3. rész

Utolsó könnycsepp

Harry szokás szerint lement a konyhába, hogy elkészítse a reggelit, de legnagyobb meglepetésére, az már a konyhaasztalon várta. Nem volt más, csak egy szelet vajas kenyér. Undorodva fogott hozzá az evéshez, mikor

Petunia néni még egy szelet paprikát is tett a tányérjára.

– Úgy nézd meg, hogy többet nem kapsz reggelire – magyarázta Petunia néni. – Tudod, ha a kis Dudlicseknek csak ennyit szabad ennie, akkor te is ugyanannyit eszel.

Harryt nem különösebben érdekelte, hisz ő – Dudleyval ellentétben – egész nap kibírta ennyi étellel a gyomrában. Igyekezett lassan enni, mert a mai napon még melegebb volt, mint tegnap, és ez azt jelentette, hogy valószínűleg egész nap kint kell lennie. Valahogy, Vernon bácsi remek ötletnek tartotta, hogy Harry mindig akkor nyírja a füvet, amikor a létező legmelegebb nap ígérkezik.

Mikorra Harry elfogyasztotta a vajas kenyerét, és épp felállt volna az asztaltól, megérkezett Vernon és Dudley.

– Maradj, kölyök! – szólt rá ingerülten Vernon bácsi. A hangsúlyból ítélve, Harry jobbnak látta, ha nyugton marad. – Meg kell beszélnünk a mai napi teendőket.

– Nem hiszem, hogy van mit megbeszélni rajtuk – mondta szemtelenül, majd gyorsan hozzá tette: – Úgy volt, hogy füvet nyírok ma, nem?

Vernon bácsi leült Harryvel szemben, arcán gúnyos arckifejezés terült szét.

– Igen, pontosan arról – értett vele egyet, és egy jó adag rántottát pakolt a tányérjára.

– De Vernon bácsi, ha esetleg holnapra halasztanánk… – Vernon arca azonnal paradicsom színűre váltott, és mérgesen lecsapta a villáját.

– Mégis mit képzelsz, kölyök? – kérdezte felháborodottan. – Megbeszéltük, hogy ma kell lenyírnod a füvet! Nem fogadok el semmi kifogást!

Dudley, aki eddig félálomban a tányérját bámulta, most vigyorogva nézte a jelenetet.

– De Vernon bácsi! Odakint már most is legalább negyven fok van! – tiltakozott Harry, és dühösen felpattant.

Vernon bácsi is felállt, megkerülte az asztalt, és Harry elé lépett. Harry igyekezett megőrizni a hidegvérét a jó erőben lévő férfival szemben.

– Azt mondtam, nem fogadok el semmilyen kifogást! – üvöltötte Vernon bácsi, amitől Harry jobbnak látta hátralépni. – Majd igyekszel, hogy hamar befejezd! Csak a hátsó kertet kell lenyírnod, azzal hamar végzel. De mivel, úgy látom hűsölni akarsz, utána kitakarítod a pincét is.

Harry nagyon is tisztában volt vele, hogy mekkora a hátsó kert. Az egész délelőttöt a tűző napon töltheti, és még utána még robotolhat a pincében is.

Csoda lesz, ha estére végez.

Harry elhatározta, hogy most csak azért is szembe szegül Vernon bácsi akaratával, még ha szeptemberig tartó szobafogság lesz is a vége. – Nem vagyok hajlandó kimenni ilyen melegben! – mondta dacosan.

A makacsság Vernonnal szemben sosem bizonyult jó taktikának. Még mielőtt Harry észbe kapott volna, egy hatalmas pofon csattant az arcán. A lendülettől hátratántorodott, de a háta mögött lévő szekrény megakadályozta, hogy elessen.

Kezét az arcára szorítva, összeszorított szájjal nézett a nagybátyjára.

– Na, mész, vagy lekeverjek még egyet? – kérdezte gúnyosan Vernon bácsi. Petunia néni nem szólt egy szót sem, csak Dudleyval együtt némán nézte a jelenetet. – Ugyanolyan mihaszna vagy, mint az apád! Nem is tudom, miért nem adtunk be az első árvaházba!

Harry mostanra visszanyerte a lélekjelenlétét.

– Nem volt mihaszna az apám!

– Nem? Folyton részeg volt! Egész nap csak kocsmáról kocsmára járt! Ezt mindenki tudta! – világosította fel Vernon bácsi, és fenyegetően közelebb jött.
– A szakasztott mása vagy! Egész nap csak heverésznél, és a napod lopnád!

Mi nagy nehezen megkeressük az ennivalóra valót, te meg semmit sem teszel le az asztalra!

– Ne merészeljen így beszélni az apámról! – üvöltötte vissza Harry elkeseredetten, de még mielőtt tovább mondhatta volna, csengettek.

– Megyek, megnézem ki az – mondta halkan Petunia, és kiosont a konyhából.

– Már pedig úgy beszélek róla, ahogy nekem tetszik – folytatta tovább Vernon, de aztán elhallgatott, mikor egy nagyon ismerős alak lépett a konyhába. – Lám csak, ki érkezett meg!

Harry megkövülten állt. A szíve egyre vadabbul kalapált, ahogy végignézett a vendégen. Az illető a tikkasztó meleg ellenére is fekete ruhát viselt, csapzott fekete haját félre fésülve hordta, a szeme feketén csillogott. Harryt elöntötte a pánik.

Vernon közelebb invitálta a vendéget, egészen Harry elé.

– Bemutatom neked az apádat, Tobias Pitont.

Harry ijedten nézett az előtte álló emberre. Az nem lehet! James Potter az apja, nem ez az ember, aki ráadásul Piton. Ez képtelenség!

Mikor újra Tobias Pitonra nézett, eszébe jutottak tanárának emlékei: amint a férfi a nő után szalad…

– Gyere, fiam, hazaviszlek – mondta az idegen, és kedvesen Harryre mosolygott véreres szemével. – Nálam jobb dolgod lesz, mint itt. Majd segíthetsz nekem a munkában. Szólíts csak apának.

– Nem megyek magával! – kiáltott fel Harry, aztán könyörgően Vernon bácsira nézett. – Kérlek, ne engedd, hogy elvigyen! Lenyírom a füvet, most rögtön, csak ne kelljen elmennem!

Viszont Vernon tekintetén látszott , hogy már esze ágában sem volt a fűnyírás.

