|
Caramelnek szeretettel(1.rész)
2007.02.01. 16:23
Tizenharmadik fejezet
Caramelnek szeretettel
- Ti tényleg varázslók vagytok? Komolyan? De… de Mrs Fillis azt mondta, hogy nincsenek varázslók és boszorkányok, csak a mesékben…
Harry, Ron, Hermione és a kis Paulina a Black-ház konyhájában ültek, és a három jó barát már vagy fél órája magyarázta a kislánynak, hogy kik ők, és miért hozták magukkal. A kislány azonban hajlamos volt rá, hogy ezeregyedszerre is megkérdezze ugyanazt, amit Harry és Ron kezdett unni, Hermione azonban birkatürelemmel válaszolgatott Paulinának.
- A szörnyekre is ezt mondta Mrs Fillis? – kérdezett vissza mosolyogva Hermione. – Tudod, Paulina, ha szörnyek vannak, akkor olyanok is vannak, akik harcolnak ellenük.
- És eddig miért nem jöttetek? Azok a szörnyek már nagyon régóta itt vannak, de eddig egy varázsló sem jött, aki segített volna…
- Ez azért lehet, mert a varázslók sem tudnak mindenről. Sajnos nem tudtuk eddig mi sem, hogy az árvaházba is bejárnak.
Paulina az egyik széken térdelt, így érte csak fel a magas asztalt, ahol legújabb kedvenc édessége, egy csokibéka ugrándozott. Paulina nem volt hajlandó megenni a békát, de nagyokat kacagott az elvarázsolt finomságon.
- És… és én is varázsló vagyok? – meresztett nagy szemeket Paulina Hermionéra.
- Boszorkány, kicsim. Boszorkány vagy. És ezen túl olyan emberek közt lehetsz, akik olyanok, mint te. Mi hiszünk neked, és segítünk majd mindenben.
Paulina nem szólt semmit, csak mosolygott, de a mosolyában benne volt minden. Harry az órájára nézett, és Hermione ugyanígy tett.
- Te jó ég, már kilenc óra! Ideje aludni, Paulina. Holnap új nap vár ránk, sok mindent kell elintéznünk. Na gyere…
Hermione Paulinához ment és kézen fogta a kislányt. A lépcsőtől köszöntek el Harrytől és Rontól, akik az asztalnál maradtak – nem véletlenül.
Mihelyt Hermione felkísérte a kislányt, Ron elővette a Feneketlen Zsákból az elhozott dossziékat.
- Itt van minden? – kérdezte Harry, de Ron csak egy szemrehányó pillantással válaszolt.
– Bocs… - tette hozzá Harry, majd elvette a Rose Montgomeryről szóló papírokat.
Rögtön a harmadik oldalt vette kézbe, ami a lány eltűnésével kapcsolatos feljegyzéseket tartalmazta. Még egyszer elolvasta a rendőrségi jelentés másolatát, de semmi új dolgot nem vett észre. Nem csoda, hogy a rendőrök se mentek semmire a nyomozással. Ha az ember emlékeit törlik, csak egy módszer van rá, hogy visszahozzák azokat: a Cruciatus-átok. Az pedig nem tartozik a Scotland Yard szokásos bűnüldöző módszerei közé – de még az Auror Parancsnokságnak sem.
- Hűha! – szólt hirtelen Ron, aki a dokumentum többi oldalát olvasta. – Harry, ezt nézd meg!
Ron a lány tanulmányi lapjának legutolsó bejegyzésére mutatott. Ott az ötödik osztályig szerepeltek érdemjegyek, két év kihagyással, Majd az után a hatodik osztály feliratnál egy sablonszöveg szerepelt: „A diák 1947 szeptemberétől a Roxfort magániskolában folytatja tanulmányait.”
- Mi?! – döbbent meg Harry. – Hogy lehet ez? Nem a mágusok közt volt a papírja. A muglik közt szerepelt!
Ron tanácstalanul csóválta a fejét.
- Gondolod, hogy lehet egy mugli iskola is ezen a néven?
- Á, nem hiszem… Az elég furcsa lenne.
Harry még egyszer átfutotta az adatokat, mintha valami rejtett utalás után keresgélne.
- Ezek szerint boszorkány volt és valami keveredés lehetett a papírjai közt… talán épp az emberrablás miatt. Nézd csak: ’47-ben, tizenkét évesen volt elsőéves.
