28. Fejezet - Súrlódások
2007.01.29. 16:44
28. Fejezet - Súrlódások
Hosszas csend ereszkedett közéjük, amit végül a nő hangja tört meg.
- Tudja jól professzor, hogy mindenben támogatom önt, de ezúttal nem vagyok biztos a sikerben.
- Megtudhatom, hogy miért kételkedik?
- Piton… - vágta rá egyszerűen.
- Mégsem képes félre tenni az ellenszenvét? – kérdezte Dumbledore szomorúan.
- Nem erről van szó, – mondta gyorsan a nő, mert nem akart félre értést – csak ő úgy tudja, hogy én halálfaló vagyok.
- Nocsak…
- Ezerfelé ágazó történetünk van – szólt a nő, egy keserű félmosoly kíséretében.
- Kedvesem, tudja jól, hogy bennem megbízhat.
- Persze, de… - kezdte, azonban nem mondhatta végig, mert halk, bátortalan kopogás törte meg, a köztük kialakult bizalmas légkört.
A karosszékben hátradőlve, fejét oldalra döntve, várta, hogy az igazgató beinvitálja a látogatót. Furcsán érezte magát, még soha, senkinek nem beszélt Perselusszal való… nem is tudta, minek nevezze… „Kapcsolatáról?”… talán… De úgy tűnt, hogy az ég sem akarja, hogy ezt megtegye.
- Szabad – szólt Dumbledore, egy rövidebb szünet után, de égszínkék szemeivel még mindig az előtte ülő nőt fürkészte.
- Jó estét, Dumbledore professzor! – szólt, szinte egyszerre Hermione és Ron, mire az igazgató, meglepetten rájuk emelte tekintetét.
- Miss. Granger, Mr. Weasley, miben segíthetek?
*
- Pot… Harry, indulnunk kell – a férfi hangja fáradt volt, de teste kimerültségéről, csak kismértékben árulkodott. Nem tudta, hogy meddig fogja bírni… - „Vajon megéri?” – kérdezte önmagától immár sokadszor. Nem tudta, hogy mi játszódik le a fiúban. Abban, hogy életben van, csak azért volt biztos, mert nap, mint nap mellette, vagy éppen mögötte sétált, a bizonytalan felé. Most sem reagált, csak hagyta, hogy a férfi talpra segítse, a fa tövéből, ahol addig ültek.
Hallotta a férfit, de mégsem válaszolt, nem akart, vagy talán nem is volt képes válaszolni, nem tudta pontosan, de már ez sem érdekelte. Egyedül a remény segített neki talpra állni, ami hajtotta előre, hátha a következő fa, esetleg szikla mögött lesz a kijárat. Már a horcrux sem érdekelte, amit esetleg már mérföldekre elhagytak, csak a túlélés ösztönözte. Egyedül érezte magát, Pitonban sem bízott, egyfolytában a férfi mozdulatait leste, hiszen nem tudhatta, mikor támadja meg. Abban sem volt biztos, hogy támadni akar, lehet, hogy egyszerűen csak sorsára hagyja. De ezt nem fogja engedni…
*
Elfojtott sikoltás vágta át az igazgatói iroda feszült csöndjét. Hermione a szája elé kapta a kezét, de az önkéntelen hangról, ami elhagyta torkát, nem tehetett. –„A Nyugtalanság Völgye?”- ismételgette magában újra és újra, mert nem akarta elhinni, amit az imént hallott. Gondolta, hogy a másik nő, fontos ügyben jár, azonban nem gondolta volna, hogy ennyire rossz a helyzet. Oldalra pillantott, de Ron arca értetlenséget tükrözött.
- Mégis, mi ez a hely? – kérdezte félénken a fiú. Kellemetlennek érezte, hogy egyedül ő nincs tisztában a helyzet komolyságával. Azonban, nem kapott rögtön választ.
Az igazgató rápillantott, először Rayre, majd Hermione – ra, csak ezután nézett, egyenesen a fiúra, amitől az megborzongott. Még sosem látott az idős varázsló szemeiben, ennyi sötétséget.
- A Nyugtalanság Völgye, egy kegyetlen börtön, amit Voldemort alkotott. Harryék megtalálták az egyik horcruxot, amit sikeresen elpusztítottak, de ennek ára volt. Az a börtön, hosszú távon, még az Azkabannál is rosszabb. Miss. Rayt is be kellett avatni, ugyanis közülünk, egyedül ő járt ott, és neki van a legtöbb esélye arra, hogy idejében kihozza onnan Harryéket. Természetesen, jómagam is vele tartok.
- Mi is önökkel tartanánk, uram – szólalt meg Hermione, elszánt hangon.
- Tudom jól, de ezúttal nem lehet, sajnálom. Ezt a helyet rendkívüli erejű sötét varázslatokkal hozták létre, nem engedhetlek titeket a közelébe.
- De hát, Harry a varázslat közepén van! – tiltakozott Ron.
- De nem hagyhatom, hogy még valakinek baja essen – válaszolt az öreg varázsló, tőle, szokatlanul csendesen. Szemeiben szomorúság könnyei csillogtak, ahogy rájuk nézett. – Kérlek, – mondta, szinte könyörögve – értsétek meg.
A két jó barát megrendült, ijesztő volt látni, hogy az addig biztos pontnak számító idős varázsló, a szemük láttára gyengül el. És akkor megértették, hogy ő maga is nagyon fél, félti a két, számára legfontosabb embert, ezért nem akarja, hogy figyelme megosztott legyen, ha harcra kerül a sor, ezért nem mehetnek vele, hogy ne rájuk kelljen figyelnie.
- Megértjük uram – szólalt meg Ron, tőle szokatlanul érett hangnemben, mire Dumbledore csak egy szomorú, félmosollyal válaszolt.
*
Úgy érezte, hogy ha még egy lépést kell tennie, összeesik.
Piton egyszer csak azt vette észre, hogy a fiú eltűnt mellőle. Akkor fordult hátra, mikor Harry éppen leülni készült egy fa tövébe. Mélyet sóhajtott, majd követte - ”Legyen” - Mikor ő is letelepedett, fáradtan nézett a mellette ülőre.
- Kimerültél? – kérdezte egy kissé rekedtes hangon.
- Nem – felelte – Miért te igen? – tette fel saját kérdését, majd nyíltan a férfira nézett.
Piton figyelmét nem kerülte el az a különös hangsúly, ahogy Potter válaszolt neki, ráadásul letegezte, és most várja a reakciót. Összeszorította fogait, és elszámolt tízig, mielőtt feltette a rá, egyáltalán nem jellemző kérdést.
- Bánt valami? – kérdezte végül, ami olyan irreális kérdésnek tűnt, mintha azt kérdezné meg Voldemorttól, hogy, hogy szolgál az egészsége – Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy mindent meg kell beszélnünk? – hangja itt már egy kicsit számon kérő volt.
- Emlékszem… - válaszolta, majd elfordította a fejét.
Piton kezdte elveszíteni a türelmét.
- Potter! – mennydörögte – Most azonnal el fogod mondani, hogy mi a bajod!
- Nem.
- Hogy mondtad? – ütközött meg a férfi.
- Azt mondtam, hogy nem – sziszegte fogai közül a szavakat – Nem mondok én magának semmit!
*
Eközben két alak vágott át a Roxforti birtokon, a hoppanálási határ felé sietve.
|