26. fejezet

A Kulcs

Harry nyelt egyet, és a szíve kétszeres gyorsasággal kezdett el verni.

Nem fogják megúszni! Voldemort tudja, hogy itt vannak!

Hermione most már tetőtől–talpig reszketett a félelemtől, és Harry karjába kapaszkodott.

– Most mi lesz Harry? – kérdezte suttogva, a hangja pedig annyira remegett, hogy Harry alig értette mit mondd.

Ron és Draco nem szóltak egy szót sem, csak füleltek. Harry is hallotta a dübörgő lépteket, ahogy Macnair egyre közeledett.

– Nem tudom… - súgta vissza azon töprengve, mihez kezdhetnének – Valamit ki kell találnunk… úgyis engem akarnak, majd én elterelem a figyelmüket…

Ron közelebb jött Harryhez.

– Van róla fogalmad, mi lesz, ha Tudjukkielkap? Meg fog ölni! – sziszegte dühösen – Itt maradunk, és küzdünk ellenük. Ha szerencsénk van, több ember nem jön ide, és sikerül elmenekülnünk…

– Weasley, ez egy halott ötlet – szólt közbe Malfoy, de hirtelen elhallgatott.

Harry tudta miért. Az egy lépés hangja immár megsokszorozódott: legalább öt halálfaló tartott feléjük a teremből. A terem puszta mérete miatt kellett egy kis idő, hogy hozzájuk érjenek. Mind a négyen előreszegték a pálcájukat, és lélegzetvisszafojtva várták a végkimenetelt.

Mikor Harry ki akart nézni, hogy milyen közel értek már, a semmiből egy durva kéz ragadta meg.

– Stupor! – kiáltott fel rögtön Hermione, aztán megragadta Harryt – Tűnjünk el innen, gyorsan!

Draco és Ron már futottak is előttük.

– De Nat… - kezdte Harry, de Hermione már húzta is magával.

– Nem, Harry! Ha elkapnak, még a közelébe sem jutsz Voldemortnak! Az első adandó alkalommal meg fog ölni! – szólt rá ingerülten, és már szaladtak is Ronék után a hosszú folyosón.

Harry hátranézett, és rémülten látta, ahogy négy csuklyás alak rohan utánuk.

– Utol fognak érni – lihegte Harry, továbbra is szorosan fogva a pálcáját,
harcra készen.

– Ha szerencsénk van, elég távol maradunk ahhoz… - hirtelen elakadt, mert mellettük egy piros fénycsóva csapódott a falba -, hogy ránk támadjanak.

Harry már nem volt benne biztos, hogy sokáig bírja még a tempót. Ron és Draco jóval előttük jártak, ők viszont nagyon lemaradtak. Legalább Ronék megússzák a dolgot.

Hermione felsikoltott, és elterült a földön. Harry rögtön megállt, és visszafordult, hogy segítsen neki.

– Gáncsrontás - mondta dühösen Hermione, és pálcájával rögtön véget vetett a rontásnak.

Viszont ez az idő elég volt a négy csuklyásnak, hogy beérjék őket. Harry felrántotta a lányt a földről, másik kezével pedig a közeledő csuklyásokra szegezte a pálcát.

- Stupor! – mondta gyorsan, de a célba vett halálfaló ügyesen félreugrott előle. Harrynek sem kellett több, már rohantak is tovább a folyosón. Mikor előrepillantott, megesküdött volna rá, hogy Draco és Ron az előbb előttük rohantak; de most nem látta őket sehol.

– Nem fogom már sokáig bírni – lihegte Hermione, kezét az oldalára szorítva.

Harry újra hátranézett, és csalódnia kellett. A halálfalók kitartóan jöttek továbbra is utánuk. Piros fénycsóvák világították be a folyosót, köztük néhány gáncsrontást is hallott.

– Nem… rohanhatunk… a végtelenségig – mondta Harry, minden egyes szót lihegve.

