Pénteken délután befejeződtek a vizsgák, és Harry végre eltölthetett egy kis időt Ginnyvel. Sajnos ezt az időt nem a tóparton, a fák árnyékában tölthették – egyrészt, mert vihar tombolt, másrészt ez elég feltűnő lett volna, ezért Harry újabban legtöbbet látogatott helyére, az igazgatói szobába mentek beszélgetni.

- Hogy sikerültek a vizsgáid? – kérdezte Harry, miközben a lánnyal az igazgatói iroda hideg kövezetén ültek a kandalló előtt, minél távolabb az ablaktól és az odakint tomboló elemektől.

- Nem lettek rosszak… azt hiszem, mind sikerült – felelte a lány. – A bűbájtan és a sötét varázslatok… ja, nem. A mágikus önvédelem és a bűbájtan lett a legjobb. Nem vétettem hibát a gyakorlatin, és azt hiszem, hogy az elmélet is jól ment. Tudod, jó tanárom volt – tette hozzá, s Harryre kacsintott.

Harry megcsókolta.

- A DS-ben te voltál a legtehetségesebb, a tanárnak nem sok dolga volt…

Ginny legyintett, majd folytatta:

- Az átváltoztatástan se ment rosszul… Egy borzot kellett átváltoztatnom, de úgy, hogy csak a lábait és a szőrét transzformáljam.

Harry felvonta a szemöldökét, majd elnevette magát.

- A végén úgy nézett ki, mint egy kopasz vakond…

A választott tantárgyaim voltak a legkönnyebbek, tudod nekem csak legendás lények, meg mugliismeret volt, mert a többi egyáltalán nem érdekelt. Szóval, összességében véve nem panaszkodhatom…

- Ha így folytatod, iskolaelső leszel – vigyorgott Harry.

- Nem, fújj! – nevetett a lány. – Akkora megaláztatást nem viselnék el, az biztos!

Néhány festmény a fejét csóválta. Dumbledore portréja éppen aludt, a karosszék támlájának dőlve békésen szuszogott, mint a professzor halála estéjén.

Odakint nagyot dördült az ég, és villámok cikáztak át rajta. A meleg irodában szerencsére nem sokat lehetett érzékelni a zord időjárásból, csak a zajokat és fényeket. Harry gyengéden megfogta Ginny kezét és egy csókot lehelt rá. Ez után benyúlt a talárja zsebébe, előhúzott egy barna papírba csomagolt zsebkönyv méretű tárgyat, és Ginnynek adta. A lány kibontotta, és előkerült belőle egy poros, régi tükör.

Harry két nappal ezelőtt akadt rá a tükör darabjaira régi utazóládája mélyén, amit többi holmijával együtt a Feneketlen Zsákba gyömöszölt. Mikor megtalálta és újra elolvasta a hátoldalán lévő utasítást, ami Sirius kézírása volt, Harrynek egyszerre remek ötlete támadt, hogyan tarthatná fönn a kapcsolatot Ginnyvel, mikor távol vannak. Akkor azonnal megjavította a tükröt és becsomagolta.

- Ezt Siriustól kaptam egyszer - magyarázta a fiú, mikor Ginny kérdő arccal nézett rá. - Egy ikertükör, vagyis ha beszélni akarsz azzal, akinél a párja van, csak mondd a nevét a tükörbe. A párja a Grimmauld téren van, szóval, ha visszamentem oda, megkeresem és beszélgethetünk anélkül, hogy bárki lehallgatna.

Ginny csillogó szemmel nézte a tükröt és letörölgette róla a port.

- Köszönöm – mondta, és megölelte Harryt.

Sokáig ültek így a tűz előtt, ölelkezve, végül Ginny elhúzódott.

- Harry, mondd már el, miért jöttünk pont ide? – kérdezte a lány.

- Várunk néhány emberre, néhány Rend tagra. Ha jól tudom, édesapád is itt lesz.

- Apa idejön? De hát… Várjunk csak, te tervezel valamit! – mosolygott a lány. – Valami komoly dolog van készülőben, igaz?

- Igen… elhatároztam, hogy elmondom nekik, amit Dumbledore professzortól tudok. Mindent, ami Voldemorttal kapcsolatos.

