23. Fejezet - A Nyugtalanság völgye

Egy pillanat töredéke alatt hátrakapta a fejét, és látta, hogy Piton is érzi a hatást. Tagjaik elnehezedtek, mintha megerősödött volna a gravitáció. A férfi egyre mélyebbre süllyedt a kanapéban, mintha magába akarná szívni az ülő alkalmatosság, látszott rajta, hogy nem tud megmozdulni. Harry viszont a földre roskadt, kezében, azaz kezén ott csillogott, földöntúli fénnyel az az ezüst kéz, amelyet Féregfark kapott Voldemorttól. Szinte ráolvadt a kezére, mikor megérintette. A földön fekve, hiába próbálkozott nem tudott megmozdulni, csak annyit érzett, hogy egyre erősödik a nyomás, sebhelye, pedig majd kettészakad. A padló megrepedt alatta, majd beszakadt. Míg ott küzdött az életéért, megpróbálta összeszedni gondolatait. Muszáj volt tennie valamit. Nem csak magáért, hanem Pitonért is, aki akkorra valószínűleg már fuldoklott a kanapé szövetei között. Nem tudott megbizonyosodni, hiszen még fejét sem tudta oldalra fordítani. Kétségbe esett, mert érezte, hogy valami be akar törni az elméjébe. Még soha senkinek nem volt olyan hálás, mint abban a pillanatban a mellette szenvedő férfinak. Ha ő nem tanította volna meg neki az okklumenciát, most könnyű préda lenne bárkinek. Az a furcsa érzése támadt, mintha a keze helyén lévő tárgy támadná őt, de valahol érezte Voldemort jelenlétét is. Ez volt az utolsó csepp…

Minden erejét összeszedve megpróbált feltámaszkodni. Sikerült feltornásznia magát félig fekvő helyzetbe, de abban a pillanatban tompa reccsenést hallott, és visszazuhant eredeti helyzetébe. Bal karja nem bírta el a nagy terhelést, és eltört. Könnyei folyni kezdtek szeméből, de kiáltani nem tudott, úgy összeszorultak ajkai. Érezte, hogy újra az ájulás szélén áll, de most keményen küzdött ellene, és az ellen a valami ellen, ami szünet nélkül támadta a gondolatait. Erőltette magát, hogy összpontosítani tudjon. Most nem adhatja fel…

Mivel nem tudta, hogyan kell elpusztítani egy Horcruxot, támadt egy vakmerő, sőt, veszélyes ötlete. Tudta, hogy más megoldás nincsen, de ez volt az egyetlen esélye. Vett egy olyan mély lélegzetet, amit csak nagy nyomás alatt lévő tüdeje engedett, és döntött. Erejét megfeszítve oldalra fordította fejét, hogy erőt tudjon meríteni a szintén életéért küzdő férfiból, aminek az lett a következménye, hogy arcának jobb felét végighasította egy kiálló járólap szilánk. Csak egy pillantást vetett Pitonra, és tudta, hogy azonnal cselekednie kell.

*

- Tudom, hogy mérges lesz, de nem hagyhatjuk magára! – mondta hangosan Hermione, hogy Ron futás közben is hallhassa. A két fiatal az éj leple alatt surrant ki a kastélyból, és most a hopponálási határhoz igyekeztek. Tudták, hogy hova kell menniük, hiszen még tavaly Harry mondta, hogy Godrics Hollowban fogja kezdeni a keresést. Mikor elérték a határt, azonnal dehopponáltak.

