19. Fejezet - A párbaj
2007.01.09. 18:47
19. Fejezet - A párbaj
- Potter! Szedje már össze magát! – szólt Piton, miközben a fiú arcát pofozgatta. Bosszantotta Harry gyengesége, de valami más gondolat is motoszkált benne. ”Vajon miért váltott ki ilyen reakciót belőle? „ Lassan lefektette a földre, ő maga odalépett az ajtó mellett álló szekrényhez, és az egyik polcról zöldes színű folyadékot emelt le, majd visszatért a fiúhoz. – Potter… Harry… - próbálkozott ismét, de mikor látta, hogy nem jár sikerrel, szétnyitotta a gyerek elfehéredett ajkait, majd három cseppet mért ki a szájába.
Harry teste megfeszült, szemei kipattantak, és úgy kapkodta a levegőt, mintha kilométereket futott volna. - Mi történt? – kérdezte, ahogy szóhoz jutott. - Én is ezt akartam kérdezni Potter! Mi történt magával? – válaszolt idegesen Piton.
Harrynek lassan sikerült vissza emlékeznie a történtekre, de most jobban viselte. Rettentően zavarta, hogy Perselus Piton jelenlétében ájult el, és nem tudta, hogy hogyan magyarázhatná el neki anélkül, hogy teljesen kiadja magát. Körbejáratta szemét a szobán. Tekintete megakadt a fiolán, amit a professzor még mindig a kezében tartott.
- Nem tudom, hogy mi történt tanár úr… Még sosem történt velem hasonló. Megkérdezhetem, hogy mi az a szer, amivel magamhoz térített? – szólt, hogy egy kis időt nyerjen. De elszámította magát. - Ez egy általam kifejlesztett bájital. Sokmindenre használható, főleg erősítő főzetként funkcionál. És most halljam, mi volt ez az egész.
Mivel nem tudott kitalálni semmit, csak az igazat mondhatta.
- Azt hiszem, az emlékek tették… - Mégis miféle emlékek?- kérdezte kissé türelmetlenül Piton. Harry ismét körbejáratta tekintetét, mintha a kiutat keresné, de mégis megszólalt: - Én már láttam ennek az átoknak a hatását sőt, még éreztem is… - mondta végül. - Ezt meg hogy értsem? – tette fel döbbenten, a tőle szokatlanul értelmetlennek tűnő kérdést. - Ahogy akarja…- szaladt ki a fiú száján, de nem hátrált meg, folytatta – Sajnos nem hiszem, hogy meg tudná érteni. – folytatta elkeseredve – Még, ha érezte is a saját bőrén, nem tudhatja milyen volt látni Longbottomékat a korházban, akiket a Crucio juttatott oda! Nem tudhatja, hogy milyen tizenegy évnyi hazugság után szembesülni az igazsággal, hogy a szüleim nem autó balesetben haltak meg, hanem az évszázad legnagyobb fekete mágusa ölte meg őket, az egyik Főbenjáró átokkal! – fakadt ki végül – Én próbáltam… megtettem volna…- egészen halkan szólt, de hangja egyre erősödött, nyugodtan folytatta – De még akkor sem voltam rá képes, mikor meg akartam tenni! Még Sirius halála és a maga színlelt árulása sem volt elég hozzá.- Csak akkor vette észre az arcán lefolyó könnycseppeket, mikor kissé megnyugodott. Türelmetlenül letörölte őket, és elszántan Piton szemébe nézett, mindenre felkészülve. De a megszokott gúny és düh, most elmaradt a tanár tekintetéből, amit mutatott az a döbbenet, zavarodottság és … a sajnálat??... Különös keveréke volt.
Mikor a férfi ránézett Harryre, a hirtelen kitöréstől eltekintve, már biztos volt benne, hogy akit lát, az nem gyerek többé. Eddigi bizonytalansága bizonyosság lett, de a szokásostól eltérően ez most inkább megzavarta, mintsem megnyugtatta volna. Valami megváltozott… - Végeztünk mára, holnap viszont várlak, ugyanebben az időben.- mondta, hangja tartózkodó volt. A fiú csak bólintott és elindult az ajtó felé. Keze már a kilincsen volt, mikor a férfi utána szólt. - Harry… én nem tudtam, sajnálom.
