Tonks, a mentőangyal(1. rész)
2007.02.01. 10:27
Ötödik fejezet
Tonks, a mentőangyal
Az élet a Prewett házban nagyon hasonlított Black-ház-belire, azzal a különbséggel, hogy kicsit nagyobb volt a sürgés-forgás, hiszen nem csak a Főnix Rendje tagjai tartották itt megbeszéléseiket, hanem az esküvői előkészületek is felbolygatták az amúgy csendes, békés ház nyugalmát – amit Muriel néni egyáltalán nem vett rossz néven. Harrynek kicsit déjá vu érzése volt, mert a Black-ház takarítása helyett most az esküvőre való készülés foglalta le minden percét, mint Ronnak, Hermionénak és Ginnynek. Fred és George sem tudta most kivonni magát a munkából, mert Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy zárják be addig a boltot, amíg le nem zajlik a ceremónia, valamiféle „betegség miatt zárva” indokkal. Az ikrek részéről ez heves tiltakozást váltott ki és rögtön elkezdték a „felnőttek vagyunk, nem parancsolsz nekünk” című előadásukat, de hamar bebizonyosodott, hogy Mrs Weasley szigorú tekintete még mindig csodás eredményeket képes elérni.
Így Harryék nem maradtak magukra a munkában, aminek igazán örültek, mivel Mr és Mrs Weasley, Charlie és a házban megforduló többi vendég mind-mind a Rend szolgálatában álltak, és feladatuk sokkal fontosabb és sürgetőbb volt, mintsem ráérnének holmi esküvők szervezgetésére. Harry pedig újsütetű szolidaritása miatt nem parancsolta ide Siport, hogy végezze el helyettük a munkát. A kis csapat egyetlen segítsége Muriel néni volt, aki felügyelte a takarítást, pakolást, kertrendezést. Az ikrek kiharcolták maguknak, hogy a borospincét takaríthassák – Ron meggyőződése szerint azért, hogy ne száradjanak ki a nagy munkában…
Harryék legelső feladata volt, hogy a ház nagy szalonjából kihordják a lim-lomot, régi bútorokat, rongyokat – ugyanis a néni nem nagyon vette hasznát ennek a helységnek, s jobb híján lomtárnak használta. Sok bútor telis-tele volt bagolypotyadékkal, ami megnehezítette a szállítást. Ginny javaslatára elővették azokat a sárkánybőr munkavédelmi kesztyűket, amiket elsőéves kortól kezdve viseltek a diákok növénytanon és bájitaltanon. A kesztyű megkímélte őket az undok szennyeződéstől, de a nehéz munkában kezük hamar kiizzadt. A nagy, nehéz bútorok egymás hegyén-hátán feküdtek, kusza összevisszaságban, ezért kézzel kellett kibányászni őket, a varázslat itt nem segített. A lépcsőn lefelé már Hermione és Ginny lebegtették a szekrényeket, egészen addig, míg Mrs Weasley meg nem látta, hogy egy szem lánya varázsolni merészel az iskolán kívül.
- Ugyan már anya! – tiltakozott a lány. – A Minisztériumban itt nem érzékelik, hogy én varázsoltam! És különben is… bűbájtanból én vagyok a legjobb az egész évfolyamon…
- Nem érdekel, Ginny! – pörölt Mrs Weasley a lányával. - Megmondták, nem varázsolhat kiskorú az iskolán kívül! Legjobb lesz, ha velem jössz, és segítesz megfőzni az ebédet.
Így a pakolást már csak Ron és Harry, a lebegtetést, pedig Hermione végezte – és a két fiú nem igazán örült ennek. Ron azért nem, mert Ginny sokkal gyorsabb volt, mint Hermione, Harry pedig azért, mert a vörös hajú lány közelében sokkal jobb kedvel ment neki a munka.
- És most mi legyen ezzel a hatalmas kupaccal? – kérdezte Hermione Muriel nénitől, miután kihordták a lim-lomot a ház elé az udvarra.
- Szerintem gyújtsuk fel… - javasolta Ron, de Muriel néninek más tervei voltak.