*

Abban a pillanatban, ahogy kitárta elméjét, valami nagy erővel behatolt. Érezte magában Voldemortot. Hallhatta gondolatait, ahogy próbálja őt megtörni. A fiú csak tompa fájdalomként érzékelte, ahogy az ezüst kéz felforrósodott, és elkezdte égetni bőrét, de most nem foglalkozhatott vele. Ha nem is ismerte a módját, annyit azért sejtett, hogy teljes koncentráció és hatalmas akarat kell egy lélek darab elpusztításához. Most nem is csinált mást, minthogy teljes akaraterejével arra koncentrált, hogy el akarja pusztítani a betolakodót. Úgy tűnt azonban, hogy hiba, mert a egyre jobban a hatása alá került. Kétségbeesetten gondolt két barátjára, örült, hogy nincsenek most itt, Dumbledorera, aki bízott benne, és akit a világon a legjobban tisztelt, Siriusra, akit Voldemort egyik aljas szolgája gyilkolt meg, édesanyjára, aki az életét adta érte, Ginnyre, akit teljes szívéből szeretett, és Pitonra, akinek az élete most ő tőle függ. Minden gondolatában szétáradt a szeretet ezek iránt az emberek iránt, még Perselus Piton iránt is, akinek bár nehéz volt beismerni, sokmindent köszönhetett. Könnyei megállíthatatlanul folytak, egész testében remegett, miközben ömlött róla a verejték, de ez már rég nem az ő erőlködését jelezte, sokkal inkább az ellenfele küzdelmét. Ekkor eszébe jutottak Dumbledore szavai, és végre megértette. Valóban a szeretet, és a szeretetre való képesség az, amivel ő, Voldemorttal ellentétben rendelkezik. Ginny képébe kapaszkodva, elmélyítette ezeket az érzéseket, és a sötét nagyúr ellen fordult velük.

Piton érezte, hogy vége mindennek, már nem volt ereje küzdeni. Nem akarta magára hagyni a fiút, de már nem tehetett semmit. A levegőhiány ellen tiltakozó teste, rángatózott, miközben tudata elhomályosult. Ekkor azonban történt valami. A zöld kanapé, amely eddig szorításában tartotta, hirtelen kettétört, és ő a földön találta magát. Vadul kapkodta a levegőt, miközben négykézlábra állt. Nem értette, hogy mi történt a nyomással, de valamiért eltűnt, sikerült felállnia. Abban a pillanatban vette észre Pottert, aki megemelkedett mellkassal és megfeszült testtel feküdt a padlón, vagyis azon, ami a padlóból maradt. Körülötte két méteres távolságban az egész járólap beszakadt, és egyre mélyült. Úgy tűnt, hogy számára még nem múlt el az átok. Éppen megpróbálta semlegesíteni, mikor meglátta a fiú kezét. Úgy érezte, hogy megfordul vele a világ. Ez a 17 éves gyerek éppen Voldemort egyik lélekdarabjával küzd, és ő nem tehet semmit. Tehetetlenségében, belevert egyet a legközelebbi falba, majd visszament a fiú mellé, letérdelt, és megfogta a kezét. Érezte, hogy eltört. Elővette varázspálcáját, és összeforrasztotta a csontot. „Hogy ennek a kölyöknek mindig a keze sérül meg” Megpróbálta szokásos érdektelenségével elterelni gondolatait, de ezúttal nem járt sikerrel. Rettenetesen aggódott Harryért. Mióta egy kicsit jobban megismerte, rájött, hogy hat évig igazságtalanul büntette, bár ezt sosem mondaná el neki. Ráadásul most az ő védelmére volt bízva.

-          Nehogy itt hagyj, hallod? Még azt hinnék, hogy én öltelek meg! – kiáltotta, jobb ötlete nem lévén. Tudta, hogy igaza van, de még az ájult fiúnak is hazudott. Nem emiatt aggódott a legjobban. Sosem érdekelte, hogy ki mit gondol róla, most sem izgatná, sokkal fontosabb volt ez a fiatal élet, amely éppen létének legnehezebb csatáját vívta.

Óráknak tűnő percekig térdelt ott mellette, mikor váratlanul kinyitotta a szemét. Gyanakodva figyelte, mert, ha kudarcot vallott, akkor Voldemort lelke nagy valószínűséggel megszállta. Kézfejéről lecsúszott az ezüst kéz, miközben felült. Szemét rémülten járatta körbe a helységen, végül tekintete megállapodott a férfin.

