Negyedik fejezet

Muriel néni

A következő nap csupa kellemes pihenéssel és szórakozással telt az Odúban. Harry, Ginny, Ron és Hermione felváltva kviddicseztek, beszélgettek, sakkoztak, egészen estig, mikor Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy ideje lenne összecsomagolni a másnapi utazásra – ugyanis szombatra tűzték ki a Prewett-házba költözés időpontját, ami Mr Weasley szerint egy sokkal biztonságosabb és előkelőbb hely lesz egy olyan rendezvényhez, mint Bill és Fleur esküvője. A legidősebb Weasley fiú jövendőbelijével és Mr és Mrs Delacourral egy héttel később fognak visszaérkezni a rokonság többi tagjával, hogy befejezzék az esküvői előkészületeket. Addig is a Prewett-házat ki kellett takarítani, a füvet le kellett nyírni, felállítani az udvaron az esküvői kellékeket. Mrs Weasley indulás előtt mindenkinek kiosztott egy kis pergamen darabkát, amire a Prewett ház címe volt felírva. Harry gyanította, hogy ez lehet az oka, amiért Muriel néni otthona biztonságosabb egy esküvő megrendezéséhez, ugyanis meg mert volna rá esküdni, hogy a Fidelius-bűbájjal rejtették el az épületet, s ezért kapták a papírt is, a titokgazdától.

Így aztán szombaton kora hajnalban ébredt az egész társaság, és a csomagokkal útra kelt a Hermelin-domb felé, ahová Mr Weasley már napokkal korábban leadta a rendelést a minisztériumnak egy zsupszkulcsra. Egy zsupszkulcs rendelése drága mulatság volt, ez volt az egyik legköltségesebb – ugyanakkor a legmegbízhatóbb - módja is az utazásnak a varázslók és boszorkányok közt. Harry hosszan győzködte a vörös hajú férfit, hogy hadd háruljanak rá a zsupszkulcs anyagi vonzatai, de Mr Weasley erről hallani sem akart.

A kilencfős társaság – Mr és Mrs Weasley, Fred, George, Charlie, Ron, Ginny, Hermione és Harry – fekete útiköpenybe öltözött a hideg és a feltűnés elkerülése végett, s figyelmet valóban nem vontak magukra, csak egy-két madár, tücsök és varangy jelezte, hogy felfigyeltek a csuklyás karavánra. Ellenben a hajnali hideg igencsak borzolta a kedélyeket, főleg az után, hogy a domb megmászása során rendesen kiizzadtak, s a hideg levegő egy kiadós megfázás rémét vetítette előre.

- Na, gyertek, itt kell lennie valahol a zsupszkulcsnak, keressétek! – adta ki a parancsot Mr Weasley.

Mind keresgélni kezdtek a dombtetőn eldobált mugli holmik közt, Harry eleinte erősen gyanakodott egy kidobott hűtőszekrényre, egy üres kólásüvegre, és egy régi írógépre is, de végül Ron akadt rá a zsupszkulcsra: egy törött bádog kannára.

- Honnan lehet biztosan tudni, hogy melyik a zsupszkulcs? – kérdezte Harry Mr Weasleytől.

- Annak több módja is van – válaszolta a férfi. – A legbiztosabb, de kissé hosszadalmas módszer a Demonstrate bűbáj, ami megmutatja egy tárgy mágikus tulajdonságait. Erről a bűbájról már biztos hallottál bájitaltanon vagy bűbájtanon…

- Igen…

- Egy másik, elég érdekes, kissé alternatív módszer, ha egy mugli, elektoros tárgyhoz érinted…

- Elektromos, Mr Weasley – szólt közbe csendesen Hermione.

- Igen, köszönöm… Szóval a mágikus rezgések kikapcsolják az elektrommos készülékeket – valamiért zavarja őket, erről a Muglimagyarázat Szerkesztő Bizottság tagjait kéne megkérdezned, ők remekül értenek az elektronos-mágikus szerkezetek kapcsolatához…

De a legegyszerűbb módszer, ha a megérzéseidet hívod segítségül. Ha megérintesz egy varázserejű tárgyat, rögtön érzed, hogy valami nem stimmel vele – nyilván, mivel nem természetes, hanem mágikus. Bármilyen mágikus tulajdonsággal is van felruházva, az azt jelenti, hogy megváltoztatták valamilyen természetes tulajdonságát, mint jelen esetben ennek a kannának – mivel zsupszkulccsá változtatták, egyszerre kötődik a tér két pontjához, afféle hidat képezve, és egy egyszerű parancsra, egy emberi parancsra átugrik arra a másik helyre… Érted?