– Eleget etettünk, és ruháztunk! Az apáddal fogsz menni! – döntött végül, és a vendéghez fordult. – Makacs a kölyök, de csak nyugodtan akassza le a derékszíját, és garantáltan jó segítség lesz magának.

– Kiváló! – bólogatott elégedetten Tobias, és Harryre tekintett. – Gyere, menjünk haza.

Harry rémülten hátrált egy lépést, de a szekrénytől már nem tudott tovább hátrálni. Sőt még elfutni sem, mert Petunia néni a konyhaajtóban állt, elzárva a menekülés útját.

Magában sokszor azt képzelte, hogy Sirius egyszer eljön érte, és hazaviszi. De ez az ember nem haza vinné. Ez az ember el akarja rabolni.

Vernon egy pillanat alatt ott termett, és Tobiasszal két oldalról megragadták. Harry keservesen küzdött a túlerővel szemben, de nem tudott szabadulni.

Egyre jobban kapálódzott, és tiltakozott az őt lefogó karok ellen.

– Hagyjanak békén! Nem akarok magával menni! – kiáltotta kétségbeesetten, de Tobias sokkal erősebb volt, és szorosan lefogta.

– Ne ellenkezz! Nálam arany életed lesz. Na, gyere már! – unszolta Tobias.

Harry foggal-körömmel harcolt, de hiába.

– Engedjen el! Mondtam, hogy nem akarok magával menni! – ordította még akkor is, amikor már valaki más hangját hallotta.

– Harry, nyugodj meg, senki sem akar elvinni! – mondta az ismerős hang, közvetlen közelről. De ő nem hitt neki, és tovább vergődött a szorításban, még ha semmi esélye sem volt a másikkal szemben.

– Engedjen el… – motyogta immár halkabban, mert amikor résnyire kinyitotta a szemét, még mindig csak a fekete talárt látta. – Hagyjon békén…

Csak kis idő múlva fogta fel, hogy már nem ott van, ahol eddig: eltűnt a konyha, és vele együtt Tobias, és nagybácsikája is. Egy gyertyafénnyel megvilágított szobában találta magát, nyakig becsavarva egy meleg pokrócba.

Ahogy oldalra fordította a fejét a szoba ismerősnek tűnt. A képek a falon, az asztal… mintha már látta volna valahol, de nem emlékezett rá, hogy hol.

Összeszorította a szemét, hogy próbálja elfeledni a szörnyű emléket, de reszketett a félelemtől. Úgy érezte, hogy mindjárt megragadják, és elviszik innen.

– Ne engedd, hogy elvigyen… hogy bántson…

– Csak álom volt – mondta valaki megnyugtató hangon, aztán eligazgatta a párnáját és a takaróját, és megsimogatta a haját. – Nem fog elvinni senki, ne aggódj.

Perselus Piton eddig sosem érezte át a beteg állapotát, akivel foglalkozott.
Pedig Perselus sokszor segített beteg embereknek, hisz ha a Rendből valakit támadás ért, és nem volt elérhető gyógyító a közelben – szaktudása révén – még a komoly sérüléseket is ő látta el.

De Harry Potter iránt másként érzett. Aggódott miatta.

Harryt már órák óta rémálmok kínozták, de csak most sikerült valamelyest magához térítenie abból az önkívületből, amelybe esett. Elég erős volt a nyugtató főzet, amelyet megitatott vele, így valószínű, hogy a fiú még elég kába lesz egy darabig, akkor is, ha teljesen felébred.

Az is nyugtalanította, hogy Harry alaposan átfázott, mikor kiszökött a kastélyból. Viszont a súlyos érzelmi megrázkódtatás miatt, amelyet az emlék okozott, jobbnak látta, ha először inkább nyugtató főzetet ad neki, mint kalapkúra-bájitalt.

Perselust figyelme visszatért Harryre, aki szinte alig hallhatóan motyogott tovább.

– Kérlek… inkább takarítok egész nap… rendbe rakom a kertet…. Csak ne engedd, hogy elvigyen…

Nagyon rosszat álmodhatott, ha ennyire megrémült – gondolta magában Perselus, és gyengéden megszorította Harry kezét, hogy éreztesse vele – nincs egyedül. A fiú egyre jobban reszketett, és Perselus nem tudta eldönteni, hogy vajon a láztól, vagy a félelemtől.

– Nyugodj meg, semmi baj sincs. Nem fogom engedni, hogy bárki is elvigyen – mondta halkan. Lassan Harry remegése kissé alábbhagyott.

Furcsa volt itt ülni az ágy szélén, és egy olyan fiút vigasztalni, akit világéletében utált. De most az a fiú a testvére, az ő gondjaira van bízva.
Elesett, és senki más nincs akire támaszkodhat.

– Tobias volt… – motyogta alig hallhatóan Harry, de Perselus értette.– Eljött a Privet Drive-ra, és magával akart vinni… Előtte Vernon bácsi megütött… Sokszor lekevert egy-egy pofont, de sosem ekkorát…

Perselus azt hitte rosszul hall. Tudta, hogy Harryt a nagynénje és annak férje nevelték, de, hogy verték volna? Most már sejtette, milyen rémálmok kínozhatták eddig. Az ő rémálmainak is gyakran volt főszereplője az apja, még akkor is, amikor már a Roxfortba járt.

– Most már itt vagy velem, nem hagyom, hogy bárki is elvigyen – bizonygatta újra Perselus, és kezét Harry homlokára simította.

Merlinre, ha továbbra is ilyen magas marad a láza, nem lesz jó vége.

Miután úgy tűnt, Harry végre megnyugodott, óvatosan felállt, a kandallóhoz ment, tett még néhány hasáb fát a tűzre, aztán kiment a konyhába, és gyógynövényekből készített egy újabb adag forrázatot. Majd egy nagyobb tálat megtöltött langyos vízzel. Magához vett egy mosdókendőt, és a tál vízzel, meg a csésze gyógyteával felszerelkezve, visszatért a szobába.

Amint az éjjeliszekrényre tette a holmikat, világosság támadt a szobában, megfordult, és az íróasztal szélén ott ült Fawkes, csőrében egy kis darab pergamennel.

Perselus odament a főnixhez, és kivette a csőréből az üzenetet.

Perselus!

Roxmortsot figyelő embereink jelentették, hogy Lucius több halálfalót is hozott a faluba, és nagyobb erőkkel folytatják a keresést. Néhány emberünk álruhában követi szemmel az eseményeket, amelyek eléggé aggasztóak.

