Luthien Lovemagic Oldala

Hermione vidáman, mosolyogva sétált Londonban egy napsütötte nyári reggelen. Hajába bele-beletúrt a szél, összeborzolva az amúgy is kusza tincseit.

A lassan huszonhárom éves nõ élete nem volt felhõtlenül vidám, mégis mindig igyekezett pozitívan gondolkozni, és a dolgok szép oldalát meglátni. A Roxfort elvégzése után bûbáj-, átok- és rontáskutatóként tanult tovább, mígnem két évvel ezelõtt munkába nem állt egy laborban, ahol a varázslatok eredetét, történetét és fejleszthetõségét tanulmányozták.

Ez a reggel sem bizonyult sokkal különbnek a többinél, csupán a máskor esõs idõt felváltotta a szikrázó napsütés és a finoman lengedezõ szellõ. Hermione úgy érezte, kicsattan a boldogságtól, és még a Nap is csak neki süt.

Tegnap délután végre elhívta vacsorázni az általa kiszemelt munkatársa: már meg is beszéltek egy idõpontot, amikor érte jön a lakására. A nõvel madarat lehetett volna fogatni. Valahogy hiányoztak az életébõl a férfiak, annak ellenére, hogy két hímnemû baráttal áldotta meg az ég. Neki azonban más szempontból hiányzott egy férfi közelsége: szerelemre lett volna szüksége. Selton, a sármos, jóképû, facér férfi jó választásnak bizonyult, de Hermione tudta, hogy nem hamarkodhatja el, hiszen már néhányszor megjárta.

Az elsõ csalódás egy bizonyos Crane nevû úriember képében jelent meg. Az izgatóan titokzatos figura olyan hirtelen bukkant fel az életében, mint egy hurrikán, ám ugyanolyan gyorsan el is tûnt, mondhatni angolosan távozott. Hónapokig képtelen volt kigyógyulni a férfi okozta sokkból.

A második ettõl érdekesebb, fájóbb emlék volt a nõ számára. Stontor egy távoli városban élt, ahova az élete, munkája kötötte. Ritkán találkoztak, ám annál többet hitegette Hermionét, aki végül megunta a macska-egér játékot, és sok átsírt éjszaka után továbbállt a reménytelen szerelembõl.

Nem hagyta, hogy ezután - akár csak egyszer is - elõforduljon vele ugyanez, ezért inkább eleve elküldte a link alakokat, vagy nem hagyta magához közel kerülni azt, akiben a megbízhatatlanság halvány jelét sejtette. Néha el-elcsábult, mégis hõsiesen küzdött a szerelem nevezetû eget rengetõen ostoba érzés ellen, ami olyannyira hiányzott az életébõl. Bármit megadott volna érte, mégis buta dolognak tartotta, mert csak kolonc volt a nyakán, amitõl késõbb, amikor az fájó teherré vált, nem tudott megszabadulni. Mintha betegség ellen küzdene, megelõzte a bajt; mindig.

De egyszer fel kell adni, még ha fáj is, meg kell próbálni, hiszen a boldogság sohasem állandó. Hosszú idõ után eldöntötte, hogy Seltonnak ad egy esélyt, talán õ lesz élete nagy szerelme. Hiú ábránd, de ha sohasem próbálja meg, akkor elveszett.

Szerelem. Furcsa szó. Talán csak bebeszéli magának, hogy Seltonra van szüksége, hiszen már olyan régen hiányzik valaki az életébõl, és õ volt az elsõ, akibe a „nagy áttörés” után belebotlott.

- Nem! – hessegette el a gondolatot. Selton kedves és okos ember. Jóképû, sármos, kissé ugyan pipogya alkat, de ez a legkevesebb…

- Ez lenne a szerelem? – gondolkozott el kétkedõn, majd önmagát meghazudtolva adott választ önnön kérdésére. – Sohasem lehet tudni!

Erõt vett magán, és mosolyogva lépett be munkahelyére, ahol a vigyorgó portásvarázsló fogadta. A köpcös alkatú, mindig kedélyes Ralf bácsi méltán lopta be magát az itt dolgozó emberek szívébe. Hermione kérdés nélkül átadta pálcáját, táskáját és kabátját az idõs mágusnak, aki széles mosolygás közepette elvette azokat tõle.