Harry bólogatott, és társaival együtt megfogta a zsupszkulcsot. Most, hogy így odafigyelt, tényleg érzett valami furcsát, mintha a kanna felülete kissé bizonytalan lenne… Mintha nem tudná eldönteni, hogy melyik helyhez is tartozik, ide, vagy az úti céljukhoz…

Mr Weasley lassan háromig számolt. Háromra Harry egy erős rántást érzett a köldökénél és a következő pillanatban már egymás hegyén-hátán feküdtek a nedves fűben.

Harry felpattant, majd felsegítette Hermionét és Ginnyt, és körbenézett. A hajnali fényektől félig árnyékban, félig világosságban feküdtek a közeli dombok, pár kilométer távolságból, pedig idelátszottak egy éledező kisváros fényei.

- Hol vagyunk? Milyen város az ott? – kérdezte Harry Mr Weasleytől, aki épp a szebbik feléről söpörgette le a port és ráragadt fűcsomót.

- Az ott Land’s End, a félsziget csúcsa, közvetlenül az óceán partján. Érzed a tenger illatát, Harry? Imádom a tengert!

Harry nem tudta megmondani, mit is érez pontosan, a levegőben terjedő illatokba sok minden keveredett: a párás mező nedves illata, egy kis istállószag, némi füst és enyhe madárszag. De sós tengert nem érzett, annál sokkal meghatározóbbak voltak ezek a szagok.

Mr Weasley jókedvűen fütyörészve elindult felfelé a dombon, néhány girbe-gurba fa takarásában. Az egyik fa ágain nem is egy, de négy megtermett bagoly gubbasztott, s mind őket figyelték nagy sárga szemeikkel. A domb tetejére érve a társaság megállt és körbenézett: körös-körül kicsiny dombok és erdőségek helyezkedtek el, itt-ott néhány épület emelkedett, és két párhuzamos főút törte meg a természeti harmóniát.

Kis pihenő után Harryék lefelé indultak a domb másik oldalán – ez néha nem is volt olyan könnyű, mert a nedves füvön úgy csúszott a cipő, mint a jégen. Hermione hamar rájött, hogy sokkal jobb, ha a tapadós, sáros földön megy lejtőnek, és nem is esett el annyiszor, mint Ron és Harry.

Mikor leértek a domb aljába, kis völgy után jött a következő, egy valamivel nagyobb emelkedő. Mikor mászni kezdtek felfelé, Harry észrevett a fűcsomók közt egy földbe karcolt vonalat. A fiú rögtön felismerte: egy mágikus határvonal, amit csak bizonyos emberek léphetnek át. Ilyen vonalat húzott csaknem három éve Dumbledore a Tűz Serlege köré, hogy a tizenhét éven aluli diákok ne dobhassák be a nevüket a serlegbe. Harry gyanította, hogy ez a vonal a ház mágikus védelmét láthatja el. Az előtte haladó Mr és Mrs Weasley, Ron és Ginny gondolkodás nélkül átlépte a vonalat, semmi jelét nem mutatta, hogy bármiben is akadályozta volna őket. Harry megvonta a vállát és átlépte a vonalat.

Ebben a pillanatban olyasmi történt, ami már több mint egy éve nem fordult elő, és igencsak megrémítette: fájdalom hasított a homlokába, pont a sebhelyénél, és a tarkója bizseregni kezdett, a karján pedig felállt a szőr. Harry összerándult a váratlan reakcióra, de összeszorította a fogát és nem kiáltott fel. Útitársai úgy tűnt, semmit se vettek észre a fiú fura viselkedéséből, s ő jobbnak látta nem figyelmeztetni őket – annál is inkább, mert ő maga is sejtette, miért újult ki a fájdalom.

