2. Újabb kihívás

Harry nem túl kellemes hangulatban érkezett haza. Végre valami elrendeződni látszik, és pont akkor jön valami újabb szerencsétlenség, ami miatt úgy érzi, hogy dühöngeni tudna.

Aggódott Flammyért, mert, mint ahogy a lány állította, valami butaságot csinált, vagy valami rossz dologba keveredett. Akármelyik is történt, nem hangzott túl jól egyik variáció sem.

Lerúgta cipőjét, majd pedáns sorrendbe rugdosta őket, ahogy Piton szereti, és a házigazdának odavetett morgós „megjöttem” után elindult a lépcső felé.

- Flammy keresett – közölte a férfi, és Harry érezte, hogy üvöltözni fog vele, ha még egyszer előadja azt, amit egy hete, a lány eltűnése után.

- Megtalált – vetette oda, és már indult volna fel, de Piton hangja megállította.

- Ennyi, Harry? Megtalált? Egy hete mindenki őt keresi, te meg csak annyit bírsz kinyögni, hogy megtalált? Lennél szíves részletesebb információkat is közölni, elvégre Flammy nem volt túl jó színben.

Harry megpördült, de nyugalmat erőltetett magára. A hatás kedvéért azonban levette a szemüvegét, hogy Piton jól láthassa, mennyire fortyog a dühtől: vörös szemei csaknem szikrákat szórtak.

- Közölte velem, hogy valami éktelen nagy hülyeséget csinált, majd elrohant.

- Mintha kifelejtettél volna valamit – nézett rá Piton oldalra fordított fejjel. – Miért rohant el, ha eleve veled akart beszélni?

- Mert meglátta Ginnyt – felelte Harry kicsivel nyugodtabban, majd levágta magát az egyik székre, Pitonnal szemben. – Félreértette a helyzetet, fellökött, és elszaladt. Csak remélni tudom, hogy Hermionéhoz ment, vagy haza, a szüleihez.

Piton megforgatta a szemeit, de nem fűzött hozzá semmit, amiért Harry most kifejezetten hálás volt.

- Felippe írt – közölte inkább, majd egy vékony pergament lökött a fiú elé, ami egy halk suhanással végigszánkázott az asztalon.

Harry gyorsan, felületesen végigolvasta, majd egy kicsit nyugodtabban eresztette vissza a levelet az asztalra.

- Végre valami jó hír – mondta fáradtan, majd megdörzsölte a szemüvegtől zsibbadt orrnyergét, miközben gondolatai a levél körül forogtak. – Ezek szerint Felippe talált valami normális megoldást a lábamra? – kérdezte Pitontól, majd felállt, és valami vacsorafélét kezdett készíteni.

- Két nap múlva ki fog derülni – felelte a férfi, majd közelebb lépett, hogy segítsen Harrynek.

Miközben a vacsorával foglalkoztak, megbeszélték, hogy mikor indulnak Erdélybe.

- Hónapok óta ez az első hír a lábammal kapcsolatban, amit inkább örömmel, mint szkeptikusan tudok fogadni – jegyezte meg Harry kicsit vidámabban.

- Talán mert Felippének kicsit több hitele van a szemedben, mint bármelyik ostoba Szent Mungós gyógyítónak.

- Talán – hagyta rá a fiú, és gondolatai már nem is ott jártak. Újra a temetőben történtekre gondolt. – Holnap elmegyek a Granger családhoz, hátha Flammy otthon van, és megkérdezem Hermionét is. Aggódom érte – mondta, majd mikor látta, hogy Piton meg akar szólalni, felemelte a kezét, a nyomaték kedvéért azt, amelyikben a kés volt. – Ne! Kérem. Most nincs szükségem egy újabb fejmosásra. Tudom, igaza van, nem kellett volna hülyeségeket mondanom neki, és belátom, hogy igaza volt akkor is, de megkérhetném, hogy ne szóljon bele?! – kérdezte ingerülten, egy kicsit idegesebben a kelleténél.