Miután védelem alatt álltok, nem találhatnak rátok, de semmiképpen se hagyjátok el a házat. Tudom, hogy te nem tennéd, de ha Harrynek ilyen elképzelései lennének, mindenképpen akadályozd meg, hogy megvalósítsa.

Remélem, Harry már jobban van, és azon vagytok, hogy rendezzétek a köztetek lévő nézeteltérést.

A fejleményekről továbbra is folyamatosan tájékoztatlak.

Fawkes megvárja a válaszodat.

Albus

Egy sóhaj kíséretében a levelet a kandallóba dobta, amely ott egy pillanat alatt elégett. Aztán az íróasztalhoz ment, és elővett egy tiszta pergament, és elkezdte írni a választ az igazgatónak.

Albus!

Nem állnak jól a dolgok. Igaz, a környéken egy halálfalót sem láttam.

Ami nagyon aggaszt, az Harry állapota.

Megmutattam neki a származására vonatkozó emlékeket, de rosszabbul viselte, mint vártam. Ezek szerint, rosszabb lelki állapotban volt, mint hittük.

Erős nyugtató főzetet adtam neki, így tudott aludni egy keveset, de folyamatosan rémálmai vannak. A lába rendben gyógyul, ellenben nem tett jót neki, hogy olyan sokáig kint volt a hidegben. Nagyon megfázott, és magas láza van.

Még mielőtt valami őrült tervet dolgoznátok ki, hogy elhagyhassuk a rejtekhelyünket, kérlek, ne tegyétek.

Harry lelkileg még jobban megviselné, ha a gyengélkedőn kellene töltenie a szünet hátralevő napjait. Tudod, hogy van gyógyítói képzettségem, tehát el tudom látni, és talán, érzelmileg is megfelelő támaszt tudok nyújtani számára.

Ha bármi történik, feltétlenül értesíts.

Perselus

Amikor végzett a válasszal, visszazárta a tintatartót, és az összehajtott pergament a türelmesen várakozó Fawkesnak adta. A madár egy rövidet trillázott, és egy villanással távozott.

Perselus csak most lett újra figyelmes Harry forgolódására. Leült az ágy szélére, a kendőt megmártotta a tál vízben, és borogatást tett a homlokára.

Harry összerezzent, és úgy tűnt megint felébredt.

– Sirius… de jó, hogy itt vagy… – motyogta halkan, és közelebb húzódott hozzá. Perselus csodálkozva nézett Harryre, aki még át is karolta.

Perselus úgy helyezkedett el, hogy Harry a fejét az ölébe tehesse. Legalább így kényelmesen tudja borogatni – gondolta –, és talán Harry is hamarabb megnyugszik. Amikor a borogatás átmelegedett, újra bevizezte, és visszatette, még ha Harry tiltakozott is ellene.

– Hideg…

– Beteg vagy, magas lázad van – mondta tárgyilagosan, pedig tudta, Harry nincs igazán magánál, lehet, hogy nem is hallja. – De ha lemegy a lázad, sokkal jobban leszel.

– Nagyon hideg… de amikor haldokoltál… akkor sokkal hidegebb volt. Dermesztő hideg…

Perselus felvont szemöldökkel nézett le Harryre.

– Hogy érted, Harry?

– Tudod, a tónál, amikor majdnem meghaltunk. Biztos emlékszel, amikor az a sok dementor megtámadott minket. Aztán sikerült megmenekülnünk. Olyan jó, hogy itt vagy, és, hogy eljöttél értem Durslyékhez – mondta rekedten Harry, és nyelt egyet. – Mindig tudtam, hogy betartod, amit ígértél nekem.
Már akkor megmondtad, mikor kijöttünk a Szellemszállásról.

– Miért, mit ígértem? – kérdezte halkan Perselus, és igen kellemetlenül érezte magát Black bőrébe bújva.

– Hát tudod, hogy veled lakhatok, és akkor nem kell többé a nagynénéméknél élnem – magyarázta rekedten Harry, és köhögött egyet. – Az volt életem legboldogabb perce. És képzeld, előtte még én is azt hittem, hogy tényleg gyilkos vagy… egy áruló… Még én magam akartalak elkapni, amiért elárultad a szüleimet…és akkor még dühösebb lettem, amikor megtudtam , hogy még ráadásul a keresztapám is vagy… De végül kiderült, hogy Pettigrew volt az áruló, Ron patkánya …

Harryt elkapta egy köhögési roham. Miután elcsendesedett, Perselus úgy döntött, megitat vele egy keveset a gyógyteából. Remélte, hogy ez a gyomrában marad. A szájához tartotta a bögrét, és Harry engedelmesen ivott két kortyot, aztán lehunyta a szemét.. A szuszogásából ítélve újra elszenderedett a kimerültségtől. Perselus kicserélte a borogatást, majd a kandalló tüzébe bámulva gondolkodott a hallottakon. Tudta, hogy Harry mindig a nagynénjénél töltötte a nyarat, de arra eddig még sosem gondolt, hogy arra vágyott, Sirius elvigye onnét…

Harry megint mocorogni kezdett, Perselus pedig Harry homlokára tette a kezét, hogy a borogatás nehogy leessen. Úgy tűnt megint félig-meddig ébren van, de a levegőt elég nehezen szedte. Perselust azt számolgatta , mikor adhat neki végre valami lázcsillapító főzetet, de addig még legalább két óra hossza volt hátra. Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette, mikor Harry újra motyogni kezdett.

– Annyira féltem ott a tónál, hogy meghal. Meséltem neked, hogy akkor sikerült egy olyan erős patrónust megidéznem, ami elűzte az összes dementort, és megmentett minket a haláltól? És tudod mit hittem először?

Perselus sóhajtott egyet, és próbálta kivenni, mégis miről lehet szó. Hogy Harry már félrebeszél a magas láztól, komolyan aggasztotta..

– Hogy az apám idézte meg azt a patrónust. Te jól megtanítottad nekem, de elsőre mégsem sikerült.

– Tanítottam? – kérdezte értetlenül Perselus, hiszen Sirius azok közé tartozott, akik nem tudtak patrónust idézni.

