Luthien Lovemagic Oldala

Ideges léptekkel sétált keresztül a Roxforton, néha meg-megállt, és fontolgatta, hogy visszaforduljon-e, de tudta, hogy ezt senki sem fogja helyette elintézni, így mindig újból tovább indult az igazgató irodája felé. Vékony fekete inge és nadrágja átengedte az iskolán keresztülsüvítõ huzatot, amitõl megborzongott, de legalább valami lehûtötte indulatait.

Nem is igazán indulat volt ez, hanem inkább félelem. Félt, hogy Dumbledore ránéz félhold alakú szemüvege mögül, és csendesen elmondja, hogy megígérte neki, nem kutat Georgina után. Nem is tette, csak a sors sodorta útjába Grangert, hogy újra felemlegettesse azokat az emlékeket, amelyeket olyan mélyen hordoz a szívében, hogy senki sem tudná õket elõhozni. Senki, kivéve Georgina.

- Képtelenség, Granger nem lehet az, még csak nem is hasonlít rá – gyõzködte magát.

Megérkezett a kõszörny elé, és azt fontolgatta, hogy visszaforduljon-e, tényleg tudni akarja-e az igazságot. Végül mégis erõt vett magán, elmondta a jelszót, és egy perccel késõbb már az igazgatói iroda ajtajában állt felemelt kézzel, kopogásra készen.

Keze végül mégis erõtlenül visszahullott teste mellé, hátat fordított a bejáratnak, és már indult volna vissza a pincébe, amikor kinyílt mögötte az ajtó.

- Perselus, nem gondoltam volna, hogy így megfutamodsz – mondta az igazgató halvány mosoly kíséretében, de hangja nem volt vádló, inkább szomorú.

- Nem biztos, hogy tudni akarom – jött az egyszerû válasz.

- Huszonhárom éve tudni akarod, és pont a cél elõtt adod fel?

Piton felemelte fejét, szemeit Dumbledore-ra függesztette, mégsem nézett bele abba a mindent tudó kék szemekbe. Képtelen volt rá.

- Nem akarom tudni – mondta végül, majd ismét elindult le a lépcsõn, de az idõs mágus hangja megállította.

- Sajnálom, Perselus. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, sajnálom, hogy titkoltam elõled.

- Õ az, igaz? – kérdezte halkan, de tisztán érthetõen.

Dumbledore nézte egy darabig csendesen, majd alig láthatóan bólintott.

A bájitaltan tanár kilépett a kõszörny mögül, és dühösen elindult a lakosztálya felé. Ha rajta lett volna hosszú, suhogó talárja, most úgy vergõdött volna mögötte, mint két fekete szárny, ami az utolsókat rúgja – tükrözve a férfi lelkiállapotát. A nyárra való tekintettel, se ez nem volt, se diákok, akik láthatták volna, ahogy Piton megáll az egyik lépcsõ alján, és kétségbeesetten kapaszkodni kezd a korlátba. Nem bizonyult elég erõsnek; leült a lépcsõ legalsó fokára, és tenyerébe temette arcát.

Már egy órája üldögélt a lépcsõn magányosan, gondolataiba merülve, amikor eldöntötte, hogy elmegy a Szent Mungóba. Tudta, hogy már régen vége a látogatási idõnek, de Letrenem biztosan megengedi, hogy meglátogassa Grangert. Hosszú léptekkel indult el a pince felé, majd a kandallón keresztül távozott.

Jó néhány percbe beletelt, mire elõkerült Letrenem, de a férfi fejcsóválva nemet mondott kérésére.

- Ne zaklasd fel, inkább pihennie kell – tanácsolta.

- Ugyan, mit csinálnék vele, amivel felzaklatnám? – morgott Piton. – Gondolja, hogy elmondanám neki?!

Letrenem lemondóan megcsóválta a fejét, és útjára bocsátotta Pitont egy kéréssel.

- Látogasd meg, de jobb, ha nem is szólsz hozzá, tekintve, hogy õ nem tud semmirõl, és a mostani kapcsolatotok nem túl fényes.

