– Kedves barátom biztosított arról, hogy Grindelwald tehetséges volt, de követett el hibákat, így nem csoda, hogy az az öreg mitugrász megölte. De barátom az én ötleteimet nagyon is jónak tarja, hogy megváltoztassam ezt a világot, és kiirtsam a mugliivadékokat.
– Milyen elrettentő terv – morogta Piton dühösen –, csak van egy kis probléma.
– Nem vagyok rá kíváncsi.
Piton közelebb jött , immár csak egy lépés választotta el a két a varázslót.
– Szerinted, majd szó nélkül hagyjuk, hogy csatatérré változtasd az egész Földet? – sziszegte a meglepett varázsló képbe – Nem. Közbe fogunk avatkozni, és megvédjünk az embereket.
– Na, ne nevettess, Piton! A fajtátok mindig is azokat az elveket követte, hogy nem szóltok bele semmilyen földi ügybe!
– A kedves barátod biztos informált róla, hogy nemsokára sor kerül egy nagyon nagy háborúra, amelyben mi is ugyanúgy részt fogunk venni, mint te – magyarázta Piton.
Voldemortot nem különösebben érdekelte a magyarázkodás, inkább elindult Piton felé. Harry szíve eddig is majd' kiugrott a helyéről az ijedségtől, de ez még rá tett egy lapáttal. Tudta, hogy Voldemort egy dühöngő őrült, és bármit megtesz, hogy elérje a célját . Féltette Pitont, még ha a lelke mélyén tudta is, hogy valószínűleg nem esik bántódása.
– Engem eddig legalább háromszor árultál el, Piton – dünnyögte Voldemort, úgy körözött Piton körül, mint egy héja – Köztük a nyáron történtekre is gondolok, na meg, hogy az olyannyira utált bájitaltan tanár egy ősi varázsló…
– Vannak még meglepetések az életben – mondta Piton hűvösen, tekintetével a körülötte sétáló alakot követte -, és sok minden van még, amiről fogalmad sincs.
– Nos, lehet – Voldemort varázsolt volna valami ismeretlen átkot, de Piton egyetlen kézlegyintésére az átok eltűnt a sem
– Nem tudsz ártani nekem – közölte , mikor Voldemort egy vörös átokkal újra támadott, és az is eltűnt félúton.
– Erősebb vagy, mint gondoltam – mondta elgondolkodva Voldemort, ahogy végigmérte –, vajon melyik ős vagy? Hm… Amadeus…?
Piton nem szólt egy szót sem, csak felkészülten várta Voldemort újabb támadását. Harry nem mert mozdulni a helyéről. Úgy gondolta, hogy apja csak akkor tudja megvédeni, ha nyugton marad, és nem csinál semmi hülyeséget.
– Annyira nem lehet jól informált a barátod – felelte Piton nyugodtan –, már legalább két évszázada halott.
Voldemort arca most már igazán nagy érdeklődést mutatott.
– Bevallom, mostanában nem sokat beszélünk – mentegetőzött, és idegesen odament az emelvény elé –, de megígérte, hogy mindent elmesél, ami fontos lehet, hogy is mondjam… az ügyünknek. Hagy találgassak még… Marius? – kíváncsian nézett Pitonra, akinek továbbra is érzelemmentes volt az arca – Korvin?
Harrynek be kellett ismernie, hogy Voldemort nagyon is jól informált, ha így sorolja a neveket.
– Tudhatnád, hogy egy ős inkább meghal, minthogy felfedje a kilétét egy halandó előtt.
– Hilarius? – faggatta tovább Voldemort, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést. – Áh, az biztos nem. Nem éppen derűs figurának ismerlek… akkor talán Ovidius?
Piton arca már közel sem volt érzelemmentes, mikor meghallotta az utolsó nevet. Ellenfele arcán diadalmas mosoly terült szét.
– Á! Szóval te lennél az! Milyen meglepő… rólad sosem mesélt semmit – itt elgondolkozott egy kicsit, aztán pálcáját hirtelen mozdulattal előrántva ismeretlen latin szavakat suttogott. A fénynyalábok a halálfalók felé vették útjukat, majd ott eltűnve szabadjára engedték őket. Piton odalépett Harry elé, és maga mögé tolta. – Viszont a kedves barátom, akit oly sokszor emlegettem mostanában neked, megtanított egy pár dolgot.
– Milyen kár, hogy nem öltelek meg az első adandó alkalommal – sziszegte Piton a fogai közt. – Akkor most nem kellene itt csevegnem veled.
– Nos, mivel neked és a fiadnak nem árthatok – kezdte titokzatosan Voldemort, és fejével biccentett Malfoynak, aki odament Ronhoz és Hermionéhoz pálcáját rájuk fogva –, akkor talán majd nekik…
Harry legszívesebben odament volna, hogy letörölje Malfoy önelégült mosolyát az arcáról. Nem érdekelte, hogy pálcája nincs nála, puszta kézzel megölte volna. Apja pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva már rohant is a barátaihoz.
– Harry! Maradj veszteg! – szólt rá dühösen Piton, mikor talárjánál fogva elkapta , és maga mellé húzta.