- Hogy vagyunk ma, kedveském? – kérdezte a férfi a szintén mosolygó nõtõl, miközben rutinosan átvizsgálta néhány bûbájjal a holmiját. – Látom, kipirult ma reggelre, csak nem valami úriember van a láthatáron? – kuncogott. – De persze semmi közöm hozzá, mindenesetre örülök, hogy végre mosolyogni látom!

- Ralf, maga vén lókötõ, le tudnék én tagadni maga elõtt bármit is? – nevetett Hermione.

- Ki a szerencsés? – csillant fel az öregúr szeme. – Csak nem az a szõke, kedves úr a másodikról. Mr. Selton?

Hermione megcsóválta a fejét.

- Maga mindentudó – válaszolta, majd miután visszakapta az átvizsgálásra átadott dolgait, halvány mosollyal a szája szélén, vidáman távozott.

A személyzetnek fenntartott lift felé vette az irányt; egy ügyes bûbájjal magához hívta azt, majd beszállt a szûk felvonóba. Amint az egy rántással elindult, a nõ egy pillanatra megszédült, és szeme elõtt összemosódott a világ, de betudta a lift emelkedésének hatásaként.

Amint felért a negyedik emeletre, bepakolt aprócska szekrényébe, magára vette szokásos hosszú ujjú, vékony anyagú, keményre vasalt, fehér talárját, majd egy gyors bûbájjal bezárta gardróbját, és elindult a laborjába, ahol már várt rá egy sereg újonc, akik közül neki kellett kiválasztania a majdani munkatársát, és még néhány itt dolgozó személyt.

Hermione átfutotta a jelentkezõk kartonjait, és arra a megállapításra jutott, hogy a színkiváló emberek közül nehéz lesz kiválasztani a megfelelõ személyeket. Csupán a híresen jó nõi megérzéseire, és az emberismeretére támaszkodhat. Mielõtt a laborhoz ért volna, haját szoros kontyba fogta, begombolta nyitott talárját, majd belépett a nála nem sokkal fiatalabb emberekkel zsúfolt apró helyiségbe.

- Üdvözlök mindenkit, Hermione Granger vagyok – kezdte kétszer magabiztosabban, mint ahogy érezte magát. – Az én feladatom eldönteni, hogy önök közül ki fog itt dolgozni, tehát jöjjenek utánam, megírunk egy tesztet.

Kisereglettek a folyosóra, és a nõ nyomában egy nagyobb terembe mentek. Hermione kioszotta a feladatlapokat, majd öt percet adott azok megoldására.

Miután mindenkitõl beszedte a kitöltött kérdõívet, átnézte azokat, majd a félénk felvételizõk felé fordult.

- Miss Edward, Mr. Ruben, Mrs. Metell és Mr. Huxley köszönöm, hogy itt voltak, de sajnos nem nyertek felvételt.

A négy említett fiatal letörten hagyta el a labort, majd Hermione az itt maradt tízfõs társaság felé fordult. Már hónapokkal ezelõtt kitalálta a feladatokat, melyek a csoprtra vártak. Mire minden próbán átmentek, öt ember maradt, de neki csupáncsak háromra volt szüksége. Hirtelen fogalma sem volt, hogy mivel választhatná ki a megfelelõ embereket, ezért kérdésekkel kezdte bombázni õket, és minden helyes válasz egy pontot ért. Végül, aki leginkább lemaradt, attól köszönt el.

Mire végzett, lassan lejárt a munkaideje is, úgyhogy leadta a három felvett egyén kartonját morcos fõnõkének, majd távozni készült. Már épp a kilincsen volt a keze, amikor elhomályosult elõtte a világ, végül minden teljesen elsötétült, és õ zuhanni kezdett a padló felé. Egy pillanatra semmit nem fogott fel a külvilágból, csupán furcsa hangokat hallott, amiket nem csak hogy nem értett, de még az eredetüket sem ismerte fel.

Aztán minden kitisztult, és élesen látta a fölé hajoló, aggódó fõnökét.

- Jól van, Granger? – rántotta talpra a nõ.

- Igen, csak elszédültem.

- Elég sápadt, biztos, hogy minden rendben?

- Azt hiszem – válaszolta nem túl magabiztosan.

- Menjen el orvoshoz – tanácsolta.

- Rendben – felelte Hermione, majd otthagyta fõnökét.