– Muszáj…

– Nem, nem muszáj! – Harry reflexszerűen lehajolt, hogy a piros fénycsóva el ne találja – Négyen van…

Harry nem tudta befejezni a mondatot, mert a lábai összeakadtak, és hasra esett.

– A francba… - szitkozódott, mikor megpróbált felállni. A halálfalók már csak néhány méterre maradtak le, de legalább nem szórtak különféle átkokat rájuk.

Hermione ott termett, és felsegítette. Kimondott egy Stuport, amely eltalálta egyik üldözőjüket. Mikor már szaladtak volna tovább, egy dühös hang megállásra kényszeríttette őket.

– Na, ebből elég! Capitulatus! – Pálcáik a levegőbe repültek, és a sötét folyosón valahol földet értek. – Gyerünk, forduljatok meg… lassan! Csak semmi hirtelen mozdulat!

Harry és Hermione lassan szembefordultak a három megmaradt halálfalóval.

– Nem tudom, miből gondoltátok, hogy a végtelenségig menekülhettek – mondta gúnyosan Macnair.

– Elég sok minden… – kezdte Harry a feleselést, de egy pofon félbeszakította a mondatot.

– Ne feleselj, kölyök! – kiáltott rá Macnair, aztán a karjánál fogva megragadta Harryt.

Hermione szótlanul hagyta, hogy a másik kettő ismeretlen a vállánál fogva rángassa.

– A Sötét Nagyúr nem szereti, ha a vendégek nem érkeznek időben – magyarázta Macnair, durván rángatva maga előtt Harryt -, különösen, ha rólatok van szó.

– Csakhogy mi nem kértünk a vendégszeretetéből – sziszegte Harry dühösen, nem törődve, hogy ezzel még jobban felidegesíti Macnairt.

– Akarsz még egy pofont, neveletlen kölyök? – kérdezte kíváncsian Macnair, és mondatának nyomatékosítására lökött egyet Harryn.

Elég messze jutottak a teremtől, ahol Voldemort volt az emberivel, így Harry még látott rá valami halvány reményt, hogy addig sikerül elkábítaniuk kísérőiket. Habár, így pálca nélkül nem sok esélyük lenne. Hermionéra nézett, akinek arca eltökélt volt; Harry ismerte ezt a tekintetet. A lánynak már volt terve.

– Megkérdezhetem, mikor kerül sor a nagy eseményre? – érdeklődött Harry megtörve a csendet.

Macnair azonnal válaszolt.

– Éjfélkor – itt felnevetett – A jól informált Potter tudhatná, hogy a fontos eseményre ilyenkor kerülhet csak sor.

Harry erre csak hümmögött egyet, és igyekezett nem visszavágni valami csípős megjegyzéssel. Lopva nézett Hermionéra, és akkor vette észre, hogy a lány int a fejével. Végül rájött, mit akar közölni vele Hermione.

– Egyébként maguk valamiféle szolgák, hogy csak így, gondolkodás nélkül engedelmeskednek Voldemortnak? -– kérdezte Harry szemtelenül. Ez megtette a hatását: Macnair a vállánál fogva megperdítette, a szeme szikrázott a dühtől.

– Ne merészeld még egyszer a nevén szólítani! Mi vagyunk az első bizalmasai, és nem szolgák! – üvöltötte Harry arcába. – Na, gyerünk, indulás!

Harry aztán nem késlekedett: kirántotta Macnair kezéből a pálcát, és a háta mögötti halálfalóra szegezte.

– Stupor! – kiáltott az idegen halálfalóra, Macnairt pedig teljes erejéből gyomron rúgta. Hermione kihasználva a felfordulást, a könyökével fejbe vágta az őt kísérő halálfalót, mire az véres orral elterült a földön. Harry kissé elcsodálkozott, mikor látta, mekkorát ütött Hermione.

– Harry, vigyázz! – szólt rá a lány rémülten, mikor a háta mögé nézett.