A kín, ahogy jött, el is múlt szinte azonnal, nem maradt utána más, csak a tarkóját bizsergető érzés emléke. Harry tovább bandukolt barátai után felfelé a dombon, s az újabb hegymászástól enyhén szúrni kezdett az oldala. Újabb göcsörtös fák, bokrok mellett vezetett az útjuk, s ezeken is, öt-hat kövér bagoly ült, mint éber őrszemek. Őket elhagyva közeledett a magaslat teteje, ami egyben úti céljuk is volt.

A domb tetején egy nagy, régi ház állt, masszív kőfalai méltóságteljesen emelkedtek az égbe, három emelet magasságban. A tömör tölgyfa bejárati ajtó pontosan középen helyezkedett el, s innen egy torony nyúlt felfelé, egy emeletnyivel a ház fölé magasodva. A torony ablakai hiányoztak, helyettük megkopott boltívek támasztották alá a tetőszerkezetet, s Harry innen távolról is tisztán látta, hogy sok-sok bagoly alszik a párkányon szárnya alá dugott fejjel, és több példány repked ki-be. Egyesek a vadászatból térhettek haza, míg mások most indultak megtömni éhező begyüket.

- Tudod, Muriel néni híres bagolytenyésztő, Harry – magyarázta Mr Weasley a fiúnak. - A roxmortsi és a londoni varázsló posta is tőle rendeli a fiatal madarakat, és régen még az Üklopsz bagolyszalon is a Prewett család birtokában volt… persze az óta sok minden megváltozott – tette hozzá némi keserű felhanggal.

A társaság csomagjait maga után lebegtetve mászott fel a domboldalba fektetett lépcsősoron. Ahogy közeledett a házhoz, Harry egyre több érdekes részletet fedezett fel, s mint egy híres aranyvérű család kúriáját, akaratlanul is a Black-házzal vetette össze. A Prewett ház égbe törő tornya, hatalmas ablakai, melyek szinte csalogatták a napsugarakat, sokkal barátságosabb helynek mutatták Harry számára, mint keserű örökségének nyomasztó, sötét termeit, robusztus falait. Az az épület, nevéhez híven igazi „Black” ház volt. Míg ez a kúria – bár jóval kisebb volt a régi főhadiszállásnál – egyenesen csalogatta az embert.

Az ajtóhoz érve Mrs Weasley megnyomta a csengőt, mely érdekes, bagolyhuhogásra emlékeztető hangot adott. Hamarosan felhangzottak a lépések és kitárult az ajtó.

- Molly drágám! De örülök, hogy látlak – üdvözölte Mrs Weasley-t egy hetven év körüli öregasszony, aki maga is leginkább egy madárra hasonlított: kissé őszülő, valaha vöröses-barna haja, görbe, madárcsőrre emlékeztető orra, a rajta nyugvó apró lencséjű szemüveg, csillogó barna szeme és a bő, megfakult és poros talár egy rokonszenves, vén varjú kinézetét kölcsönözte a hölgynek.

- Én is örülök, drága Muriel! Semmit se változtál… - nézett végig a vörös hajú asszony szeretett nagynénjén.

- Te viszont egyre fiatalodsz, Molly szívem. Ó, és a gyerekek! De meg nőttek!

Muriel néni sorban köszöntötte az ifjú Weasley-ket, és mikor Ronhoz ért, boldogan összecsapta a tenyerét és két cuppanós puszit nyomott a fiú arcára.

- Jaj, Roncimonci, te akkorára nőttél…! Ahogy látom, te vagy a legmagasabb a családban, igaz?

- Ühüm… - dünnyögte Ron és belekönyökölt Fred bordái közé, aki ikertestvérével együtt rázkódott az elfojtott nevetéstől.

Muriel néni Hermionét is közvetlenül köszöntötte, egy öleléssel és két puszival, akár a Weasley-ket. Harry került utoljára sorra, aki előbb gyorsan a homlokába söpörte a haját.

- Te vagy a Potter gyerek, igaz? Felismerlek a szemedről. Akár a…

- …az édesanyámé, igen, tudom – fejezte be Harry az ezerszer hallott mondatot, és ő sem úszta meg az ölelést és két puszit.