Mielõtt hazament volna, ellátogatott a Szent Mungóba, ahol elmondta panaszait a recepciós boszorkánynak, aki átirányította õt az egyik gyógyítóhoz. Miután újra elsorolta panaszait, tüneteit az orvos felállította azt a diagnózist, amit várt: kimerültség. A szakértõ néhány nap pihenést javasolt számára, de Hermione a ma esti randevújára gondolva rájött, hogy szóba se jöhet a pihenés, ha egyszer férfi van a láthatáron. Erre a gyógyító fáradtan felsóhajtott, felírt neki egy bonyolult receptet, kezébe nyomta, és elbocsátotta.

A lány végigjárta az összes varázspatikát a városban, de egyik sem tartott készleten ilyen fajta bájitalt, mindenhol csak azt javasolták, hogy keressen fel egy Bájital Mestert.

Hermione csak legyintett, és másnapra halasztotta efféle teendõit. Miután hazaért, egy óra alatt elkészült, és már mehetett is ki Seltonhoz, aki a lakása elõtt várta vasalt, fekete talárban. Jól megnézte a férfit, de nem talált rajta különösebb kifogásolnivalót, így halványan rámosolygott, majd belekarolt, és teljesen rábízta magát.

A melegséget árasztó Nap lassan lebukott, és átadta helyét ezernyi pajkosan fénylõ csillagnak, amelyek töretlenül ragyogtak a felhõtlen égbolton, a gömbölyödõ hasú Hold társaságában. Hermione csendesen sétált a halkan magyarázó Selton mellett, akirõl máris rengeteg dolgot megtudott.

Elsõsorban azt, hogy Selton roppant félénk, tartózkodó, de õszinte férfi. A Roxfortban a Teszlek Süveg a Hugrabug házba osztotta. Megtudta, hogy mennyire szeret kviddicsmeccseket és edzéseket nézni, majd azt is, hogy melyik a kedvenc vendéglõje, miután megérkeztek a kiszemelt helyre.

Kívülrõl nem túl feltûnõ, mugliriasztó étteremmel találta szembe magát, de kellemes csalódás érte, miután beléptek, hiszen a tágas helyiségnek volt valami arisztokratikus vonása, mégis melegséget árasztottak a bútorok, falak színei. Hermione elsõ látásra beleszeretett a helybe, és rögtön megértette, hogy mit szeret rajta Selton annyira. Alig pár asztal volt foglalt, csendes dallam szólt valahonnan – belengve az egész helyiséget hangulatával -, és világítás is éppen csak annyi volt, hogy minden asztalnál láthassák egymást az ott ülõk, de egy másik asztaltól már ne lehessen átlátni.

Selton illedelmesen kihúzta Hermionénak a széket, és betolta alatta, amikor leült. A nõ elkönyvelte magában, hogy egyel több pontot írhat kollégája javára kifogástalan illemtudásáért. Percekig beszélgettek, hogy ki mit rendeljen, végül a nõ kezdett magáról mesélni.

- Tanulmányaimat én is a Roxfortban kezdtem, a Griffendélhez tartoztam, ezt gondolom, tudod. Sohasem tartottam magam bátornak, inkább okosnak, de Harry mellett megtanultam, hogy néha az ész semmit sem ér, ha nem merünk cselekedni. Harry és Ron diákkori jóbarátaim, mai napig tartom velük a kapcsolatot – mesélte, miközben ujjai között egy vörösborral teli poharat forgatott, bámulva annak fényeit. – A R.A.V.A.Sz. után tovább képeztem magam, és itt kötöttem ki a cégnél, ahol segédkutatóként dolgoztam, késõbb pedig fõállású tudományis lettem, ami sok pénzzel, sok stresszel és persze végtelen türelemmel jár. Szeretem a munkámat, azt hiszem soha nem is tudnám csak a pénzért csinálni.

Néhány pillanatra elmerengett, majd Selton csokoládébarna szemébe nézett, és halványan elmosolyodott zavarában.

- De gondolom nem azért hívtál el vacsorázni, hogy a munkámról beszéljünk.

- Jól gondolod, inkább mesélj magadról egy kicsit – unszolta a férfi.

- Mire vagy kíváncsi?

- Például arra, hogy mit szeretsz csinálni szabadidõdben.

Mily ártatlan kérdés, mégis gúnyos mosolyt csalt Hermione arcára.

