Pár perccel később Harry bekopogott az igazgatói iroda ajtaján, majd McGalagony szavára belépett a tágas, gyönyörű irodába. Az igazgatónő az asztala mögött ült, szigorú arccal, és Harryt méregette.

Harry legelső pillantása azonban egy aranykeretes festményre esett, mely az íróasztal mögötti falon lógott, s a volt igazgatót, Dumbledore-t ábrázolta. Harry szíve kihagyott egy dobbanást, nem tudta mire is számított, mikor megpillantotta. Mikor legutóbb itt járt, Dumbledore festménye békésen aludt, semmire sem reagált, ami történik. Azonban most nagyon is ébren volt, s félhold alakú szemüvege mögül éberen figyelte a belépő ifjú varázslót, sőt, halványan el is mosolyodott, ahogyan régen.

- Üdvözlöm, Potter – szólt az igazgatónő és hellyel kínálta Harryt, aki viszonozta a köszöntést.

Harry leült a székre és végre McGalagonyra fordította a figyelmét, bár pillantása néha Dumbledore-ra vándorolt. A festmény nem szólt, csak derűsen mosolygott.

- Bizonyára nincs meglepődve, amiért hívattam – folytatta McGalagony. – Azok után, hogy ilyen váratlanul visszatértek az iskolába, és a hírek alapján, amiket hallottam Molly Weasleytől és Remus Lupintól, úgy véltem, ideje komolyan elbeszélgetnünk.

Harry nem szólt egy szót sem, tudta, hogy most megint ugyanazok a kínos kérdések következnek majd, amiket Lupin is feltett neki, s azt is tudta, hogy a válaszai is ugyanazok lesznek.

Nem is kellett csalódnia, McGalagony kertelés nélkül rákérdezett, nem épp nyugodtan, hogy hol a csudában voltak ennyi ideig. A válasz ebben az esetben őszinte volt: Godric’s Hollow-ban és a régi főhadiszálláson. McGalagony ez után a miértekre kérdezett rá, s Harry kénytelen volt elutasítani a válaszadást.

Bár Harry Dumbledore parancsainak való maximális engedelmeskedése valamelyest enyhült a Lupinnal folytatott beszélgetése óta, úgy gondolta, még nincs itt az ideje, hogy az igazgatónőt is beavassa a részletekbe. Semmiképp sem Dumbledore füle hallatára. Igazából ezen járt az esze, miközben McGalagony próbált újabb és újabb részleteket kiszedni belőle, hogy miben sántikálnak a barátaival. Harry nagyon szeretett volna egy kis időre egyedül maradni a festménnyel, hogy megbeszélhesse vele a történteket, hiszen ritkán adódik lehetősége az embernek, hogy egy rég halott ismerősével érdembeli beszélgetést folytasson. És ezen kívül még egy sokkal fontosabb dolga is volt az igazgatói irodában – és az a bizonyos dolog ott feküdt nyugodtan az egyik vitrin tetején egy üvegbúra alatt nyugvó, csillogó ezüst kard mellett. Mindenképp alkalmat kell szereznie rá, hogy leellenőrizhesse a Teszlek Süveget és ha lehet, Griffendél kardját is. Mindazonáltal jobb szerette volna megpróbálni először az egyenes utat, ahelyett, hogy rögtön betörne az irodába, mint valami bűnöző.

Mikor McGalagony szünetet tartott a beszédében, mely most épp arról szólt, hogy micsoda veszélyek is leselkedhetnek rájuk az iskolán kívül, Harry összeszedte bátorságát, és új utakra terelte a beszélgetést.

- Professzor, tudom, hogy most épp nincs jó hangulatban… (McGalagony orrcimpái vészjóslóan megremegtek, és ajkai egyetlen vonallá préselődtek)… de kérnem kell öntől valamit. Kérem, hagyjon magamra egy pár percre itt, az irodájában.

Arra számított, hogy a professzor üvölteni kezd vele, ehelyett azonban újabb kérdést kapott.