Harry és Ginny ösztönösen a festményre pillantottak.

- És… és nekem is elmondod?

- Ezért hoztalak ide! Szükségem van mindenkire, akiben megbízhatok.

Ginny megcsókolta Harryt, s ekkor kopogtak az ajtón. Harry az ajtóhoz ment, hogy beengedje Ront és Hermionét, akikkel már korábban megbeszélte, hogy itt találkoznak az órák után.

- Na csakhogy itt vagytok – köszöntötte barátait.

- Jaj, Harry, kár, hogy nem jöttél be Fleur órájára, olyan izgalmas volt! – lelkendezett Hermione, Ron ezzel szemben csak megvonta a vállát és lehuppant az egyik székre.

- Az érzelem alapú varázslatokról kezdtünk tanulni, tudod, mint a patrónus bűbáj, mert ez már R.A.V.A.SZ.-szintű tananyag, és neked ez biztosan nagyon jól menne, hiszen…

- Hermione, elég már! – torkollta le Ron álmosan a lányt. – Egész eddig lelkendeztél. Különben meg Flitwick órája most sokkal érdekesebb volt. A…

- Flitwick a kombinált varázslatokra tanított, egész évben ezt fogja tanítani, mert ez a bűbájtan legeslegnehezebb ága. De nem kellene csodálkoznom, mert mondták, hogy a hetedik év a legizgalmasabb, persze, a legnehezebb is, de…

- HERMIONE! – kiáltott fel kórusban Ron, Harry és Ginny, sőt még néhány portré is a tiltakozók közt szerepelt.

Dumbledore festménye álmában mordult egyet, és feje a másik oldalra billent.

Tíz perc is eltelt már, mikor lépések és beszélgetés zaja hallatszott az ajtón túlról, majd belépett McGalagony professzor, mögötte pedig sorban Tonks, Lupin, Mr Weasley és a döngő léptű Rémszem Mordon.

A vendégek sorban köszöntek Harryéknek, Mr Weasley pedig megölelgette gyermekeit. Mordon mágikus szeme Harryt fürkészte, mint egy röntgensugár.

- Szervusz Harry - Lupin kezet fogott Harryvel, és a fiú észrevette, hogy volt tanára türelmesen várakozva, de szakadatlanul őt figyeli – végül elhelyezkedett egy karosszékben, amit McGalagony varázsolt elő a vendégek számára. Időközben Dumbledore portréja is felébredt és üdvözölte a vendégeket, majd csendesen figyelte az eseményeket.

A pár perces várakozás után végül mindenki helyet foglalt, de nem az íróasztal előtt, hanem félkörbe húzták a székeket, Harryvel szembe – mind tudták, hogy most neki lesz fontos mondanivalója. Ginny is leült apja mellé, Ron és Hermione pedig az iroda könyvtárrészébe vezető lépcsőre ültek, kissé hátrébb.

McGalagony és Harry állva maradtak, az igazgatónő az íróasztala mellett állt karba tett kézzel, Harry pedig ösztönösen, de kissé zavarban a vendégek elé állt, majd megköszörülte a torkát.

- Üdvözlök mindenkit – fogott bele Harry. – Nem kertelek, rögtön belevágnék: azon az éjszakán, mikor Dumbledore professzor meghalt, McGalagony professzor az irodába hívott engem, hogy elmondjam, hol voltunk. Akkor nem válaszoltam, mert Dumbeldore professzor megkért rá, hogy Hermionén és Ronon kívül senkinek ne mondjam el azt, amit sikerült megtudnunk Voldemortról… (Tonks és Mr Weasley megborzongtak a név hallatán)… De most végre sikerült elhatároznom, hogy néhányukat beavassam ebbe – Dumbledore professzor ezt rám bízta.

A vendégek türelmesen hallgatták, ahogy Harry elmondta nekik, milyen emlékeket tekintettek meg a professzorral a merengőben, hová vezetett mindez, hogyan szerezte meg a pontos emléket Horatius Lumpslucktól. Mikor ahhoz a részhez ért, ahol magukról a horcruxokról kellett beszámolnia, a türelmes hallgatóság körében eluralkodott a döbbenet és megrökönyödöttség – ahogy McGalagony professzornál is, mikor megtudta ezeket.