- Dolgozni – vágta rá a nõ. – Mielõtt kinevetnél, elmondom, hogy nincs túl nagy ismeretségi köröm, így nem járok társaságba, randevúkra, szinte sehova, legfeljebb néha a barátaimmal mozdulok ki. Így a szabadidõmben is dolgozni szoktam, leginkább a munkámhoz tartozó könyveket olvasni. Persze a kikapcsolódás az más kérdés.

- Hogy szoktál kikapcsolódni? – jött az újabb ártatlan kérdés.

- Leginkább alvással – nevetett Hermione. – De nagyon szeretek kirándulni és úszni.

- Lenne kedved eljönni velem egy hétvégén túrázni? – kérdezte Selton egy felettébb bárgyú mosoly kíséretében.

- Attól függ, melyik hétvégén – válaszolta a nõ. – Mostanában be vagyok táblázva, de nyár végén szívesen kimozdulnék veled.

- Rendben, akkor megszervezem, ha nincs ellenedre.

- Nem, nincs, nyugodtan – legyintett Hermione.

Hirtelen úgy érezte, egyedül akar maradni, így egy szabadkozó mosoly kíséretében kiosont a mosdóba, majd szembenézett borongós hangulatú önmagával.

- Most meg mi a fene bajom van? – kérdezte hangosan a tükörtõl, aki ugyan nem válaszolt, de az egyik ajtó kinyílt a sok közül, és megjelent egy szolidan öltözött hölgy.

- Nem hinném, hogy a tükör erre megfelelõ választ tudna adni – mosolygott rá a kreolbõrû, hullámos hajú, karcsú szépség.

- Tudom – fújt Hermione, majd fáradtan megdörzsölte halántékát, és elnyomott egy ásítást.

- Pasi? – kérdezett rá szemérmetlenül az idegen, mire Hermione bólintott. – Úgy látom te sem vagy szerencsés.

Már éppen készült volna válaszolni, amikor karjai és lábai remegni kezdtek, majd viharos sebességgel reszketni, végül rángani. Szeme elõtt összefolyt a világ, térdre zuhant, majd kezeivel próbált megtámaszkodni, amíg el nem nyelte a sötétség.

Nem látott semmit, csak hallott és érzett. Egy hozzásimuló test melegét, arcát cirógató, nyugtató ujjakat, hevesen doboló szívet, zilált, zaklatott lélegzést… aztán csend.

.o)]O[(o.

Alig merte kinyitni a szemét, annyira fájt a feje. Félt tõle, hogy a legkevesebb fény, vagy rikító szín is elég lenne ahhoz, hogy koponyája széthasadjon. Félig leeresztett szemhéja mögül figyelte a külvilágot; a hófehér takarót, a vaskeretes ágyat, majd a tõle nem messze ücsörgõ barátait, akik éppen egymással beszélgettek.

- Sziasztok – köszöntötte õket elgyötört hangon.

Mindketten azonnal felpattantak és az ágya szélére telepedtek.

- Szia – suttogták kórusban, majd Harry kisimította homlokából kósza tincseit.

- Mi történt velem?

- Elájultál az egyik étteremben, a mosdóban. Kivel vacsoráztál? Az a szemét rögtön lelépett, amikor megérkeztek a gyógyítók – puffogott Ron.

Hermione elgondolkozva ráncolta össze a homlokát, úgy próbált visszaemlékezni arra, hogy pontosan mi történt.

- Say Seltonnal vacsoráztam volna, de úgy tûnik, nem jutottam el odáig.

Harry lemondóan megcsóválta a fejét.

- Az az idióta úgy otthagyott, mintha mi sem történt volna. Egy nõ viszont bekísért teljesen idáig, de fogalmam sincs, ki lehetett. Inkább vele kellett volna randiznod – nevetett fel idegesen.

- Nagyon vicces – duzzogott Hermione, és letörte a tudat, hogy Selton sem lesz az õ nagy szerelme. – Mit mondtak a gyógyítók, mi a bajom?

- Csak annyit, hogy kimerült vagy. Most is aludnod kellene, ahelyett, hogy a mi hülyeségeinket hallgatod, úgyhogy megyünk is. Vigyázz magadra, rendben?

A fiúk gyorsan elköszöntek, és már kint is voltak a folyosón, de felváltotta õket a Hermione mellé kirendelt gyógyító. A férfi fiatalosnak tûnt ugyan, de nem hazudtolta meg korát, amely szerint a hatvanas évei végén, a hetvenes évei elején járhatott. Halántékán õszültek a tincsek, és itt-ott beszínezték, tarkává tették egyébként szõke haját. A középmagas, köpcös férfi a lány fölé hajolt.

