4. Sötét varázslatok

Mire Harry hazaért, Piton már ébren volt. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de bűntudatot érzett, amiért elment Ginnyhez.

- Hogy van? – kérdezte, miután leült a férfivel szemben az asztalhoz.

- Tűrhetően – felelte Piton kicsit mogorván. – Nem igazán tudtam aludni. Te merre jártál?

Harry hirtelen nem tudta, hogy tagadja-e le, hogy merre járt, vagy inkább mondja meg egyenesen.

- Meglátogattam Mrs. Weasleyt, Ginnyt, aztán Ginnyvel együtt Mr. Weasleyt és Neville-t – hadarta el gyorsan, és bár tudta, hogy Piton ugyanúgy felfogta, hogy mit mondott, mintha normál sebességgel mondta volna el, de jobb volt hamar túlesni rajta.

Piton fürkészte egy darabig, de nem fűzött hozzá semmit, és Harry csodálkozva nézte.

- Nem mond semmit? – kérdezte hirtelen.

- Ha eddig nem jutott el hozzád, amiről beszéltem, szerintem ezután sem fog – jött a kiábrándító felelet. – Egyébként sem hiszem, hogy jogom van megmondani, hogy hova menj, és kivel barátkozz.

- Egy hete még nem így gondolta – jegyezte meg Harry.

- Akkor Flammyről beszéltem, nem rólad – vágott vissza a férfi.

- Miközben belefoglalta Ginnyt is – gúnyolódott.

- Az a te bajod, Potter, ha nem veszed észre, hogy ki érdemes a barátságodra és ki nem.

- Nem vagyok én mardekáros, hogy minden ismeretségemből hasznot húzzak, úgyhogy ne is próbáljon meggyőzni.

- Én nem a hasznosságáról beszéltem, mint inkább az árulásról.

Harry bólintott, hogy megértette, mire céloz a férfi.

- Pocsék érzés – szólalt meg hirtelen.

- Mi?

- Hogy nem tudom, mit mondhatok el Ginnynek és mit nem. Fogalmam sincs, kinek fogja továbbadni. Tudom, hogy csak egy botlás volt, amit tett, de képtelen vagyok bízni benne.

- Akkor ne tedd – vonta le a következtetést Piton, és Harry tudta, hogy a férfinak igaza van, de ettől még mindig pocsék érzés volt.

- De én szeretnék benne bízni – forgatta a szemeit.

- Szerintem Miss Weasley nem a megfelelő személy arra, hogy a bizalmadba fogadd.

- Maga szerint Flammy az lenne, ugye? – tört ki Harryből. Tudta, hogy nem fogja megúszni ezt az egészet egy egyszerű sóhajjal.

- Nem ezt akartam mondani, de mivel így felhoztad, azt kell, hogy mondjam, most eltaláltad.

Harry hirtelen nagyon dühös lett Pitonra, és most az se érdekelte, hogy mennyire sérti meg a férfit:

- Már megint kezdi! – pattant fel dühösen. – Mikor fejezi már be a folytonos kioktatásomat?! Mit tud maga arról, hogy mi a jó nekem, és ki érdemli meg a bizalmamat, mit tud arról, hogy mit érzek?!

Harry hirtelen elsápadt, amikor eljutott a tudatáig, hogy mit mondott. Eszébe jutott Rara, és hogy ha valaki tudja, hogy most mit érezhet – bizonytalanságot, félelmet, magányt -, akkor az Piton.

- Sajnálom, én nem úgy gondoltam – sütötte le a szemét, és most igazán úgy érezte, hogy megérdemelné, hogy Piton kidobja a házából.

- De, Potter, pontosan úgy gondoltad – felelte Piton, majd magára hagyta.

Harry megsemmisülten bámult maga elé, és annyira szégyellte magát, amennyire még soha. Piton csak segíteni akar, ő pedig veszekszik vele. Mióta együtt küzdöttek Voldemort ellen, Piton mindig segítette, mindig megvédte, ha szüksége volt rá, és annyi mindent köszönhet neki... és ő így hálálja meg, hogy kiabál vele!