- Hét ilyen izét csinált? – suttogta Tonks.

- Nem, nem hetet, csak hatot készített volna, hiszen a hetedik lélekdarab a saját testében volt, de mind a hatot sem sikerült elkészítenie, az utolsót az én halálomkor akarta létrehozni. Mi megtaláltuk azt a tárgyat, ami az utolsó horcrux lett volna – egy régi pecsétnyomó, ami szerintünk a Black-családé volt.

- Vethetnénk egy pillantást arra a pecsétnyomóra? – kérdezte Lupin összeráncolt homlokkal.

- Ööö… hát, szóval… otthon hagytam – vallotta be röstelkedve Harry.

- Hol?

- A Black-házban… Mikor megtaláltuk R.A.B.-t, minden más kiment a fejemből…

- R.A.B.? – kotyogott közbe Ginny.

- Igen-igen, mindjárt rátérek, de…

- Nem így nézett ki?

McGalagony egy pecsétnyomót nyújtott Harry felé. Átvette a nehéz tárgyat és megvizsgálta, de az sokban különbözött a Godric’s Hollow-i pecsételőtől. Nem fekete, hanem vörösre festett fából készült és az alján egy díszes virágszirom volt.

- Nem… fekete volt és könnyebb – pislogott Harry. - Arra gondolt, professzor, hogy Voldemort egyszerűen csak elvett egy roxforti pecsétnyomót, és megpróbálta horcrux-szá változtatni?

- Végül is… - vakargatta a fejét Mr Weasley. - Lehet, hogy megpróbálta volna, ha nem tudta rátenni a kezét egyik ereklyére sem.

- Szerintem ez nem valószínű, Mr Weasley – szólt közbe Hermione, miután feltette a kezét, mintha órán lenne. – Voldemort azzal a hatodik lélekdarabolással akart halhatatlanná válni, és tudjuk, hogy mennyire fontos volt neki a misztikusság, a túlceremonizálás… Szóval elképzelhetetlennek tartom, hogy egy közönséges pecsétnyomót választott volna, még ha roxforti is… Annak a tárgynak valami fontos eredete lehetett…

Egy darabig mindenki csöndben maradt, végül Mordon törte meg a hallgatást, mikor már Harry folytatni akarta a történetet.

- Ki készíti a roxforti pecsétnyomókat?

- Mit számít az, Rémszem? – szólt közbe Tonks. - Épp most mondta Harry, hogy az nem roxforti…

- Azért, aurorok gyöngye, mert a mágikus pecsétnyomók elkészítése különleges szakértelmet igényel - recsegte Mordon -, csak néhány mágus foglalkozik ezzel, így…

-… így eljuthatunk a készítőjéhez – fejezte be Mr Weasley a mondatot.

McGalagony gondolkozott, de nem emlékezett a készítő nevére. Végül megígérte, hogy utánanéz a hivatalos iratok között, s azzal el is indult az igazgatói könyvtár felé.

- De ez most miért olyan fontos? – tárta szét a karját Ginny. – Egyértelmű, hogy az a pecsételő nem horcrux, azzal kellene foglalkoznunk, ami még most is az lehet!

- Ginnynek igaza van – mondta Harry, s barátnőjére mosolygott. – Sorba kell vennünk, hogy mik lehetnek azok. Mi már gondoltunk néhányra Hermionéval és Ronnal, de szükségünk van rátok, hogy utána járjatok.

Legelőször pedig még el kell mondanom, hogy az igazgató úrral a keresésére indultunk egy ilyennek azon a délutánon… de csak egy hamisat találtunk, azon a helyen, ahol Mardekár Malazár medáljának kellett volna lennie. Valaki kicserélte egy közönséges arany nyakláncra – Harry itt a Ginny nyakában lógó ékszerre mutatott, s minden fej a lány felé fordult. Ginny is csodálkozva eltátotta a száját, fogalma sem volt róla, honnan ered a medál.

