6. Lélektemető
2007.01.29. 16:23
6. Lélektemető
Amikor belépett a házigazdája szobájába, nem szólt semmit, csak elvette a könyvet, hogy tanulmányozza a varázslatot, amit végre kell hajtania, ha meg akarja szabadítani Pitont a furcsán viselkedő lélekdarabtól.
Piton sem mondott semmit, csak figyelte, ahogy befészkeli magát egy fotelba, majd a pálcamozdulatokat gyakorolja, és a varázsigéket memorizálja.
- Minden speciális hozzávaló megvan? – kérdezte Harry félóra múlva. Magának is nehezen vallotta be, de még mindig kifogásokat keresett. Tudta jól, hogy ez a varázslat Piton utolsó és egyetlen esélye, mégis félt, mert az ő vállán nyugodott minden felelősség. Egy rossz mozdulat, és megöli a férfit, akinek rengeteget köszönhet. Pozitív és negatív dolgokat egyaránt, de az utóbbi időben szerencsére a pozitív oldal felé billent a mérleg nyelve. Ráadásul ez a varázslat igen nagy koncentrációt igényel, neki meg rendszeresen elkalandozik a figyelme Erdélybe. Felippe hogy mehetett bele Flammy eszement ötletébe?
- Igen – zökkentette vissza a gondolatait a valóságba Piton halk válasza. – Viszont van még egy fontos dolog. A varázslat akkor működik a legjobban, ha olyan helyszínen hajtják végre, ahol... hogy is fogalmazzak... ahol erősebb a sötét energia. Bár ez olyan fekete varázslat, ami nem feltétlenül gonosz is, de az, hogy valakinek kiszívják a lelkét, mindenképpen fekete erőt kíván.
- Csak egy hely jut az eszembe, ahol régebben rengeteg embert megszabadítottak a lelkétől – nézett fel Harry a könyvéből, és máris gyorsan járt az agya, hogyan is tudná megszervezni az odajutást.
.o)}O{(o.
- Köszönöm, Mrs. Octondon – hálálkodott még egy sort, majd a kandallóba lépett és megadta az útirányt. Kezében egy különleges engedélyt szorongatott, amit a nő auror férje segítségével kapott meg ilyen gyorsan.
A kandallóból kilépve azonnal a szállodához sietett, ahová Pitont helyezte el arra a néhány órára, amíg intézkedett.
- Jól van? – faggatta a sápadt férfit.
- Soha jobban – vicsorgott Piton, és nem hagyta, hogy Harry segítsen neki az öltözködésben.
Amikor mindennel végeztek, a szobából hoppanáltak. Harry erősen tartotta Pitont, aki egyedül nem lett volna képes erre a műveletre. A célnál rosszul is lett, de Harry megitatott vele egy erősítő főzetet.
A víz ismét háborgott, mint régen, amikor Harry már járt itt Hermionéval és Ronnal. Akkor betörtek az Azkabanba, most viszont írásos engedélyük volt a látogatásra.
Egy révész szállította át őket a szigethez, majd eléjük jött egy őr azon a rejtekúton, amely egy varázslat hatására tűnt elő a meredek sziklán. Kényelmesen felsétáltak, Piton is erőre kapott a bájitaltól, vagy az elszántságtól, így rá se kellett várni.
Harry igyekezett úgy viselkedni, mintha mindent most látna először, és örült, hogy most biztosan nem kell dementorokkal találkoznia. A háború vége óta nem bíztak meg ezekben a lényekben, így más módszert találtak a rabok féken tartására. Ez nem volt ugyan kellemesebb, mint a dementorok társasága, de sokkal biztonságosabb volt.
Harry inkább nem kérdezte, most hol vannak a dementorok, csak pletykákat hallott, miszerint egy rezervátumot nyitottak számukra, ahol szinte fogolyként éltek.