A bútorokat, ruhákat, kalitkákat, s minden egyéb nem varázsos holmit leröptettek a domb aljára a házhoz vezető lépcső mellé, majd a néni bement a városba, hogy falragaszokat tegyen ki az érdeklődőknek. Délutánra meg is érkeztek a lomtalanításra a muglik, akik kedvtelve válogattak a még felhasználható holmik között.
Másnap a szalon takarítását egy váratlan esemény szakította félbe – váratlan volt, mert a nagy munkában teljesen megfeledkeztek róla: a roxforti levelek érkezése. Harry, Ron és Hermione puszta megszokásból nyitották ki a borítékokat, hogy elolvassák McGalagony igazgatónő sorait. Mikor Mrs Weasley is megtudta, hogy megérkeztek a levelek, Harrynek feltűnt, hogy az asszony mély hallgatásba burkolózott és egész nap kerülte a társaságot.
- Mondd csak Ron, anyukád már tudja, hogy nem mész vissza az iskolába? – kérdezte Harry.
Barátja nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt:
- Igen, tudja… Kész tények elé állítottam, miután hazajöttünk – ez volt az első dolgom. Nem mondom, rendesen kiborult… De most már nyugodtabb valamivel.
- És… és azt tudja, hogy mit fogunk csinálni?
- Dehogyis! Azt hiszed, elmondtam neki? – suttogta Ron Harry fülébe. - Sokkot kapott volna! Csak annyit tud, hogy elutazunk, és sokáig nem leszünk itthon… Igazából ezzel még meg is nyugtattam, mert azt hiszi, hogy a háború elöl, így biztonságban leszünk…
Harry bólogatott és úgy vélte, Ron tényleg jól adta elő a terveiket. Ennek ellenére kissé rosszul érezte magát, hogy ilyen veszélyes útra mennek, s közben Mrs Weasley azt fogja hinni, hogy biztonságban vannak.
- Hermione, te mit mondtál otthon? – fordult Ron a lányhoz.
- Nekem könnyen ment! – legyintett Hermione. – Azt mondtam, hogy halasztok egy évet a suliban és inkább elutazom tapasztalatot gyűjteni, ami… végül is, igaz, bizonyos szempontból – tette hozzá mosolyogva a lány.
- Az… bizonyos szempontból – Harry és Ron összevigyorogtak, és az járt a fejükben, hogy Hermione vajon képes lenne-e valamit nem a tanulás és tapasztalat szerzés oldaláról megközelíteni.
A szokásos tankönyvlista mellé Ron és Harry egy hoppanálási vizsgapapírt is kaptak, amin a következő sablonszöveg állt:
Tisztelt vizsgázó!
Kérjük, hogy az esedékes hoppanálás-vizsga következő, augusztus 9. szombati napra kitűzött időpontján, de. 6 órakor jelenjen meg a londoni Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Közlekedésügyi Főosztályán a Hoppanálási Vizsgaközpontban. Kérjük továbbá, hogy a vizsgára hozza magával a mellékelt értékelőlapot, és előzőleg töltse ki a személyes adatokat.
Üdvözlettel:
Wilkie Derreng
hoppanálási vizsgabiztos
- Addig már csak hat nap! – mondta Ron elsápadó arccal. A fiúnak nem sikerült legelső, április 21-i vizsgája, ezért érthető módon kissé aggódva tekintett az újabb megmérettetés elé.
- Ne aggódj, most biztos sikerülni fog – nyugtatgatta Hermione -, a múltkor is csak egy apróságon múlott…
- Apróság… persze… - morogta a fiú. – Te összevissza sikoltoztál, amikor a második gyakorláson hátrahagytad egy hajtincsedet… az én szemöldököm az apróság…
Harryt a legkevésbé sem izgatta a hoppanálás vizsga, egyrészt, mert már elég jól ment neki, másrészt az se zavarta volna, ha megbukik, és nem kap jogosítványt.
- Ki lehet az új sötét varázslatok kivédése tanár? Milyen könyvet írt elő? – kérdezte Harry Ginnyhez fordulva.
A lány átfutotta a tankönyvjegyzékét, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.
- Nem látom… nincs SVK-s könyvünk…
- Lehet, hogy törölték a tantervből, azok után, hogy annyi szörnyűség történt a tanárokkal – vetette fel Hermione.
