32. Fejezet - Kínok
2007.01.29. 16:57
32. Fejezet - Kínok
„Sas, oroszlán, kígyó…pók, sárkány…róka…vagy fordítva?” – A siettető körülmények miatt pánikba esett, teljesen összezavarodott, türelmetlenül olvasta újra a verset, ami kissé megnyugtatta. Jól emlékezett – „Akkor hát, rajta” - gondolta, és határozottan indult el újra a kőtál felé.
Mikor az utolsó csepp vért is lecsöpögtette kezéről a sassal díszített edénybe, óvatosan körülnézett, de nem történt semmi. Kissé megnyugodott, és sietősen elindult az oroszlán felé, mikor, egy földöntúli éles hang ütötte meg fülét. A következő pillanatban, egy éles tárgy, vagy inkább egy láthatatlan éles karom, belehasított hátába, amitől önkéntelenül is a földre vetődött. A láthatatlan szárnyak suhogása elhalt, mintha a lény letelepedett volna.
A fájdalomtól káprázó szemekkel tapogatózott pálcája után, ami az esés következtében elgurult. Mikor végre kitapintotta a vékony fadarabot, körbekémlelve megpróbált talpra állni, aminek egy újabb tépett seb lett a következménye. A fájdalommal mit sem törődve hanyatt feküdt és a barlang egyik pontjába küldött egy kábító átkot. Egy tompa puffanás jelezte, hogy célba talált. Keserű könnyekeit visszafojtva ismét talpra állt és az oroszlánhoz indult.
Kezei megremegett, ahogy a kőtál fölé emelte őket, elképzelni sem merte, hogy ezúttal milyen kínok várnak rá – „Talán a karomat vesztem el legközelebb?” – De tudta jól, hogy egy láthatatlan oroszlánnal nem tudná felvenni a versenyt, és életét vesztené. Abban bízhatott, hogy ismeri már Voldemort észjárását annyira, hogy tudja, a feladatok legvégéig el fogja engedni az áldozatát, hogy az minél többet szenvedjen. Ezzel a gondolattal kissé megnyugtatta kalapáló szívét, és ismét felemelte karjait.
Ismét sikeresen vette az akadályt. Félve tekintett körbe, miközben egy kábító átkot küldött abba az irányba, ahonnan az imént a másik láthatatlan szörnyeteg érkezett… Nem történt semmi – „Lehetetlen” - gondolta, és egy óvatos pillantással Piton felé nézett, de amit látott, nagyobb félelemmel töltötte el, mintha a bestia szemtől szembe állt volna vele.
Egy hatalmas, jól fejlett oroszlán állt a férfi börtönében, a vízpart másik oldalán. Szemmel láthatólag az átvezető utat kereste, fel – alá járkált, és a levegőbe szimatolt, miközben Perselust méregette, sötétbarna, kiéhezett szemeivel.
- Ne… - nyögte Harry, és térdre esett. Szemeit forró könnyek lepték el, és minden erejével próbálta visszafojtani kétségbeesését. Egy önkéntelen mozdulattal öklét a földbe verte
– Te szörnyeteg! Nem veszítek el több barátot miattad! Le foglak győzni, hallod?! – kiáltotta a barlang csöndjébe. Az oroszlán egy pillanatra rákapta tekintetét, majd tovább mustrálta a mozdulatlan testet – „Nem vagy képes rá” – jött valahonnan egy idegennek tűnő gondolat. Megijedt saját tudatalattija kishitűségétől, fejéhez kapott, és haját markolva, elkeseredetten utat engedett bánatának. Gyengének érezte magát, és bizonytalannak.
- Nem vagyok rá képes… - suttogta, de egy szívdobbanásszerűen előtörő gondolat félbeszakította – „barát” –Hiszen az előbb barátjának nevezte Perselust. Nem teheti meg, hogy sorsára hagyja. De mi lenne a helyes döntés? Ha továbbviszi a feladatot, lehet, hogy a következő körben egy híd jelenik meg a férfi és a bestia között, ha nem csinálja tovább, mindketten odavesznek. Akárhogy is, tudta, hogy ő Piton utolsó reménye. Erre a gondolatra akaratlanul is egy apró félmosoly jelent meg az arcán. Milyen ironikus, ha a férfi tudná, hogy kitől függ az élete, valószínűleg inkább felakasztaná saját magát.
Felállt hát, és ott folytatta, ahol abba hagyta. A következő feladat után beözönlő kígyókkal nem volt problémája, életében most először adott hálát párszaszájuságáért. Úgy tűnt, Tom nem számított arra, hogy Harry Potter lesz a „vendége”.
Mielőtt elindult a pók felé, eltöprengett, és már tudta is, hogy élhetné túl a következő két kőtál megtöltését. Az egyetlen probléma, hogy a pók és a sárkány az egymástól legtávolabb eső pontokban voltak elhelyezve, mégis határozottan léptekkel indult el a pók felé, kezében saját vérével. Az történt, amire számított, a barlang nyolc sarkában, nyolc Aragog - féle pók jelent meg, úgy tűnt, arra várnak, hogy a fiú hirtelen mozdulatot tegyen, azonban ez nem következett be. – „sikerülni fog” – gondolta, kissé megnyugodva, mivel arra számtott, hogy a pókok nyomban támadásba lendülnek. A lehető leglassabb léptekkel eljutott a vérrel teli kőtálhoz, kezeit már bele merítette, mikor az egyik szörnyeteg megmozdult… Lassan, komótosan közeledett a fiúhoz, akinek több se kellett, és kezét összeszorítva, eliramodott a sárkánnyal díszített kőtál felé. Mind a nyolc pók egyszerre mozdult vele. Éppen annyi ideje volt, hogy tenyere tartalmát helyére loccsantsa, mikor az egyik bestia utol érte. Hátra rándult, s egyensúlyát elvesztve a földre zuhant. Szívverése nyomban felgyorsult, s mintha ki akart volna ugrani a helyéről, úgy dübörgött. Kezét mellkasához szorítva jött rá, hogy az esés miatt, nem tudta lecsöpögtetni kezét, így több csepp vére is a porban landolt. Szédülve és elhomályosult szemekkel látta mi történik. Számítása bejött, hiszen a pókok, és a sárkány egymással végeztek. A végkifejletet azonban nem látta, mert elsötétült előtte a világ.
*
- Malfoy, merre viszel minket? Órák óta bolyongunk, mégsem találtuk meg őket! – szólt dühösen Draco egyik társa.
- Ne aggódjatok! Már nem járunk messze.
- Mond ezt Nagininek, tudod jól, hogy itt van valahol, és bármikor jelenthet a Nagyúrnak.
- Tudom, de ennél gyorsabban nem megy – mondta a szőke fiú, miközben egy óvatos oldalpillantást vetett a fák közé, egy alig látható földalatti barlang felé…
|