Felbicegett a szobájába, leült a foteljába és percekig csak bámult maga elé. Egy könyvet vett a kezébe, de egy szó sem jutott el a tudatáig, és nem is igen érdekelte, hogy mit olvas. Ennek ellenére csak akkor nézett fel belőle, amikor kopogást hallott az ajtón.

Piton lépett be merev arccal, és bár Harry legszívesebben beleolvadt volna a fotelba, mégis állta a szúrós tekintetet. A férfi a szokásos bájitalait adta a kezébe, amit mindig meg szokott kapni, mielőtt a Fájdalomcsillapító bűbáj használatát abbahagyja. Másnap egy újabb egy hetes szünet következett, és bár Harry ilyenkor mindig azon aggódott, hogy hogyan fogja túlélni, most a legkevésbé sem érdekelte.

- Sajnálom – szólalt meg, mikor Piton keze már a kilincsen volt. – Elragadott az indulat, és nem volt igazam. Tudom, hogy csak segíteni akar.

- Megtörtént, Harry, és nem haragszom rád, de örülnék, ha megértenéd, hogy nem akarok neked semmi rosszat.

- Tudom, én csak...

Piton visszasétált az ajtóból és Harry ágyára ült, miközben figyelte a fiú elgyötört arcát.

- Csak?

- Csak olyan nehéz mindenkit megérteni, és tudni, hogy jót akar-e vagy sem. És ezt most nem magára értettem.

- Magányos vagy itt? – kérdezte a férfi hirtelen.

- Nem – vágta rá Harry, és így is gondolta. – Ne értse félre, szeretek itt lenni, csak néha visszavágyom a régi, mozgalmas életembe.

- Csak nem hiányzik A Fiú, Aki Túlélte? – mosolyodott el Piton, és Harry sem bírta megállni, hogy vissza ne vigyorogjon.

- A barátaim hiányoznak – bökte ki végül. – Tudom, Hermione és Flammy itt van nekem, de hiányzik Ron is, a régi Neville, Luna és még sorolhatnám. Ginnyről nem is beszélve.

- Nézd, Harry, engem nem zavar, ha Miss Weasleyvel barátkozol, és örülök neki, hogy végre tűzszünetet kötöttél az édesanyjával is, de sohase felejtsd el, hogy ki az, aki akkor is melletted állt, amikor senki más.

- Hermione – motyogta maga elé, majd a férfira nézett. – És maga.

- Flammyt se felejtsd ki a sorból, bármennyire nehéz.

- Flammy más lapra tartozik – felelte Harry.

- Miért?

- Nem tudnám megmondani, de mióta elmondta, hogy szerelmes belém, valahogy, valami megváltozott.

- Vagy inkább csak elgondolkoztál azon is, hogy nem csak Miss Weasley létezik, mint nő.

- Igaza van. Olyan furcsán érzem magam, és persze felelősnek azért, ami Flammyvel történt, bármi legyen az. Elmondtam Hermionénak, hogy mit mondott, és hogy kiabáltam vele, és azt mondta, hogy csalódott bennem – húzta el a száját. – Miért nem tudom soha visszafogni magam?

- Mert tinédzser vagy? – kérdezte Piton ártatlan arccal.

Harry szélesen elmosolyodott.

- Tudom, hogy nem tesz felnőtté az, hogy nagykorú vagyok, és a rengeteg átélt dolog sem. Azt hiszem, a szerelemben még tényleg kezdő vagyok – vörösödött el, de kitartóan vigyorgott.

- Ne érts félre, Harry, nem akarom beléd szuggerálni, hogy szeresd Flammyt, csak szeretném megértetni veled, hogy nem Miss Weasleynél kezdődik és végződik a világ.