Piton biccentett, és egy szót sem szólt többet erről, de másról sem. Mindketten gondolataikba merülve megvacsoráztak, majd Harry már éppen készült a saját kuckójába, hogy valami érdekes könyvet olvasson, mint mindig, a napnak ennek a szakában. Terveit azonban keresztülhúzta egy újabb levél érkezése. Mivel látta, hogy a Roxfortos pecsét van rajta, nem habozott, rögtön kibontotta és elolvasta. Összeráncolta a homlokát, felhúzta a szemöldökét, miközben átfutotta, majd egy elégedetlen horkantás közepette a többi, olvasatlan levél tetejére dobta.

- Holnap lesz egy utam McGalagonyhoz is – vetette oda Pitonnak, majd hátat fordított, és felbicegett a lépcsőn.

Furcsállotta a férfi viselkedését. Máskor már megkérdezte volna, hogy miről van szó, de úgy tűnik, talán kissé erélyesebben mondta el a véleményét a Flammy ügyről, mint kellett volna. Arra gondolt, hogy legalább Piton is megérti, hogy nem akarja, hogy beleszóljon a dologba, de szíve mélyén tudta, hogy a férfi csak jót akart. Ha eddig élvezetet is lelt abban, hogy megalázza, az elmúlt másfél évben a szarkasztikus, gúnyos modorát leszámítva igenis segítőkész volt, és mindent megtett Harryért.

Levetette magát kedvenc foteljába, közel húzta a lábtartót, és kényelmesen elhelyezkedett, majd egy könyvet vett a kezébe, és próbált olyannyira belemerülni az olvasásba, hogy semmi másra ne tudjon gondolni. Egy újabb kötetet olvasgatott a sötét varázslatokról. Sohasem gondolta volna, hogy egyszer önszántából kezébe vesz egy ilyen könyvet, de meglepően sok ismeretet szerzett az utóbbi évben, és Piton csak még jobban rádöbbentette, hogy az élet nem feketéből és fehérből áll; jelen esetben varázslatokból.

Egy nap azt vette észre, hogy a sötét ártások a mindennapjai részévé váltak, néha mozdulni sem tudott nélkülük. Hiszen pont vendéglátója tanított meg neki egy hasznos, fájdalomcsillapító bűbájt, amit ugyanúgy a sötét mágia körébe csoportosítottak az emberek, mert nem gyógyított, és semmi haszna nem volt azon kívül, hogy a fájdalmakat csökkentette, ráadásul függővé is válhatott tőle, aki túl sokat használja. Harry és Piton úgy döntöttek, vállalják a kockázatot, hiszen Harryre a világos varázslatok legerősebb fájdalomcsillapító bűbájai szinte teljesen hatástalanok voltak. Sohasem gondolta volna, hogy egyszer még hálás lesz egy sötét varázslatnak.

De azt is jól tudta, hogy ha nem akar függővé válni, néha szünetet kell tartania a fájdalomcsillapításban, és bár különösen nehezen vészelt át egy-egy ilyen napot, mégsem merte megkockáztatni, hogy túlzásba vigye. Néhány nap múlva egy újabb fájdalmas hét következett, és tudta ugyan, hogy Felippe talán képes lesz végleg meggyógyítani a lábát, és soha többé nem lesz szüksége se a botjára, se a bűbájra, nem mert nemet mondani a „bűbájszünetre”. Túlságosan vékony volt a határ a függő és használó között.

Halk kopogás zökkentette ki az olvasásból, de rá kellett döbbennie, hogy már percek óta összefolynak szeme előtt a betűk, és a ma látott két lányon jár az esze.

- Igen? – szólalt meg némi fáziskéséssel.

Az ajtón legnagyobb meglepetésére nem Piton, hanem Hermione lépett be.

- Szia, Harry – köszöntötte a fiút egy halvány félmosoly kíséretében, majd leült vele szemben az ágyra. – Flammy hazajött.