Harry letette a lapot és az ujjai közt forgatgatta a horcrux-nyakláncot. Hátradőlt, majd hintázni kezdett a székkel és közben hangosan gondolkozott.
- Így sehova se jutunk… az árvaházban semmi sem volt, ami a serleg nyomára vezetne. Szerepelt az az eset, amikor bántotta a két gyereket, de semmi más…
A nyakláncon megcsillant a gyertya fénye, Harry és Ron szemében tükröződött, mint egy kis mécses lángja.
- De… de a horcrux… - folytatta Harry. – Ron, ez egy sértetlen horcrux. Ez pedig azt jelenti, hogy a tulajdonosa még életben van!
Ron a homlokát ráncolta, majd Harryhez fordult.
- Nem úgy van, hogy csak a hét horcrux ad halhatatlanságot?
- Örök életet csak hét horcrux ad – legalábbis Voldemort szerint. De amíg nem halna meg öregségben, addig egy horcrux is életben tartja. Voldemortnak sem volt meg mind a hét, mikor elporladt a teste! És Rose még simán élhet! Most lenne… ööö… hetvenkét éves.
Harry előredőlt a székben és Ron szemébe nézett.
- Meg kell találnunk! Ő az egyetlen nyom, ami a horcruxhoz vezethet! Voldemort két évig tartotta magánál és ez alatt a két év alatt készült el a serleg és a medál is. Ő a kulcs, ő kell nekünk. Dumbledore is biztos kereste volna… csak…
Ron bólogatott és körmével az asztal sarkát piszkálta. Harry húzott egyet a vajsörös üvegből, majd megint hintázni kezdett a székkel.
- Vigyázz, mert kitöröd a nyakad! – szólt oda Ron.
- Azt csak Voldemort törheti ki – vigyorgott gonoszan Harry.
Ron megborzongott.
- El kéne mennünk a Minisztériumba… - vetette fel az ötletet a fiú. – Apa mesélte, hogy a Varázsbűn-üldözési Főosztályon van egy Nyilvántartó Részleg, ahol az összes varázsló és boszorkány adatai megtalálhatók. Körül kéne ott néznünk.
- Igen, ez jó ötlet – felelte Harry. – Holnap Hermione elviszi a kislányt a Prewett-házba, Mordon elkészíti a vonalat, szerdán pedig ellátogathatunk a Minisztériumba. De csak óvatosan… Nem akarom, hogy Srimgeour megtudja, hogy ott vagyunk.
- Szólni kéne a Rendnek is.
Harry beleegyezően bólintott és elindult keresgélni az egyik Zsákban a hopp-levelek után, amiket McGalagonytól kaptak vasárnap délután.
- Remek, végre kipróbálhatjuk ezeket az izéket! – csapta össze a tenyerét Ron.
- Mi olyan remek a levélírásban? – vonta fel a szemöldökét Harry, majd leült az asztalhoz és kicsomagolt egy borítékot.
Abból egy zöldes csillogó színben játszó pergamenlap került elő. Harry pennát és tintát varázsolt elő, majd kezdte összeszedni a gondolatait.
- Az olyan remek benne, hogy ez teljesen új! Elképesztően gyors lesz ettől a levélküldés, forradalmasítja a varázsló postákat, meg minden…
Harry egy pillanatra elfelejtette, mit is akart írni, mert egy új gondolat ötlött a fejébe.
- Akkor ennek a bagolytenyésztők nem nagyon fognak örülni… - jegyezte meg halkan.
Ron láthatóan zavarba jött és kissé halványodott arcán az izgatott mosoly.
- Öhm… hát igen… De ez a fejlődés, nem igaz? Áldozatokat kell hozni… Régen is ez volt, amikor feltalálták a zsupszkulcsokat, és a hagyományos közlekedési eszközök piaca lecsökkent. Tudod, a repülő szekerek, repülő vitorlások, ezekkel utaztak a világban…
- Ühüm.
Harry körmölni kezdett, közben Ron tovább magyarázott a varázslók utazásairól, a baglyokról és levelekről.
Mikor Harry végzett a levélírással, még egyszer átolvasta.
Mrs Weasley!