- Láthatnám az engedélyüket? – lépett hozzájuk egy magasabb rangú őr, mire Harry a kezébe nyomta a friss iratot. A férfi pár percig tanulmányozta, majd visszaadta. – Ez rendben van. Draco Malfoy cellája a D szárnyban volt, odavezetem önöket. Szóval az Aurorparancsnokság úgy sejti, elrejtett valamiféle sötét tárgyat a cellájában, amit önöknek kell megkeresniük?
- Így van – bólintott Harry, Piton meg felvonta a szemöldökét. Neki nem mesélte el, milyen ürüggyel kért belépőt a veszélyes bűnözőket fogva tartó Azkabanba.
- Nem kérnek segítséget? Küldök pár őrt, akik éppen nincsenek szolgálatban. Több szem többet lát.
- Gondolja, hogy nézelődni fogunk? – mordult fel Piton erélyes hangon. – Ha csak nézelődni kéne, nem küldtek volna ide minket. Speciális varázslatot fogunk végrehajtani, ami nagy koncentrációt és szaktudást igényel. Ha valakit a nyakunkra küld, az csak zavarja a művelet sikerességét.
- Mivel letelt a büntetése, Draco Malfoy szabadlábra került, de ha most találnánk valami terhelőt rá nézve, talán visszakerülne ismét a rácsok mögé. Nem gondolja, hogy minden tőlünk telhetőt el kellene követnünk, hogy egy veszélyes halálfaló megkapja, ami jár neki? – vette át a szót Harry.
Az őr bólintott, és nem akadékoskodott többet.
Jó tíz perc séta után megérkeztek a zárka elé. Ez nem úgy nézett ki, mint Mundungus Fletcheré, fallal volt körülvéve, amellyel elkülönítették a rabot a szomszédos cellában raboskodóktól.
Harry nem bánta a dolgot: nem akart nézőközönséget. A cellák lakói ugyan üveges szemmel bámultak maguk elé, de nem tudhatta, mennyire észlelik a külvilágot.
- Hogyan érik el a raboknál ezt az állapotot? – mutatott kíváncsian az egyik cellalakóra. El sem tudta képzelni, miért ilyen kezes bárány mindenki dementorok nélkül is. Nem sikoltoztak, jajongtak, mint régebben, arcukon mégis az látszott: nincsenek éppen jó bőrben.
- Vannak szörnyűbb dolgok is, mint a dementorok és a rossz gondolatok – titokzatoskodott az őr. Nem volt hajlandó többet elárulni, Harry pedig ráhagyta a dolgot.
Megkapták a zárka kulcsát, majd magukra maradtak.
- Végre – sóhajtott fel Piton, és leült a priccs szélére, ahol egy éven keresztül Draco Malfoy hajtotta álomra a fejét. – Már azt hittem, szót ejtetek a börtön költségvetéséről is – rótta meg Harryt.
- Bocsánat – szégyellte el magát a fiú, hogy nem gondolt Piton rossz állapotára. – Kíváncsi voltam, de persze nem mondanak semmit. Ennyit ér a hírnevem... – játszotta a sértődöttet.
- Szerintem fel sem ismert – gonoszkodott Piton. – Egy éve béke van, már nem számítasz olyan nagy érdekességnek. De nekiállnánk a varázslatnak? Nem maradhatunk sokáig, mert az gyanús lenne. Örülhetünk, hogy egyáltalán sikerült bejutnunk ide. Jobb helyen nem is lehetnénk!
- Kevés hely van a világon, ahol több lélek hagyta volna el tulajdonosát, mint itt, ahol rabok ezrei szenvedtek a rács mögött a dementorok felügyelete alatt.
Harry kirakta a zsebéből azt az egy-két kelléket, amire szükségük volt, majd megköszörülte a torkát.
- Mivel nem biztos, hogy sikerrel járunk, arra gondoltam, hogy elmondom, örülök, hogy megismertem magát – kezdett a vallomásába. – Maga rendkívüli ember, és bánom, hogy régen olyan sok kellemetlenséget okoztam.
Piton nem szólt semmit, csak biccentett. Nem az a típus volt, aki elérzékenyül egy ilyen vallomástól.