- Hogy érzi magát Miss Granger? – jött az elsõ kérdés, ami inkább hivatalosnak hangzott, mint õszintének.

- Fáj a fejem, de egyébként jól vagyok.

- Értem. Küldök magának néhány bájitalt, amitõl jobban lesz.

- Köszönöm. Megkérdezhetem, hogy hány óra van?

- Este tíz.

- Szombat? – nézett a férfira értetlenül.

- Péntek.

- Ja, akkor jó. Mikor mehetek haza? – kérdezte a legártatlanabb arckifejezéssel.

- Ha jobban lesz, illetve, ha megfelelõen kipihente magát.

- Szuper – fanyalgott.

Miután a férfi elhagyta a szobát, Hermione pillanatok alatt elaludt, hogy pár perc múlva felébressze egy ápoló, hogy hozta a bájitalokat. Gyorsan megitta õket, de már nem tudott visszaaludni a hasogató fejfájástól, így inkább nézegette a kint ragyogó Holdat, és azon merengett, neki miért jutnak folyton ilyen idétlen pasik, mint Selton. Egy órányi forgolódás után végül mégis elnyomta az álom.

Másnap reggel fáradtan ébredt, de ez számára már megszokott jelenség volt, hiszen nem állt jó alvó hírében, ráadásul most még az is rásegített, hogy kényelmetlen, hol kemény, hol kifeküdt ágyat szeparáltak számára. Általában jellemzõ volt rá, hogy minél rosszabbul aludt, ébredés után annál nyûgösebb, kezelhetetlenebb volt. Mivel a gyógyító korán reggel elhalmozta különféle, érdekesebbnél érdekesebb kérdésekkel, így a hangulata egyre tovább romlott, pedig egy idõ után úgy érezte, ennél jobban nem lehetne lehangolni. Mégis, azzal a kijelentéssel, hogy még egy napot bent tartják, teljesen elvették minden életkedvét.

Délelõtt kezdõdtek a vizsgálatok, és Hermione már akkor teljesen kikészült tõlük, amikor megitattak vele legalább ötféle bájitalt. Úgy érezte magát, mint akin kísérleteznek, és nem úgy, mint akit gyógyítani próbálnak. Már legalább tizenöt bájitalt nyomtak le a torkán, és máris egy újabbat adtak a kezébe, de õ már a hányingerrel küzdött. Megkérte a gyógyítót, hogy legalább egy kicsit hagyják pihenni - nem sok sikerrel -, a férfi erõsködött, hogy nyelje le még azt is.

Hermione a szájához emelte a fiolát, de ujjai remegni kezdtek, így mielõtt megihatta volna, kilötyögtette a felét.

- Francba – káromkodott, mikor rájött, hogy megint elájulni készül. Rémületére a remegés most sokkal tovább tartott, majd mikor már egész teste reszketni kezdett, teljesen pánikba esett.

Az egyik ápoló lefogta, míg a másik megpróbált valami ocsmányzöld bájitalt lenyomni a torkán, de Hermione reszketése rángássá fajult, míg végül minden izma megfeszült, és a vonaglás ugyan abbamaradt, de a fájdalom elõl az eszméletvesztésbe menekült…

Mintha álmot látna, minden elsötétült elõtte, de minden érzékszerve ezerszeresen reagált az õt ért hatásokra - a szeme kivételével. Teljes sötétség vette körül. Pár pillanat kellett, mire rájött, hogy éjszaka lehet.

Egy puha ágyon ült, ami kísértetiesen emlékeztette õt a kórházi ágyra. Valaki megérintette a kezét, és õ hálásan ráfonta ujjait a kapaszkodóul szolgáló, puha bõrû, mégis erõs karra. Az illetõ mellkasára tette a másik kezét, és hallhatta, kitapinthatta annak heves szívverését, kapkodó légzését, szinte érezte zaklatottságát. A valaki átölelte, és magához szorította. Hermione érezte a bõrébõl áradó, határozott, férfias illatot, ami olyannyira ismerõs volt, de még csak nem is sejtette, ki lehet a különös vendég.