A férfi elindult a megfelelõ kórterem felé, és kopogás nélkül benyitott. Egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta az ágyán kuporgó nõt. Belépett, majd halkan bezárta maga mögött az ajtót, ezzel is húzva azt a kis idõt, amíg Granger szemébe kell néznie, még ha csak képletesen is.

Nem mondhatja el neki, pedig ha valakinek, neki joga lenne tudnia, hogy miért történik vele mindez. Nem mondhat el semmit, mert mindenki elvárja tõle, hogy végignézze, ahogy minden megtörténik újra.

Nem is hasonlít Georginára, de ez is biztosan Dumbledore mûve, hogy ne ismerje fel, ha egyszer találkozik vele.

Közelebb sétált az ágyhoz, de meg se mert szólalni, félve, hogy évtizedes keserûség tör fel belõle. Granger nem mozdult meg, pedig biztos volt benne, hogy hallotta, ahogy bejött. Túlságosan jól emlékezett rá, Georgina hogyan fogadta a hírt, hogy megvakult, majd késõbb a még rosszabbakat. De akkor neki ott volt õ, Granger mellett most senki sincs. Még a híres barátai is cserbenhagyták.

Ujjait bizonytalanul emelte fel, majd kisimított arcából néhány kósza hajszálat, így megláthatta a nõ merev arcát, amint a térdeit bámulja, annak ellenére, hogy tudta, nem láthat belõle semmit.

Óvatosan simogatni kezdte a hátát, de Granger még mindig nem mozdult meg. Piton hallotta, ahogy elnehezül a légzése, és látta kicsordulni a könnyeit. Úgy tûnt, most tört meg a jég.

A nõ percek alatt álomba sírta magát. Piton csak nézte, hátha felfedez rajta valami ismerõs vonást, de Granger nem hasonlított Georginára, és ha hasonlítana is, mit érne vele? Õ már nem ugyanaz, mint huszonhárom éve volt! Betakarta, majd felállt, de képtelen volt elszabadulni egy gonosz érzéstõl, hogy mindez az õ hibája.

.o)]O[(o.

Hermione ismét hasogató fejfájással ébredt, és annak ellenére csillagokat látott, hogy minden csupa fekete volt körülötte. Keserûen felnevetett, amikor ez eljutott a tudomásáig.

Valaki megmozdult a szobában, de nem szólalt meg, mert ugyanekkor kinyílt az ajtó is, és Hermione hallotta a gyógyítója hangját, aki a társaságában lévõ illetõhöz fordulhatott.

- Egész éjszaka itt voltál? – kérdezte tõle, mire a sarokból mocorgás hallatszott. – Menj haza aludni.

Lépések hallatszottak, majd az ajtó nyitódása, záródása, és végül ismét lépések, amelyek lassan elhaltak a csendben.

- Nem gondoltam szó szerint, hogy ne szólj hozzá – morogta a gyógyító az orra alatt, holott a címzett már régen nem volt a közelben.

- Ki volt az? – kérdezte Hermione felvont szemöldökkel.

- Majd õ megmondja, ha akarja, ebbe én nem szeretnék belefolyni – felelt kitérõen Letrenem. – Hogy van ma reggel?

- Fáj a fejem, és csillagokat látok. De mielõtt megkérdezi, semmi mást, csak pattogó szikrákat, mint akit lebunkózott egy troll.

Letrenem csöppet sem udvariasan felröhögött.

- Ne is tapasztalja meg kisasszony, milyen lehet az, ha találkozik egy trollal az ember.

Most Hermionén volt a kacagás sora.

- Már elkésett. De nem az én fejem bánta, hanem az övé – nevette.

Miután abbahagyta a mosolygást is, kínos csend következett, ami emlékeztette a nõt a vihar elõtti vészjósló nyugalomra.

- Valami baj van? – kérdezte megilletõdve.

- Azt hiszem, kisasszony, ideje lenne beszélnünk a betegségérõl. Joga van tudni, hogy mi baja.

- A vakságomra gondol?

- És a rohamaira – felelte Letrenem drámai hangon. – Pontosan nem tudom megnevezni a betegségét, mert még csak egyetlen egyszer találkoztam ilyennel, az is huszonhárom éve történt. Legnagyobb sajnálatomra, azóta sem tudjuk, hogyan kell gyógyítani, csak kordában tudjuk tartani a rohamait, és a tünetei ellen tudunk tenni. A betegsége ellen nem.