– Igen, Remus. Nem emlékszel? Minden héten mentem hozzád gyakorolni, mert nem akartam, hogy a meccsen leessek a seprűről. – Perselus rémülten nézett Harryre. Most azt hiszi, hogy Lupinhoz beszél. – De te nem tartottad jó ötletnek, hogy olyan gyakran gyakoroljunk. Pedig én mondtam neked, hogy inkább elviselem a kicsi kori emlékeimet, amikor a mumus-dementor a közelembe jön, csak szabaduljak meg az igaziaktól… – Harry elhallgatott, és egy könnycsepp gördült le az arcán.

– Mik voltak azok az emlékek? – kérdezte suttogva Perselus. Harry pedig oldalra fordult, és egy újabb könnycsepp gurult le az arcán.

– Azok, amelyekben Voldemort eljött a házunkba, és megölte a szüleimet. Először nem tudtam, mi az a zöld fény, amit mindig láttok ilyenkor, de végül rájöttem…, és mindig hallom anyám sikolyát… – Itt elcsuklott a hangja.

Perselus még levegőt venni is elfelejtett, annyira meglepődött. Nem ilyen válaszra számított.

Na jó, ezek biztos csak rémálmok. Perselus újra lehűtötte a kendőt a vízben, és megtörölte Harry arcát. Harry most nem forgolódott, csak nyöszörgött, és
alig hallhatóan motyogott.

Végül aztán megértette, kihez beszél.

– Ha legközelebb nem tudunk átmenni az átjárón, akkor ne a repülő kocsival menjünk. Majdnem kicsaptak miatta. A fúriafűz meg kis híján agyonütött minket a kocsival együtt…Sose felejtem el azt sem, amikor Tom rám uszította a baziliszkuszt, amikor ki akartam hozni Ginnyt a kamrából… –Harry elhallgatott egy kicsit, és megmarkolta a takarót Úgy látszik a kígyóktól nem tudok megszabadulni. El sem tudod képzelni milyen szörnyű volt, mikor láttam, hogy apádat megtámadták… olyan volt, mintha én lettem volna a kígyó…

A fiú szemmel láthatólag azt hitte, hogy az álmai valóságosak – nagyon össze lehet zavarodva. Perselus megint kicserélte a borogatást a homlokán.
Harrynek már annyi energiája sem maradt, hogy tiltakozzon.

Perselus újra megnézte, hogy adhatja-e már végre azt a bájitalt, de csalódnia kellett, mert nagyon lassan teltek a percek, Harry pedig egyre rosszabbul lélegzett. Nagyon nyugtalan volt, amiért itt kell ülnie tétlenül, miközben Harry egyre betegebb lesz.

Harry átfordult a másik oldalára, és úgy motyogott tovább, néha a levegőt kapkodva.

– Mikor megjelentetek, azt hittem, valóságosak vagytok… te is ott álltál apa…
– Perselus épp új borogatást tett volna Harry homlokára, megdermedt a mozdulat közben. – Ha nem jöttetek volna, sosem lett volna erőm tovább tartani a pálcát. És Cedric is megjelent, kérte, hogy vigyem vissza a testét Roxfortba. Akkor azt hittem, Voldemort meg fog ölni,... pedig még a Cruciatust is kibírtam… Azt hittem erős leszek…

Perselus tényleg nem volt az az érzelgős fajta, de most már sajnálta Harryt, amiért ilyesmiket álmodik. Nem volt igazán jó ötlet a tusa után visszaküldeni a muglikhoz.

– Cedric… Ha én nem mondom, hogy fogjuk megy együtt a serleget, akkor talán … – Harry hangja elcsuklott , és újabb könnycseppek folytak le az arcán –…még ma is élne… Voldemortnak csak én kellettem… De Cedric…

Perselus hitetlenkedve nézett Harryre. Az imént hallottakat nagyon is elhitte, legalábbis azt, hogy Harry önmagát vádolja Diggory haláláért. Harry elhallgatott, a szorítása engedett a takarón, és a szuszogását egyáltalán nem lehetett hallani. Perselus hirtelen úgy érezte , hogy a szíve a torkában dobog… hogy az idő lelassul, amíg a kezével Harry pulzusát kereste.

Lassan engedte ki a visszatartott lélegzetet, amikor kitapintotta a kicsit szapora, de határozott lüktetést. Hála Merlinnek, Harry csupán nem zihált a tea miatt, és úgy tűnt, végre sikerült elaludnia. Perselus megkönnyebbülten dőlt hátra, megigazította Harryn a takarót, majd megint kicserélte a borogatást.

Már csak egy kis idő, és végre adhat valamit a megfázás ellen Harrynek.

Óvatosan felkelt az ágyról, Harryt fejét pedig leengedte a párnára. Kiment a konyhába, és szemrevételezte a gyógyszeres szekrényből tartalmát. Elővett egy kis üvegcse kalapkúra bájitalt, és egy fiolányit a legerősebb lázcsillapítók közül. Még bőven maradt a készletből: volt több adag lázcsillapító, nyugtató, kalapkúra, vérzés- és fájdalomcsillapító főzet; meg persze, ezen kívül még sok másik az egyéb bajokra.

Perselus legalább ennek örült, hiszen egy hete ezeket főzte, mert az állandó halálfaló rajtaütésektől eléggé megcsappant a készlet. Most legalább nem kellett a bájital főzéssel bíbelődnie, és Harryvel tölthette az időt.

Halkan, és kissé nyugodtabban tért vissza a szobába. Ha Harry megissza a bájitalokat, végre minden rendbe lesz. Rendben? Vajon, hogy fogja magát érezni lelkileg, ha felébred?

Arra gondolni sem mert.

Úgy tűnt, Harrynek most nem voltak rémálmai, mert békésen aludt.

Olyannyira, hogy Perselusnak nem igazán volt szíve felébreszteni, de nem tehetett mást. Leült az ágy szélére, és levette Harry homlokáról a borogatást. Kidugaszolta az üvegcséket, és kicsit megrázta Harryt, hátha felébred. A fiú meg sem mozdult.

– Stimula – suttogta halkan Perselus, és Harry rögtön mocorogni kezdett .

Megemelte Harry fejét, és másik kezével a szájához tartotta az egyik üvegcsét. Harry azonnal tiltakozni kezdett.

– Ne! Hagyjon! Nem iszok meg semmiféle teát! Hagyjon békén, Umbridge professzor…

– Az a varangy nincs itt, nem fog bántani – mondta halkan Perselus. – Idd meg, légy szíves, ettől jobbal fogod magad érezni.

