Két fej sütőtök(1. rész)
2007.02.01. 10:32
Hatodik fejezet
Két fej sütőtök
Az egész Rendből Lupint rémítette meg a legjobban az, ami a Minisztériumban történt, és rögtön ráparancsolt Harryre, hogy felügyelet nélkül nem léphet ki a házból a saját biztonsága érdekében. Harry ezt azonban a legkevésbé sem vette jó néven, és egész szombaton, hosszú órákon át vitatkozott Lupinnal a biztonságról és a veszély valós mértékéről.
- Harry, figyelj rám, kérlek! – mondta birkatürelemmel a megviselt arcú Lupin, mikor Harryvel negyedszerre is elmeséltették a történteket a Rend tagjainak, most épp Mordonnak.
A nappaliban ültek vagy álltak, kinek hogy tartotta a kedve és a vérmérséklete. Lupin nyugodtan ült egy fotelben és próbálta meggyőzni a fiút, aki fel-alá járkált a szobában, mint valami ketrecbe zárt oroszlán.
- A miniszter ezen lépése bebizonyította, hogy semmitől sem riad vissza, hogy átvegye a Főnix Rendje felett az irányítást… - Lupin gondterhelten sóhajtott egyet. – Harry, abbahagynád ezt?
Harry megállt a szoba közepén és karba tett kézzel figyelt.
- Jó – nyugtázta a férfi. – Most, hogy Dumbledore halott, megszűnt az a visszatartó erő, ami megakadályozta…
- Nem érdekel ez a szöveg, már ezerszer elmondta! – vágott bele ingerülten Harry. – Azt akarom, hogy értse meg, nem maradhatok a főhadiszálláson. Ronnal és Hermionéval úgy terveztük, hogy az esküvő után indulunk…
- És mégis hova, ha szabad tudnom? – kérdezte Mordon, aki a beszélgetés eleje óta egy szót sem szólt.
Harry idegesen megvakarta a fejét és háttal a falnak dőlt.
- Nem mondhatom meg… Dumbledore akarta így.
- Dumbledore? – lepődött meg Lupin. – A professzor azt akarta, hogy a biztonságra fittyet hányva elinduljatok… de hát… ?
- Bármilyen hihetetlen: igen. – közölte Harry a tömör igazságot.
Lupin rosszallóan a fejét hajtogatta.
- De miért? Miért mennétek?
Harry bosszúsan horkantott. Tessék, a témánál vannak! Hogy magyarázhatná el nekik, hogy Dumbledore parancsára meg kell keresniük a horcruxokat és elpusztítani, anélkül, hogy bárki is tudna erről? Avassa be őket…? Nem, Dumbledore utasításai egyértelműek voltak. Hermionén és Ronon kívül senki nem tudhat a tervről.
- Azt nem mondhatom el. Dumbledore megtiltotta, hogy elmondjam…
- Nem, az ki van zárva! – mordult fel Lupin. – Hogy adhatott volna nektek ilyen parancsot…? Ez nem vall rá…
- De igen, ez pontosan rá vall – szólt közbe Hermione, aki Ronnal együtt eddig némán hallgatta a vitát.
Egyszerre minden fej feléje fordult, és a lány egy pillanatra elpirult. Gyorsan összeszedte magát, megköszörülte a torkát és belefogott a bővebb magyarázatba:
- Dumbledore többször is megbízott már minket különböző feladattal, például mikor Siriust szabadítottuk ki Flitwick professzor szobájából…
- Az más volt! – torkollta le Lupin. – Akkor nem volt más választás. De egy ilyen súlyos helyzetben a professzor nem bízna rátok olyan feladatot, amit más is el tudna végezni…
- Más nem tudja elvégezni – szólalt meg most Ron, s hirtelen ő is teljes figyelmet kapott a szobában. – Csak Harry…
Egy teljes percig mindenki néma csendben meredt a három jó barátra, s mindenkinek ugyanaz a rémítő gondolat járt a fejében, melyet végül Lupin bírt kinyögni.
- Azt… azt akarjátok mondani, hogy… amiért elmentek, annak az oka Voldemort…?