- Nem szeretne ön is mondani valamit, esetleg üzenni valakinek... – kérdezte óvatosan Harry.
Piton először megrázta a fejét, majd mégis megszólalt:
- Üzenem Miss Grangernek, hogy fegyelmezze a diákokat keményen, különben a fejére nőnek – bökte ki világmegváltó szavait. – Neked meg azt tanácsolom, hogy a sötét varázslatokhoz fűződő új keletű érdeklődésed sohase menjen a normális szint fölé. Az egy dolog, hogy találtál egy jó varázslatot a lábadra, és engem is egy sötét varázslattal igyekszel megmenteni, de ne hidd, hogy egyik bűbáj sem hordoz magában ennél nagyobb veszélyt. Ha egyszer elveted a sulykot, akkor már nincs megállás. Érted? Tanulj, de ne felejts el néha gondolkodni se – tette hozzá, majd intett, lássanak neki a Lélekszívó bűbájnak.
Harry összeszedte a gondolatait, megköszörülte a torkát, és megigazította izzadt tenyerében a vámpírok által készített, gyönyörű pálcát.
Első ízben egy hangtalanító bűbájt vont maguk köré. Elrágta azt a néhány szárított gyógynövényt, ami a varázslat sikeres végrehajtásához szükséges, majd Piton elé lépett.
Először suttogva ejtette ki a szavakat, majd egyre jobban közelített a rendes emberi beszéd hangerejéhez. A varázslat szöveget latinul volt, és arról szólt, hogy kéri a sötét erőket, ragadják ki az előtte álló férfi lelkét.
Még közelebb lépett Pitonhoz, és mutatóujjával megérintette a homlokát. Apró köröket írt le vele, majd lejjebb csúsztatta ujját a férfi mellkasáig, a szíve fölé. Ott újabb köröket rajzolt, majd óvatosan elhúzta a kezét. Ujjai végéhez fekete, nyúlánk massza ragadt, amelyet magával vont, egyre távolabb Pitontól. Ez volt a férfi lelke, amely lassan, de biztosan kiáramlott az egyre ritkábban emelkedő-süllyedő mellkasból.
Harry ekkor kezdett bele a következő varázsigébe. Fontos volt, hogy azt ne is túl korán, de ne is túl későn mondja el. Ha azután próbálkozna, hogy Piton teljes lelke kiáramlott, akkor már nem érne el semmit vele.
A szellemtörés ideje következett el – megpróbálta Piton lelkéből eltávolítani Voldemort lélekdarabját olyan módon, hogy lehetőleg ne haljon bele és a józan esze is megmaradjon.
Míg ujjain továbbra is ott csüngött Piton lelke, addig másik kezében a varázspálcával bonyolult mozdulatsort írt le, majd elmondott egy újabb varázsigét.
- Geest Perdifiato!
Az eddig fekete lélek kettévált, és úgy tűnt, lassan megpróbál alakot ölteni. Csavarodott, nyúlt, hajlott, de amikor úgy nézett ki, végre véget ér a mutáció, újra más formát öltött.
Harry arra gondolt, talán most küzd a lélek a helyért, ahol muszáj megmaradnia, mert ha nem sikerül neki, akkor Voldemort utolsó darabkája is végleg eltűnik a semmiben.
Úgy érezte, egyre több erejét szívja el a varázslat, de kitartott. Nem mozdult, próbálta tartani magát, ujjain Piton lelkével, de egyre homályosabban érzékelte a külvilágot. A cella sarkai mintha vad táncba kezdtek volna, és a plafon is egyre közelített, de csak azért, hogy aztán hirtelen visszaugorjon a helyére. Hátradőlt, hogy elkerüljön egy felé tartó oszlopot, de aztán megijedt, hogy elszakítja Piton lelkét, így gyorsan korrigálta a mozdulatot. Ez túlságosan is jól sikerült: nagyon előrehajolt, feje Piton fejének koccant, és most már csillagokat is látott.