- Na, gyertek beljebb, gyertek csak! Hideg van idekint… - invitálta a néni a vendégeket.

A ház belülről még vendégmarasztalóbb volt, mint kívülről. A hosszú előszoba, ahol a társaság levetette kabátjait és sáros cipőit, egy tágas nappaliba vezetett, aminek gyönyörű, kék tapétájához remekül illettek a tömör tölgyfa-bútorok. A berendezést néhány, a tapétával harmonizáló, kék fotel és kanapé alkotta, a falak mentén könyves szekrényekkel és vitrinekkel. A szoba távolabbi falán bekeretezve függöttek a bagolytenyésztést elismerő oklevelek, tanúsítványok és díjak. Volt belőlük szép számmal, a néni méltán volt büszke rájuk.

Mr Weasley intett egyet a pálcájával, mire minden bőrönd felröppent az emeletre a lépcsőházon keresztül.

- Gyertek, foglaljatok helyet, ne ácsorogjatok, mint Bálám szamara! – mondta a néni.

Muriel néni teáscsészéket varázsolt elő, és mindenkinek öntött a forró nedűből. A vendégek helyet foglaltak és örömmel fogyasztották a gőzölgő, de frissítő italt a dombmászás után.

- Találkoztunk néhány baglyoddal útközben, Muriel – újságolta Mr Weasley, miután elhelyezkedett egy kényelmes bársony karosszékben. – úgy figyeltek minket, mintha fel akarnának falni…

- Hát igen, az én kis drágáim komolyan veszik a munkájukat! – mondta vidáman a néni. - Ők vigyáznak a házra, már mérföldekről meglátják, ha közeledik valaki.

- Az ember azt hinné, hogy a többi védő-varázslat már szükségtelen is, ilyen őrszolgálat mellett…

- Azért az nem úgy van! – tiltakozott a néni. – Komolyan kell venni a biztonságot, főleg most, hogy ide költözött a Rend…

- Mi? Ez az új főhadiszállás? – szólt közbe Harry, és észrevette, hogy barátai is meglepődtek.

Muriel néni kicsit csodálkozó arcot vágott, majd tettetett szemrehányással Mrs Weasley-hez fordult.

- Ti el se mondtátok a gyerekeknek, hogy a házam a Főnix Rendje új főhadiszállása?

- Gondoltuk, majd te elmondod nekik, hiszen olyan büszke vagy rá – mosolygott a vörös hajú asszony.

- Az nem vitás! – harsogta a néni. – Persze, hogy büszke vagyok rá!

Muriel néni Harryékhez fordult és büszkeségtől dagadva mesélt:

- Tudjátok, már két éve is felajánlottam Dumbledore-nak, hogy rendezze be itt a főhadiszállást, de szerinte a Black-ház kézenfekvőbb választásnak tűnt, mert már rendelkezett mindenféle védelmi ráolvasással, meg mugliriasztó bűbájjal… Hah! Mintha az én házam nem lenne elég jól védett!

A baglyaim őrködnek az egész vidék fölött, a ház körül két kilométeres körben hoppanálásgátló bűbájt szórtam, Minerva McGalagony elvégezte a Fidelius-bűbájt, és most még az az elbűvölő Alastor Mordon is húzott egy vonalat a ház köré! Nagyon ravasz kis bűbáj az, tudjátok-e? Bárkit, akinek a karján ott van az az ocsmány Sötét Jegy, a vonal úgy visszaveti, mintha rugóra lépett volna. És ez nem csak a halálfalókra terjed ki, hanem azokra a szerencsétlenekre is, akiket az Imperius-átokkal sújtottak, sőt a Sötét Jegy mágikus kapcsolatán keresztül még Tudjátokkire is! Ilyen bűbája aztán nem volt a Black-háznak, abban biztos vagyok!