Hermione alig fogta fel az elhangzott szavakat, de a lényeg eljutott hozzá: gyógyíthatatlan.

- Mi fog velem történni? – kérdezte sírós hangon.

- A rohamai erõsödni fognak – magyarázta a gyógyító elgyötört hangon, de a végét már csak suttogta. – Késõbb lebénul, végül meghal.

A nõ agyán ezer és ezer gondolat cikázott át, míg végül teljesen összekuszálódtak és egyetlen egy dolog maradt meg: hogy meg fog halni. Percekig kapkodta a levegõt, légszomjasan markolta a mellkasát, míg az orvos rá nem kényszerítette, hogy megigyon egy üvegcse nyugtató hatású bájitalt.

Mikor már összeszedettebben tudott gondolkozni, elsõ kérdése az volt, hogy mennyi ideje van hátra.

- Néhány hét. Talán kettõ, talán négy. Ettõl biztosan nem több. Attól függ, milyen gyorsan romlik az állapota.

Kezét szája elé kapta, hátha így el tudja fojtani a belõle feltörõ sírást, de képtelen volt. Könnyei egy pillanat alatt eláztatták arcát.

Az orvos a vállára tette a kezét.

- Hozok még egy kis bájitalt, hogy meg tudjon nyugodni.

Hermionéhoz nem jutottak el a szavak, némán sírdogált, mint egy játékát elvesztett kisgyerek, és hasonlóan elveszettnek érezte magát, mint egy sötétben kuporgó csöppség. Fülében csengtek a kegyetlen számok: „Néhány hét. Talán kettõ, talán négy.”

Ismét nyílt az ajtó, majd egy erõs kar fonódott köré, szorosan magához ölelte, és õ úgy kapaszkodott bele, mintha az a megváltást jelentené.

.o)]O[(o.

Mivel egy fotelban ücsörögve aludt el, minden tagja zsibbadt, amikor felébredt. Granger éppen átfordult a másik oldalára az ágyon, de nem lehetett valami kellemes az álma, mert még az arca is feszültséget tükrözött. Felállt, nyújtózott néhányat, majd körbesétálta a szobát, végül visszatelepedett a kényelmetlen fotelba, azon gondolkozva, hogy megvárja-e, hogy Granger felébredjen. Végül arra jutott, hogy ez a legkevesebb, amit megtehet érte.

Néhány perccel késõbb a nõ felébredt, és erõsen ráncolta a homlokát. Végül egy nagy ásítás után hidegen felkacagott, amit nem tudott mire vélni. Egy pillanattal késõbb kinyílt az ajtó, és Letrenem jött be rajta.

- Egész éjszaka itt voltál? – nézett rá vádlón, mire õ csak erõtlenül bólintott. – Menj haza aludni.

Lehunyta szemeit, majd fintorgott egyet, de összeszedte magát, és köszönés nélkül távozott. Egy perc múlva már a roxforti lakosztályában volt, de esze ágában sem volt aludni. Frissítõ bûbájt küldött magára, átöltözött, majd azonnal visszaindult a Szent Mungóba. Ott akart lenni Granger mellett, maga sem tudta miért - talán a bûntudat hajtotta.

Mikor visszaérkezett, belefutott a nõ szobájából kijövõ Letrenembe, aki nem rótta meg, csak elégedetlenül megcsóválta a fejét.

- Hazazavarnálak, ha nem lenne szüksége most Miss Grangernek valakire – sóhajtotta.

- Mi történt?

- Elmondtam neki, hogy meg fog halni…

Piton megforgatta a szemeit.

- Már csak ez hiányzott.

- Hozok némi nyugtató bájitalt a kisasszonynak.

- Hagyja – legyintett Piton fásultan, majd bement a szobába, ahol Granger kétségbeesetten kapaszkodott az ágyba, még az ujjai is belefehéredtek. Másik kezét az arcára szorította, de ujjai közül kibuggyantak súlyos könnyei.