Másodpercekig csak némán állt és hitetlenkedve, aztán elbizonytalanodva nézett fel a tanár arcába. Lassan megfordult, és kilépett az ajtón.
Perselus Piton az asztalához sétált és letette rá a könyvet, amit eddig a kezében szorongatott. Sosem érdekelte az emberek érzelmi világa, de most mintha történt volna valami. Addig nem ismert érzések mozdultak meg benne. Nem hitte volna, hogy egyszer elhagyja a száját a „sajnálom” szó, azt végképp nem gondolta, hogy az, akinek mondja Potter lesz. Nem értette mi történt, gondolatai hihetetlen sebességgel cikáztak a fejében, szinte beleszédült. Kihúzta székét, leült, és arcát tenyerébe temetve töprengett tovább. ” Talán ez az új érzés segíteni fog az együtt működésben”-Gondolta magában egy kis öniróniával.
* Harry szörnyen rosszul aludt, az ébredés még kellemetlenebb volt. Úgy érezte, mintha agyon taposta volna egy csapat hipogriff. Mikor lement reggelizni, a legtöbben már nem voltak a nagyteremben, neki viszont nem volt első órája. Oda sétált két barátjához, akik már javában habzsolták a reggelijüket. - Harry! Nem nézel ki túl jól – szólt Ron, ahogy a fiúra nézett. - Kösz, nektek is jó reggelt… - mondta, de érezte, hogy egy kicsit ingerültre sikerült a válasz – bocs, de valóban nem érzem magam túl jól.
Elmesélte a múlt éjszaka történteket, persze egy kicsit megszépítve azt a részt, mikor elájult. Hermione és Ron ismét hálás hallgatóságnak bizonyult. -Ma este megint mennem kell. Kíváncsi vagyok, hogy mit akar ma csinálni. - Lehet, hogy azt akarja, hogy az Avada Kedavrát próbálgasd rajta - szólt reménykedve a másik fiú - Ron, ez nem vicces! – szólt rá szemrehányóan Hermione, és bizonytalanul ráemelte tekintetét Harryre – most, hogy ennyi idő eltelt… Szeretnénk tudni, hogy mit gondolsz a professzorról. Mit gondolsz, valóban a mi oldalunkon áll? – ezt az utolsó kérdését szinte tátogva tette fel. Nem lett volna túl szerencsés, ha valaki meghallja, igaz alig volt két – három lézengő diák a teremben, akik közül az egyik éppen a tányérját vajazta. - Nézzétek – szólalt meg szintén suttogva – tudom, hogy nehéz lesz elhinni, mert nekem is az volt, de úgy érzem, hogy Piton megváltozott velem szemben. Még mindig nem kezel felnőttként, de… valahogy... ez nem a legjobb szó rá, de mintha kedvesebb lenne, egyszóval jó irányba változott, tehát igen, szerintem a mi oldalunkon áll, bár még nem bízom benne száz százalékosan. Egyébként szerintem még maga Piton sem vette észre saját magán a változást. – mondta, s mosolyát egy cinkos kacsintás kísérte. A három jóbarát beszélgetését McGalagony szakította félbe, mikor odalépett asztalukhoz.
- Mr. Potter, beszélnem kéne magával, most ráér? - Igen, persze – szólt megilletődve a fiú, miközben felállt. – majd később találkozunk, mondta két barátjának egy vállrándítás kíséretében, jelezve, hogy nem tudja, mit akarhat McGalagony, azzal követte az igazgató nőt.
* Mikor leült az igazgató íróasztala előtti székek egyikére, már tudta, hogy komoly dologról lesz szó. A professzor arca semmi jót nem ígért, az egyértelműen leolvasható aggodalommal.