-          Sikerült? – kérdezte elhaló hangon.

-          Igen, sikerült… - Piton arcán egy bíztató mosoly suhant át, amiben talán ott volt a büszkeség is. Jogosan lehetett volna büszke, hiszen, ő tanította meg a fiút az okklumenciára, ami most talán az életét mentette meg.

-          Fáradt vagyok – rekedt hangja arról árulkodott, hogy torka is kiszáradt.

-          Nem csodálom – mondta a férfi, miközben felállt. – Talpra tudsz állni? – kérdezte, de most érződött, az őszinte érdeklődés.

-          Azt hiszem…

Újra lehajolt, hogy segítsen a fiúnak. Egész teste remegett, bőre még mindig nyirkos volt az izzadtságtól, de nem ez nyugtalanította. Sokkal aggasztóbb volt Potter jobb keze. Nagyon csúnyán megégett. Ahogy megfordultak, hátat fordítva az ezüst kéznek, erős fény vakította el őket. Ami ezután történt, sokkal furcsább érzés volt, mintha egyszerűen csak egy zsupszkulcshoz ért volna. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha fénysebességgel utazna, aztán talajnak ütközött, és előre bukott.

*

Ron és Hermione éppen ekkor értek oda. Vagyis már percekkel azelőtt ott voltak, de azon vitatkoztak, hogy be lehet e törni csak úgy, egy mugli lakásba, mikor egy éles villanást észleltek odabentről. Nem gondolkoztak tovább, kivonták pálcáikat, és belökték az ajtót. Odabent azonban nem volt semmi, csak a konyha állapota aggasztotta őket. Valami azt súgta nekik, hogy jó helyen járnak, de már késő volt. Egymásra néztek, és egyszerre fordultak meg, hogy kirohanjanak az utcára, ahonnan azonnal dehopponáltak.

*

Mikor magához tért, az első dolog, amit észrevett az a mellette fekvő férfi volt. Fekete haja az arcába hullott, talárja, úgy terült rá, mint valami kényelmes takaró. Erről jutott eszébe, hogy mennyire szeretne most a saját ágyában, meleg takaró alá bebújva, kényelmesen elnyújtózni, és nem gondolni a nem sokkal ezelőtt történt eseményekre. Így is furcsán kuszák voltak a gondolatai. Nyugtalannak érezte magát, ennek ellenére feje újra elnehezedett, és ahogy visszahanyatlott a földre, rögtön el is aludt.

Még mielőtt Piton kinyitotta volna a szemét, már tudta, hogy bajban vannak. Életében csak egyszer érezte magát ennyire nyugtalannak… de az nem lehet… erről csak egyféleképpen bizonyosodhatott meg…

Erőt vett magán és körbe pillantott.

-          Ne … a nyugtalanság völgye… Nem .. – nyögte elhaló hangon, reményvesztetten, majd elvesztve eszméletét, ismét magával ragadta a sötétség.

*

-          Dumbledore professzor! – kiáltották egyszerre, miközben benyitottak az igazgatói ajtaján, azonban ott csak McGalagonyt találták.

-          Na de … Mit keresnek maguk itt, ilyen későn?

-          Igazgatónő, feltétlenül beszélnünk kell Dumbledore professzorral!

A nő szeme megrebbent a név hallatán, de csak ennyit kérdezett:

- Mi történt?

- Elindultunk Harryék után – kezdte Hermione lehajtott fejjel – de mire Godrics Hollowba értünk, eltűntek. Nem egyszerűen hopponáltak, attól félünk, hogy bajuk esett. Láttunk egy villanást kintről, de mire bementünk, már csak azt láthattuk, hogy a konyha teljes egészében szét van rombolva.

- Értem… - mondta elgondolkozva a nő. – azonnal értesítem Albust. Maguk azonban menjenek a hálókörletükbe. Azonnal értesítjük önöket, ha valami történt.

A két fiatal egymásra nézett, majd habozott, de végül is, Ron volt az, aki karon ragadta a lányt és magával húzta.