Csupán egy gondolat erejéig tétovázott, hogy megvigasztalja-e, de egy pillanat múlva már ott állt a lány elõtt, és szorosan magához ölelte. Tudta, hogy Grangernek fogalma sincs, hogy ki lehet õ, mert ha csak sejtené, a legkevesebb, amit kapna, hogy leköpné…

Jobb is, ha nem tudja, jobb is, ha soha nem tudja meg, mi közük van egymáshoz. Vagy mi közük volt egymáshoz két évtizeddel ezelõtt.

A karjaiban síró Hermione olyan védtelen és törékeny volt, hogy félt, erõs szorításával összeroppantja, így lazított azon, de a nõ közelebb húzódott hozzá olyannyira, hogy végül teljesen hozzásimult mellkasához.

Furán zavarban érezte magát, hiszen a helyzet ismerõs volt számára, de az annyira régen történt, és annyira más volt akkor…

Nem volt ideje gondolkozni, mert a karajaiban síró lány reszketni kezdett, és õ nagyon jól tudta, hogy miért.

- Valaki jöjjön gyorsan! – kiabálta, egyre jobban magához szorítva az immár rángatózó Hermionét.

Pár pillanat múlva két ápoló rontott be a szobába, nyomukban Letrenemmel. Piton percekig tehetetlenül nézte ahogy a nõ vergõdik az õt lefogó karok között, mígnem ívbe feszül a háta, hasonlóan, mint a Cruciatus alatt szenvedõ embereknek.
Tudta, hogy nem érez semmit, mégis szörnyen érezte magát, hogy látja a szenvedését, és nem tehet ellene semmit.
- Az én hibám – motyogta maga elé. – Sajnálom, Georgina, az egész az én hibám…

.o)]O[(o.

Letrenem hazazavarta a kimerült Pitont, mondván, hogy nem tehet semmit a kómában fekvõ Hermionéért. Nagyon jól tudták mindketten, hogy egyre több idõ fog eltelni minden egyes roham után, mire felébred. Pontosan emlékezett arra, hogy Georgina ilyenkor mindig álmodott valami furcsát, de sohasem tudta megmondani, hogy mit, csak az érzésekre emlékezett. Valahol még meg is van az a pergamen, amire leírta, hogy mi történt vele. Ha visszaér a Roxfortba, elsõ dolga lesz, hogy felforgatja a lakosztályát, és megkeresi azt a fecnit.

Miután megérkezett, lezuhanyozott, majd nekiállt kutatni. Pár perc alatt megtalálta azok között a dolgok között, amelyek neki maradtak Georgina után. Ezeket az apró kincseket egy dobozban rejtegette, kutató szemek elõl eldugva.

Ahogy leemelte a fémdoboz tetejét, emlékek zúdultak rá, fojtogatva egész lényét. Óvatosan kezébe vett egy hosszú hajtût, aminek a végén egy tengerzöld pillangó illegette magát. Georgina szerette ezt a kacatot, mindig ezzel tûzte fel hosszú, sötétvörös haját. A következõ tárgy egy kicsiny doboz volt, amiben megbújt két gyûrû: Georgina és a saját eljegyzési gyûrûje. „Vigyázz rá” csengtek fülében még most is a nõ szavai. Ezt akkor mondta, amikor átadta neki az arany karikát, és õ egy egyszerû varázslattal egybefûzte a kettõt, hogy elválaszthatatlanok legyenek.

Újra a doboz mélyére nyúlt, és végre a kezébe akadt három pergamentekercs. Az elsõ egy egyszerû, hétköznapi levél volt, de a pergamen kerete körbe volt futtatva virággal, az aláírás mellett pedig egy szívecske árválkodott, nyíllal keresztülszúrva. Piton elmosolyodott az emlék hatására.

Hetedéves volt, amikor egy bájitaltanon kapta ezt a levelet. Georgina elõtte ült, de egyáltalán nem a bájitalával foglalkozott, így padtársára jutott minden feladat, aki ezt nem is bánta, mert a kétbalkezes leányzó képes lett volna elrontani a legegyszerûbb dolgot is. Piton nem is értette, hogy juthatott be a haladó szintû bájitaltanosok közé. Az óra a vége felé közeledett, amikor Georgina egy pergament csúsztatott Piton orra elé, aki kérdõn nézett az egyre vörösödõ lányra. A pergamenen ez állt:

Perselus

Kérlek, szánj meg, és korrepetálj bájitaltanból, mert meg fogok bukni a RAVASZ-on. Ígérem, jó kislány leszek, és tanulok, csak segíts.