Hiába tiltakozott, apja erősen fogta.
– Meg fogja ölni őket! – mondta kétségbeesetten, és könyörögve nézett az apjára.
– Meg fogja ölni őket! – visszhangozta Voldemort, aztán felnevetett – Milyen szánalmas… Lucius, minél lassabban, hogy szenvedhessenek… Na, mi van kis ősi varázslókám? Minden áron Pottert védjük, a többi ártatlant nem? Ilyenkor csak úgy eldobod magadtól a „Mindenkit megvédünk” kézikönyvet?
– Ne akard megtapasztalni a haragomat – vicsorogta Piton.
Harry legszívesebben megütötte volna, amiért nem menti meg a barátait, és tesz végre valamit az eszméletlenül fekvő Natalie-ért. Habár a másik énje azt súgta, Piton tudja mit csinál. Szorosan Piton hátába fúrta az arcát, és várta, hogy történik valami csoda, amely kimenti innét a barátait…
– Gyerünk, Lucius – hallotta Voldemort utasítását, de aztán nem hallott semmit.
Óvatosan kinézett apja mögül, és csodálkozva követte tekintetével a nemrég látott szikrákat, ahogy végigfutottak a földön, és a hatalmas fénynyaláb megállapodik a megszeppent Hermione mellett.
– Gondolod, hogy egyedül jövök ide, mikor tudom, hogy a fajtánkból segít téged valaki? – kérdezte Piton kioktató hangon.
Harry egy pillanattal később már tisztán látta, ki áll a barátai mellett: az illető végighordozta szikrázó tekintetét a jelenlévőkön. Mikor Voldemortra nézett, az csak nekidőlt az emelvénynek, mint aki magába roskadt. Végül felállt, kissé előredőlt, és kihúzta magát.
– Áh, hogy is felejthettem el, hogy még más is védi , ezt a taknyos kiválasztottat.
Malfoy kelletlenül leengedte a pálcáját, a többi halálfalóval együtt, mert időközben a Rend tagjai feltűntek a kapunál, miután az őröket elkábították.
– Körbe vagytok kerítve, Tom. Azt ajánlom, hogy hívd vissza az embereidet – mondta szigorúan Dumbledore, a fejével biccentett McGalagonynak és Mordonnak. –, különben erőszakhoz folyamodunk.
– Most nehogy azt hidd, Piton, hogy megnyertétek a csatát – mondta kaján vigyorral Voldemort. – Tartogatok még meglepetéseket.
Mihelyst kimondta az utolsó szót, átkok százai röppentek a levegőbe a kábítótól a halálosig, amelyeket a halálfalók kezdtek el szórni. Piton egy oszlop mögé tuszkolta Harryt , és ment segítetni az éppen bajban lévő Tonksnak.
Harry azt sem tudta, hova nézzen, mindenhol párbajozó párok, repdeső átkok vették körül. Ron és Hermione a terem másik végében leltek menedékre, és intve közölték Harryvel, hogy nem esett bajuk.
Észre vette, hogy egy gazdátlan pálca a lábához esett. Rögtön felkapta, és nézte, hogy kinek tudna segíteni. Mikor már épp indult volna, akkor tűnt fel neki, hogy Voldemort nincs a párbajozók közt.
Aztán meglátta.
Éppen a félig eszméleténél lévő Natalie-t vonszolta két különösen nagy oszlop közé. A lány alig állt a lábán, de Voldemort fél kézzel erősen tartotta maga mellett.
Harry azonnal rájött, mire készül.
Nem fogja engedni!
Pálcáját erősen megmarkolva futott feléjük. Agyában egyre csak az zakatolt, hogy odaérjen időben.
Kikerült egy párbajozó párost, lehajolt egy kábítóátok elől, végül már majdnem ott volt, mikor egy dühös hang megállította.
– Ha csak egy lépést is közelebb jössz, meghal – mondta könyörtelenül Voldemort.
– A fenébe is, tudod jól, Tom, hogy meg fog halni, úgyhogy ne fenyegetőzz! – kiáltotta elkeseredetten , közben azon járt az esze, hogyan menthetné meg a testvérét a biztos haláltól. Álmában Sirius mást mutatott…
Összerezzent, mikor egy nagydarab kő lehullott a mennyezetről, és darabokra tört. Látta, hogy Voldemort Natalie-hoz hajol. Eleinte nem értette, vajon mit mond, de amíg a gonosz varázsló nem figyelt, közelebb óvakodott, és azután már tisztán hallotta.
– Nagyon sok mindenről, nem tudsz kicsikém – mondta Voldemort Natalie fülébe. – Nem is igazán te kellesz, hanem a véred.
Harry elkeseredetten jött rá, hogy már egyszer hallotta ezeket a szavakat…
– Itt vagyok én! – kiáltott fel Harry, taktikát váltva. – Az én véremmel is ki lehet nyitni a kaput!
– Ne beszélj hülyeségeket, Potter! – szólt rá Voldemort, és még szorosabban fogta Natalie-t. – Biztosan állíthatom, hogy te nem vagy alkalmas rá.