Harry udvariasan mosolygott Muriel nénire, de közben agya lázasan dolgozott. Szóval ez volt az oka, hogy megfájdult a sebhelye. A vonal visszaveti azokat, akiknek kapcsolatuk van Voldemorttal a Sötét Jegyen keresztül. A sebhelyen át ő is kapcsolatban van vele, de ezek szerint ez nem olyan közvetlen kapcsolat, mint a Jegy. Hiszen akkor őt is visszadobta volna a vonal… Harry szívét egy kis melegség járta át, ahogy erre gondolt – Voldemort és ő nem állnak olyan szoros kapcsolatban, mint amitől korábban tartott.

A délelőtt folyamán Muriel néni körbevezette vendégeit a házban, és lelkesen magyarázott bagolytenyésztői munkásságáról, főként Harrynek és Hermionénak, akik most voltak itt először. Legelőször a takaros hálószobákat mutatta meg, amik közül a lányok rögtön ki is választották a legtágasabb, legvilágosabb helységet, mely a bejárat fölött a toronyban volt. A tőle jobbra illetve balra eső szoba lett Harryé, Roné, és az ikreké, mindkét szoba egy kicsit kisebb, de előkelő hálóhelység volt, kék tapétával, tölgyfa bútorokkal, akárcsak a ház más helyiségei. A szobák után Muriel néni megmutatta Harryéknek impozáns dolgozószobáját, mely önmagában megfelelt egy könyvtárnak, irodának, és valamilyen furcsa oknál fogva afféle tükörszobának – a falak minden szabad felületén, ahol nem fedte őket bútor, aranykeretes, gyönyörű tükrök lógtak. Az íróasztallal szemben lévő falnál ráadásul egy embermagasságú, hatalmas tükör állt – Harry ebből azt a következtetést vonta le, hogy Muriel néni kissé hiú.

A ház minden helyisége közül a baglyok „szobája” volt a legkülönlegesebb és legérdekesebb. Első ránézésre a roxforti bagolyház mása volt: a terem durva kőfalain kis fülkékben ücsörögtek a baglyok körbe-körbe, várva, hogy megkapják feladatukat. Azonban a terem közepén, egy emelvényen fényes üveggolyó csillogott a felkelő nap fényében, melyre az ébren lévő baglyok mereven függesztették hatalmas szemüket.

- Muriel néni… mire való ez a gömb? – kérdezte Hermione élénk érdeklődéssel.

- Ó, ez az én kis találmányom, bizony! – válaszolta látható élvezettel a néni. – Tudod, a baglyok a közhiedelemmel ellentétben eléggé buta állatok, nem nagyon idomíthatók, hiszen alapvetően vadállatok. A muglik nem is használják őket postai célokra, ők régebben a galambokat küldözgették a levelekkel, de ma már az is kiment a divatból. De a varázslók valamiért már ősidők óta megvesznek a baglyokért, ezért is próbálkoztak a tenyésztésükkel, keresztezésükkel, hogy engedelmes háziállatot faragjanak belőlük… Több-kevesebb sikerrel jártak, de közel sem voltak olyan eredményes postások, mint az én baglyaim! Azzal a gömbbel ott, fióka koruktól kezdve hipnotizálom a baglyaimat, hogy öregségükig hűségesek legyenek a gazdájukhoz…

- De… de hipnotizálással, Muriel néni? – Hermione rosszallóan megcsóválta a fejét. - Így elvesztik az egyéniségüket… azt akarja mondani, hogy a baglyaink valójában agyatlan zombik?

- Nem, nem, nem! Dehogy is agyatlanok! Épp ellenkezőleg! – tiltakozott a néni. – Az állat személyiségét nem érinti a hipnotizálás, és semmit se ront az észbeli képességein. A hipnotizálás inkább megnöveli a baglyok tudását, tanulási képességüket, csak hajlamokat ültet el bennük, magvakat, ha úgy tetszik, amiket a majdani tulajdonosuknak kell kivirágoztatni azzal, hogy gondoskodik a baglyáról, és meghálálja a szolgálatait.

- De, ha a hűséges viselkedést is beléjük tápláljuk – kardoskodott a lány -, az már önmagában is befolyásolja a személyiségüket, nem? Hiszen lehet, hogy egy példánynak épp az a legfontosabb személyiségi eleme, hogy nem hűséges, hanem lázadó típus, akinek a szabadság a mindene… ez pont olyan, mint a házimanóknál. Az emberek azt hiszik, hogy mind szolgalelkű, pedig vannak köztük olyanok, akik a szabadságra vágynak.