G.

Akkor fordult elõ vele elõször, és utoljára, hogy felrobbantotta az üstjét. Itt kezdõdött minden, a bájitaltan korrepetálással.

A következõ pergament is kitekerte, és olvasni kezdte. Miután néhány sort átfutott, már tudta, hogy ezt kereste. Gyorsan mindent visszapakolt a dobozba - úgy érezte, nem bírna elviselni több emléket -, végül magához vette a pergament, és most már teljes részletességgel elolvasta a ferde sorokat.

1973. július 19. Egy gyönyörû nyári nap

Már úgy írom ezeket a sorokat, hogy nem tudom visszaolvasni. Gyógyítóm, Mr. Letrenem szerint végérvényesen megvakultam és haldoklom. Tudom, botorság leírni egy haldoklónak – aki ráadásul vak is -, bármit, hiszen visszaolvasni nem tudja. Igazából nem is tudom, hogy miért kell leírnom mindezt, de szeretném, ha nyoma maradna ezeknek a dolgoknak, ha másért nem is, de legalább azért, hogyha más is hasonló betegségben szenved, ez az írás segítsen neki.
Az egész egy átlagos napon kezdõdött, amikor reggel felébredtem, és megszédültem, amit nem tartottam túl fontosnak, hiszen bárkivel elõfordulhat ilyesmi. Késõbb a nap folyamán elájultam a munkahelyemen, de ott az orvos csak felírt egy receptet, és kiadta, hogy keressek fel egy patikát. Persze bolond lettem volna, hiszen kedvesem Bájital Mester, így amikor Perselus megfõzött nekem egy bájitalt, majd pihenni küldött, teljesen megnyugodtam, hogy a szakértõkre bíztam magam. Néhány órával késõbb arra ébredtem, hogy reszketek a takaró alatt, és egyre jobban fázom, holott a nap is rám sütött. A reszketés teljesen elfajult, izmaim játszottak velem, és dobáltak, mint egy rongybabát, míg végül el nem lepett a sötétség.
Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak halvány érzések voltak bennem, mintha valaki meg akart volna nyugtatni.
Még aznap befeküdtem a Szent Mungóba, kedvesem tanácsára. Perselus aggódón követett engem, vigyázva minden lépésemet.
Egy gyógyítót rendeltek ki hozzám, Vial Letrenemet. Ellátott néhány bájitallal, és elmondta, hogy rutinból bent fognak tartani egy napig, hogy megfigyeljenek.
A másnapom egy újabb rohammal kezdõdött, és egy újabb furcsa álommal:
feküdtem egy ágyon összetekeredve, mint egy csecsemõ az anyaméhben. Halkan nyílt az ajtó, valakinek a lépteit hallottam, és rögtön felismertem Perselust, de mégsem mozdultam. Õ közelebb jött, majd elrendezte kócos fürjeim, és simogatni kezdte a hátam, míg sírni nem kezdtem.
Mindez egy pillanatnak tûnt, de késõbb megtudtam, hogy több mint egy órán keresztül kómában voltam, ami teljesen meglepett, hiszen az, hogy elájulok, vagy eszméletemet vesztem egy órára, még elõfordulhat, de hogy egyenesen kómába essek, és mindezt csupán egy órára… elképesztõ, és persze lesújtó volt. Mr. Letrenemnek fogalma sincs, hogy mi bajom lehet, és nekem is csak sejtéseim vannak a betegségemet illetõen. Bár nem tudom, mennyire számít, de leírom, hogy néhány napja szabadultam ki Tudjukki fogságából, aki kísérletezett rajtam.
Mondhatnád te, aki olvasod ezeket a sorokat, hogy az elõbb írtam, hogy egy átlagos napon kezdõdött minden, holott ez nem volt átlagos nap. Nos, igen, bárkinek átlagon feletti lett volna, de nekem nem, hiszen nem elõször történt már velem mindez. Mondhatni hozzá szoktam ahhoz, hogy elfog, rajtam teszteli a varázslatait, aztán hagy megmenekülni. Ha igazán a halálomat akarná, már régen halott lennék. Csak Perselust akarja próbára tenni, érzem, tudom. Addig életben hagy, míg õ hûséges, de most elronthatott valamit, mert rövid idõn belül meghalok. Kedvesem Tudjukki legnagyobb ellenségéhez fordult segítségért, és bár õ sem tud mást nyújtani, mint átmeneti megoldást, Perselus a hûségét adta életemért cserébe. Talán jobb is így, hogy meghalok, legalább megváltom õt a szenvedésektõl…