A kérdés ott lógott a levegőben és senki nem volt hajlandó megválaszolni. Harry végül megelégelte a sehova nem vezető vitát. Ellökte magát a faltól, Lupin elé lépett és nagyon komoly arccal egyenest a szemébe nézett.
- Tudom, hogy nehéz megérteni, de vannak dolgok, amiket ugyanúgy nem mondhatok el maguknak, ahogy maguk nekem és Ronéknak. Szeretném, ha megértené, bármi is történjék, Ron, Hermione és én néhány nappal az esküvő után elmegyünk innen. Nem akadályozhatod meg semmi módon…
Lupinnak tátva maradt a szája, Mordon rosszallóan hümmögött. Harry pocsékul érezte magát, amiért ilyen ridegen és ellentmondást nem tűrően kellett közölnie velük a távozás tényét, de egyszerűen nem tehetett mást. Mindenkinek meg van a saját feladata, és az övé világos és egyértelmű volt. Nem engedheti meg, hogy a lábát lóbálja. Most, hogy Voldemort tudja, Dumbledore és ő rájöttek a titkára, még sürgetőbb, hogy elpusztítsák a horcruxokat.
Lupin többet nem szólt egy szót sem, ingerülten felállt és távozott, Mordonnal és a jelenlévő Rendtagokkal, Tonkas-szal, Dedalus Diggle-el és egy eddig nem látott boszorkánnyal a nyomában. Ez után a Rend egyetlen tagja sem tett fel kérdéseket Harrynek, de másnap tartottak egy titkos megbeszélést a dolgozószobában – vagy valahol, mert a szobából megint nem hallatszott ki egy árva nesz sem.
*
A kellemetlen hírek azonban nem sokáig nyomták rá baljós bélyegüket a Prewett-házban töltött napokra, mert hétfő délután végre visszaérkezett Franciaországból Bill, Fleur, Mr és Mrs Delacour, és velük jött Fleur húga, nagymamája és unokatestvére is. Bill sokkal jobban nézett ki azóta, hogy Harry legutóbb látta, bár arcán még mindig látszottak a sebek, melyeket Fenrir Grayback, a brutális vérfarkas tépett a fiún, még Dumbledore halála estélyén. Szerencsére nem volt telihold, így Bill nem kapta el a szörnyű kórt, mint Lupin, aki szintén Grayback áldozata volt még kiskorában. Ennek ellenére Lupin figyelmeztette őket, hogy lehetnek a fiún bizonyos elváltozások, de Harry ebből első látásra mindössze annyit vett észre, hogy Bill kicsit erősebb arcszőrzettel rendelkezik, mint előtte. Pajesza megerősödött és lenyúlt az álláig, de ez inkább javított az arcán, mert eltakarta a sebhelyek egy részét. Harry emlékezett Mr és Mrs Weasley egy fojtott hangú beszélgetésére, hogy legidősebb fiúk a Szent Mungó gyógyítói szerint csak hordozza a vérfarkas kórt, de nem ütköznek ki rajta a betegség súlyosabb tünetei. Ennek ellenére Bill nem maradt a régi teljes valójában. Jókedvű volt, ahogy korábban mindig, úgy tűnt, túltette magát a rossz emlékeken, és Fenrir miatt sem kellett aggódnia többé, mert a vérfarkas Harry jóvoltából az Azkaban legsötétebb cellájába került.
Fleur a nagymamájával kézen fogva érkezett, akitől arcvonásait és szőke hajzuhatagát örökölte – Fleur nagymamája véla volt. Igaz, már egy igen öreg véla, elmúlt már száz éves is, de természetes vonzereje és bűbája részben megmaradt, Harry biztos volt benne, hogy a hölgy fiatalkorában még gyönyörűbb lehetett, mint unokája.