Ron látványosan a homlokára csapott, eltakarta a szemeit, és valami olyasmit motyogott, hogy majom. Harry is rájött már, mire akar kilyukadni a lány: már megint a népfelszabadító elveit hangoztatja, és úgy látszik már a baglyokra is ki akarja terjeszteni. Muriel néni ezzel szemben nem lett mérges a lányra, inkább érdeklődéssel figyelt minden szavára – úgy tűnik, örült, hogy ilyen értelmes beszélgetőtársra lelt.

- Nos, valóban van sok-sok igazság abban, amit mondasz, kis szívem, de meg kellene vizsgálnod másik oldalról is ezt a témát! – magyarázta mosolyogva a néni. – Abban igazad van, hogy vannak olyan baglyok – és, mint említetted, házimanók is -, akik szabadságra vágynak a szolgaélet helyett. Sokan úgy gondolják, hogy az ilyen, a sorból kilógó példányok, lények nem végzik a dolgukat és ezért selejtnek minősíthetők. Én másként látom… Az, hogy vannak lázadó példányok, a bizonyíték, hogy mennyire színes is a világ, milyen sok személyiség keveredik és próbál együtt élni, ami sokszor nehéz, bonyolult és fájdalmas.

Az ilyen idomíthatatlan baglyok, vagy a ruháról álmodozó manók is hasznos tagjai a társadalomnak, mindegyiküknek célja van – ez az, amit sok varázsló nem ért meg. Az ilyen példányokat nem megölni kell, ahogy sok tenyésztő teszi a selejtnek vélt állatokkal, hanem hagyni, hadd tegye azt, amit a lelke kíván. Én szabadon eresztem őket…

- A többit meg még jobban rabszolgává teszi – Hermione kezdte egyre jobban belelovalni magát. - Kihasználja, hogy ilyenek, hogy elfogadják a szolgaságot és…

- Így gondolod? – vágott közbe a néni kedvesen. – Vagy épp csak megadom nekik, amire vágynak?

- Erre nem vágynak! Ez… ez csak egy hajlam, amit az emberek kihasználnak…

- Hermónia, nézd…

- Hermione.

- Bocsánat… Kérlek, próbálj meg elrugaszkodni egy kicsit az emberi gondolkodásmódtól, és próbálj meg egy vad fejével gondolkodni! Mire vágyik egy vadállat, aki az erdőben éli le az életét, ragadozókkal és vetélytársakkal körülvéve? Nekünk, embereknek is tudnunk kell ezt, hiszen nagyon régen mi is közéjük tartoztunk. Az ösztönökben ez bent marad…

Egy vad, mint egy bagoly arra vágyik, hogy legyen élelme, társa, utóda, és egy biztonságot nyújtó menedéke. Erre és nem többre. A lázadó szellemű baglyok is ugyanerre vágynak, csak annyi a különbség, hogy nem fogadják el az embert, aki ezt megadná nekik, inkább a saját erejükkel akarják megszerezni. A baglyok nem vágynak vezetőkre, nem vágynak politikusokra, akik harcolnak a jogaikért… Még a gazdájukhoz leghűségesebb baglyok is sokkal szabadabbak, mint te, vagy én. Ezen a hipnózis sem változtat. Csak elmélyíti a kapcsolatot az ember és a madár közt… Hogy a madár jobban feleljen meg a levélhordásnak, és így, közvetve az ember is, hogy megadja a baglyának a biztos helyet és élelmet.

- Nem minden állat ilyen… - kötötte az ebet a karóhoz Hermione, de már sokkal kisebb lendülettel, mint előtte. Látszott, hogy az idős néni szavai elgondolkodtatják. – A néni is mondta… a baglyok buták. Mi van azokkal, akik sokkal értelmesebbek? Majdnem, mint egy ember?

- A házimanókra gondolsz, igaz?

Hermione bólogatott.