– Stupor! – hallatszódott egy harmadik hang, és az éppen feltápászkodó Macnair elterült.

Harry elégedetten mosolygott barátjára.

– Köszi, Ron – mondta az oldalát fogva, amely még mindig szúrt a futástól –, gondolom, észrevettétek, hogy lemaradtunk.

– Igen, még láttuk egy darabig, hogy rohantatok utánunk – merengett el Draco, és közelebbről megnézte a vérző orrú Macnairt. – Tűnjünk el innen minél hamarabb, még mielőtt elkapnának. Nem venném a lelkemre, ha a Világ Megmentője idő előtt elhalálozna…

Ron, aki eddig úgy tűnt, remekül kijön Dracoval, most a pálcáját a nyakához fogta.

– Ha még egy rossz szót szólsz Harryre, esküszöm, megfojtalak! – sziszegte az arcába – Különben is, valószínűleg veled előbb végeznének…

– Te…

Harry közéjük állt, és hol Dracora, hol Ronra nézett.

– Ezt fejezzétek be! Most! Natalie egy óra múlva meghal, ti meg megint egymást marjátok! – szólt rájuk ingerülten Harry – Inkább menjünk, és kérjünk valahogy segítséget valakitől, amíg nem késő!

– Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit – vetette oda Ron, és indult az ellenkező irányba. Belenyúlt a talárja zsebébe, és odanyújtotta Harrynek a pálcáját. – Tessék, gondolom, még jól jön.

Hermionénak is odaadta a pálcáját, aki dühösen elvette tőle.

– Semmi kösz? – kérdezte meglepődötten Ron, és mikor a lány még dühösebben nézett rá, még hozzátette: - Jól van, bocs.

Draco a terem ajtaja felé nézett, aztán aggódva tekintett Harryre.

– Biztosra veszem, hogy apám is itt van. Minél előbb el kell mennünk innen. Őt ismerve, nem fogjuk megúszni a dolgot.

Harry bólintott, aztán elindultak az ellenkező irányba. Meg akart fordulni, egyenest berohanni a terembe Natalie- ért… de nem lehetett. Rengetegen voltak bent – túlerőben.

Mégis mit akart, mikor elindult? Pitontól biztos megkapja élete legnagyobb fejmosását, hogy ekkora veszélybe sodor mindenkit a „megmentési kényszerével”. Legelőször is, egy felnőtt segítségét kellett volna kérnie, nem berontani…

A folyosó végére értek, egészen a nagykapuhoz, amelyen beléptek a kastélyba. Harry nyugodt lélekkel nyitotta ki a nehéz ajtót… Minden egy pillanat alatt történt. Egy hátráltató ártást hallott, aztán a következő dolog, amire eszmélt az volt, hogy valaki gyengéden pofozgatja.

– Harry, gyerünk, térj már magadhoz… - suttogta valaki, akiben kis idő után felismerte Hermione hangját. Harry azt hitte, szétrobban a feje, annyira fájt. Beszélgetést hallott a a távolból, valaki szónokolt… – Térj magadhoz! Tennünk kell valamit…

Végül csak ki tudta nyitni a szemét.

– Ébren vagyok… - mondta erőtlenül. Hermione szomorúan mosolygott rá, mikor látta, hogy ébren van. – Mi történt…? Iszonyatosan fáj a fejem.

Harry a lábak erdején keresztül látott valami emelvényt, amelyen Natalie feküdt. Voldemort mellette állt fekete talárban, és egy könyvből idegen nyelven olvasott fel.

– Malfoy hátráltató ártása talált el, és te nekiestél a falnak – magyarázta Hermione. – Nemsokára éjfél…

– Jaj, ne – nyögte. – Mennyi ideig voltam eszméletlen?

Hermione segített neki felülni, Harry pedig igyekezett úrrá lenni a szédülésén. Érezte, hogy a jobb arca szinte teljesen véres; jókorát eshetett.
Ron összeszorított szájjal nézte az eseményeket, észre sem vette, hogy Harry magához tért, annyira magába volt roskadva.