Harry húzódozva, de végül megitta az egészet. Perselus az üres fiolákat az éjjeliszekrényre tette, aztán leült az ágy szélére. Úgy döntött, inkább mellette marad, mert hiába a lázcsillapító, rémálmai még lehetnek. A nyugtató, amit a fiúnak adott, csak abban segít, hogy az ember hideg fejjel átgondolhassa a problémáit, rendszerezhesse a gondolatait – de nem oldja meg az említett problémákat.

– Nem akarok több büntetőmunkára menni! Elegem van magából… – motyogta tovább Harry, miközben Perselus újra megmártotta a kendőt a vízben. – Ha legközelebb is úgy kell írnom, hogy az elvarázsolt pennája folyamatosan a kezemet vagdossa, panaszt teszek maga ellen az igazgatónál…

Perselus megint értetlenül nézett Harryre. Tudta, hogy Umbridge egy utálatos némber, de azt nem hitte, hogy valóban fizikailag bántalmazott volna egy diákot.

Harry homloka már közel sem volt olyan forró, mint korábban. De azért még visszatette a borogatást, és nyakig betakarta, úgy, hogy még a keze se lógjon ki, nehogy még jobban megfázzon, ha a bájitaltól izzadni kezd.

És akkor Harry kezére esett a pillantása és akkor – megértette.

El sem tudta képzelni, hogy valaha is felébred. Annyira rossz volt az ébredés – és az emlékezés –, hogy legszívesebben még tovább aludt volna – akár egy örökkévalóságig is. Átkarolta magát, és befordult a fal felé.

Összeszorította a szemét, és megpróbált valami jóra gondolni. Nem akart emlékezni arra az emlékre, amelyet Piton mutatott.

– Harry? – hallotta maga mögül Piton hangját. – Ébren vagy?

– Hagyjon! Nem akarok beszélgetni – mondta rekedten.

– Éjszaka az igazgató úr küldött egy üzenetet. Továbbra is itt kell maradnunk, mert Malfoy több emberrel kerestet. – Harry nem reagált, ezért Perselus rendületlenül folytatta: – Enned is kéne valamit, és innod még egy kis gyógyteát, hogy teljesen rendbe jöjj. – Hallotta, hogy Piton közelebb jön, és leül az ágy szélére – Legalább pár falatot.

Harry nem volt benne biztos, hogy az a „pár falat” megmaradna a gyomrában. Sehogy sem tudott szabadulni attól az emléktől, legszívesebben kimondott volna magára egy Exmemoriamot, hogy boldog tudatlanságban élje le az életét.

– Nem vagyok éhes, tanár úr.

– Akkor is enned kéne egy keveset. Nem tesz jót a gyomrodnak, ha ennyi gyógyfőzet után nem eszel semmit – magyarázta Piton. A hangjában nyoma nem volt a szokásos gúnynak.

– Mondtam, hogy nem vagyok éhes – duzzogott Harry, viszont erre már Piton is kifogyott a béketűrésből.

– Potter! Azonnal hagyd abba ezt a gyerekes viselkedést! – szólt rá dühösen.

– Én már nem vagyok Potter, tanár úr – suttogta halkan Harry.

– Harry, kérlek – próbálkozott egy kicsit kedvesebben Piton. Harry végül megfordult, és felült, de úgy érezte, mintha minden energiát kiszipolyoztak volna belőle. – Igyál néhány kortyot.

Harry elvette Pitontól a bögrét, és minden további ellenkezés nélkül ivott belőle. A torka már nem kapart annyira, és a közérzete is jobb lett.

– Tényleg nem tudok lenyelni egy falatot sem, tanár úr – mondta halkan Harry. – Szédülök, és émelyeg a gyomrom, biztos a tegnap történtektől.

– Már mondtam. Muszáj – utasította Piton, és odanyújtott egy tányért, amelyen néhány sós sütemény volt.

Harry vonakodva elvett egyet, és ímmel-ámmal rágcsálni kezdte. Piton minden mozdulatát követte. Mikor végzett a süteménnyel, még ivott a gyógyteából, aztán félig ülő helyzetben hátradőlt a párnájára.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Piton, mikor elvette tőle a bögrét. Harry már kellemetlenül érezte magát a tanár fürkésző tekintetétől. Úgy nézte, mintha attól tartana, hogy mindjárt dühöngő őrült válik belőle. – Úgy értem, nem fáj már a lábad, ugye?

– Nem, tanár úr – válaszolt udvariasan Harry, miközben tisztában volt azzal, hogy Piton – a kérdése ellenére – elsősorban nem a lába állapotára lett volna kíváncsi. – Még mielőtt többet faggatózna, nem akarok beszélni róla.

– Nem állt szándékomban – jelentette ki Piton, aztán felkelt, az ablakhoz ment, és kinézett az utcára. Harry követte a tekintetét, és majdnem felkiáltott, mikor meglátta az oly ismerős ezüst szőke alakot nem messze az ablaktól, amint épp búvóhelyük irányába fordult. Piton lassan előhúzta a pálcáját a talárjából.

Intett Harrynek, hogy maradjon csendben, miközben lassan hátrált az ablaktól. Harry jól látta, hogy Malfoy és Bellatrix – aki időközben csatlakozott hozzá – a pálcájukat előreszegve közelednek a ház felé. Piton egészen Harry ágyáig hátrált, és megállt előtte.

Azonban Harry sem akart csupán tétlenül üldögélni, mint egy haldokló. A fáradságát legyőzve talpra küzdötte magát, és kicsit szédelegve a pálcája és a szemüvege után tapogatózott az éjjeliszekrényen. Miután mindkettőt felvette, védekező testtartásban elhelyezkedett Piton mellett. A férfi olyan feszülten figyelte az utcán zajló eseményeket, hogy csak akkor vette észre mit csinál Harry, amikor már ott állt mellette.

– Harry! Azonnal ülj le! – suttogta szigorúan.

– Nem, tanár úr! Ha mégis ránk találnak, akkor jobb, ha nem egyedül néz velük szembe! – szólt vissza ingerülten Harry.

– Nem találhatnak ránk – vicsorogta Piton –, ellenben – habár kevés az esély rá – megérezhetik a varázsteret, és a különösen erős védővarázslatokat, amelyek körülveszik a helyet, ahol vagyunk. Maradj veszteg!

Malfoy és Bellatrix közelebb jöttek a házhoz, még a hangjukat is lehetett hallani, bár Harry nem értette, miről beszélnek. Végül aztán eltették a pálcájukat, és odébbálltak.