- Nos, valóban, a manók kétségkívül képesek lennének arra, hogy felépítsenek egy társadalmat, mint a koboldok, vagy… mint, mondjuk a sellők. De az évszázadok során folyton együtt éltek a varázslókkal, akik feladatokat adtak nekik. Nem voltak a rabszolgáik, inkább segítőik voltak… sokszor teljesen maguktól álltak egy mágus, sőt, néha mugli szolgálatába. A manók úgy érezték, hogy a képességeik birtokában kötelességük segíteni másoknak… Itt természetesen megint általánosítok, hiszen lehettek olyan manók, akiknek eszük ágában nem volt segíteni senkin…

Hosszú idő során mindkét fél, a manók és az emberek is hozzászoktak ehhez a szolga-úr viszonyhoz, és mikor a varázslók világa intézményesült, előbb a Varázsló Tanáccsal, majd a Mágiaügyi Minisztériummal, a házimanók jelenlétét is intézményesíteni kellett. A manók elfogadták a varázslók döntését, ahogy elfogadták minden másban is… Így kialakult ez a mai helyzet.

- Szóval a manók maguk akarták, hogy ilyen sorsuk legyen? Önmaguk döntöttek a rabszolgaság mellett? De hát hogyan, én ezt nem tudom felfogni… ?

- Már megint egy ember fejével gondolkodsz Hermione! – figyelmeztette a néni. – Ahogy a baglyoknak, úgy a manóknak is teljesen más szükségleteik vannak, mint egy embernek. A manók erre vágytak! Olyan képességeik vannak, amik egy varázslónak sosem lesznek, semelyik varázslónak! Ott hoppanálnak, ahol akarnak, egyszerre több, különböző varázslatot képesek végrehajtani pálcahasználat nélkül, kedvük szerint láthatatlanná válhatnak… Ha valakinek ilyen ereje van, érezheti úgy, hogy muszáj segítenie másokon. Nem tud megülni a babérjain anélkül, hogy tenne valamit. Biztos vagyok benne, hogy ezt az érzést ti is ismeritek, azok után, hogy miket műveltetek… Hallottam a pletykákat – mosolyodott el a néni.

- Kérlek, Hermione, észre kell venned, hogy minden teremtmények ezen a földön azt kellene tennie, amire vágyik, úgy kellene élnie, ahogy a legjobban esik neki. Ez természetesen lehetetlen, de akarattal nem szabad rontanunk a helyzetükön, csupa önös érdekből, vagy csak azért, mert azt hisszük valakiről, hogy jobban tudjuk, mi kell neki, mint ő maga!

Mint a baglyoknál, a különcöket, a lázadókat ebben az esetben is el kell engednünk. Őket sem szabad az akaratuk ellenére olyan helyzetbe kényszeríteni, ami nem jó nekik. De ha most felszabadítanánk minden manót, mert szerintünk a szabadság a legfontosabb nekik, ahogy minden teremtmények, az lenne a kegyetlenség. Az lenne olyan, mintha rabságba taszítanánk őket. Megfosztanánk a vágyaiktól, attól az élettől, amit megszerettek.

Hermione nem válaszolt, de némaságával igazolta, hogy végre megértette, miért vízbefúlt ötlet a M.A.J.O.M. Amiről azt hitte, jó tett, mert szabadságot ad, valójában elvette volna a manók életének értelmét. Lehet, hogy fizikailag szabadok lettek volna, de minden cél, minden jövő nélkül, ami sokkal rosszabb, mint párnahuzatot viselni ruha gyanánt.

Ugyanekkor Harry is megértett valamit, amit fékezhetetlen dühe és szomorúsága miatt nem tudott elfogadni, mikor Dumbledore-tól hallotta Sirius halála napján: Sipornak, akinek az élete az volt, hogy a hozzá közel álló, szeretett Black-eket szolgálja, kínszenvedés volt a kitagadott Sirius szolgálata, s ugyanaz most neki az ő, Harry szolgálata.

Harry hosszan gondolkozott a hallottakon és elhatározta magában, hogy ha ennek a rémálomnak valaha vége lesz, ha a háború befejeződik, keresni fog egy olyan varázslócsaládot Sipornak, akiket örömmel szolgál majd élete alkonyán. Mert minden élet számít, minden élet értékes és figyelemre méltó, még az olyan is, mint Siporé.