Mielőtt összeesett volna, még érzékelte, hogy a lélek végleges formát öltött, és a varázslat a végéhez közelít. Nem tehetett róla, a földre zuhant. Utolsó gondolata az volt: ha sikerült elég sokáig kitartania, Piton életben marad.
.o)}O{(o.
Arra tért magához, hogy valaki az arcát paskolgatja.
- Harry! – úszott be lassan a tudatába az erélyes hang, mire kinyitotta a szemét.
A fény erősen bántotta a szemét, így motyogva kérte, kapcsolják le a villanyt, és erősen behunyta a szemét.
- Harry, az Azkabanban vagyunk! – halotta újra a hangot. Kísértetiesen hasonlított Pitonéra, így újra próbát tett szemének kinyitására.
Most már rendesen látott. Fölötte Piton térdelt, és a cella újra a megszokott félhomályba burkolózott.
- Lábra tudsz állni? – kérdezte Piton.
- Nem tudom – suttogta Harry, és úgy érezte, már egy hete nem ivott. Szája nem egyszerűen kiszáradt, hanem felrepedezett a vízhiánytól. A vér íze kicsit magához térítette, így lassan érzékelni kezdte teste többi részét is. – Kegyetlenül görcsöl a lábam – mondta ki azonnal, amit érzett.
- Biztos ráestél a rossz lábadra – ültette fel Piton, és megtámasztotta a hátát. – Köszönöm a kitartásodat. Nagyon rosszul néztél ki, de sikerült addig tartanod a varázst, míg sikeresen végrehajtottad.
- Ezek szerint vége, kész vagyunk?
- Minden bizonnyal. A lelkem visszatért a helyére, és úgy érzem, nem vesztettem el a józan eszem sem. Gyenge vagyok, de jól vagyok – bólintott Piton. – De most gyorsan össze kéne szednünk magunkat, és elmenni innen. Egyikünknek sem tesz jót ez a hely. A lábadat majd otthon megvizsgálom. Hoztál magaddal valamit, amivel kiszúrhatjuk az őrök szemét?
Harry értetlen pillantást vetett, majd lassan felfogta, mire gondolhat a férfi.
- Úgy érti, valami varázstárgyat, amiről azt mondjuk, Malfoy hagyta itt, és mi megtaláltuk?
Piton bólintott.
- Nem, azt kell mondanunk, hogy nem alapozódott meg a gyanúnk. Mégsem tehetjük meg, hogy visszajuttatjuk őt ide koholt vádakkal. Bár igaz, ami igaz, nem vesztene vele semmit a világ!
.o)}O{(o.
Harryék olyan gyorsan hagyták el az Azkaban szigetét, ami még nem volt gyanús. Egymást támogatva hoppanáltak haza, majd mindketten visszavonultak a saját szobájukba. Egyszerűen nem voltak olyan állapotban, ami lehetővé tette volna, hogy azonnal megbeszéljék a történeteket. Alapos alvásra volt szükségük.
Harry kétórányi önkívület után tért magához. Lebicegett a konyhába, ahol tejet ivott és bekapott pár falatot is. Piton még nem került elő, így elment zuhanyozni, hátha attól majd magához tér.
A fürdőben a lábára esett a pillantása, és nem örült a látványnak. A sérült jobb lába egy ponton olyannyira megkékült, hogy az szinte már fekete volt, ezek után nem csodálta, hogy ennyire fáj.
Kicsit átkozódott, hogy mindig ezt a lábát éri a baj, de nem foglalkozott vele túl sokat, lévén más dolga is, majd gyorsan végzett a zuhanyzással.
Kis hezitálás után bekopogott Pitonhoz: remélte, hogy csak alszik, de jobbnak látta, ha leellenőrzi. Amíg az állapota nem indul jelentős javulásnak, addig bizonytalan a varázslat sikerességét illetően.
- Szabad – hallotta, így bebicegett. Egy tálcán vacsorát is vitt, hogy legyen valami kézzelfogható indoka az ellenőrző látogatásának.