- Harry, gondolom te is tudod, hogy lassan itt az ideje elkezdeni a Horcruxok további kutatását. Dumbledore professzor természetesen folytatta korábbi tevékenységét, de az ő dolgát megnehezíti annak a ténye, hogy halottnak hiszik. Ezért kell neki segítened, természetesen nem egyedül. Magad döntheted el,, hogy beavatod e a barátaidat, hogy segítsenek, vagy nem. - Értem, de mégis hol, és kivel kezdeném a kutatást, ha nem velük? A nő szemöldöke egy kicsit megemelkedett, mint akit a kérdés is sért, de mégis válaszolt.
- Ne aggódjon Potter, a rend egy megfelelő embert jelölt ki maga számára. Egy szakképzett varázsló, és…-
Mondandóját kopogtatás szakította meg, amit, válaszra nem várva, ajtónyikorgás követett.
- ahh, Professzor úr, fáradjon be! Harry értetlenül nézett a két felnőtre. „Az nem lehet, hogy Ballt jelölték ki mellém, hiszen ő nem is a rend tagja! Még Pitonról sem tud, senki nem ismeri őt igazán, mi van, ha Voldemort mellett áll. „ - futott át az agyán, miközben tekintete egyre ijedtebbé vált.
- Sajnálom Minerva, de még várnunk kell pár percet – mondta Ball, mire a nő csak bólintott.
Harry kétségbeesve kereste a megoldást. Egyáltalán nem bízott a férfiban annyira, hogy rábízza az életét. Belenézett az igazgató nő szemébe, és már éppen nyitotta a száját, mikor …
Történt valami. Ball arca megváltozott, más lett a bőre, a szája…a szemei ismerősen élessé váltak… Piton…
- Remélem nem számított kellemesebb társaságra Potter – szólt gúnyosan a férfi, mire Harry nem tudott mondani semmit, mert az sem lett volna túl szerencsés, ha „de igennel”, és az sem, ha „nemmel” válaszol. Ezúttal jobbnak látta elkerülni a vitát, főleg, ha rá kell bíznia az életét. Reakcióját látva a férfi szája, gúnyos, mégis elégedett mosolyra húzódott. – Látom, kezd megjönni az esze. – mondta, de belül újra sikerült megerősítenie magát abban, hogy igaza volt a fiúval kapcsolatban.
- Most elmehetsz Harry, még beszélnem kell Piton professzorral.- szólt a nő. - Értem – mondta, majd biccentett, és kifelé indult. - Ne felejtse el, ma este várom – emlékeztette a férfi, mire megtorpant és vissza nézett.
- Nem felejtem, uram- szólt, majd kilépett az ajtón. Abban a percben nem az esti különóra izgatta, sokkal inkább foglalkoztatta az a kérdés, hogy mit mondjon Ronnak és Hermionénak. Azt mondta nekik, hogy vele tarthatnak, de most mégis jobbnak látta, ha távol tartja barátait. Nem akart több, számára fontos embert elveszíteni. Egészen a toronyig ezen töprengett, de sikerült elhatároznia magát. „Megmondom nekik az igazat”
* Mint várható volt, barátainak nem tetszett az igazság; - De már megbeszéltük – mondta szemrehányóan Hermione – tudod, hogy a barátaid vagyunk, de ezzel most megbántottál. Belátom, hogy Piton erősebb, de bennünk megbízhatsz. - Tudom, de kérlek, értsétek meg! Nem szeretném, ha bajotok esne! - Reggel még nem bíztál meg benne, most meg már vele az oldaladon akarsz küzdeni. – szólt sértődötten Ron - Jaj ne, Tudjátok, hogy nem erről van szó! Kérlek, ne csináljátok. – kérlelte őket Harry.
Két barátja azonban felállt, fogták táskáikat és elindultak órára. A fiú szomorúan nézett utánnuk, majd mélyet sóhajtott és követte társait.
* Az egész napjuk hasonló hangulatban telt, bár a nap végére, mintha enyhült volna a köztük lévő feszültség. Mikor elindult az alagsor felé, Hermione és Ron éppen egymás közt vitatkoztak valamin. Szeretett volna odamenni hozzájuk, de annak ellenére, hogy tudta, ez a legjobb, amit tehet, mégis bűntudatot érzett.