-… És azt is tudjuk, hogy ki volt az: Regulus Alphard Black, egy lázadó halálfaló, akinek a tudomására jutott ennek a tárgynak a létezése, és ellopta, de mielőtt elpusztíthatta volna, megölték. Tavaly pedig Mundungus Fletcher talált rá a Black-házban és eladta Aberforth Dumbledore-nak egy üveg italért. Idáig követtük a nyomát és végül megtaláltuk… Szóval egy horcrux-szal kevesebb.

A hallgatóság egyöntetű döbbenettel és tisztelettel nézett Harryékre. Lupin folytatta az elmélkedést:

- Tehát most hány horcrux van még hátra?

- Három. Nagini, Voldemort kígyója, Hugrabug serlege, és az ismeretlen horcrux, ami vagy Griffendél, vagy Hollóhát tulajdona volt egykor. Azért nyomoztunk a pecsétnyomó után, mert ha bebizonyosodott volna, hogy egyiküké volt, akkor már csak a másikra kell figyelnünk…

A négy vendég elgondolkodva bólogatott. Harry kihasználta az újabb szünetet és a kabátakasztón függő talárjához lépett, majd rövid kotorászás után kihalászott a zsebéből egy papírlapot, amire a további teendők voltak írva. Egy pillanatra elvigyorodott az ironikus gondolatra, hogy milyen szánalmas módon próbál Dumbledore nyomdokaiba lépni.

- Azt hiszem, egyértelmű, hogy mi a feladatunk – folytatta és átfutotta a lapot. – Sorban le kell ellenőriznünk az összes szóba jöhető horcruxot, erre a lapra összeírtuk, amire Hermione gondolt. Ki kell osztanunk egymás közt a feladatokat, mert ez a legsürgetőbb dolgunk… egyet értenek?

A Rend tagok bólintottak.

- Helyes. Elég sokat gondolkodtam a továbbiakon, és úgy érzem, a serleg lelőhelye után nekünk kell kutatnunk – Hermionénak, Ronnak és nekem. Mivel Tom Denem a medállal egy időben szerezte be a serleget, valószínűleg kapcsolat van a kettő elhelyezése közt is – egyszerűen úgy vélem, hogy Voldemort így gondolkodna. A medált egy olyan helyen rejtette el, ami a régi árvaházával van kapcsolatban, egy barlangban. A barlang melletti városba vitték kirándulni annak idején az árvaházi gyerekeket és itt terrorizálta néhány társát is… Ebben is kapcsolat lehet: olyanoknak kell utána néznünk az árvaházban, akikkel furcsa dolgok történtek akkoriban. Biztos van egy irattár, ahol az ilyenekről tartanak feljegyzéseket. Mi ez után fogunk nyomozni.

Maguk pedig… a szóba jöhető tárgyakat kell leellenőrizniük.

Lupin, Tonks, Mr Weasley és Mordon várakozva tekintettek Harryre, aki végül észbe kapott és rájött, hogy tőle várják az utasításokat. Ez nagyon megdöbbentette és tekintete találkozott Dumbledore-éval. Az igazgató portréja intett a kezével, hogy beszédre ösztönözze Harryt.

- Öhm… jó, akkor Mr Weasley kérem, járjon utána, hogy Hollóháti Hedvig szobrával mi a helyzet, tudja, ami az El téren áll. A Demonstrate bűbáj megmutatja, hogy horcrux-e. Ha valóban az, akkor megjelenik Tom Denem arca, jelezve, hogy az ő lelke van benne.

Mr Lupin, Tonks, nyomozzanak a többi ereklyék után, Griffendélét és Hollóhátét is beleértve, múzeumokban, irattárakban, könyvtárakban, a Minisztériumban… Ebből sok van, de mind ismeretlen helyen. Adok belőle egy listát.

Azzal átnyújtotta a teleírt pergamen darabot.

- Mr Mordon, kérem, nézzen utána a pecsétnyomónak. A kandallón át eljuttatom a főhadiszállásra.

Nos, ennyi volt… - fejezte be sután az eligazítást. Ekkor azonban eszébe jutott még egy megoldásra váró probléma. – Van valami módja, hogy tartsuk a kapcsolatot egymással?