Harry bólintott, és ígéretet tett arra, hogy elgondolkozik mindazon, amit ma hallott. Piton az éjjeliszekrényére sorakoztatta a bájitalokat, és távozni készült, de egy utolsó mondat erejéig még visszafordult.

- Próbálj meg pihenni, amíg tudsz – célzott a Fájdalomcsillapító bűbájra.

- Megpróbálok – mosolyodott el Harry.

Kérdezni akart még valamit, de fogalma sem volt, hogyan fogalmazhatná meg anélkül, hogy ne mondjon valami éktelen nagy butaságot. Végül mégis kibökte, mielőtt Piton végleg magára hagyta volna:

- Maga nem gondolkozott még azon, hogy... tudja... szóval, hogy megismerkedik valakivel?

Piton arcán átfutott egy szomorú mosoly.

- Nem csak neked nehéz felejteni.

Végül teljesen bezáródott az ajtó, és Harry az üres szobának dünnyögte.

- Tudom.

Harrynek a következő hét még szörnyűbb volt, mint amilyenre emlékezett. Deréktól lefelé le akart szakadni minden csontja, izma, ízülete. Szinte még azt is érezte, ahogy a vére fut az ereiben, óriási fájdalmat okozva.

Ilyenkor általában olvasott, hiszen sokkal több dolgot nem tudott tenni ülve vagy fekve. Néha egyszerű regényeket olvasgatott, de az utóbbi időben egyre többször vett a kezébe tudományos műveket. Piton egy elég nagy könyvespolccal rendelkezett, ahol mindig talált valami neki való könyvet, de egy idő után a végére ért, és kénytelenek voltak néhány kötettel bővíteni a gyűjteményt, míg egy teljes szobát el nem foglaltak az olvasnivalók.

Harry éppen egy újonnan rendelt könyvhalmaz közül próbálta kiválasztani a kedvére valót, amikor Hermione tört rá, megzavarva csendes magányát. Az utolsó percben rántotta vissza kezét az egyik, igen kompromittáló, sötét varázslatokról szóló könyvről.

- Szia, Hermione – hebegte, mint akit valami csínytevésen kaptak. Lényegében így is volt, de ez már kicsit komolyabb volt, mint egy egyszerű csíny.

- Harry? – nézett rá a lány, mint aki várja a magyarázatot a meglepett arcra. Mikor a fiú nem válaszolt, közelebb lépett a könyvkupachoz.

- Ne! Kérlek, Hermione, most nem bírnék ki egy újabb letolást az olvasási szokásaim miatt.

- Már megint? Harry, mikor fogod megérteni, hogy semmi jó sem származik abból, ha ilyeneket olvasol? – mutatott a legfelső könyvre, ami széles feliratokkal hirdette sötét mivoltát. – Nem is értem, Piton miért hagyja.

Harry megforgatta a szemeit, keresztbefonta a karjait maga előtt, és dacosan nézett a lányra. Túl jól emlékezett az első alkalomra, amikor Hermione meglátta, hogy mit olvas, majd megtudta, hogy mennyit gyakorol Pitonnal. Kirázta a hideg az emléktől... sohasem látta még Hermionét ennyire kikelve magából. Illetve de, amikor még a kórházban feküdt tehetetlenül. A különbség csak az volt, hogy legutóbb ő volt a szenvedő alanya a szitokáradatnak.

- Miért is jöttél? – kérdezte, hogy elterelje a szót a sötét varázslatokról.

- Nem jöhetek el meglátogatni téged? – botránkozott meg Hermione.

- Nem vagyok a halálomon – gúnyolódott. – Legutóbb még azt mondtad, hogy csalódtál bennem, most mi változott?

- Undok vagy – felelte Hermione, de nem mozdult. – De ilyenkor mindig undok vagy, és pocsék a viselkedésed is – tette hozzá kicsit kedvesebben.

Harry tudta, hogy igaza van, hiszen ilyenkor az a kevés türelme is elpárolog a fájdalom hatására, amit addig magáénak tudhatott.