Hamarosan viszont látjuk egymást, Hermione egy vendéggel holnap érkezik a Prewett-házba, és nem sokkal utána Ron és én is jövünk. Kérem, tudassa Lupinnal, Mr Mordonnal, Tonksszal, és Mr Weasleyvel, hogy pár napon belül mindannyian legyenek a főhadiszálláson.
És, ha Mr Mordon elérhető lesz holnap, kérem, mondja meg neki, hogy jöjjön át a Black-házba valamikor délelőtt.
Köszönettel:
Harry
Elégedett volt az eredménnyel, eltüntette az írószerszámot, majd óvatosan becsúsztatta a levelet a borítékba és a pálcájával lezárta.
- Akkor hogy is kell most csinálni? – tette fel a kérdést inkább magának, de Ron rögtön válaszolt rá:
- Gyújts tüzet a pálcáddal… De előbb írd rá a nevet a borítékra!! – tette hozzá gyorsan, mikor észrevette, hogy Harry elfelejtette a címzést.
- Ja, persze…
Ez után Harry tüzet varázsolt, kimondta a címet (Prewett-ház!), s mikor a boríték a lángokhoz ért, egy pillanat alatt zölden fellobbant és eltűnt – még hamu sem maradt utána.
- Hmmm… remélem sikerült – dünnyögte Ron, Harry pedig újra meglendítette a pálcáját.
- Archisellium!
PUFF! A varázsige hatására egy elegáns, vörös-zöld csíkozású, párnázott karosszék jelenet meg az asztal mellett. Harry nagyot ásított, majd a tétován ácsorgó Ronhoz fordult.
- Menj csak fel aludni. Én majd itt lent leszek…
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – aggodalmaskodott Ron.
- Persze – legyintett Harry. – Menj csak…
- Hát jó… Jó éjt!
Ron felment a lépcsőn, de Harry nem hallotta, hogy becsukta volna maga után az ajtaját – nyitva hagyta, hogy hallja, ha valami történik. Harry kényelmesen hátradőlt a karosszékben és feltette a lábát egy ládára, pálcáját a kezében tartva összefonta maga körül a karjait, és behunyta a szemét.
Sokáig nem jött álom a szemére, agya egyfolytában a történteken járt, Rose Montgomeryn, a legújabb horcruxon, és a dementor támadásán. Felidézte magában a férfi hangját, aki gúnyosan kiabált valamit. Jó időbe telt, mire rájött, hogy ki az a férfi és kihez beszél. Sirius volt az, és ez volt az utolsó mondta, mely elhangzott a szájából. A Halál Termében történt azon a borzalmas estén, és Harry már két éve nem hallotta a hangját. Sirius utolsó szavait az unokatestvéréhez, Bellatrix Lestrange-hez intézte…
Lestrange…
Harry szinte vágyott rá, hogy összefusson a nővel, és bosszút állhasson. Mindenért bosszút fog állni… Neville szüleiért, Siriusért, mindenkiért, még a páncélért is. Keservesen megbánja majd…
Harry álmában visszatért az árvaházba, aminek torz, sötét folyosóin kereste reménytelenül a kiutat. Paulina jelent meg előtte, és azt mondta Harrynek, hogy jöjjön gyorsan, mert Hermionénak a torkán akadt a csokibéka és a lány csak brekegni tud. Harry a kislány után sietett, aki Umbridge-hez vezette. A roxforti főinspektor hangosan brekegett, és egy halom levágott koboldfej tetején ült. – Hazudni bűn, Harry! A koboldok mindig csak hazudnak… – brekegte Umbridge Hermione hangján. A következő pillanatban egy ódon lovagi páncél csoszogott Harry felé, komótosan felemelt egy hatalmas pallost, és lesújtott vele Harry fejére…
Harry ebben a pillanatban felriadt. Félig lecsúszott a fotelből, inkább feküdt benne, mint ült, és a dereka sajgott a kényelmetlen testhelyzettől. Erőlködve ülő helyzetbe nyomta magát, majd felállt, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Ekkor vette észre a zöld fényességet.
- Mi a…?
Előre szegezte a pálcáját, melyet alvás közben végig a kezében szorongatott – már kialakultak benne az ösztönök, hogy a varázspálcát sosem szabad elereszteni.