– Nem tudom, talán egy óráig – aztán fojtott hangon hozzátette: – Malfoy el tudott menekülni, talán ő tud szerezni segítséget. De…

– Mi de? – vágott közbe Harry türelmetlenül, miközben felmérte, hogy hány halálfaló áll őrt mellettük a sarokban.

– Nem tudom, mennyi lehet az idő, de azt hiszem már nincsen sok…

Harry erősen megragadta a lány karját, és bíztatóan rámosolygott.

– Hermione, tudom a jövőt! – suttogta – Nem fog meghalni, mint ahogy én sem! Az öreg jós szerint van lehetőség a változtatásra, és én mindent meg fogok tenni, hogy megakadályozzam Natalie halálát!

– Harry… mit akarsz csinálni? – kérdezte rémülten Hermione, mikor már Harry két lábra állt, és elszántan nézett Voldemort felé.

– Végre teszek valamit.

A két halálfaló az eseményeket követte nyomon, így észre sem vették, ahogy Harry macskaügyességgel elmegy mellettük. Viszont pillanatokkal később egy csuklyás alak megragadta a talárjánál fogva.

– Hova-hova? Csak nem előbb szeretnél díszvendég lenni? – kérdezte Malfoy, ahogy gúnyosan lenézett rá – A Sötét Nagyúr a nagy esemény után akart veled foglalkozni, de látom, Potter, nagyon türelmetlen vagy.

Voldemort épp végzett a felolvasással, amit egy csattanás jelzett, ahogy becsukta a kódexet. Kíváncsian nézett Harryre, mikor Malfoy a talárjánál fogva közelebb ráncigálta a halálfalókból álló kör elé.

– Nocsak! – Voldemort igazán meglepődött arcot vágott, és letette a könyvet Natalie mellé – A híres Potter… bocsánat, Piton előbb szeretne meghalni, mint ahogy terveztem?

Harry csak Natalie-t nézte, nem is figyelt oda rá mit mond Voldemort .

Egészen addig, amíg Voldemort elé nem lépett, és meg nem ragadta a gallérjánál.

– Nem tudsz nyugton maradni, amíg eljön a te időd? – kérdezte dühösen, és mikor összekapcsolódott a pillantásuk, Harry azt hitte, itt a vég. A sebhelye felizzott, pedig Voldemort csak ránézett, nem a fejében turkált. – Folyton beleköpsz a levesembe! Megtudhatnám, hogy mégis mit keresel itt?

Harry elszántan nézett újra Voldemortra, és megpróbált okklumenciát használni. Csak annyira, hogy Voldemort a dühöt és a bosszút lássa, de semmi más lényegeset ne.

– Én meg azt hittem, örülsz, ha látsz, Tom – mondta Harry rekedten, mikor már a sebhelye nem égetett annyira, mintha izzó parazsat nyomnának a homlokához.

Voldemort hirtelen elengedte Harryt, aki elvesztette az egyensúlyát, és a hátára esett a hideg kőpadlóra. A halálfalók felnevettek, mikor Harry megpróbált feltápászkodni, de nem sikerült, és így újra a hátán kötött ki.

Minden ereje elhagyta, amelyben az előző esés is jelentős szerepet játszott, még mikor Malfoy hátráltató ártása eltalálta.

– Ne szemtelenkedj! – kiáltott rá ingerülten Voldemort, és mélyet lélegzett, hogy lehiggadjon – Most pedig, kivételesen, nem te leszel a következő napirendi pont, hanem egy fontos esemény, amelyre már legalább egy éve készülök. - Azzal megfordult és türelmetlenül fellapozta a kódexet. – A Titkok Kapuja… a kapu, amely a legnagyobb hatalomhoz vezethet engem, amelyre mindig is vágytam. Az ősi varázslók ereje, halhatatlansága, és azzal együtt minden, amit megkaphatok.