Piton összehajtotta a pergament, képtelen volt tovább olvasni a kínzó sorokat. Megváltotta õt, de milyen áron? Georgina mindig is ezt akarta, mintha õ tehetne arról, hogy valaha oly bolond volt, hogy belépett a halálfalók közé.

A férfi félrerakta az írást, és elindult az igazgatóhoz, hogy beszéljen vele. Bár fogalma sem volt, hogy mit mondhatna neki, mégis társaságra vágyott. Még akkor is, ha az olyan, amilyen.

Néhány perccel késõbb már Dumbledore elõtt ült egy puha karosszékben, remegõ gyomorral, idegesen. Kezeit az ölében nyugtatta, ujjaival ideges dallamot játszott a lábán. Egyedül az igazgató elõtt merte így elengedni magát, hogy akárcsak ennyire is, de látszódjék idegessége.

- Jól sejtem, azt fontolgatod, hogy elmondod neki? – kérdezte az idõs mágus, bánatosan csillogó szemekkel.

- Úgy gondolom, joga van tudni az igazságot – válaszolta a férfi a lehetõ legnagyobb nyugalmat erõltetve magára.

- Úgy gondolod… - ismételte az igazgató, mintha nem értette volna tisztán, vagy azt fontolgatná, hogy hogyan mondjon ellent neki.

Pitonnal soha nem fordult elõ az elmúlt huszonhárom évben, hogy megbeszéljen valamit Dumbledore-ral, amiben nem teljesen biztos, de most nem tudta, jót tenne-e azzal, ha mindent bevallana Grangernek.

- Merlinre Albus, haldoklik! Az lenne a legkevesebb, hogy elmondom neki, miért történik vele mindez.

- Akkor is így gondolnád, ha nem Georgináról lenne szó? – kérdezte Dumbledore, immár maga elõtt összefont ujjai mögül.

Piton nagyon jól tudta, hogy mire megy ki a játék, és teljesen igaza volt az igazgatónak. Addig jobb Grangernek, míg nem tudja, miért történik vele mindez, és neki mi köze van ehhez az egészhez. Lelke mélyén tudta, hogy soha nem hozhatja vissza a múltat, mégis fájt, hogy még csak nem is tudja, nem is tudhatja.

Mocskos kis titkok ezek. Mindenkinek megvan a sajátja, neki is itt van ez, amirõl akkor sem beszélne senkinek, ha Cruciatusszal kínoznák. Mert ez csak az övé, senki másé, még Dumbledore sem tekinti sajátjának, hiszen neki is megvannak a saját rejtélyei.

Az õ titka, az õ problémája, tehát neki kell megoldania.

- Nagyon jól tudod, hogy nem tennék egy lépést se, ha csak Grangerrõl lenne szó – válaszolt végül a feltett kérdésre, amire az igazgató ugyan nem várt választ, de tudta, hogy most az õ kezében van a döntés. – Elmondom neki, bármit gondolsz.

- Nézd, Perselus, bizonyos ígéretek nem évülnek el, még huszonhárom évvel késõbb sem.

- Ha ezzel arra próbálsz célozni, hogy ígéretet tettem, hogy nem keresem Georginát, akkor közlöm veled, hogy pont te voltál az, aki elmondta nekem, hogy ki az! – dühöngött.

Képtelen volt megérteni, mit árthat azzal, ha elmondja az igazat Grangernek. Bár szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy csak a saját önös érdekei vezetik, és mindez nem fog segíteni a nõnek, inkább csak kihozza a sodrából.