- Miért, ha szabad tudnom?

Harry sóhajtott egyet és McGalagony szemébe nézett.

- Mert… mert dolgom van itt. Fontos lenne, és… ha ezt megteszi, esélyem lesz rá, hogy eldöntsem…

- Eldönteni mit?

-… hogy elmondhatom-e a válaszokat a kérdéseire.

McGalagony szeme felcsillant, de szigorú arcvonásai változatlanok maradtak. Úgy tűnt, mérlegeli magában a hallottakat, majd pár pillanattal később felállt a székből olyan hirtelen, hogy Harry összerezzent, és büszke fejtartással egy szó nélkül kivonult az irodájából és becsapta maga mögött az ajtót.

Harry ismét sóhajtott. Ez könnyebben ment, mint gondolta, de a neheze csak most jön. Behunyta a szemét, hogy rendezze a gondolatait, majd mikor összeszedte magát, felállt és Dumbledore festményéhez fordult.

- D-Dumbledore professzor? – szólította meg Harry tétován öreg igazgatóját.

A professzor újból elmosolyodott.

- Harry! Örülök, hogy épségben látlak – mondta jó kedvűen.

- Én… én is örülök, hogy… hogy látom – Harrynek kicsit nehezen ment a beszélgetés. Annyira bizarr volt ez az egész!

- Mire emlékszik, professzor? – kérdezte Harry.

Dumbledore arca most elkomolyodott, de nyoma se volt rajta szomorúságnak. Ez a régi, erős Dumbledore volt, akit nem tör le egy olyan kis semmiség, mint a saját halála, inkább csak bosszantó körülménynek tekinti.

- Mindenre emlékszem Harry. Mindenre, ami halálom pillanatáig történt.

Harry zavartan köhögött egyet.

- Akkor azt… azt is tudja, hogy Piton elárult minket?

- Piton professzor, Harry – rótta meg Dumbledore a fiút, aki először meghökkent, majd elfutotta a pulykaméreg.

- Még most is védi?! Hiszen megölte magát, az imént mondta, hogy mindenre emlékszik!

- Harry…

- Hogy védheti még most is azt az átkozott halálfalót?! Elárult minket, és most Voldemortot csak egy hajszál választja el a győzelemtől!

- Harry! Csillapodj! – próbálta nyugtatni Dumbledore a fiút, de Harry fújtatott és zihált a felindultságtól.

- Kérlek, nyugodj meg és hallgass meg - Harry abbahagyta a fújtatást. – Jó… Először is, megkaptad a levelem?

- Igen… igen, Fawkes kézbesítette pár hónapja…

- Akkor azt is tudod, hogy mi a véleményem a történtekről. Leírtam, hogy Perselusnak nyomós oka van a halálfalók elleni harcra…

- Igen?! Leírta?! – fortyant föl Harry ismét. – Majd én elmondom, hogy mit írt le! Tessék, itt van…

Harry a zsebében kotorászott és előhúzta a gyűrött, tépett levelet, amit mindig magánál tartott – fogalma sem volt, miért.

- Tessék, leírta… ezt írta: „Bízz meg Perselusban, ahogy én is. Ő jó ember, nem hagyná, hogy a hibájából bajod essen. Vigyáz majd rád, ahogy rám is vigyázott, mikor a szükség úgy hozta.” Jó ember?! JÓ EMBER?! Vigyázott magára?!

Dumbledore türelmesen várta, hogy Harry lecsillapodjon, de a fiúból csak úgy ömlöttek a szavak.

- MEGÖLTE MAGÁT! Piton egy hidegvérű gyilkos, egy áruló, ahogy azt ezerszer elmondtam magának, de eleresztette a füle mellett! Meg se hallgatott, mert… mert magának többet számított annak a mocsoknak a véleménye, mint az… mint az, hogy én mit gondolok! Pedig maga mondta professzor, hogy mennyire fontos magának a véleményem… az érzéseim, csak épp abban nem hallgatott rám, ami a legfontosabb lett volna… és… és most lehet, hogy vége mindennek, mert Piton elmondta Voldemortnak… elmondta, és most már tudja… MAGA MONDTA EL NEKI!