Harrynek fogalma sem volt róla, hogy vajon mi található a Kapun túl, de abban igen, hogy ha Voldemort átjut, nagy baj lesz. A sebhelyébe nyilalló fájdalomtól, és a szédüléstől nem bírt felülni; csak feküdt a hidegkövön tehetetlenül.

Hogy fogja így megmenteni a világot?

Ha már idejött meghalni, akkor legalább legyen értelme: mentse meg a testvérét.

Csak sikerült felkönyökölnie, hogy szemügyre vegye, vajon mit csinálhat Voldemort. Valahogy el kell érnie, hogy ne tudjon a Kapu kinyitásával foglalkozni. "De ekkor eszébe jutott, hogy a kapunak legalább egy percig nyitva kell lennie, hogy ne legyenek beláthatatlan következményei

Egyszerű… a Kapu kinyílik, ő pedig megakadályozza, hogy Voldemort átlépjen rajta, és szert tegyen arra a bizonyos hatalomra, amelyre nem kéne.

– Nincs ott semmi… - motyogta Harry, és mikor Voldemort nem figyelt rá, megismételte: – Nincs ott semmi, amit megkaphatnál, Tom!

Voldemort megpördült a tengelye körül, és szikrázó tekintettel szembefordult Harryvel.

– Nézzenek oda! A Kis Túlélő, ahogy hívni szokták, jobban tudja, mint én? – Minden szavából csak úgy csöpögött a gúny, ahogy közeledett Harryhez. – Vagy netán nagyon is tudja, mit találok ott?

Harry igyekezett megőrizni a hidegvérét, mikor Voldemort odalépett hozzá.

Talán egy-két átokkal megússza…

– Nem tudom, mi van ott – bizonygatta, és ügyelt rá, hogy hangja meggyőző legyen. – Állítólag, az égvilágon semmi. Eszedbe sem jut, Tom, hogy fölöslegesen csinálod az egészet?

– Milyen igaz – sziszegte Voldemort, és lábával Harry kezére lépett. Harry igyekezett nem felszisszenni a csuklójára nehezedő súlytól. – A kotnyeles griffendéles vajon mi másért is jött volna ide, kérdem én? Csak nem megint meg akar menteni valakit ? Hm…?

– Pedig én már azt hittem, elhiszed, hogy azért – mondta szemtelenül Harry, és megpróbálta kihúzni a kezét a csizma alól. - Tulajdonképpen már untam, hogy folyton rám vadászol, és úgy gondoltam…

– Hazudsz! – szólt rá ingerülten Voldemort, és még jobban ránehezedett Harry kezére. – Áh, tudom már. A bátor griffendéles meg akarja menteni egy szegény ártatlan életét… Ó, milyen megható.

– Mint mondtam… -

Voldemort egészen közel hajolt hozzá, és úgy sziszegte az arcába.

– Bármilyen jó mestered is volt, aki megtanított az okklumenciára, akkor is látom, hogy aggódsz Natalie-ért – Voldemort arcán gúnyos mosoly terült szét, és lábával kíméletlenül rátaposott Harry csuklójára. Harry felordított a fájdalomtól, ahogy eltörtek a csontjai. - Milyen szánalmas, hogy valaki ennyire odalegyen egy amúgy is halott lányért. Ó, csak nem fáj? De régen hallottalak már ordítani, Harry. – Harry egyszerűen nem bírta ki, hogy ne ordítson fel, mikor Voldemort tovább gyötörte eltört csuklóját. – És most, ha megbocsátasz, dolgom van.

Harry már csillagokat látott a fájdalomtól, de akkor sem hagyhatta, hogy Voldemort a kapu kinyitásával foglalkozzon. Emlékezett rá, hogy Voldamort Natalie-t megsebezte a tőrrel.