- Perselus, pont neked magyarázzam, hogy Granger nem Georgina? Senkinek sem teszel jót, ha elmondod neki. Saját magaddal hiteted el, hogy megmentheted, vagy megkönnyítheted a helyzetét, de csak összezavarod, és a halálba hajszolod!

- Pont úgy mondod, mintha nem csak napjai lennének hátra – morgott.

- Ne légy ennyire önzõ, ne akard kisajátítani. Georginát megmenthetted, adhattál neki huszonhárom évet, Hermionét már nem tudod.

- Én csak… azt akartam, hogy tudja – felelte Piton csendesen.

- Tudom, Perselus – nyugtatta a mágus. – Tudom, hogy nehéz most neked, és tudom, hogy vele szeretnél lenni a hátralévõ napokban, de meg kell, hogy értsd, Hermione már nem Georgina. Soha nem is volt olyan, mint a feleséged volt. Õk két különbözõ ember, még akkor is, ha ugyanazok voltak valaha.

A férfi a kezébe temette az arcát, és elmerült a gondolataiban. Soha senkinek nem engedte meg, hogy lássa gyengeségét, csak Albusnak, aki nagyon jól tudta, mi megy most végbe benne. Vagy csak sejti, de legalább megérti, és nem fordít hátat a problémáinak. Egy nyugtató kezet érzett a vállán, majd belenézett azokba a mindent tudó kék szemekbe, és megértette, hogy az igazgató most is neki akar jót, mint mindig. Belátta, hogy hosszú távon jobb lenne, ha elkerülné Grangert.

De engedi a lelkiismerete, hogy elengedje a nõt egy szó nélkül? Engedi azt, hogy úgy viselkedjen, mintha soha nem is tartozott volna hozzá? Nem! Ha önzõség a részérõl, akkor is elmondja az igazságot!

- Sajnálom, Albus. Ennyivel tartozom Georginának, és tartozom ugyanennyivel Grangernek is – mondta, miközben felállt a bársonyszékbõl, és öles léptekkel elindult kifelé, hogy még véletlenül se állíthassa meg az igazgató.

- Perselus! – kiáltott még utána Dumbledore, de már ez sem állította meg.

A lakosztályában felöltözött, majd elindult a Szent Mungóba, hogy beszéljen Letrenemmel. Mikor találkozott a gyógyítóval, a lehetõ legrosszabb híreket kapta.

- Sajnálom, legkorábban holnap reggel fog felébredni. Úgy tûnik, nagyon súlyosak a rohamai, és attól tartok, ha ilyen ütemben romlik az állapota, nem fogja megérni a hétvégét sem – mondta a köpcös gyógyító szomorúan. – Néhány bájitallal könnyebbé tehetjük a napjait, de vészesen fogy az ideje, túl gyorsan peregnek a szemek abban a bizonyos homokórában.

Piton rezzenéstelenül hallgatta végig Letrenemet, bár úgy érezte, ordítani tudna. Lábai össze akartak csuklani alatta, tomboló bûntudata felszínre készült törni, mint egy démon, amit évekig tartott fogva a lelke mélyén.

Miután a gyógyító magára hagyta, besétált Hermionéhoz, és nézte a nyugodt arcot, ami semmi érzelemrõl nem árulkodott - se szomorúságról, se bánatról, de örömrõl, vagy vidámságról sem. Semmirõl sem.

Önkéntelenül is összehasonlította emlékeiben élõ feleségét az elõtte fekvõ nõvel, és bár csak halvány hasonlóságokat tudott felfedezni, úgy érezte, Georgina haldoklik a szeme elõtt. Georgina Merhner és Hermione Granger egyszerre.

Ahogy ezt végiggondolta, szöget ütött valami a fejébe. Felkapott egy pergament, és leírta egymás alá a két nevet, és az azonos betûket bekarikázta. Legnagyobb meglepetésére ezek száma pontosan egyezett.

Végig itt volt a szeme elõtt a megoldás, még nyomot is hagyott neki Albus, csak õ azt hitte, ennél azért agyafúrtabb az igazgató…

Mélyet sóhajtott az éjszaka csöndjében, majd hátat fordított a sápadt nõnek, egy mozdulattal a szeméttároló dobozba röpítette a kezében tartott fecnit, és halk léptekkel távozott.