Harry leroskadt a székre, vádjai a végéhez értek. Nem nézett fel Dumbledore-ra, mert tudta, hogy akár a megszokott megtörhetetlen nyugalom, akár sokkolt felismerés ül ki a festett arcra, ő nem akarta látni egyiket sem.

- Harry… - csendült Dumbledore hangja, s Harry, mintegy parancsra felemelte a fejét és szemeit a festményre függesztette.

- Harry, tudom, hogy mit írtam, és tudom, hogy mi történt. És bármennyire is nehéz elfogadnod, a véleményem változatlan.

- Mi…? – nyögte Harry elcsukló hanggal.

- Perselus határozottan elkötelezte magát Voldemort ellen. Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy elmondjam, miért… - Harry némán figyelt. – Mikor Perselus halálfaló volt, azt kapta feladatul, hogy kémkedjen utánam Voldemortnak. Örömmel vállalkozott erre a feladatra, egészen addig a pillanatig, míg Voldemort az életére nem tört.

- Miért?

- Próbára tette. Nem akarta megöletni, de három halálfalónak mégis ezt adta feladatul. Látni akarta, hogy a legtehetségesebb tanítványa valóban mennyire erős. Tudtam, hogy Voldemort mire készül, hiszen tisztában voltam azzal is, hogy Perselus kémkedni jött hozzám. A helyszínre küldtem Alastor Mordont, hogy mentse meg az életét. Mindhárom halálfaló maghalt azon az estén, és Mordon letartóztatta Perselust is.

Elmentem Perselushoz Azkabanba, ahová rögtön letartóztatása után küldték. Én hoztam ki onnan, miután megbizonyosodtam az igazáról.

- Honnan… honnan olyan biztos benne, hogy nem volt az is színjáték? – szólt közbe Harry.

- Harry, ismered a dementorokat. Gyanítom, van róla fogalmad, milyen lehet Azkaban… pontosabban milyen volt. Azon a helyen az ember elméje megtörik… még Voldemort nagyúr se bírná épp ésszel, ha napokra bezárnák közéjük, és a dementorok folyton élősködnének rajta. Hidd el, tudom… fiatal koromban én is voltam azkabani fogoly.

- Tényleg…?

Dumbledore sötéten bólintott.

- De az már egy régi eset. Majd egyszer talán elmesélem.

A lényeg, hogy Perselus érzelmeit, valós gondolatait tisztán láttam, mikor legilimenciát alkalmaztam nála. Alapjaiban rendült meg a Voldemortba vetett bizalma. Minden porcikája ordított, ahogy önkívületi állapotban feküdt abban a cellában. Attól a naptól kezdve bízom benne. Könnyű megbízni valakiben, ha látod az érzelmeit…

Harry agyában a kétség és a bizalom viaskodott. Végképp nem tudta mit higgyen, így hát tovább kérdezte a professzort.

- És a tény, hogy megölte önt? Az nem elég bizonyíték?

Dumbledore a fejét rázta.

- Miért? Hát nem volt az egyértelmű árulá… te jó ég, csak nem azt akarja mondani, hogy maga vette rá, hogy megölje egy ilyen helyzetben? Ugye nem…?

- Valóban így történt – vallotta be a festmény Harry nagy borzalmára. – Miután Weasley úrfit megmérgezték, bebizonyosodott számomra, hogy mit kapott Draco Malfoy feladatul Voldemorttól. Perselus ígéretet tett Mrs Malfoynak, hogy véghezviszi az ifjú Draco helyett a feladatot, ha ő képtelen lenne erre. Úgy tette le az esküt, hogy nem tudta mire vállalkozik. Mikor fény derült a feladat súlyára, visszakozni akart, én azonban ezt nem engedtem. Hosszan vitatkoztunk erről és úgy váltunk el, hogy nem voltam biztos benne, mit fog tenni. Ezért kértem őt a toronyban, hogy tegye meg. Ha átgondolod a dolgokat, beláthatod, hogy ez az józan tett volt.