Látta, hogy a halálfalók gúnyosan vigyorognak rajta, látta, amint Hermione letöröl egy könnycseppet az arcáról… látta, Ron rémült arcát…

– Nem bocsátok meg. Hogy lehet nálam fontosabb egy lány megölése? – érdeklődött Harry , hogy nyerjem egy kis időt, hátha addig megérkeznek a Rend tagjai segíteni. Elérte. Voldemort immár nagyon dühösen fordult vissza. – Eddig mindig az első voltam a személyes bosszúdban…

– Honnan veszed, te kis kotnyeles? – kérdezte ingerülten Voldemort, és talárja zsebéből elővette a pálcáját.

Harry szíve kétszeres gyorsasággal kezdett el újra verni… Voldemort mindjárt ráküldi a halálos átkot.

Egy zöld villanás, és mindennek vége…

Az ép kezével keservesen hátrált a hideg kövön, elkerülve azt, amit már nem lehet…

– Tudod, Tom a Tusa… – motyogta Harry, Voldemort pedig rászegezte a pálcát. – Akkor mindent megtettél, hogy megölj… -

– Ne szólíts Tomnak! – sziszegte Voldemort, épp úgy, mintha párszaszó hagyta volna el a száját.

– Miért, mi lesz? Csak nem megölsz? – Harry felnevetett, pedig a helyzet csöppet sem volt vicces. Ha meghal még lejöhet a Földre, hisz ősi varázsló…

– Vagy megint fel akarsz használni, csakhogy megszerezz egy jóslatot!

– Teee! – üvöltötte Voldemort – Avada…

Itt a vég… meg fog halni, úgy, hogy semmit nem tett a testvéréért…

Összeszorított szemmel várta a halált, de valami olyasmi történt, amitől mindenki megijedt.

– Ne merészeld!!! – mennydörögte egy mély hang, amely úgy visszhangzott a teremben, hogy Harry hátán is felállt a szőr.

Voldemort, mint aki teljesen elfelejtette, mire készült, leeresztette a pálcáját, és fürkészően a plafonra emelte a tekintetét, hátha meglátja, a hang forrását.

– Ki szólt? – kérdezte üvöltve, amely közel sem volt olyan hangos, mint az iménti hang.

Harry Voldemortot kezét nézte, magában megkönnyebbülve, hogy a pálcáját leeresztette maga mellé. Tekintetével a hívatlan vendéget kereste. Még mielőtt Harry eltöprengett volna azon, ki lehet a beszélő, furcsa jelenség vette kezdetét.

Először feltámadt a szél, annak ellenére, hogy egy ablak sem volt nyitva a helyiségben, aztán szikrák pattogtak a levegőben, és villámok cikáztak a földön. A halálfalók riadtan tettek egy lépést hátra, életüket féltve. Harry és Voldemort között valami vakító fehérség jelent meg, további szikrák és villámok kíséretében. Aztán a villámokkal és a fénnyel jött még valami – valami fekete.

Harry szája tátva maradt, ahogy felismerte benne apját. Voldemort arcára először döbbenet ült ki, majd pedig a felismerés.

– Hatásos belépő – biccentett.

Harry azt hitte rosszul lát. Voldemort üdvözli Pitont egy fejhajtással? Ez már sok volt…

– Köszönöm – mondta kurtán Piton, a szikrák eltűntek a kövek repedéseiben, a fény pedig – amely az imént még Piton fekete talárjának szélén kihunyt .

A halálfalók megkövülten álltak, aztán lassan visszanyerték a lélekjelenlétüket, és a pálcájukat Pitonra fogták. Piton és Voldemort nem mozdult, csak méregették egymást, mint két ragadozó.

– Most azt kéne mondanom, meglepődtem – mondta csevegő hangon Voldemort, pálcáját újfent Harryre fogva –, de sajnálattal közlöm, hogy nem annyira. Kedves barátom figyelmeztetett rá, hogy a Rend tagjai között van egy isteni erővel rendelkező ősi varázsló, csak nem gondoltam, hogy te vagy az.