Keze tétován megindult arca felé, mintha tudná, ki áll elõtte. Ujjai megérintették a nyirkos bõrt, és ekkor tudatosult benne, hogy az elõtte álló férfi sír. Letörölte könnyeit hideg ujjaival, de azok pillanatok alatt újra eláztatták arcát.

- Ne sírj – suttogta neki, majd megölelte. – Minden rendben lesz…

Egy pillanat múlva már elúsztak a hangok, érzések, és újra a Szent Mungó kórtermében találta magát. Szemeit óvatosan kinyitotta, de semmit sem látott, csak a sötétséget maga körül.

- Hogy érzi magát kisasszony? – hallotta gyógyítója hangját.

- Miért van itt ilyen sötét? – kérdezte meg az elsõ dolgot, ami eszébe jutott.

- Nincs sötét. Lumos! - Hermione semmit nem látott, még a pálca fényét sem, így kezdett egyre jobban aggódni.

- Ugye nem vakultam meg? – Hiába forgatta a szemét, semmit sem látott, még csak halvány fényeket sem.

- Attól tartok kisasszony, hogy teljesen elvesztette a látását, de minden tõlünk telhetõt megteszünk, hogy visszaszerezzük – hallotta a szörnyû diagnózist.

Hermionén teljesen eluralkodott a pánik. Ez teljesen úgy hangzott, mintha örökre így kellene élnie, és nem lenne megoldás.

- Mondja azt, hogy csak egy kis szérum kell hozzá, és rendbe jön – mondta szinte könyörögve a lány.

- Sajnálom, kisasszony – felelt csendesen a gyógyító. – Egyszer találkoztam egy ugyanilyen betegséggel… és sajnos nem látok sok reményt arra, hogy meggyógyítsuk a látását.

.o)]O[(o.

Néhány órával késõbb Perselus Piton éppen egy levelet olvasott.

Perselus,

szeretném a segítségedet kérni egy bonyolult bájital elkészítésében. Személyes okok miatt is szeretnék veled beszélni, amint tudsz, kérlek, gyere a Szent Mungóba.

V. Letrenem

Idegesen összegyûrte a levelet, és egy heves mozdulattal tovaküldte a semmibe. Egyetlen porcikája sem vágyott arra, hogy találkozzon ezzel az emberrel, de jól tudta, nem mondhat nemet, mert valószínûleg egy betegrõl van szó, akinek valamilyen bájitalra van szüksége; mégpedig sürgõsen.

Felkapott egy marék hopport a kandallóján tartott parányi dobozból, beleszórta a lángokba, majd, miután a azok zöldre színezõdtek, hívta az igazgatót, akivel közölte, hogy elmegy néhány órára. Dumbledore ugyan kíváncsian megkérdezte, milyen ügyben, de Piton a legkevésbé sem szerette volna az orrára kötni - tekintve, hogy Mr. Letrenem közös ismerõsük -, így az igazgatónak be kellett érnie annyival, hogy a Szent Mungóba megy.

Mikor megérkezett, a letört gyógyító fogadta, és Piton már messzirõl kiszúrta, hogy Letrenem nincs túl jó színben. Nem gondolta volna, hogy ennyire súlyos a helyzet, ezért megszaporázta lépteit, és felzárkózott az idõközben elinduló férfi mellé.

- Miben segíthetek? – kérdezte, belevágva a közepébe.

- Elõször is szeretnék mutatni valamit, jöjjön utánam – felelt kitérõen.

Némán sétáltak néhány emeletet, és mikor már Piton kezdte unni a szótlanságot, Letrenem benyitott egy ajtón, majd betessékelte az irodájába.

A bájitaltan tanár évek óta nem járt ebben a szobában, és az a látogatás sem ébresztett benne kellemes emlékeket, így inkább a gyógyítóra koncentrált, aki kényelmesen elhelyezkedett a székében, és intett neki is, hogy foglaljon helyet. Elétolt egy kartonra csíptetett hivatalosnak tûnõ lapot, amit gyorsan átfutott, és értetlenül nézett Letrenemre, akinek arca egyre gondterheltebbnek látszott.

- Perselus, talán nem neked kellett volna szólnom, de úgy gondoltam, jobb ha tudod, mielõtt elmondom Albusnak is.

Piton felvonta a szemöldökét, és várakozóan nézett az idõs férfira. Letrenem vett egy mély levegõt, végül mégsem szólalt meg, amivel kezdte egyre jobban kihozni a sodrából a tanárt.