- Várj csak! – szólalt meg Ron. – ezt itt nem olvastátok?
Ron McGalagony levelének aljára mutatott, ahol a szokásos szöveg után egy további értesítést lehetett olvasni.
- Figyeld: „… ez úton tájékoztatjuk a kedves diákokat, hogy a sötét varázslatok kivédése tantárgyat töröltük a tantervből, helyette a mágikus önvédelem című kurzust fogják tanulni a diákok a bűbájtan keretein belül, emelt óraszámban első évtől hetedikig.” – Mágikus önvédelem? Mi értelme egy puszta névváltoztatásnak?
- Így akarnak védekezni az átok ellen… - vetette fel Harry. – Voldemort megátkozta a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, szóval, ha megváltoztatják a nevét, talán nem fog hatni az átok.
- Mi…? Voldemort átkozta meg a tantárgyat? – döbbent meg Ginny.
- Ja, persze, te nem tudtad… - kapott észbe Harry. – Voldemort eleinte nagyon akarta azt a tantárgyat tanítani, és mikor Dumbledore visszautasította, elátkozta az egészet.
- Hű… akkor nem csoda, hogy minden tanár pórul járt…
- Azért nem mind… – morogta Harry és Piton járt az eszében, majd fogcsikorgatva hozzátette: – még…
Aznap folytatták a szalon csinosítását: felmostak, port töröltek, pókhálóztak, felállítottak két hatalmas asztalt, és hozzá a sok-sok széket a vendégek fogadására.
Másnap következett a kert rendbetétele, lenyírták a füvet, kigazolták a virágágyást, törpementesítették a bokrok tövét és formára nyírták a sövényt. Az egész munka végére tisztességesen elfáradtak és kiadós izomlázuk lett. Ha Harry korábban azt hitte, hogy könnyebb dolguk lesz, mint a Black-házzal, be kellett látnia, hogy tévedett. Az új főhadiszállás legalább annyira kifárasztotta őket, igaz, legalább nem kellett az undok kártevőkkel – doxikkal, tündérmanókkal - hadakozniuk.
A Rend tagjai közül szinte mindenkit ismertek, csak egy-két új ember volt, aki megfordult a házban. A legsűrűbben Lupin, Tonks és Mordon jártak a főhadiszálláson, aminek Harryék nagyon örültek. Mindazonáltal a tanácskozások szigorúan titkosak voltak és ezekre Harryt, Ront, Ginnyt, Hermionét és az ikreket továbbra sem hívták meg. Igaz, az ikrek nem vették ezt rossz néven, volt nekik dolguk elég a háború nyomon követése nélkül is, Harryéket viszont annál rosszabbul érintette ez. Lupin még mindig tartotta magát ahhoz, hogy a Főnix Rendjének csak nagykorú, a Roxfortban végzett emberek lehetnek a tagjai, s ennek a társaság egyik tagja sem felelt meg.
- Anya van a háttérben, az tuti! – jegyezte meg Ron mérgesen, mikor becsapták előttük a dolgozószoba ajtaját, ahol a tanácskozások folytak. – Megkérte Lupint, hogy ne engedjen minket a Rendbe… ez az egész „nem jártad ki a Roxfortot” - dolog egy nagy hülyeség, egyáltalán nem vall Lupinra…
Harry ebben nem volt olyan biztos, de abban egyetértett Ronnal, hogy Mrs Weasley bizonyosan megragadna minden alkalmat, csak hogy kivonja gyerekeit a háborúból, és Harry ezért nem hibáztatta az asszonyt – igaz, nem is örült neki.
Csalódottan indultak vissza dolgozni, mikor Hermione megállította őket:
- Várjatok csak! – szólt és közel ment az ajtóhoz. – Lehetséges volna…?
- Micsoda? – kérdezte Ron.
- Nem hallottam azt a cuppanó hangot, ami lepáncélozza az ajtót – közölte suttogva a lány.