A fények az asztal túloldaláról jöttek, s a szemeit dörzsölgető Harrynek eltartott egy darabig, mire rájött, hogy a kandallóban lobogó tűz ég zöldesen. A tűzhely elé lépve a lángok közt sötét körvonalú termet látott, melynek parkettája látszódott a legélesebben. Ebben a pillanatban felcsaptak a lángok, és füstölögve egy boríték találta mellkason Harryt.
Letörölte arcáról a verítéket, majd bontogatni kezdte a borítékot.
Potter!
Megkaptam az üzenetet, minden rendben. Holnap reggel kilenckor érkezem hopp-porral. Addig is LANKADATLAN ÉBERSÉG!
Üdv:
Alastor
u.i.: Kíváncsi vagyok, kit szedtetek össze már megint.
Harry mosolyogva zsebre gyűrte a borítékot, majd ránézett az órájára. Hajnali hármat mutatott. Úgy döntött, most már nem érdemes visszaaludnia, jobb, ha ébren várja meg, amíg a többiek felébrednek. Ron hangos horkolása hallatszott fentről.
Az asztalhoz lépett, ahol öntött magának egy csésze teát a sebtében elővarázsolt kannából, majd lehuppant az egyik székre. Holnap végre biztonságban lesznek, Bellatrix többé nem teszi be a lábát ide.
Az egyetlen dolog, ami zavarta, a zöld lángok közül átsejlő terem körvonalai és ismerős parkettája voltak. Az ugyanis nem a Prewett-ház nappalija volt. Harry jól ismerte azt a helyet, hiszen háromszor is járt már ott: a Minisztérium óriási átriuma…
*
Mordon kedd délelőtt a megírt időben megérkezett a Black-házba, s szüntelenül forgó szemével először halálra rémítette a kis Paulinát, majd hangos röhögő görcsöt okozott a kislánynak.
- Szóval ő az a bizonyos vendég… - hajtogatta a fejét mosolyogva az öreg. – Molly el lesz ragadtatva.
Az öreg érkezése után leült az asztalhoz és Harryvel és Ronnal iszogatni kezdtek egy whiskys üvegből, amíg Hermione és Paulina a szobájukban készülődtek az utazásra.
- Hogy ment a nyomozás, fiúk? – kérdezte Mordon a második pohár után.
Harry és Ron összenéztek, majd közelebb húzódtak székükkel az asztalhoz.
- Találtunk… valakit – kezdte Ron. – Egy boszorkányt, akit Rose Montgomerynek hívtak, és valószínűleg Voldemort rajta próbálta ki a horcrux készítést.
Mordon alig hallhatóan füttyentett, majd homlokráncolva megjegyezte:
- Montgomery, Montgomery… van egy ilyen varázslócsalád, ha az emlékeim nem csalnak. Tavaly volt velük dolgom.
Harry és Ron élénken felkapták a fejüket.
- Az a bitang Fenrir Grayback – Mordon szinte fogcsikorgatva mondta ki a bestiális vérfarkas nevét - megharapta a legkisebb fiukat. A gyerek belehalt a sérülésekbe… Tudjátok, a szüleik nem voltak hajlandók a halálfalók szolgálatába állni.
- Azt mondja, Montgomeryék aranyvérűek? – tudakolta Harry.
- Igen, igen, azok…
- Akkor elég furcsa, hogy Rose egy mugli árvaházba került, nem?
Mordon megvonta a vállát és hörpintett a poharából.
- Ez már a ti dolgotok lesz, fiúk. Akarjátok tudni, én mire jöttem rá?
Harry és Ron szaporán bólogattak és minden figyelmüket az aurornak szentelték.
- Utána néztem annak a pecsétnyomónak. Elmentem ahhoz a varázslóhoz, aki a roxforti pecsétnyomókat is készítette, és az a fiatalember elmondta, hogy a csillagmintás pecsételő, amit találtatok, nem egy családé, hanem a Roxfort régi holmijai közé tartozik.
Harrynek leesett az álla, és már készült, hogy közbeszóljon, de Mordon folytatta.
- Nagyon furcsa dolgok derültek ki, Potter, jól nyisd ki a füled! – az öreg auror titokzatosan lehalkította a hangját. – Az iskolai nyomókra jellemző, hogy minden tanári állásnak más és más a pecsételője, a csillagmintás darab az asztronómia tanárok lapját pecsételte. Ha egy tanár munkát vállal a Roxfortban, a lapját lepecsételik a megfelelő nyomóval, és ő azt a lapot írja alá. És az öreg Rémszem itt rájött valamire!