Harry szíve nagyot dobbant, és egy kicsit oldódott a feszültsége, de a lány szomorú arckifejezését látva megrémült.

- Mi történt?

- Fogalmunk sincs. Nagyon betegnek tűnik, de nem engedi, hogy orvos lássa. Azt hajtogatja, hogy majd meggyógyul, csak hagyjuk pihenni.

- Sajnálom, az egész az én hibám, nem lett volna szabad hagynom, hogy csak így elrohanjon. Se múltkor, se ma.

- Találkoztál vele? – kérdezte Hermione összeszűkült szemekkel.

- Igen, a temetőben – felelte. – Csak annyit mondott, hogy nagyon nagy hülyeséget csinált, utána meglátta Ginnyt, és elrohant.

- Ginnyt – ismételte Hermione enyhe gúnnyal a hangjában, ami ugyan arra ösztönözte Harryt, hogy magyarázkodjon, de jól tudta, azzal még inkább elásná magát.

- Tudod, Ginny Weasleyt – ismételte el, mintha Hermionénak gyenge lenne a felfogóképessége.

- Kérlek, Harry, ne nézz hülyének, tudom, kiről beszélünk – válaszolta a lány ingerülten.

- Nem fogok magyarázkodni – szögezte le Harry, majd tüntetően visszafordult a könyvéhez.

- Nem is kértem, de elmondanád, hogy... – elharapta a mondatot a felénél. – Jól van, nem érdekel, mit csináltatok, az érdekel, hogy Flammyvel mi történt!

- Már mondtam.

- Jó, ezen kívül semmi mást nem mondott?

Harry megcsóválta a fejét, mire Hermione rágcsálni kezdte a szája szélét.

- Úgyis rá fogok jönni, hol volt és mit csinált, de egyszerűbb lett volna, ha elmondja valakinek. De miért hozzád ment, és miért nem egyből haza?

- Ha tudnám, hidd el, elmondanám –védekezett Harry, és magában úgy döntött, nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy elújságolja barátnőjének, hogy a húga szerelmes belé.

Hermione gyanakodva vizsgálgatta az arcát, de keményen, rezzenéstelenül állta a tekintetét, így látszólag kiállta az őszinteségi próbát.

- És veled mi újság? Találtál már munkát? – terelte a témát, arra gondolva, Flammyre visszatér egy kicsit később. A legjobb megoldás úgyis az, ha személyesen keresi fel a lányt, és hosszan elbeszélget vele a történtekről. Csak éppen először tisztában kellene lennie a saját érzéseivel.

- Jaj, Harry, nem fogod elhinni, mi történt! – csillant fel azonnal Hermione szeme. Harry örülhetett, mert a lehető legjobb témát hozta fel, hogy elterelje a figyelmét a gondokról.

- Mesélj – csukta be a kezében szorongatott könyvet, ezzel is jelezve, hogy kíváncsi mondandójára.

- Alighogy feladtam a hirdetésemet, találtam egy olyan álláshirdetést, amire mindig is vágytam. Azonnal jelentkeztem, nehogy lecsapják a kezemről, de McGalagony azt mondta, rajtam kívül senki sem jelentkezett.

- Mi köze az állásodhoz McGalagonynak?

Hermione nem szólalt meg rögtön, inkább hatásszünetet tartott, miközben csillogó szemeit Harry arcára függesztette, hogy le ne maradjon a hatásról, amit a kijelentése majd kivált.

- A Roxfortban fogok dolgozni – vágta ki végül büszkén, és Harry tényleg meglepődött.

- Frics nyugdíjba ment? – kérdezte mégis rosszmájúan, mert kicsit féltékeny volt a lányra: amíg ő arról sem tud dönteni, elköltözzön-e Pitontól, addig Hermione magabiztosan megszervezi az életét. Amikor azonban meglátta a lány csalódottá váló arcát, szörnyen elszégyellte magát önzősége miatt, és vigyorgott egy nagyot, így jelezve, hogy csak viccelt.