Míg Piton evett, nem váltottak túl sok szót.
- Jobban érzi magát?
- Igen – bólintott Piton két falat között. – És a te lábad?
- Csak beütöttem – rázta a fejét Harry. – Holnap reggel elmegyek Grangerékhez. Nem lesz baj, ha néhány órára magára hagyom? Hagyok itt egy figyelő bűbájt.
- Nem gond, jól vagyok – rázta a fejét Piton. – Inkább azt mondd el, mi történt tegnap, ami ennyire felzaklatott. Gondolom köze van Falmmyhoz vagy Hermionéhoz, ha Grangerékhez mész.
- Flammy kicsit jobban van, és lenne jó pár dolog, amit meg kéne beszélnünk – ködösített Harry, de Pitont nem olyan fából faragták, aki hagyja magát.
- Mit takar az, hogy kicsit jobban van? Elmondta végre, hogy mi a baja?
Harry hezitált egy darabig, hogy elmondja-e Pitonnak, amit Flammytől megtudott, de semmilyen kézzelfogható érvet nem tudott, amiért titkolnia kellene a férfi elől. Eddig foghatta volna az állapotára, vagy esetleg arra, hogy Flammy majd elmondja személyesen. Ám jól tudta, az egyetlen igazi indok, amiért nem akarja elmondani, az az volt, hogy teljességgel felelősnek érezte magát a történtek miatt. És jól tudta, hogy igaza van, elvégre, ha nem kiabál kígyót-békát Flammyre, talán nem ment volna el a vámpírokhoz. Hiába nyugtatta magát, hogy lehet, hogy ez enélkül is bekövetkezett volna, volt egy olyan rossz érzése, hogy minden csak rajta múlt.
Ezt a hibát már nem tudja helyrehozni, így kötelessége legalább mindent megtenni azért, hogy Flammynek könnyebb legyen ezentúl – ami, most fogta fel igazán -, azt jelenti, hogy meg kell tanítania az alapvető dolgokra, okklumenciára, és még ki tudja mi mindenre. A legrosszabb az egészben az volt, hogy így jóval több időt fog Flammy társaságában tölteni, és persze minél többet látja a lányt, annál nagyobb lesz a bűntudata. Ördögi kör.
- Elment Felippéhez Erdélybe – bökte ki végül nagy nehezen. Úgy tűnt, Pitonnak nem kellenek a kötelező kérdéskörök, enélkül is rájött már, hogy mit tett Flammy.
- Átkozott, felelőtlen fiatalság – dünnyögte, majd lesújtó pillantást vetett Harryre, aki ettől csak még rosszabbul érezte magát, már ha ez lehetséges volt egyáltalán.
Mégsem szólt semmit, teljesen igaza van Pitonnak, ha felelősségre vonja mindenért. De a férfi is hallgatott.
- Tudom, hogy az egész az én hibám! – tört ki Harryből minden bűntudat. – Ha nem kiabáltam volna vele, ő nem ment volna el Erdélybe, és most nem lenne olyan vörös szemű szörnyeteg, mint én. Hiába kívánom, nem tudom meg nem történtté tenni!
- Harry…
- Ha előbb gondolkoztam volna, mint ahogy kinyitom a szám, most nem itt tartanánk…
- Harry… - próbált Piton közbe szólni, de a fiú, mintha meg sem hallotta volna, folytatta saját maga szapulását.
- Egy idióta vagyok, egy két lábon járó, nagy rakás szerencsétlenség!
- Harry! – kiabált rá a férfi erőteljesen, ami végre megakasztotta. – Tény, hogy követtél el néhány hibát, de ez nem indok arra, hogy mindenért te viseld a felelősséget. Vannak dolgok, amiket nem irányíthatunk, és mint látod, Flammy is ilyen. Nem te küldted el Erdélybe, ez az ő döntése volt.
Harry meg akar szólalni, de Piton nem hagyta.