- Hah! Akkor lehet, hogy a telefül bejut a résen… - Ron a zsebében kotorászott, és csakhamar előhúzott egy-két hosszú, hússzínű zsineget. Az előző évek tapasztalatai miatt Ron mindig magánál hordott néhányat ikerbátyjai találmányából, amivel könnyen kihallgathatók titkos tanácskozások, akár zárt ajtók mögül is. Ron példáján Harry is elővette a saját telefülét, és meg se lepődött azon, hogy Ginny kezében is ott volt egy.
- Tessék, itt van egy… - adta át Ron a másik telefület Hermionénak, majd mind odalapultak az ajtóhoz és alácsúsztatták a zsinegek végét.
Türelmesen vártak mikor szólalnak meg a beszédfoszlányok, a tanácskozás részletei, de nem hallatszott semmi. Harry nagyon jól tudta, még ha suttogva is beszélnek és a szoba tőlük távol eső végében vannak, akkor is úgy kellene hallaniuk mindent, mintha közvetlenül mellettük állnának. Egy árva neszt, lépteket, suttogást, semmit se hallottak.
- Nem értem… pedig működnie kéne… - Ron teljesen tanácstalan volt.
- Várj egy picit – Ginny az ajtóra tapasztotta a fülét, majd finoman koppantott egyet rajta. Az ajtó normális koppanó hangot adott. Ginny megvonta a vállát. – Pedig tényleg nincs lepáncélozva… Harry, mit csinálsz!?
Harry megunta a tétova várakozást, pálcáját a kulcslyukra szegezte és kinyitotta a zárat. Az ajtó nyikorogva kitárult, Harry pedig gondolkozás nélkül belépett. Döbbenten vette észre, hogy a szobában egy teremtett lélek sincs. A bezárt ablakon álmosan sütött be a délutáni napfény, amit a szép tükrök szórtak szét a szoba minden sarkába. Ron, Hermione és Ginny is beléptek a szobába tátott szájjal.
- Mi a…?
- Hová tűntek mind?
- Talán nyílik innen egy titkos szoba – vetette fel Ginny.
- Nem, az lehetetlen – rázta meg a fejét Hermione. – Minden oldalról szobák veszik körül ezt a helységet, és mind ismerjük. Az egyik felén a szüleitek szobája van, a másikon meg Muriel nénié, és mindegyiket láttuk. Ott nem lehetnek…
- Talán a szekrényben vannak és megnövelték tértágító bűbájjal! – mondta Ron, és már nyitotta is a gardrób ajtaját… de abban csak egy szürke talár és pár törött üveg volt, semmi több.
- Ez azt jelenti, hogy nem is itt vannak… - gondolkozott hangosan Hermione.
- Hű, de okos vagy! Ezt egymagad találtad ki? – gúnyolódott Ron.
- Úgy értem, hogy nem itt, a házban, hanem valahol másutt – morogta a lány.
- Vagyis dehoppanáltak?
- Nem, Ginny, itt nem lehet dehoppaná…
- Jó, jó!... Úgy értem, akkor zsupszkulcsot használtak?
Hermione homlokráncolva gondolkozott a rejtélyen.
- Talán… - mondta lassan. – De az is lehet, hogy máshogyan mentek el. Mondjuk, mint a King’s Cross pályaudvaron az a fal, ami a 9 és ¾-ik vágányra vezet… Lehet, hogy mikor átléptek a dolgozószoba ajtaján, egy másik helyre kerültek, amit mi nem láttunk… egy titkos helyre. Az is lehet, hogy nem mentek messze, de meglehet, hogy az ország másik végében vannak…
- De mi van, ha…
- Jaj, hagyjátok már! – csattant fel Harry idegesen. – Nem látjátok? Túljártak az eszünkön! Semmibe sem leszünk beavatva, amíg ők nem akarják! De jól van, akkor ők se lesznek beavatva semmibe!
- Nem gondolod, hogy egy kicsit gyerekes vagy? – torkolta le Hermione.
Harry sóhajtott egyet. Rosszul vette fel ezt a mellőzést, a két évvel ezelőtti állapotot juttatta eszébe, mikor a Rend és barátai semmiről se tájékoztatták a nyári szünet alatt. Ennek ellenére elszégyellte magát előbbi kirohanása miatt. Csak most vette észre, milyen kicsinyes volt.
- De igen… bocs. Menjünk innen. Folytassuk a sövénynyírást.
|