Natalie közben kinyitotta a szemét, és Harryvel egy pillanatra összenéztek.
Látta a rémületet testére szemében.
– Eressz el – nyögte halkan Natalie.
- Maradj már nyugton! Ígérem, nem tart sokáig… csak egy szúrás és kész…
Harry nem mert mozdulni, csak állt ott, pálcás keze már izzadt, ahogy eszeveszetten kutatott valami lehetőség után. Törött bal kezének lüktető fájdalma sem érdekelte.
– Hagyja őt békén! – könyörgött Harry. – Engedje már el!
Aztán meglátta, pont olyan volt, mint álmában, amikor utoljára látta azt a tőrt…
– Neee!!! – kiáltott fel kétségbeesetten, mikor Voldemort a csontból készült tőrt Natalie oldalába szúrta.
Natalie össze esett volna, ha Voldemort nem tartja erősen. Harry látta, ahogy a vörös csík végig folyik Natalie oldalán, és beszínezi fehér ingét…
Voldemort a tőrt a magasba emelve latin szavakat suttogott, amelynek következtében a föld remegni kezdett. Harry annyira elöntötte a tehetetlen düh, hogy észre sem vette, mikor ment oda mellé Piton.
Minden értelmetlen volt… hogy hihette azt, hogy megakadályozhatja az elkerülhetetlent?
Villámok cikáztak a falon, de nem olyanok, mint Piton érkezésekor, hanem sokkal erősebbek, amelyek aztán egy helyre gyűltek össze: Voldemort háta mögé.
Harry indult volna, hogy kihozza onnan Natalie-t, de Piton megragadta a derekánál fogva, és nem engedte.
– Harry, nem lehet! Ha most odamész meghalsz! – figyelmeztette halkan , de ő mindenképpen szabadulni akart – Bárki, aki most odamegy, meghal!
Natalie erőtlenül maga elé emelte a véres kezét, aztán Voldemort az immár kört alkotó fénynyalábhoz vonszolta.
– Köszönöm a jegyet a helyre, ahová mindig is vágytam! – mondta diadalittasan. A háta mögöttekkor már egy aranyló fényben úszó kapu állt. – Biztosíthatlak róla, Piton, még találkozunk!
– Engedd el! Megöllek! Esküszöm, megöllek! – üvöltötte Harry, közben próbálta apja kezét lefejteni a derekáról. – Csak gyere még egyszer a közelembe, nem fogok tétovázni!
Ebben a pillanatban meghallotta Voldemort éles kacaját, aki Natalie-t magával rántva, eltűnt az aranykörben.
– Engedj már el! Utánuk kell mennem! – ordította, de a lelke mélyén tudta, hogy nem tud… – Apa, engedj már el!
– Nem mehetsz utána – mondta halkan az apja. Pitonnak minden erejére szüksége volt, hogy féken tartsa a tomboló Harryt. – Oda már senki sem tud utánuk menni. Vége… –
Harry nem akarta hallani az igazságot, nem akarta elhinni… Nitus megmondta, hogy megmenekülhet!
– Neeem! – kiáltotta, és érezte, hogy valami forró csorog le az arcán – Apa, menj és hozd vissza! Te erős vagy, megmentheted…
– Nem, Harry – mondta halkan Piton. – Nem tudom, mi módon mehetnénk utána…
A csata a teremben még továbbra is folyt. Elhaló kiáltások hangzottak innen-onnan, Rend tagok veszélyben… de Harryt ez már nem érdekelte. Amint Piton elengedte, térdre rogyott a kőre.Tekintetét még mindig a két oszlopra szegezte.
Nem, nem lehet… a testvére volt. Nem halhatott meg.
– Gyere – mondta halkan Piton. Mikor Harry nem mozdult leguggolt mellé. – Később jobban leszel… -
– Nem leszek jobban! Meghalt, nem érted?! Többé már nem fogom látni! – fakadt ki.
Piton fél kezével átölelte Harryt - Rendbe jön minden, ígérem.
– Sosem lesz már semmi sem rendben. – Megtörölte a nedves arcát, tekintetét a földre szegezte.
A hűvös szellő, amely a betört ablakokon jött be, egy fekete hosszú hajszálat sodort Harryhez. A szeme égett a visszafojtott könnyektől. Testvére elvesztését fájdalmas űrként érezte a mellkasában.
– Harry, gyere, kelj fel – nógatta Piton. Álló helyzetbe húzta, miközben ügyelt rá, nehogy Harry törött kezéhez érjen – Megsérültél, gyere, segítek…
Mikor Piton továbbra is támogatni akarta, ő lerázta magáról a segítő kezet.
Nem akart mozdulni, hátha megnyílik újra a Kapu, és akkor ő itt lesz, és megmenti Natalie-t… Sérült kezét a mellkasához ölelvenézte a léghuzatban lengedező hosszú fekete hajszálat.
– Már sosem jön rendbe semmi – motyogta maga elé, aztán tekintete összetört, véres kezére tévedt.
Akkor megértette, mint mondott az öreg jós.
|