Hermione arca visszaváltott büszkeségtől ragyogóra, és mesélni kezdett:

- Nem, a Bájitaltan tanári állás volt betöltetlen, mivel Piton hosszú rimánkodás után sem volt hajlandó visszamenni. A tavalyi ficsúr meg nem vált be. Amikor McGalagony professzorasszony megtudta, hogy miket tanított a tanórák keretében, páros lábbal rúgta ki.

- Miért, mit tanított?

- Kozmetikai kencék elkészítését, amik kis hatásfokúak, de a mugliknak vagyonokért el lehet adni. Ezt is tette: amit a diákok órán alkottak, megpróbálta kiárusítani. Lebukott, és a tanév vége előtt el kellett mennie. Emlékszel, említettem is, hogy Lumpsluck hajlandó volt visszatérni az utolsó két hónapra, hogy le tudjon vizsgázni mindenki júniusban, de tovább nem volt hajlandó maradni. A sors fintora, hogy a volt tanár közben a mugli vállalkozók világához sem értett, így börtönbe zárták illegális kereskedelmi tevékenység folytatásáért.

- Azta – nyílt el Harry szája, és most először bánta egy kicsit, hogy nem volt ott a Roxfortban az elmúlt tanévben. – Szóval most te fogod tanítani a Bájitaltant. Piton már tudja?

- Nem – pirult el Hermione. – Nem tudom, hogyan adjam elő neki. Mégis csak az ő állása volt évekig.

- Igen, de ő volt az, aki abba akarta hagyni! – ellenkezett Harry.

- Igaz, de akkor is kicsit kényelmetlenül érzem magam. Az igazgatónő javasolta, hogy kérjek tőle szakmai tanácsokat a kezdeti időszakomhoz, amíg nem jövök bele a tanításba.

Harry hangos kacagásban tört ki a mondat hallatán.

- Már bocs, de Piton adjon neked tanítási tanácsokat? – fogta a hasát.

- Nem úgy – vigyorodott el a lány is. – Ahhoz adjon tanácsot, mit tanítsak, nem ahhoz, hogy hogyan!

Hermione az estét a Piton házban töltötte, miután Harry nagy nehezen rábeszélte, hogy másnap vigye magával őt is a szüleihez, hogy meglátogathassa Flammyt.

A lánynak mindig rendelkezésére állt egy vendégszoba, és még kései vacsorát is kapott a házigazdától.

Másnap reggel korán felkerekedtek, hogy a Granger háznál legyenek, mire Flammy felébred.

Piton kikísérte őket a hátsó udvarig, ahonnan hoppanálni szoktak.

- Harry, ajánlom, hogy rendbe hozd, amit elrontottál – morogta vészjóslóan a fiúnak, majd fennhangon Hermionéhoz fordult. – Hermione, sok sikert az új állásodhoz – mondta, majd köszönésképpen biccentett, és visszatért a házba.

A hoppanálás után Hermione még mindig sápadt volt a sokkszerű meglepetéstől.

- Honnan tudja? – célzott Pitonra. – Egész este kerültem az állástémát, ő pedig végig tudta! De kellemetlen!

A monológ abbamaradt, amikor megérkeztek a Granger ház hátsó bejáratához.

Harry azonnal érezte, hogy komoly baj van, amikor meglátta a holtsápadt Rosary Grangert.

- Hogy van? – intett Hermione fejével az emelet felé, ahol húga szobája volt.

- Nem tudom – sóhajtott óriásit a nő. – Már ott tart, hogy be se léphetünk a szobájába, teljesen bezárkózott. Nem tudom, mi lelte, de szerintem egész éjszaka sírt, hallottam. Könyörögtem neki szépen, fenyegettem durván, de semmi sem használ. Tudod, milyen makacs, ha a fejébe vesz valamit!

- Majd én beszélek vele! – sietett fel a szoba elé Hermione. Harry és az aggódó édesanya a nyomában haladt. – Flammy, nyisd ki az ajtót, kérlek! – szólt be az ajtón át erélyes hangon.