- Mi közöm nekem Grangerhez? – kérdezte végül, mert úgy tûnt, a gyógyító magától nem fogja elmondani.

- Miss Granger tegnap került be ide – kezdte elgyötörten. – Egy étterem mosdójában esett össze, és az õt behozó boszorkány elmondása szerint nem csupán elájult, hanem rohama is volt. Granger kisasszony elmondta, hogy aznap már egyszer elájult a fõnöke irodájában, de nem tulajdonított neki különösebb jelentõséget, ráfogva azt a kimerültségre.

Piton még mindig értetlenkedve bámult a férfira, nem tudta, mégis mit akar kihozni ebbõl a történetbõl.

- Ma újabb rohama volt, egy teljes órán keresztül kómában volt, aztán furcsa módon felébredt. – Letrenem várt, de õ még mindig nem értette, hogy neki mi köze ehhez az egészhez. – Miss Granger, mire magához tért, teljesen elvesztette a látását. Minden ok nélkül megvakult.

- Tessék?! – bukott ki a férfiból, és agyán ezernyi gondolat suhant át.

- Akkor láttam elõször ilyen betegséget, és azóta sem, amikor a feleségedet hozták be ide, ugyanilyen tünetekkel – felelt csendesen Letrenem. – Nem tudom kezelni, ahogy õt sem tudtam, és tartok tõle, hogy nála már nem használ az a módszer, amivel Albus megmentette Georginát. Erõs a gyanúm, hogy másodjára már nem élné túl.

A szavak a levegõben maradtak, és Piton meg se tudott szólalni a döbbenettõl.

- Nem, az nem lehet – suttogta, de maga sem hitte el, ami mond. – Látni akarom.

- Inkább ne zaklasd fel, most épp elég baja van anélkül is, hogy megtudná az igazat. Beszélj inkább Albusszal.

A férfi felpattant a székrõl, és lobogó talárral távozott. Még órákkal késõbb sem volt képes az igazgatóval beszélni, félve, hogy mérgében ráborítja az asztalt.

.o)]O[(o.

Hermione könnyeivel küzdve meredt a plafonra, de mivel a feketeségen kívül nem láthatott semmit, így csak nyitott szemmel várta, hogy egyszer megpillanthassa a hófehér mennyezetet, bármennyire is tudta, hogy ez nem lehetséges. Lassan besötétedett körülötte, és õ ezt csak a hûvösödõ levegõbõl érezte.
Mikor már kezdett zsibbadni a háta a kimerevedett pozíciótól, oldalára fordult, és olyan kicsire kuporodott össze, amennyire csak tudott. Ölelõen maga köré fonta karjait, térdeit az arcához húzta, és elmerült a teljes önsajnálatban.

- Mi lesz velem ezután? Hogy fogok így élni? - Ilyen és ehhez hasonló gondolatok tömkelege futott át az agyán, de egyikre sem tudta a választ.

Fáradtan lehunyta szemeit, és megpróbált elaludni, de a lelkét nyomó súlyok nem hagyták nyugodni, és ébren tartották. Sehogy sem talált válaszokat a kérdéseire, de azzal nyugtatta magát, hogy mindenre van megoldás, biztosan erre is lesz. Ha pedig vak marad, megbirkózik a helyzettel, hiszen annyi mindenen keresztülment már, és annyi mindenen túltette már magát…

- Ez sem fog ki rajtam! – határozta el, de saját magának is nehezen vallotta be, idõre lenne szüksége ahhoz, hogy el tudja fogadja ezt az új helyzetet.

Halkan nyílt a szoba ajtaja, majd léptek hallatszottak, de Hermione meg sem mozdult. Felesleges lett volna, hiszen úgysem látja, ki jött be. Az illetõ az ágya mellé ért, de nem szólalt meg, csupán hátrasimította hajfürjeit, és leült mellé. A lány egy darabig nem törõdött vele, hiszen senkire sem volt szüksége, csak magányra, de a vendége továbbra sem szólalt meg, csak nyugtatóan simogatni kezdte a hátát.

Hermione szemei lassan megteltek könnyekkel, és túlnehezülve csordultak ki pillái közül, hordozva magukkal valami súlyt, amitõl a lány megszabadult; könnyebbnek érezve magát. Néhány perc alatt álomba sírta magát.