– Ha használnák az eszüket, már rájöttek volna, hogy nem fognak megtalálni, ha egy erős bűbáj rejtekében vagyunk . Márpedig senki sem olyan bolond, hogy a kerítés tövében bújjon meg egy csapat halálfaló elöl – jegyezte meg halkan Piton, aztán a pálcáját maga előtt tartva közelebb lépett az ablakhoz. Miután meggyőződött róla, hogy a veszély valóban elmúlt, megkönnyebbülten sóhajtott, és a pálcát a talárja belső zsebébe tette.

– Elmentek?

– Azt hiszem, igen – válaszolta Piton, de még a biztonság kedvéért többször ellenőrizte az utcát, mindkét irányban, gyanús mozgás után kutatva. Harry, aki már alig állt a lábán, lerogyott az ágyra. Piton elfordult az ablaktól, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Fawkes érkezése félbeszakította.

Így a főnixhez lépett, és kivette a csőréből a levelet. Gyorsan végigfutott tekintetével az üzenet tartalmán, aztán a kandallóba dobta. Fawkes közben Harry mellé röppent az ágyra.

– Szia, Fawkes – köszönt neki Harry, és megsimította a fejét – Régen láttalak.

– Az igazgató úr értesített, hogy a halálfalók most hagyták el Roxmortsot és környékét, egytől egyig – közölte Piton, és leült az íróasztalához, megírni a választ. – Tudatom az igazgató úrral, hogy ha biztonságosnak találja, készen állunk rá, hogy visszatérjünk a Roxfortba.

– Ne! – kiáltott fel hirtelen Harry, mire Piton csodálkozva bámult rá – Ne írja meg neki, kérem.

– De miért? – kérdezte Piton, mikor végre szóhoz tudott jutni.

Harry egy darabig csak némán meredt maga elé, és szórakozottan simogatta Fawkes fejét. Még akkor sem nézett fel, amikor válaszolt. – Nem szeretnék visszamenni. Nem akarok egyedül lenni az egész kastélyban – motyogta az orra alatt.

Piton merően nézte őt, de nem szólt semmit, aztán a pennát megmártotta a tintában; és írt pár sort. Mikor végzett, a pergament Fawkesnak adta, aki búcsúzóul kieresztett egy szívmelengető trillát, és eltűnt a válasszal.

– Mit üzent Dumbledore-nak? – érdeklődött Harry. Elhelyezkedett az ágyon, magára húzta a takarót, és az oldalára fordult, úgy, hogy lássa Pitont.

– Dumbledore professzor, Harry – morogta Piton, majd még hozzátette: – Azt írtam neki, hogy itt szeretnéd tölteni a szünet hátralévő napjait.

– Köszönöm – suttogta Harry, és a fal felé fordult. – Ha nem haragszik, szeretnék aludni egy kicsit.

– Rendben, pihenj csak, én a konyhában leszek.

Piton kiment, Harry pedig megpróbált aludni, de hiába érezte kimerültnek magát – sokáig nem jött álom a szemére.

Hamar beesteledett. Az ablakon át beszűrődött az utcai lámpák fénye, de a szobában sötét volt, mert fényforrásként csak a kandalló tüze szolgált. Harry szomorúan bámult bele a lángokba, karjaival átölte magát a takaró alatt. Piton azóta sem jött vissza. Biztos bájitalt készített, vagy valami egyéb fontos dolga akadt.

Harrynek sikerült aludnia egy keveset, de a visszatérő rémálomtól – amelyben Tobias Piton eljött érte, hogy hazavigye –, nem tudott szabadulni. Mióta felriadt, csak nézte a lángokat, és azon gondolkozott: most hogyan tovább?

Érezte, hogy Pitonban tényleg megvan a szándék, hogy törődjön vele, ha az előző napok – és ha jobban visszagondolt, az előző hetek – eseményei vehetőek valamiféle rámutatásnak, A férfi sokkal rendesebben viselkedett vele, és nem csak most, amikor ápolta, hanem mintha az órákon is kevesebbszer tett volna rá gúnyos megjegyzéseket, és a szünet előtti hetekben egyszer sem tette nevetségessé az osztálytársai előtt.

A sötét szobában annyira magányosnak érezte magát, hogy legszívesebben kiáltott volna érte. A megjegyzésből, hogy már csak ő és Piton vannak életben azok közül, akiket érint a Nagy Titok, tudta, hogy Tobias Piton valószínűleg már meghalt, de miután azt is tudta, hogy léteznek szellemek, nem volt benne biztos, hogy a férfi szelleme nem jelenik meg, hogy kísértse őt, és megkeserítse hátralévő napjait. Micsoda egy őrült gondolat! Hiszen, valószínűleg azt sem tudja, hogy ő egyáltalán megszületett. És mi lehet az anyjával? Lehet, hogy ő is meghalt már?

Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette mikor jött be Piton.

– Nem tudtál aludni? – kérdezte. A hirtelen hangra Harry összerezzen, aztán nemet intett a fejével. Piton leült Harry mellé, az ágy szélére. – Nem érezted jól magad?

Harry még mindig nehezen tudta elkönyvelni magában, hogy a mindig oly utálatos bájitaltan tanár ennyire érdeklődik felőle.

– Csak nem tudtam aludni – felelte, de nem lehetett túl meggyőző, mert Piton megnézte, hogy nem lázas-e, és megvizsgálta a – már szinte tökéletesen gyógyult – sérülést is a lábán. – Tényleg jól vagyok.

– Tudod, hogy nem csak a fizikai állapotodra értettem. Azt mondtad, hogy nem akarsz beszélni róla, de – véleményem szerint – kellene. Ez nem olyan természetű dolog, amelyet be lehet söpörni a szőnyeg alá, mintha nem is létezne.

– Azt hiszem, igaza van, tanár úr – mondta aztán, és a takarót fixírozta – Már nem fáj semmim, csak olyan üres lett minden… Mindig mindenki azt mondta, hogy mennyire hasonlítok a szüleimre , meg minden… És valahogy nem tudom, hogy ezek után mit gondoljak. Kinek és minek higgyek? Eddig ez már a második alkalom, hogy kiderül, abszolút nem az vagyok, akinek hittem magam. Vajon, még hány ilyen lesz? És mit gondoljak a szüleimről? Kik az igazi szüleim? Azok, akiket senki sem ismert, vagy azok, akiket csak én nem ismertem?