- Józan?!

- Igen, az – felelte Dumbeldore. – Ha akkor életben hagy engem, azzal önmagát is leleplezi, és engem mindenképp megöltek volna. Azon kívül, Perselusnak többször is elmagyaráztam, hogy amit ő csinál, az létfontosságú. Az én feladatomat más is elláthatja, ahogy a levélben leírtam, de az ő szerepe pótolhatatlan.

Harry megvetően horkantott, puszta ösztönből, mikor ezt hallotta. Még mindig két érzés emésztette: nem tudta, hogy most kinevesse a professzort Piton iránti nevetséges bizalmáért, vagy fogadja el Dumbledore véleményét. Egyelőre legszívesebben egy közép utat választott volna.

- Mire gondolsz, Harry? – érdeklődött Dumbledore, mire Harry kérdőn nézett rá.

- Csak egy festmény vagyok, nem tudok legilimentálni… - magyarázta a professzor. – Tudod, lehet, hogy nem vagy tisztában vele, de én ezentúl nem lehetek a segítségedre mindenben így, festményként, mert… nos, én csak egy festmény vagyok. Bennem vannak Albus Dumbledore emlékei, érzései és gondolkodásmódja, de döntéseket már nem hozhatok helyetted.

Harrynek már a száján volt, hogy megkérdezze miért, de elszégyellte magát, és másként fogalmazott.

- De nekem ön nagyon is valóságos… és egy kicsit össze vagyok zavarodva. Úgy értem, júniusban láttam, ahogy meghalt, és most itt állunk és beszélgetünk pont úgy, ahogy régen.

- Nem, Harry – szólt a professzor. – Nem pont ugyanúgy. Én már nem élek.

Harry megrázta a fejét.

- Hogy lehet ez? Hiszen itt van, gondolkozik, beszél, és ugyanúgy viselkedik, mint előtte, és… és én ugyanúgy érzem magam, mint mikor beszélgettünk…

- Harry, kérlek, magyarázd meg, hogy mi az élet! – vágott közbe a professzor és Harry elnémult.

Dumbledore várt pár percig, de Harry csak hápogni tudott, egyáltalán nem várt most egy ilyen kérdést, és ha belegondolt, tényleg nem tudta megmagyarázni, hogy mi az élet. Ha csak a beszéd, gondolkozás meg az érzelmek lennének az élet, akkor nem tekinthetnénk élőnek olyanokat, mint az állatok és növények.

Dumbledore arcán újra megjelent a mosoly és megválaszolta saját kérdését:

- Az élet, Harry, nem más, mint változás.

- Változás…?

- Igen – bólintott a professzor. – Attól él valami, hogy változik, mert a halálnak az egyik legalapvetőbb tulajdonsága a végtelenség, változatlanság. Így, amíg változik valami, vagy valaki, addig mondhatjuk azt, hogy életben van.

És most nézz rám Harry! – Dumbledore szeme szomorúan csillogott és a többi portré is mind Harryre függesztette szemét.

- Egy festmény vagyok… mindig ugyanígy fogok kinézni ezen a képen, mindig ugyanazok a festékanyagok fogják alkotni az arcomat, a ruhámat, a szakállamat, és legfőképp: mindig ugyanúgy fogok gondolkodni és érezni, ahogy Albus Dumbledore tette halálának pillanatáig. Soha nem fogok megváltozni, nem fogok tudni új dolgokat befogadni, csak figyelem, ahogy mások számára múlik az idő, míg nekem az örökkévalóság lesz az a pillanat, mikor lezuhantam a toronyból… Az a Dumbledore került ide a falra, aki ott utolsó erejével is megpróbált feléleszteni valamit Malfoy úrfiban. Te most azzal a Dumbledore-ral beszélsz, nem pedig egy olyannal, akin bármiféle nyomot hagyott volna a halála óta eltelt három hónap…

Harry, én nem élek. És mivel nem vagyok élő, nem tudok változni sem, nem tudok alkalmazkodni az új helyzetekhez, mindig csak azt fogom tudni mondani neked, amit már életemben is mondhattam volna.