- Nagyon fáj? – kérdezte a lány.

- Elég kifejező, ha azt mondom, hogy bár elmentem volna Felippéhez, ahelyett, hogy a horcruxszal szenvedtem volna?

- Igen, eléggé, tekintve, hogy mennyire szíveden viseled ezt az egész ügyet.

Egy darabig hallgattak, majd Harry szólalt meg újra.

- Sajnálom, hogy kiabáltam Flammyvel, tudom, hogy ha egy kicsit is tudtam volna viselkedni, akkor most nem itt tartanánk.

- Harry, nem mondom, hogy felnőtt nő, és tud dönteni, de kellett volna, hogy legyen elég felelősségérzete, hogy ne kövessen el nagy hülyeséget.

- Tudtok már valamit?

A lány megrázta a fejét.

- Még mindig bent gubbaszt, de mintha kevesebbet aludna.

- És ez most jó vagy rossz? – kérdezte Harry hirtelen, mert nem tudta eldönteni.

- Ahhoz képest, hogy eddig huszonnégyből húsz órát átaludt... nos, igen, ez már javulást jelent.

- Akkor talán már nem kell sok idő, hogy végre elmondja, mi történt vele.

- Igen, nagyon remélem.

A következő napokban Harry lábadozott, Hermione az új munkájára koncentrált, Piton pedig igyekezett valami logikus magyarázatot találni arra, hogy mi történt vele a Gringottsban. Miután Harry újra használhatta a Fájdalomcsillapító bűbájt, segített neki a keresésben.

Hetek teltek el eredmény nélkül, és Harrynek lassan újra egy hetes szünetet kellett tartani, és bár egyre sürgetőbbé vált Felippe meghívása, Harry egyszerűen nem merte Pitont magára hagyni, arra számítva, hogy esetleg valami visszafordíthatatlan történik vele.

Piton az első héten még nem érzett magán különösebb változást, de később már tudta, hogy ez sajnos nem jelent semmit. Nem jelent semmi rosszat, de jót sem. Ahogy lassan teltek a napok, egyre fáradtabbnak, kimerültebbnek érezte magát, és egy idő után nem volt elég a megszokott alvási időtartam.

- Nyúzottnak tűnik – szólalt meg Harry, miközben az egyik bájitalhozzávalót aprította. – Nem aludt éjszaka?

- De.

- Végigaludta az éjszakát – vonta le a következtetést Harry, majd megcsóválta a fejét. – Nem tudom, hogy van vele, de szerintem napi tizenkét órás alvás után nem így kellene kinéznie.

- Egyetértek – válaszolt Piton. – Fogalmam sincs, miért alszok ennyit. Egyébként sem voltam soha jó alvó.

- Tudom. Lehet ennek valami halvány köze a Gringottsban történtekhez?

- Lehetséges, de inkább attól félek, hogy az egészet a horcrux okozza, és nem csak halvány köze van hozzá. A legnagyobb gond, hogy nem tudok rájönni, hogy mi történik velem.

Harry keze megállt a levegőben, és kérlelőn nézett a férfira.

- Mondja, hogy minden rendben, és csupán jobb alvó lett – kérte.

- Bár mondhatnám.

Nem hangzott el köztük több szó. Harry gondterhelt arccal folytatta az aprítást, Piton pedig próbált rájönni, mi történhet vele.

Túl sok nap telt el tétlenül, és Piton egyre inkább úgy érezte, valami rossz történik vele. Nem tudta volna megmondani, miért érzi ezt, de teljesen feszült volt, állandóan készenlétben állt. Egyre többször veszekedett Harryvel, és a napok múlásával egyre fáradtabbnak érezte magát.

- Jól van? – kérdezte Harry egyik délután, amikor a könyvekbe mélyedve próbáltak valami megoldást találni.

- Jól – felelte ingerülten, pedig egyáltalán nem volt jól. Órák óta szédült, és hányingere is volt, ráadásul úgy érezte, mintha még sohasem lett volna ilyen fáradt, pedig ebéd után is szunyókált egy órát.