Negyed óra óvatoskodás után végre megérkezett Piton szobájába. Mikor először körbe nézett, azt hitte, hogy rossz ajtón ment be, aztán meglátta a férfit, aki akkor lépett be egy, a szobába nyíló mellékajtón.
- Remélem magadtól is rájöttél, hogy mi lesz ma este a feladatod. Abban a pillanatban, hogy eltalálsz engem egy átokkal, elmehetsz, és lepihenhetsz.
Harrynek ez nem hangzott túl bonyolultan, bár azzal tisztában volt, hogy nehéz dolga lesz. Biccentett, jelezvén, hogy megértette. - Kezdhetjük? Kezdetben csak védekezni fogok, de egy idő után támadok, tehát figyelj! Csak gyenge átkokat használhatsz! - Kezdhetjük… - válaszolt a fiú, határozottnak szánt hangon. - Remek, akkor… - szólt a férfi és széttárta a kezét, várakozása jeléül. Harry felemelte varázspálcáját, de újra leeresztette. - Miért nem mondta el, hogy maga volt Ball? –kérdezte, mintha akkor jutott volna eszébe, pedig egész délután ezen rágódott, meg persze ott volt Hermione és Ron is… - Erre abban a pillanatban válaszolok, amint eltaláltál. Ezt hallva újra felemelte a pálcáját, és támadásba lendült. Csak úgy záporoztak az átkok pálcájából, de úgy tűnt, hogy kettőjük közül, kizárólag csak ő fárad. Nem úgy tűnt, mintha Pitonnak különösebb megerőltetést jelentene ez a „párbaj”. Egy pillanatra megpihent, majd folytatta. Tudta, hogy valami más taktikát kell kitalálnia, különben napokig nem szabadul innen.
- Gyerünk Potter! – kiáltott Piton, miközben könnyedén kivédte a fiú által legerősebbnek vélt átkot. – ugye nem szeretnél itt éjszakázni…vagy heteket eltölteni?
Nem hagyta magát hergelni, azonban valami feltűnt neki.
- Maga okklumenciát alkalmaz! – kiáltott fel hirtelen. - Reméltem, hogy észre veszed, bár, ha nem szólom el magam, talán soha nem tudtad volna meg. Most …azt kell megtanulnod, hogyan védd az elméd, miközben párbajozol! – szólt, de hangja még mindig élénken csengett, miközben Harry már erősen érezte a fáradtságot. Úgy érezte, hogy soha nem lesz vége, túl gyorsan kimerült, semmi eséje…
- Máris feladtad Potter? - Nem! – szólt ingerülten, majd megpróbálta megosztani koncentrációját. Megpróbált odafigyelni elméjének lezárására, de ez így nem bizonyult túl könnyű feladatnak, mellette még az átkok pontosságára is oda kellett figyeljen. Abba hagyta a támadást, hogy egy kicsit megpihenhessen, de nem sokáig tehette ezt.
- Potter!!! – ordított Piton – Ha lazsálni akar, akkor tőrje ketté a pálcáját, és ugorjon Voldemort elé, de amíg élni akar, addig azt ajánlom, hogy szedje össze magát!
A fiú ránézett a férfira. Teljesen igazat adott neki. Nem zavarta többé a fáradtság, sikerült lezárnia elméjét, felemelte pálcáját, villámgyorsan eldöntötte, mivel támad, és már cselekedett is. Pitont láthatólag meglepte a hirtelen változás, de csak a talárját súrolta az átok. - Azt hiszem, mára végeztünk. Nem volt rossz. – mondta a férfi, de arcán látszott, hogy korábbra várta ezt a változást.
* Később az ágyában Harry már arra gondolt, hogy ez volt az eddigi legnagyobb dicséret, amit a professzor szájából hallott. „Valóban megváltozott” - mire ez végig futott az agyán, mély álomba zuhant.
|