– A meglepetés ereje – mondta Piton gúnyosan, és tett egy pár lépést jobbra, hogy közelebb legyen a halálfalókhoz.

Harry legszívesebben rákiáltott volna, hogy „Menj onnan, meg fog ölni!” – de inkább nem tette. Tudta, hogy apja különösen erős, és tudja, mit tesz. Észre sem vette, mikor Voldemort elé lépett, és olyasmit mondott, amire már nem számított…

– Avada Kedavra! – kiáltott rá Harryre, aki annyira megdermedt, hogy levegőt venni is elfelejtett . Szorosan becsukta a szemét, várta, hogy elérje a zöld fény. De nem történt semmi.

– Mondtam, hogy ne merészeld – mondta nyugodtan Piton a terem túlsó végéből, mint aki csak teázgatni jött ide.

Voldemort dühösen a talárjába tette a pálcáját, és Piton felé fordult. Harry tisztában volt vele, hogy apja tudja mit tesz, de a teremben legalább harminc halálfaló volt, és ha azok mind megtámadják, nem lesz jó vége… közben közeledett az éjfél is.

– Nem avatkozhatsz bele a magánügyeimbe – sziszegte Voldemort, ahogy újra Harryre nézett – kivételesen a drágalátós fiad provokálta ki, hogy foglalkozzam vele. Ami pedig a Kapu kinyitását illeti, nem fogod tudni megakadályozni, hogy elérjem a célomat.

– Arra nem vennék mérget – vágta rá Piton, tekintetét végighordozva a halálfalókon. – Elképzelésed sincs, milyen következményekkel járna, ha átmennél.

Voldemort felnevetett.

– Csak nem kioktatsz? – kérdezte vigyorogva, aztán a követőire nézett – Öljétek meg.

Piton a bal kezét tenyérrel előre a halálfalók felé emelte, mire azok – még mielőtt bármilyen átkot szórhattak volna –, mozdulni sem tudtak. Elkeseredetten küzdöttek a láthatatlan erő ellen, amely fogva tartotta őket.

– Még is mi a fenét képzelsz magadról? – kérdezte felháborodottan Voldemort, amint rájött, hogy követői nem tudnak kárt tenni Pitonban. – Eddig egyikőtök sem szólt bele a Földön folyó dolgokba! Pont most jut eszetekbe közbeavatkozni?

Piton higgadtan leeresztette a kezét, fekete palástja lobogott mögötte, ahogy Harry mellé sétált.

– Ha elfajultak a dolgok, akkor igen – felelte Piton nyugodtan. Közte és Voldemort közt már nem volt csak néhány lépés távolság. – Ebben az évszázadban, eddig egy olyan eset volt, amelynél egy földi halandó ekkora erővel bírt volna, mint te.

– Nem vagyok kíváncsi a történelem óráidra, Piton – vetette oda Voldemort, de Piton ezt figyelmen kívül hagyta. – Inkább térj vissza az üvegcséidhez.

– De az sem húzta sokáig – vigyorodott el Piton, ahogy visszaemlékezett. Aztán újra komor arcot vágott. – De abban az esetben sem jöttünk rá, ki volt az, aki segített neki.

Voldemort közben az emelvény mellé sétált, ahol Natalie feküdt eszméletlenül.

– Ó, ha most arról szól a beszélgetés, hogy ez esetben ki segített nekem – vigyorgott Voldemort -, akkor csalódást kell okoznom. Mert én és ő jó barátok vagyunk már egy ideje.

– Gondolom, kedves barátod ugyanaz, aki ebben az évszázadban másvalakinek is segített már, nemde? – faggatózott tovább Piton. – Most is ő segít neked. Egy áruló közülünk, ha nem tévedek.

Harry már kezdte érteni, miről folyik a szó. A jól ismert düh megint elöntötte, mikor rájött, hogy mennyi mindent nem mondanak el neki. Most, hogy már nem érezte magát olyan rosszul, felült, aztán nagy nehezen, imbolyogva fel is tudott állni.