Harry nézte egy darabig, de végül szó nélkül visszafordult a könyvéhez. Piton próbált koncentrálni a sajátjára, de egy idő után annyira rosszul érezte magát, hogy fel kellett állnia.

Egy pillanat műve volt az egész: teljesen megszédült, és elvesztette az egyensúlyát, végül elsötétült előtte a világ. Eszméletlenül esett össze az étkező padlóján.

Harry ijedten ugrott oda a földre zuhanó férfihoz. Először egy varázslattal leellenőrizte, nem törött-e csontja az eséstől, majd az ágyához vitte, és lefektette.

Tehetetlennek érezte magát, így rövid töprengés után gyors levelet firkantott, és elküldte Hedviggel a Roxfortba. Most az egyszer bánta, hogy Pitonnak nincsen kandallója.

Visszatért a férfi ágyához, és megnézte, nem történt-e változás az állapotában.

Piton arca nyugodt volt, mintha csak aludna, pulzusa a szokásosnál kicsit erősebb volt, de ezen kívül nem tapasztalt semmi furcsát – már persze azon kívül, hogy nincs magánál.

Odalépett a hálószoba egyik polcához, ahol vendéglátója néhány fontos bájitalt tartott. Az altató főzeteket és a többi gyógybalzsamot félretolta, míg meg nem találta azt az üveget, amit keresett.

- Stimuláló krém – olvasta fel az apró címkét, majd az ágyhoz lépett vele.

Egy vékony réteget a férfi orra alá kent, aminek olyan hatása volt, mint régen a mugliknál a repülősónak: stimulálta az ájult beteget, míg az magához nem tért.

A krém bevált: Piton először fintorgott egyet az erős illattól, majd nehézkesen kinyitotta a szemét. Látszólag azt sem tudta, hol van, és mi történt vele.

- Pár perce elájult – közölte gyorsan Harry a diagnózist, hogy Pitonnak ne kelljen sokat törnie a fejét. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megvizsgálják a Szent Mungóban, hogy mi a baja.

- Nem – rázta a fejét határozottan a férfi, majd újra fintorgott: láthatóan nem esett neki jól a mozgás. – Hozz egy kis Erősítő főzetet, és holnapra rendben leszek, talán csak megfáztam.

- Persze, én meg halálfaló vagyok – mordult rá Harry, és felkészült egy hosszú vitára. – Eddig türelmes voltam – kezdett bele -, de mindennek van határa. Hetek óta hiába kutatunk az után, hogy mi történhetett a 42-es széfben. Amíg nem vizsgálja meg egy gyógyító, nem lehetünk biztosak benne, hogy a horcrux okozza ezt a furcsa álmosságát, vagy nincs összefüggés a két dolog között. Nem kell igazat mondanunk, elég lenne, ha annyit közölnénk a gyógyítókkal az ispotályban, hogy valamilyen veszélyes átkot is tartalmazó varázstárgyat piszkált meg.

- Elég az okoskodásból, inkább hozz egy Erősítő bájitalt! – sziszegte Piton. – Ha még erre sem vagy képes, majd magam megyek el érte, de akkor menj innen, nincs szükségem rád!

Harry ledöbbent a gorombaságon, ami még a régi iskolai éveiben jellemezte Pitont. További vita nélkül a polchoz lépett, és egy üvegcsével tért vissza. A beteg kezébe nyomta, aki szó nélkül elvette, megitta, majd a fal felé fordult, ezzel is jelezve, hogy nem kívánja tovább élvezni a társaságát.

Harry egy percig még esetlenül téblábolt az ágy mellett, hátha tehet valamit Pitonért, de aztán úgy döntött, jobban teszi, ha hagyja pihenni, és majd akkor nyaggatja tovább, ha valamennyire kipihente magát.