Mordon kissé groteszk módon kacsintott ép szemével és vigyorogva folytatta:
- Rájöttem, hogy az a nyavalyás Tudodki hogyan átkozta meg a sötét varázslatok kivédése tanárokat! Mikor aláírtam a szerződést, hogy elvállalom az állást, a lapon ott virított a tantárgy pecsétje, két keresztbe tett pálca egy kígyóval körülölelve. És most végre rájöttem, hogy Tudodki nem a tantárgyat átkozta meg, hanem a pecsétnyomót! Akinek a lapjára rányomják az átkozott pecsételőt, és ő aláírja azt a lapot, rászáll az átok!
Ron és Harry rémülten összenéztek és egymás szavába vágva kérdeztek Fleur-ról.
- De Fleur… ő is…
- Az ő lapját melyikkel…?
- Rajta ugye nem hat az átok…?
- Tenni kell valamit!
Mordon göcsörtös kezével csendre intette őket.
- Nem, nyugodjatok meg. A sógornődnek semmi baja nem lesz, Weasley, mert ő nem sötét varázslatok kivédése tanár. A mágikus önvédelem a bűbájtan részét képezi, így a bűbájtan pecsételőjével nyomtak rá a lapjára.
Harry és Ron látványosan fellélegzett. Mordon szeme ravaszul csillant, ahogy Harryre nézett.
- Figyelj Potter, mert most jön a legjobb rész! – vigyorgott az auror. – Vajon hogyan került a pecsételő Tudjukkihez, he? Hát úgy, hogy nem is nála volt!
- Akkor kinél?
- A szüleidnél! – vágta rá Mordon, Harry pedig megint megdöbbent. – Édesapádnál vagy édesanyádnál, akik ellopták a csillagászati pecsételőt.
- De… mi van?! Én ezt nem értem…
- Mindjárt megérted! – Mordon egyre jobban belelovallta magát, most már egyfolytában vigyorgott, mint egy mániákus feketemágus-vadász. – Nem tudom, hogy tudsz-e róla, de ami a sötét varázslatok kivédése órával történt, az nem egyedi eset. Máskor is volt már, hogy a problémás tantárgyakat megszüntették, vagy másik, egy rokon tantárgy alá rendelték, csak mint kiegészítő kurzust. McGalagonytól tudom, hogy abban az időben a jóslástan a csillagászat részét képezte, az asztronómia részeként működött, mert sokáig nem volt olyan tanár, aki igazi jós lett volna. Mikor Dumbledore felvette azt a sültbolond Trelawney-t, az a nőszemély a csillagászati állás papírját írta alá, amit ezzel a pecsétnyomóval hitelesítettek! – Mordon felmutatta a fekete, csillagmintás tárgyat, ami eddig a zsebében lapult.
Harrynek kezdett összeállni a kép, de Mordon folytatta.
- Szerintem Tudjukki nem horcruxot akart csinálni belőle, hanem megátkozni, hogy rajta keresztül megszállhassa Trelawney-t, és kiszedhesse belőle a teljes jóslatot, melyet már akkor szeretett volna tudni. Attól a mocsok Pitontól tudta, hogy Trelawney volt a jós, és azt is, hogy még hangzottak el utána bizonyos dolgok, amiket a halálfalója nem hallott. Ezért is akarta később a Misztériumügyi Főosztályról ellopni az üveggömböt. Tudta, hogy nincs minden információ a birtokában. De nem sikerült elkapnia Trelawney-t, mert a szüleid, akik – úgy hiszem – tudtak a jóslatról, elvitték a pecsétnyomót. Rájöttek, hogy mit tervez Tudjukki, és megvédték Trelawney-t, s rajta keresztül téged is… ameddig csak tudták. Tudjukki pedig úgy határozott, hogy felhagy a jóslat keresésével és megöl téged.
- De hogyan akart megátkozni egy már felvett tanárt? Trelawney már akkor aláírta a lapját…
- Úgy, Potter, hogy a pecsételőkön a proteus-bűbáj ül, ami összeköti a tanárokat Roxforttal, a pecséteket a pecsételővel, az aláíróját az pecsétnyomóval, egyszóval mindent mindennel.