Még tovább sorolta volna, de amíg levegőt vett, Piton félbeszakította a szóáradatot.

– Ha nem is vagy a vér szerinti fiuk, akkor is Lily és James az igazi szüleid. Amíg tehették, szeretetben neveltek, mindent megadtak neked, ami csak az erejükből tellett. Mindenképpen őket kell tekintheted a szüleidnek – mondta Piton határozottan. – Te magad ugyanaz vagy, aki eddig voltál. Az emberek, a barátaid a tetteid után fognak megítélni, nem a származásod után. Az a múlt eddig is létezett, – legfeljebb nem tudtunk róla –, ennek ellenére nem befolyásolta az önmagadról kialakított képedet. Ha nem hagyod, ezután sem fogja.

Harry szomorúan nézett fel tanárára, de nem szólt közbe, ezért Piton zavartalanul folytatta:
 
– Nekem három hetem volt, hogy megemésszem a híreket. Te még csak most hallottad. És nem is vehetted igénybe egy-két palack Lángnyelv Whisky áldásos segítségét – tette hozzá egy szégyenlős mosollyal. – Adj magadnak egy kis időt. Nem kell azonnal döntened. És akárhogy döntesz a végén, én elfogadom a választásodat.

Harry már-már kezdte úgy érezni, hogy a fejében a homokvihar lassan leülepszik, de a tanár utóbbi mondataitól megint összezavarodott.

– Nem értem. Miben kell nekem döntenem? Én itt nem igazán látok semmilyen választási lehetőséget.

– Pedig van egy pár dolog, ami rajtad áll. – Harry elkerekedett szemekkel nézett Pitonra. – Az, hogy nyilvánosságra kívánod-e hozni a vér szerinti származásodat, egyenlőre sajnos nem a te döntésed, mert hatalmas méretű pánik törne ki, ha a varázslók azt hinnék, hogy elveszítették a megmentőjüket.

Harry erre megvetően fújt egyet.

– Viszont van egy másik kérdés, ami kizárólag rajtad áll. Mint egyetlen ismert élő vérrokonod, törvény adta jogom, hogy nagykorúságodig gyakoroljam a gyámságot feletted. A rendelkezésemre álló idő alatt, úgy döntöttem, hogy élnék ezzel a jogommal, amennyiben te elfogadod ezt a lehetőséget.

Harry tátott szájjal bámult Pitonra. Látta, hogy a férfi kezdi kényelmetlenül érezni magát. Mondania kellene valamit, de a hangok egyszerűen nem jöttek.
Nagy nehezen összeszedte magát, és valahogy kipréselte:

– És mi van akkor, ha én nem akarom?

– Semmi. Akkor marad minden a régiben. Akkor a nagynénéd marad a gyámod. Én ezt minden kényszer nélkül ajánlottam fel neked.

– És, ha elfogadom, akkor nem kéne többé visszamennem a Dursley-ékhez?

Perselus látta a reményt megcsillanni Harry szemében. Édes Merlin, miket élhetett ott át ez a gyerek?! – Persze, hogy nem! Ha én leszek a gyámod, akkor az én kötelességem lesz, hogy megfelelő lakóhelyet, és ellátást biztosítsak számodra. És hidd el, örömmel meg is teszem.

– Még ezek után is törődne velem, hogy tudja, ki vagyok? Ahogy észrevettem, nem nagyon kedvelte az apját, és én állandóan őrá fogom emlékeztetni… – Akaratlanul is megborzongott, és a szeme csípett, ahogy igyekezett visszafojtani a könnyeket. – Egyébként, ha elvállalja a gyámságomat, akkor mindenképpen kiderül a valódi kilétem.

– Emiatt nem kell aggódnod, Albusnak megvannak a kapcsolatai, amelyeken keresztül titokban lehet tartani az egészet. Az meg, hogy velem laksz, egy egyszerű magyarázattal könnyedén elsimítható, de amúgy sem a nyilvánosság előtt zajlana.

– Ezt nem értem – szúrta közbe Harry.

– Pedig nagyon egyszerű. – Piton elhúzta a száját. – Mivel már nem vagyok kém, nincsenek elkötelezettségeim másfelé, viszont ez együtt jár azzal is, hogy gyakorlatilag bujkálnom kell. De miután ebben – a legutóbbi információim szerint –, egy cipőben járunk, számodra sem lehet gond, ha nem plakátozod ki, hogy kivel, és hol laksz.

Harry nagyot nyelt. Ebben a megvilágításban ez az egész olyan egyszerűnek látszott. Csak egyetlen szaván múlik, és véget érne a rémálom a Dursleykkel.
Nem kéne rongyokban járnia, rendesen ehetne. Biztos nem kéne állandóan robotolnia sem, hiszen Piton mindent el tud intézni egyetlen pálcaintéssel. Nem gúnyolnák a varázsereje miatt, és valószínűleg a szülei miatt sem.

De.

Minden döntésben, ott az a rövidke kétbetűs szó, amely romba döntheti az egészet. De mi van, ha nem lesznek képesek félretenni a régi ellenségeskedésüket? Igaz, hogy az elsősorban az apja személyéből táplálkozott, így most elveszítette az aktualitását. De mi van, ha nem lesznek képesek összeszokni? Piton egy megrögzött agglegény, rigolyákkal, mogorva, magának való természettel, hogy lesz képes együtt élni valakivel? Ráadásul olyas valakivel, akit attól a perctől, hogy először megpillantotta. tiszta szívéből utált?

Az érvek és az ellenérvek egymásnak adták a kilincset a gondolataiban. Piton csak csendesen figyelte, amíg Harry érzelmei ádáz csatát vívtak a józan eszével.

– Mikorra kell döntenem? – kérdezte végül elszorult torokkal. – Mi van, ha igent mondok, és kiderül, hogy nem tudunk kijönni egymással?

– Nem kell elsietned a választást. Nem fogom visszavonni az ajánlatomat. De abban igazad van, hogy ez nem olyan dolog, amelyet, ha nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, vissza lehet csinálni. – Perselus komoly, szinte szomorú tekintettel nézett Harryre. – Ha igent mondasz, nagykorúságodig én maradok a gyámod. Ennek is egyszerű oka van. Albus , az évek során, elejtett néhány dolgot az otthoni körülményeidről. Én ezeket mindig túlzásnak tartottam, és csak mostanában kezdtem látni, hogy tévedtem. És egyre inkább az az érzésem, hogyha a nagynénédéktől elveszik a gyámságodat, ők később, akármi történne, nem lennének hajlandóak újra elvállalni.

