, hol tud ártani és keresztbetenni. Gondolom te is megtapasztaltad már a vezetőitek árnyoldalát…

Harry nem bólogatott, de figyelmesen hallgatta Ampókot.

- Hogy mihez kezdtek a Haláltalannal, az a ti dolgotok, pontosabban a te dolgod. Mindenkinek meg lesz a feladata ebben a háborúban, és ezek közt te csak az egyik kulcsszereplő vagy.

Mivel jelenleg mindketten szövetséges nélkül vagyunk, azt ajánlom, fontold meg, milyen világnak örülnél jobban: annak, amit én ajánlok, vagy annak, amit a Haláltalan.

Harry mélyen Ampók szemébe nézett, és érezte, hogy a kobold igazat mond. Lassan bólintott.

- Megfontolom – mondta a koboldnak, azzal kilépett az ajtón. Barátai a hidegben dideregve, aggódó szemekkel nézték.

- Ja, és Kiválasztott! – szólt utána Ampók. – Sok sikert a továbbiakban!