Harry csakhamar rájött, hogy Fleur a legkevésbé sem idegesítő, fellengzős, nagyképű és nem viselkedik úgy, mint egy elkényeztetett liba, ahogy azt Ginny gyakran említette – a rokonságához képest. Mr Delacour ugyan teljesen átlagos aranyvérű varázsló volt kissé kopaszodó fejjel és jellegzetes franciás bajuszával, de a felesége, Mrs Delacour túltett mindenen. Órák hosszat bírt csacsogni elképesztően jelentéktelen dolgokról, s jellemző volt rá, hogy bárki bármit mond, erős kényszert érezzen rá, hogy az ő mondandója sokkal fontosabb – s ennek Hermionét megszégyenítő hadarásával eleget is tudott tenni. Bill arcáról nem lehetett rosszallást, vagy türelmetlenséget leolvasni, mikor jövendőbeli anyósával próbált meg normális beszélgetést kezdeményezni, s Harry nem tudta, hogy ez pusztán kötélidegeknek, vagy valami másnak tudható be. Abban biztos volt, hogy ha neki jutna ilyen anyós, igen gyorsan vége szakadna a jó kapcsolatuknak, mert az első beszélgetés alatt tíz perc után ordítani kezdene, mint egy felbőszült sakál.
Ronnal együtt azt is megállapította, hogy a Delacour rokonság legnormálisabb tagja a pici Gabrielle, aki leginkább a tízéves Ginnyre emlékeztette mindkettejüket. Ez a megállapítás több okból is közel állt az igazsághoz, mivel Gabrielle valóságos imádattal tekintett fel a két fiúra, és elpirult, valahányszor a közelükbe érkezett, s hajlamos volt felborítani az útjába kerülő dolgokat. Harryt Gabrielle ezen, néha igen vicces tulajdonsága mellett még kinézetében is Ginnyre emlékeztette, a szőke kislány ugyanis hajszínétől eltekintve ugyanolyan szeplős arccal és csillogó barna szemekkel volt megáldva.
Az unokatestvér, akit Fleur csak, mint „Michelle kuzint” mutatott be, már más lapra tartozott. A szőkésbarna hajú lány Harry szerény megítélése szerint egy kifejlett pszichopata volt, amit több, furcsábbnál furcsább megnyilatkozása alapján szűrt le.
- Szia! Harry Potter vagyok – mutatkozott be Harry a vendégnek, mikor a rokonság megérkezett.
- Na és? – válaszolta pökhendi hangnemben, enyhe francia akcentussal, s azzal tovább állt. Harry ezzel le is tudta a dolgot, gondolta, legalább vele se lesz sok gond, de tévedett.
Michelle kuzin ugyanis annál érdekesebb jelenségnek találta Ront, talán mert unokatestvére jövendőbelije láttán ő is kedvet kapott a vörös fiúkhoz.
- Udv’! Michelle vagyok’ – mutatkozott be csábosan a lány.
- Szi-szia… én meg Ron – tett eleget az üdvözlésnek Ron.
- Milyen magas és erős, akárcsak a bátyja… - mondogatta a lány úgy, mintha valami állat-vásáron lenne. Ron a füléig elvörösödött.
Hermione ezt egy cseppet sem találta örvendetesnek, s mikor Michelle észrevette a barna hajú, kócos lányt, olyan szemeket meresztett rá, mint valami undorító ragacsra a cipője talpán. A két lány között hamar elmérgesedett a viszony, Ron pedig két tűz közé szorult. Egy alkalommal a francia lány minden teketóriázás nélkül kigáncsolta Hermionét, mikor az elment mellette. Harry sem volt tétlen, s miután felsegítette a hasra esett lányt, észrevétlenül egy viszkető-átkot küldött Michelle kuzinra, aki pár perccel később jajgatva vakarózott és felrohant a szobájába.
Az esküvő előtti napokban az utolsó simításokat, a díszítést és apróbb szervezgetéseket végezték, ebben már Harrynek és három barátjának nem sok dolga akadt, leszámítva a szalon feldíszítését, ami gyorsan ment, mivel most segítséget is kaptak. Idejük nagy részét Ginny és Hermione kímélése miatt a rokonságtól elszigetelve, az egyik emeleti hálószobában töltötték beszélgetéssel, sakkozással, olvasgatással – ez utóbbit elsősorban Hermione határozott kérésére, aki ragaszkodott hozzá, hogy a „lógásuk” ellenére legalább egyszer olvassák el mindegyik heted éves tankönyvet.
*
|