- Menjetek innen! – kiáltott ki a lány olyan hangon, amitől Harry szíve összefacsarodott.

- Flammy, ha nem engedsz be, használom a varázserőmet. Tudod jól, hogy semmi perc alatt képes vagyok kinyitni egy zárt ajtót! – fenyegetőzött a nővére, de arcán nem düh, hanem a kétségbeesés látszódott.

- Ha megteszed, örökre itt hagylak benneteket, és világgá kürtölöm, hogy boszorkány vagy! – jött ki a nyugodtabb, határozott válasz.

- Flammy, Harry vagyok, beszélhetnénk? – szólalt meg Harry is – most először. Nem akarta, hogy ennyire elfajuljanak az események.

Bent egy percig csak a néma csend felelt, de aztán újra felhangzott a fájdalmas hang.

- Majd felkereslek Pitonnál. Menj el, te sem tudsz segíteni rajtam! Senki sem tud, ezt az egészet csak magamnak köszönhetem, magam is mászok ki belőle! Nincs szükségem orvosra, nem vagyok beteg, semmi olyan bajom sincs, amivel egy orvos bármit is tudna kezdeni! Ha békén hagytok, ígérem, később megmagyarázok mindent! Ne kényszerítsetek, hogy keressek magamnak egy nyugodtabb helyet, ahol senki sem zavar!

A trió tanácstalanul nézett össze, nem tudták, mit tegyenek.

- Ismerem a lányomat – mondta ki végül a végső szót Rosary. – Meggondolatlan kissé, de ha nem lenne biztos abban, amit most mondott, akkor nem mondta volna. Nem tehetünk semmit, csak várunk. – magyarázta Harryéknek, majd felemelte a hangját, és immár a lányához beszélt. - Flammy, nagyon szeretünk! Bármi is történt, ez nem változik meg! Ha kellünk, mindig a rendelkezésedre állunk, ne habozz szólni!

A konyhában Harry alaposan kifaggatta az édesanyát, aki elárulta, hogy nem is találkoztak Flammyval, amikor hazatért, úgy osont fel a szobájába. A lépcsőn azonban hagyott néhány apróbb vérfoltot, és ez megrémisztette a szülőket. Akkor még tudtak pár percet beszélni a lánnyal, mert még nem zárkózott be.

- Sápadt volt, szinte áttetsző a bőre, mint aki nagyon beteg. Maszatos volt az arca, a ruhája… az arckifejezése pedig – borzongott meg -, mint aki olyat élt át, ami szinte elviselhetetlen lelki kínt okoz!

Harry tehetetlennek érezte magát, de tudta, most ő sem tehet semmit. Amíg Flammy nem akarja, nem beszél senkivel.

Reggeli után Roxmortsba hoppanált, ahonnan gyalogosan közelítette meg régi iskoláját, hogy meglátogassa az igazgatónőt, Minerva McGalagonyt.

Frics vezette fel az igazgatói irodáig, és nem nagyon leplezett kárörömmel emlékeztette a fiút, hogy még ő is sikeresen elvégezte az iskolát, míg őrajta még a RAVASZ is kifogott.

Harry fáradt volt a magyarázkodáshoz, így némán bandukolt lépcsőről lépcsőre, folyosóról folyosóra. Fájó jobb lába nem jeleskedett túl jól a lépcsőzésben.

- Mr. Potter, foglaljon helyet – mutatott az idős boszorkány az íróasztala előtti székre. Miután Harry kényelmesen elhelyezkedett, összekulcsolta ujjait maga előtt, és rögtön a közepébe vágott. – Még mindig nem gondolta meg magát a tanulmányaival kapcsolatban? – kérdezte.

- Nem, asszonyom – rázta meg a fejét, és kezdte bánni, hogy idejött. A levélben a nő arról írt, valami nagyon fontos dologról szeretné tájékoztatni. Ha az egész csak arra volt jó, hogy megint arról regéljen, hogy menjen vissza tanulni…

- De tavaly azt mondta, elgondolkozik a dolgon – emlékeztette a nő.