Ron a fejét ingatta, félig hitetlenül, félig döbbenten nézett maga elé.
- Akkor mi lehetett volna a horcrux…? Mi volt az, amit horcrux-szá akart tenni Harry halálakor?
Mordon hátradőlt a székében és megköszörülte a torkát.
- Nem tudom. De már biztosan elpusztult, ha nem találtatok ott mást. Vagy maga Tudjukki ment el érte, mikor testet szerzett magának…
Hermione és Paulina ekkor lejött az emeletről és útiköpenyben készen álltak az indulásra.
- No, hölgyeim, indulnak? – recsegte Mordon.
- Igen, máris megyünk – mosolygott Hermione. – Hoppanálni fogunk, azt hiszem a hopp-por egy kicsit ijesztő lenne Paulinának.
A kislány csodálkozva felvonta a szemöldökét, így nézett Hermionéra. A konyhában lévők halkan elnevették magukat.
- Akkor sziasztok, holnap találkozunk – búcsúzott Hermione, Paulina pedig integetett a fiúknak, majd a két lány kilépett a gazos kertbe, és dehoppanált.
Mordon Harry felé fordult, mágikus szemével azonban a házat fürkészte szüntelenül.
- Látom, otthonossá tettétek a házat… Sirius büszke lenne rád – biccentett Harrynek keménykalapja alól. - Miért is hívtatok ide?
Harry észbe kapott és elmesélte Mordonnak a történteket, akit nem hagyott hidegen a betörő jelentette veszély.
- És ti képesek voltatok két éjszakát eltölteni itt teljesen védtelenül? Potter! Semmit se fogtál fel abból, amit mondtam! Ne keresd a veszélyt, az úgyis megtalál, ha tud!
- Tudom, Mr Mordon, tudom! – nyugtatgatta Harry az öreg aurort. – De ez már megtörtént, és semmi bajunk nem lett… Ha pedig megteszi, amire kérem, ez után teljes biztonságban leszünk.
Mordon mordult egyet, de nem szólt csak jelzett egy biccentéssel, hogy figyel.
- Arra kérem, hogy húzzon egy olyan mágikus határvonalat a ház köré, amilyen a főhadiszállás körül is van.
Mordon rekedten sóhajtott, majd felállt az asztaltól és az ajtó felé indult. A két fiú meglepetten figyelte.
- Most hová megy? – szólt utána Ron, aki Harryvel együtt szintén felállt, és követte Mordont.
- Hogy-hogy hová? – morgott a válla fölött az auror. – Elintézem, amit kértetek. Ez nem tűr halasztást.
Harry és Ron hálásan sóhajtottak egyet, majd követték az öreget, aki a dehoppanált lányok után ment ki a kertbe.
Mordon elővett talárja számtalan rejtett zsebének egyikéből egy fehér krétát, majd Harryék számára teljesen ismeretlen rúnákat kezdett rajzolgatni egy kőre. Mikor a követ teleírta, a kőkerítéshez lépett és arra is firkálgatni kezdett. Ezt a ház körül több helyen is megismételte, végül a telekhatáron belül egy girbegurba, de folytonos vonalat húzott, melynek inkább egy torz ellipszis, mint kör alakja volt. Az egész művelet nagyjából egy órát vett igénybe, s a varázslat végeztével Mordon összecsapta a tenyerét és a fiúkkal a nyomában, döngő léptekkel visszabicegett a házba.
- Köszönjük, Mr Mordon – hálálkodott Harry, és öntött az öreg poharába egy kis whiskyt.
- Semmiség, fiúk – mondta, majd lehajtotta az italt. – A biztonság az első…
Harry és Ron szórakozottan bólogattak és leültek az asztalhoz. Mordon állva maradt és szedelőzködni kezdett.
- Ja, és fiúk… - kapta fel a fejét az auror, mindkét szemét a fiúkra szegezve. – Nyugodtan tegezhettek. A Főnix Rendjében ez a szokás. Hívjatok Alastornak.
Sebhelyes arca barátságos mosolyra húzódott, Harry és Ron pedig büszkén kihúzta magát.
- Aztán csak óvatosan – recsegte búcsúzás gyanánt Mordon, majd belépett a zöld lángok közé, kimondta úti célját és eltűnt.
*
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