Miután elhelyezett egy figyelő bűbájt Piton ágyánál, hogy azonnal tudja, ha baj van, felment a szobájába, és belemerült egy könyvbe. Próbálta száműzni sötét gondolatait, de nem ment. Érezte, hogy Pitonnal valami nagyon rossz történik. Cselekednie kell, különben megismétlődik ugyanaz, ami régebben Ronnal: saját figyelmetlensége miatt valami végzetes történik, amit már képtelen megakadályozni. Most résen lesz, ha kell, erőszakkal vizsgáltatja ki Pitont valakivel, aki járatosabb a sötét ártásokban, mint ő. Hiába tanult sokat az elmúlt évben, még rengeteg olyan ága van a sötét varázslatoknak, amiről sejtése sincs.

Mezítláb sétált, és kegyetlenül fázott a talpa. Lábujjai sima, hideg, de kemény felületet érintettek, ahogy tapogatózott, többé-kevésbé biztosra vette, hogy megmunkált kőpadlón jár.

Akárhol is volt, sötétség vette körül, még halvány derengés sem volt semerre, így fogalma sem volt, merre menjen tovább.

Karját kinyújtotta, hogy bele ne ütközzön valamibe, majd óvatosan lépegetni kezdett. Néhány lépés után ujjai egyenetlen kőfalhoz értek – nem tudott tovább menni.

A fal mellett tapogatózott tovább, hogy találjon egy rést, ajtót, akármit. Ahogy fogytak a méterek, egyre nagyobb pánik tört rá, mert a fal enyhe kanyarban folytatódott, de rés nem volt rajta.

Úgy érezte, már órák óta botladozik, de nem találja a sziklafal végét. Idegesen bele akart túrni a hajába, de az megdöbbenésére erős kontyba volt csavarva.

Végigtapogatta testét, és újabb döbbenetet élt át: hogyan lehet, hogy női teste van? Tisztán emlékezett, hogy hosszú, fekete haja van, és férfi. Úgy hívják: Perselus Piton.

- Nem, az nem én vagyok – suttogott maga elé, és egyre jobban összezavarodott. – Nekem nincs is hajam, és az emberek rettegnek kiejteni a nevemet! – győzködte saját magát.

Lépegetés közben kibicsaklott a lába egy nagyobb kövön, amire emlékei szerint már korábban is rálépett egyszer.

- Körbe-körbe járok – villant agyába a felismerés, és a pánik még erősebben átjárta a testét.

Újra a fejéhez nyúlt, de a haja eltűnt, immár teljesen kopasz volt. Arca kígyószerű vonásait kitapogatva már biztosan tudta, ki is ő. Hogy is felejthette el korábban? A Föld valaha élt legnagyobb sötét varázslója nem fél a sötétben, és nem esik pánikba!

- Legyen világosság! – kiáltott fel erős, magabiztossá váló hangon. A barlang visszaverte a hangját, és ez is nyugalommal töltötte el szívét. Érezte, visszaveszi az uralmat teste és gondolatai fölött. Nem volt kétsége afelől, hogy a világosság is azonnal megjelenik.

- Még a Nap is engedelmeskedik parancsomnak! – nevetett fel diadalmasan. – Egy áruló sem fog az utamba állni!

A padló és a plafon vonalában is erős fény jelent meg, és mindkettő villámgyorsan terjedt. A padló fénye egyre magasabbra emelkedett, míg felülről is közelített a másik fény, míg eggyé nem olvadtak, vakító világossággal töltve ki a barlangot.

Perselus Piton kinyitotta a szemét. Nem értette, hogyan került az ágyából a fürdőszobai tükör elé, de kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezen gondolkodjon.

Tükörképe izzadtan nézett vissza rá, haja csapzottan tapadt halántékára, arca szürkés-fehér színe szinte viaszosnak hatott, arcáról csöpögött a hideg víz. Legnagyobb rémületét mégsem ez okozta.

A máskor éjfekete szemek most vörösen néztek vissza rá.