- Igen, hogy végre lerázzam az állandó zaklatásával – gondolta Harry, de hangosan gyorsan más kifogást keresett.
- Mint tudja, bizonyos körülmények miatt az életem kissé más, mint a többi emberé. Nem féltené tőlem a többi diákot? Emellett az egészségi állapotom nagyban gátolna az iskolai életben – magyarázkodott. – A Roxfort tele van lépcsőkkel, az egyik óra a tetőtérben van, egy másik kint az udvaron. Hogyan is tarthatnék lépést a többiekkel?

- A megfelelő varázsigék…

- Nincsenek megfelelő világos varázsigék – vágott mérgesen a szavába Harry. – Se bájitalok, se varázstárgyak. Higgye el, már mindent megpróbáltam. Amíg valamilyen egyéb módon nem gyógyulok meg, távol maradok az iskolától.

- Értem – bólintott az igazgatónő, de közben gondolkodva összehúzta a szemöldökét. – Azt mondja, a világos varázsigék nem használnak? Ezek szerint kipróbált sötéteket is?

- Erre inkább nem is válaszolok – játszotta a felháborodottat a férfi. Esze ágában sem volt mesélni a Fájdalomcsillapító bűbájról, amit úgysem értene meg senki, aki nem élt még át olyan fájdalmat, mint ő. – Inkább meséljen. Milyen fontos dologról szeretne tájékoztatni? Gondolom, nem a tanulmányaim miatt hívott ide!

- Igen – bólintott McGalagony. Láthatóan kereste a szavakat, és Harryt arckifejezése arra az eltökéltségre emlékeztette, mikor egy éve Voldemort végső elpusztításáról volt szó. – Hosszú tárgyalásokat folytattunk a koboldokkal, és úgy néz ki, holnapután soron kívül kinyitják nekünk a Gringottsban a 42-es széf ajtaját.

- Nagyszerű, de mi tartott ilyen sokáig? – értetlenkedett Harry. – Még Malfoy is hamarabb letöltötte a börtönbüntetését, mint hogy ők kinyissanak egy ajtót.

- A Gringotts nem véletlenül a legbiztonságosabb bank a világon. Olyan védelmi rendszere van, amit nem olyan egyszerű az egyik pillanatról a másikra hatástalanítani. Soron kívül kinyitni egy beragadt széfajtót rengeteg papírmunkával, majd még több szervezéssel jár. Szerencsére a koboldok hajlottak az együttműködésre, így holnapután végre pontot tehetünk a Tudjukki ügy végére. Mivel ön, Miss Granger és Piton professzor azok, akik értenek a horcruxok megsemmisítéséhez, a koboldok azt szeretnék, ha önök lennének ott az eseményen, és azonnal megsemmisítenék az utolsó lélekdarabot.

- Nem tudom, milyen módon lehetséges ez – gondolkodott hangosan Harry. – Amikor Petunia Dursley meghalt a széfben, nagy valószínűséggel már lélekhurcoló volt. Ha ezt nézzük, a kehely már csak egy értéktelen használati eszköz, elég beolvasztani, vagy valamilyen varázslattal megsemmisíteni. De ennek ellentmond az a másik feltételezés, hogy amíg van legalább egy lélekdarabja, Voldemort nem halt meg teljesen. Hisz Malfoyt is ezért ítélték el: azt hitték, valahogy fel akarja támasztani Voldemortot a kehely segítségével.

- És amit ő végig tagadott – fűzte hozzá McGalagony. – Ha jól emlékszem, azt mondta, éppen ellenkezőleg történt: azért kereste a lélekdarabot, hogy végleg elpusztítsa, mert Tudjukki tönkretette az egész életét.

- De én ezt nem tudom elhinni – rázta a fejét Harry. – Azt sem hiszem, hogy fel akarta támasztani Voldemortot, de azt sem, hogy elpusztítani akarta. Egyiknek sem lett volna értelme részéről.