Hát igen. Itt van ő. A Fiú Aki Túlélte, a Varászvilág Megmentője, a Kiválasztott Egy – és nem kell az égvilágon senkinek. Bár ez nem teljesen igaz. A jelek szerint Pitonnak kell. De miért? Észre sem vette, hogy az utolsó kérdést hangosan is feltette.

– Mit miért? – kérdezte Piton értetlenül.

– Miért akar engem? Miért venne a nyakába egy ilyen terhet, amikor eddig nagyon jól megvolt nélküle?

– Őszinte leszek hozzád. Először én is ugyanezt gondoltam, amikor Albus előadta a kérését, és az igen meggyőző érveit. Nem túlzok, ha azt mondom, napokig nem tértem magamhoz. Az én egész addigi életem is fenekestül felfordult. És tudod miért? Mert kiderült, hogy van egy öcsém: te. Aztán lassan, elkezdtem figyelni. Téged. De nem csak az elmúlt három hétben, hanem visszanéztem az emlékeimbe. Mindent, az első perctől, hogy megláttalak, újra végignéztem, abban a fényben, hogy a tulajdon öcsémet nézem. Aztán magamat is vizsgálat alá vettem. Az érzéseimet, a gyerekkori emlékeimet. Csupa olyan dolgot, amelyeket mélyen eltemettem magamban. És visszaemlékeztem rá, hogy én mindig egy sziget voltam. A családomban, az iskolában, egész életemben. És, hogy eleinte mennyire fájt, de később hozzászoktam. És ekkor visszaemlékeztem arra is, hogy gyerekkoromban, mennyire szerettem volna, hogy legyen testvérem. Az egész életem egészen másként alakulhatott volna… –

A férfi elveszett a gondolataiban. Hosszú percekig csak nézett maga elé. Harry nem mert megszólalni, mert félt, hogy megtöri a hangulatot. Még soha nem látta Pitont ilyennek.

Látta gúnyosnak, kárörvendőnek, mérgesnek, gonosznak, és még sok mindennek, de ilyen érzelgősnek, vagy inkább szomorúnak – még soha.

Igaz, hogy eddig még sosem volt a bátyja. Azaz, volt, csak nem tudott róla. – Merlinre, ez kész agyrém! Édes Istenem, Piton a bátyám! PITON A BÁTYÁM! – zengett üvöltve a fejében.

Nagy sokára Piton ráemelte a tekintetét. – Tudod, lehet, hogy ez egy lehetőség. Mindkettőnk számára. Biztos vagyok benne, hogy te is sorra gondolod a pozitívumokat, és a negatívumokat. Én is végig gondoltam a saját szempontjaim alapján, és úgy vélem, hogy nincs igazán veszíteni valónk, ha megpróbáljuk. És ki tudja? Még akármi is kisülhet belőle.

Harry gondolatai lassan elcsendesedtek. – Igaza van Pitonnak – gondolta.

Mindegy, hogy most dönt, vagy később, mert egy érv magasan verte az összes többit.

– Nem akarok visszamenni a Dursleykhez – mondta halkan. Mert igaza van Pitonnak, még akármi is kisülhet belőle…

oO -Epilógus– Oo

Harry kezében egy csésze gőzölgő teával sétált be a szobába. Mosolyogva nézett le a bátyjára, aki a kanapén ült, kezében egy bájitalkönyvvel, és halkan szuszogott. A háborúnak vége lett, de ő attól függetlenül segített az igazgatónak, alkalmanként az ispotálynak is tudásával, és továbbra is ő készítette az iskolai betegszoba számára a bájitalok nagy részét.

Harry visszaemlékezett, hogy neki is mennyi mindenben segített, milyen sokat tanult tőle, pedig egyáltalán nem akarta, hogy öccse egymaga szálljon szembe Voldemorttal.

De Harry makacs volt. Dúlt a háború, amely egyre több ártatlan életet követelt, és Harry nem tudta tétlenül nézni. Arra viszont nem számított, hogy a sorsfordító összecsapásra ilyen hamar sor kerül. Hetedik év elején, ismét a Mágiaügyi Minisztériumban találkoztak, és ő kiállt Voldemort ellen. Majdnem ő is elveszett a küzdelemben, de végül mindörökre legyőzte a század leggonoszabb mágusát.

Pitontól persze megkapta élete egyik legnagyobb fejmosását – de megérte. Könnyűnek érezte magát. Megszabadult attól az iszonytató tehertől, amely kicsi gyermekkorától fojtogatta. Már csak egy fél éve volt hátra a Roxfortban, azután pedig – elképzeléséhez híven – az Aurorképzőben akart tovább tanulni.

Halkan a bátyjához ment, kivette kezéből a könyvet, és letette az éjjeliszekrényre. Amíg teájából az utolsó kortyokat iszogatta, tekintete a falra vándorolt, ahol még mindig a régi fényképek foglaltak helyet.

Emlékezett arra is, hogy pont egy éve látta őket először, mikor megtudta az igazságot a szüleiről, a családjáról. Akkor úgy érezte, hogy az élete végérvényesen tönkrement. Akkor biztos nem gondolta volna, hogy egy év múlva, karácsony másnapján, itt fog békésen teát iszogatnia bátyjával – Perselus Pitonnal.

Megitta a maradék teáját, és az üres bögrét a könyv mellé tette. Rakott egy pár rönköt a tűzre, aztán kioltotta a fényeket. Nem volt kedve a saját szobájába menni, inkább odament Perselushoz, ráterített egy pokrócot; majd odabújt mellé a kanapéra, és magára is húzott egy keveset a takaróból. Perselus felébredt egy pillanatra, magához ölelte Harryt, és aludt tovább.
Harry bátyja vállára hajtotta a fejét, és elégedetten behunyta a szemét, hogy ő is aludjon egy kicsit.

Egy évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy ez előfordulhat, de a mostani volt élete legboldogabb karácsonya: itt ült mellette a testvére, aki elfogadta, szerette, és gondoskodott róla. És akit ő is elfogadott, és viszont szeretett.

Igaza volt Perselusnak. Ez egy lehetőség volt. Mindkettőnk számára – gondolta, és végül egy mosollyal a szája sarkában, ő is elaludt.

oO Vége Oo