Harryn lassan úrrá lett valami mérhetetlen csalódottság és levertség, ahogy a festmény szavait hallgatta. Mikor belépett az irodába és megpillantotta a festményt, úgy érezte, mégiscsak visszatért Dumbledore, ahogy Harry azt titkon mindig remélte, és igazat mondott, hogy sosem hagyja el az iskolát, ameddig egy ember is hű hozzá. Harry pedig hű volt és engedelmes volt, és erre most azt kell hallania, hogy Dumbledore többé már nem segíthet neki… Minden porcikájával próbált kibúvót keresni:

- De… de hiszen az előbb is mondott új dolgot! Elmondta, hogy mi volt Pitonnal… pedig végig makacsul tiltakozott ellene!

- Valóban, csakhogy mikor elhagytuk az iskolát azon a délutánon, és előtte sor került arra a bizonyos szóváltásra köztünk ebben az irodában, sok mindenen el kellett gondolkoznom. Addig minden bizalmam Perselusban volt, de mikor a barlangban olyan remekül helytálltál és kihoztál engem onnan, beláttam, még akkor, életemben, hogy más is megérett már a bizalmamra. Már akkor eldöntöttem, hogy elmondom neked, miért hittem Perselus Pitonnak, ezzel is elősegítve a majdani együttműködéseteket.

Harry fejében egyre inkább előtérbe kerültek azok a gondolatok, hogy megint hallgatnia kellene Dumbledore-ra, ahogy azelőtt. Csakhogy a Piton iránt érzett olthatatlan gyűlölete és bizalmatlansága sosem szűnt meg, és ez a kétség az őrületbe tudta kergetni Harryt.

- Harry, figyelj rám! – szólt ismét Dumbledore. – Mikor rajtam volt a felelősség, a Főnix Rendje irányítása, a neked nyújtott útmutatás és az iskola vezetése, meghoztam a saját döntéseimet – jókat, rosszakat, de vállaltam értük a felelősséget.

Ugyanígy Perselus is meghozta a saját döntését, hogy akkor, ott megöl engem, és ő is vállalta ennek a következményeit.

És ennek alapján csak azt tudom neked tanácsolni, hogy te is hozd meg a saját döntéseidet, amiket jónak látsz, érzéseid, vagy eszed alapján, és vállald értük a felelősséget! Vannak dolgok, amiket meg kell tenned, feladatod van, és már nem lehetek ott, hogy segítsek, nem hozhatok helyetted döntéseket, ahogy mondtam. Ha úgy érzed, bizonyos döntéseim helytelenek voltak, akkor ideje, hogy a magad lábára állj! Ez most már a te utad, Harry.

Harry bólintott és agyában végre elrendeződtek a gondolatok. Tudta mit kell tennie, mit akar tenni. Felállt a székből és összeszedte magát.

- Akkor meghozom azt a döntést – jelentette be Harry. – Beavatom a Főnix Rendje néhány tagját, McGalagony professzort, Lupin, Mordont, és még néhányakat, akikben megbízom. Elmondok nekik mindent a horcruxokról, a jóslatról és a feladatomról. Szükségem van rájuk, a segítségükre és a támogatásukra. És megérdemlik, hogy tudják, mivel állunk szemben.

Dumbledore derűs arcot vágott, mint aki most tudta meg, hogy egész nap szép idő lesz. Néhány másik festmény rosszallóan csóválta a fejét, de Harry nem törődött velük.

Dumbledore Harryre kacsintott és hátradőlt festett székében.

- Ez esetben hívd be Minervát, mert szerintem már nagyon szeretné tudni, hogy van-e bármi értelme annak, amit kihallgatott az ajtónál…