- Ez persze nem azt jelenti, hogy a te felelősséged kisebb a dologban, de nem vállalhatsz magadra mindent, megértetted?
A fiú megszeppenten bólintott, és belátta, igaza van Pitonnak, bár ettől nem érezte magát jobban.
- És most menj, pihenj, holnap vélhetően hosszú napod lesz. Arról nem is beszélve, hogy én is fáradt vagyok.
- De ez ugye nem olyan fáradtság, mint…
- Nem, ez most nem szellemi fáradtság, megnyugodhatsz. És a szemem se lesz olyan, mint a tied.
Harry immár kicsit nyugodtabban bólintott, majd, mikor Piton még mindig kitartóan szuggerálta őt és az ajtót felváltva, vette a burkolt üzenetet, és magára hagyta a férfit.
.o)}O{(o.
Miután bezárult az ajtó Harry mögött, Piton lassú, óvatos mozdulatokkal végignyúlt az ágyán. Hiába érezte magát szellemileg teljesen frissnek, a teste mintha nem akarta volna ezt tudomásul venni, és húzta az ágy felé.
Nem is igazán akart aludni, egyszerűen csak pihenni, így kezébe vette az ágya mellett heverő éppen aktuális könyvet, és olvasni kezdett. Percekkel később fáradtan dörzsölte meg szemeit, hogy jobban lássa az összefolyt írást, de a kép nem változott, ugyanolyan kuszák maradtak a sorok. Mellkasára engedte a súlyos kötetet, és lehunyta a szemét. Várt egy kicsit, majd ismét olvasni próbált, de bosszúságára minden betűt duplán látott.
Fáradtságával nem törődve dühösen felpattant, és a bájitalos szekrényéhez sietett, hogy valami frissítőt vegyen magához. Nem jutott el a megkönnyebbülést jelentő italig, egyszerűen elernyedt minden izma, és összeesett. Hiába volt öntudatánál, mégsem érezte, hogy beütötte volna akár egyetlen tagját is, ami rendkívül természetellenes volt, hiszen éppen az imént vágódott el, nem kis lendülettel.
Tekintete végigsiklott a testén, ami fura módon mégsem tartozott hozzá, hanem kifacsarodva feküdt a földön, míg ő felülről nézett le önmagára. Agyában kérdések ezrei kezdtek kibontakozni, de egyszerűen semmi értelmes magyarázatot nem talált rá, hogy mi történik vele. Döbbenete csak fokozódott, amikor lenézett a saját kezére, és azon majdnem teljesen átlátott. Mintha egy Longbottom-féle Láthatatlanná tévő Elixírt ivott volna meg, halvány derengés vette körül az ujjait, amitől azok egy bizonyos fokig láthatóak voltak, ám mégsem teljesen.
Mint egy szellem, hasított bele a felismerés, és mielőtt még elgondolkozhatott volna azon, hogy mi és hogyan történhetett, hirtelen elsötétült a világ, és szinte azonnal egy fényrobbanással felérő világosság vakította el.
Percekig csak lebegett, és ide-oda imbolygott a tudatlanság és a tudatosság között, mint egy haldokló, aki az utolsó lélegzeteit veszi. Valami húzta el ebből a világból, mintha ő nem ide tartozna, hanem máshova, és bár maga sem tudta, hogy hol van az a „máshol”, engedett a kísértésnek.
Mintha csak parancsszóra várt volna a testetlen önmaga, a világ nem állt össze a szemei előtt újra. Egyszerűen lebegett, mintha semmi súlya sem volna, és ami a legjobban aggasztotta, hogy szemernyi félelmet sem érzett, minden fenntartás nélkül várta, hogy mi fog történni vele.
Ismét teljesen elvakította a fény, és maga sem tudta, hogy meddig, de lebegett a jóleső tudatlanságban. Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, várnia kellett néhány percet, míg szemei hozzászoktak a fényhez. Pupillája teljesen kitágult a döbbenettől, amikor felismerte a fölé hajoló arcot.
Albus Dumbledore-ét.
|