- De térjünk vissza a tárgyra. Hajlandó elmenni a Gringottsba, és szembenézni azzal, ami a széfen belül várja? Mert ha a nagynénje miatt nem képes rá, megértem…

- Nem lesz probléma - ellenkezett Harry. – Én voltam az, aki egy évig üldözte Voldemort és a horcruxai nyomát. Az én feladatom, hogy az utolsót is megsemmisítsem. Amint hazatérek, írok Piton professzornak, hogy segítsen megkeresni a megfelelő varázsigét.

- Nagyszerű. Amióta visszavonult a tanítástól, én is csak levélen keresztül tudom elérni. Fogalmam sincs, hol van a lakása. Újabban mintha mindenki bujkálna a világ elől. Maga is, ki tudja, hol lakik…

- Asszonyom, ön is tisztában van azzal, miért titkolom a lakcímemet! Amíg senki sem tudja, hol élek, senki sem tudja elárulni az újságíróknak. A baglyok úgyis megtalálnak, ez a lényeg.

A továbbiakban Minerva megadta a pontos időpontot a széf ajtajának kinyitásáról, majd Harry amilyen gyorsan csak tudott, elköszönt tengernyi tennivalójára hivatkozva.

Az egyik folyosón összefutott Mrs. Octondonnal, aki immár harmadik tanévét kezdi meg szeptemberben a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgy oktatásával. Úgy tűnt, rajta nem fog az átok. Harry nem felejtette el, milyen sokat segített neki a nő, amikor senkire sem számíthatott, így készségesen válaszolgatott a kérdéseire.

A falu felé bicegve a két nap múlva esedékes eseményen gondolkodott. Már egy éve várt erre a pillanatra, most mégis kissé megrémült.

Az elmúlt évben azért halogatta az életét befolyásoló nagy döntéseket, mert tudta: van még feladata, ami mögé bújva gyárthatja a kifogásokat. Nem döntötte el, mit szeretne a jövőben Ginnytől, nem tanult tovább, nem keresett állást sem, hogy csak a legfontosabbakat említse.

De mi lesz, ha megsemmisíti a kelyhet is, és nem lesz több kifogás? Folytatja a bujkálást, és remeteként éli életét? Vagy végre kezébe veszi sorsa alakulását?

Magát a horcrux megsemmisítését is félelemmel várta. Egy év nagy idő, ez alatt hozzászokott a viszonylagos nyugalomhoz. Megszokta, hogy nem törnek halálfalók az életére, csak azért tanul Pitontól, hogy az ismereteit bővítse, és nem halt meg egy jó barátja se, Nagit kivéve.

Naginiból - Voldemort hű társából - több mint egy éve Nagi vált, miután Harry megszabadította őt a benne lakozó lélekdarabtól.

Azt hitte, a varázslat a kígyó életébe kerül, de helyette Nagini visszaváltozott azzá a gabonasiklóvá, aki azelőtt volt, hogy találkozott volna Voldemorttal.

Az új életnek azonban nagy ára volt: néhány hónapnyi szabadság után Nagi elpusztult. A természet visszakövetelte, ami az övé: mivel a kígyó évtizedekig nem öregedett, siklóként sokkal gyorsabban zajlott le a folyamat.

Nagi élete végéig Harryéknél élt, és saját bevallása szerint egyáltalán nem bánta, hogy a szabadságot választotta a hosszú élet helyett.

Harry felsóhajtott, és megállt egy padnál, hogy pihenjen egy kicsit, mielőtt tovább indul.

Jól tudta, hogy a bankban nagyon óvatosan kell eljárniuk, nehogy újabb galibát okozzanak. Amint hazaér, szól Pitonnak és Hermionénak, hogy álljanak neki a megfelelő varázsige utáni kutatásnak.

Pár perc múlva határozottan felállt, és folytatta útját hazafelé. Tudta, hogy élete újabb fordulóponthoz érkezett – és most sem vallhat kudarcot.