A kérdésre Mr Weasley válaszolt:

- A Főnix Rendje tagjai hopp-levelekkel tartják a kapcsolatot…

- Hopp-…

- Levelek, igen. Nagyon érdekes találmány és még nincs bevezetve a hétköznapi életben – magyarázta sugárzó arccal a férfi. - Dumbledore találta fel az üzenetközvetítésnek ezt a módját. A lényege, hogy olyan borítékokat használunk, amiket előtte hopp-porban pácoltunk, így amikor megírjuk az üzenetet, csak tüzet gyújtunk a pálcánkkal a borítékon és kimondjuk az úti célt. A boríték pedig eltűnik és azon nyomban megjelenik a címzettnél… Tudod azelőtt nem lehetett kandallón át küldözgetni leveleket, mert elégtek, de az ilyen borítékokat lehet, sőt, már kandalló sem kell hozzá.

- Szuper! – lelkendezett Ron. – Tudtok adni ilyen borítékokat?

- McGalagony professzor majd ad nektek, mielőtt elindultok – hagyta rá Mordon.

A társaság tagjai egy emberként felálltak és eltüntették a fölös székeket. A megbeszélésnek vége lett, s Harry kissé furán érezte magát, ahogy a kabátjaikért induló mágusokat nézte – mind úgy kezelték őt, mintha a vezetőjük lenne. Hirtelen nyomasztó, torokszorító érzés fogta el. Csak most kezdett ugyanis tudatosulni benne, hogy micsoda felelősség nehezedik rá. Ezek az emberek mind számítanak rá és elvárják, hogy Harry döntéseket hozzon számukra – olyanokat, amiken az életük is múlhat.

Lupin mintha csak megérezte volna a gondolatait, odalépett hozzá, karján kopott talárjával, és a vállára tette a kezét. Harry felnézett a megfáradt arcra.

- Harry, szeretném, ha tudnád, hogy nagyon büszke vagyok rád – mondta a férfi, s ekkor a többiek is megálltak az öltözködésben és Harryre néztek. – Azt már többször is bebizonyítottad, hogy apád fia vagy, de… most azt is bebizonyítottad, hogy méltó vagy Dumbledore-hoz is.

Harry tiltakozva a fejét rázta, de Lupin suttogva folytatta, mielőtt a fiú szólhatott volna.

- Tartozol még egy magyarázattal Harry, amire mind kíváncsiak lennénk.

Harry kérdő tekintettel nézett Lupinra.

- A jóslat. Mi az igazság belőle?

Harry mélyet sóhajtott.

- Amit beszélnek, az mind igaz… és még több is. A jóslat kimondja, hogy Voldemort vagy én meg fogjuk ölni a másikat. És ez így is fog történni – szögezte le Harry. – Ezért nem maradhatok a főhadiszálláson vagy Roxfortban. Ez az én feladatom.

Lupin szomorúan nézett Harry szemébe, arcán féltés és fáradtság tükröződött. Az aggodalom és a közelgő telihold okozta gyengeség, sokkal öregebbnek mutatta a varázslót, de mikor megszólalt, hangja határozottan csengett.

- Tudom Harry. De segíteni fogunk benne mindannyian. Nem hagyom, hogy egyedül nézz szembe vele.

Harry elmosolyodott, de csak halványan, és búcsúzóul kezet fogott Lupinnal.

Miután a négy vendég távozott, Harry három barátjával magára maradt az irodában – McGalagony kikísérte a Rend-tagokat. Hermione a büszkeségtől dagadva nézett Harryre, akárcsak Dumbledore. Ron és Ginny pedig szokatlanul komolyak voltak a hallottak után.

- Mikor mentek el? – tudakolta Ginny barátaitól.

Harry, Ron és Hermione összenéztek, végül Hermione válaszolta meg a kérdést.

- Vasárnap este. A Black-házba megyünk, onnan pedig hétfő reggel megkeressük azt a bizonyos árvaházat. És reméljük a legjobbakat…

Harry magához ölelte Ginnyt, aki mosolyogva nézett rá. Ginny hirtelen elhúzódott és vidám arccal barátai felé fordult.

- Akkor még előttünk van egy hétvége. Melyikőtök jön le a konyhába egy kis desszertért? – kérdezte vigyorogva a lány, s a következő pillanatban a négy jó barát már el is hagyta az impozáns irodát.