Őrület
Dracy 2007.01.03. 17:16
Harry már húsz éve a Szent Mugo zárt osztályán van, mert démonok üldözik, és mindenki azt hiszi megőrült. Vajon tényleg ígyvan?
Őrület
Neville mögött becsukódott a szobaajtó. A hirtelen jött sötétben először nem látott semmit, de amikor pálcájával fényt varázsolt a helyiségbe, és körülnézett, szeme nagyra tágult ijedtségében. Felsikoltott.
Fél nappal korábban Neville még mit sem sejtve nyújtózkodott reggeli ébredése után. Mindennapos rutinját a pirosan villogó nefeleddgömb szakította félbe, amit éppen, hogy észrevett a szeme sarkából. Egy pillanatra keserédes emlékek jutottak eszébe nagyanyáról, aki felnevelte. Néhány éve temette el, és bár addig sohasem sajnálta, vagy érzett iránta többet a félelemnél, aznap, amikor megtudta, hogy meghalt, sajnálat fogta el. A mai napig, ha rágondolt, az jutott eszébe, hogy mennyi bajt okozott neki gyerekként. Elhessegette az emlékeit, más dolga volt.
Kezébe fogta az apró szerkentyűt, és álmosan pislogva bámulta egy darabig, majd feleszmélve a naptárához lépett. Végigcsúsztatta a pergamenen a mutatóujját, aminek nyomán macskakaparáshoz hasonló írás tűnt fel. Amikor elérkezett a pénteki naphoz, felvont szemöldökkel nézte saját betűit.
- Harry – olvasta fel az emlékeztetőt, és immár a homlokát is ráncolni kezdte. - Harry – ismételte el, hátha ez majd segít. Szája szélét beharapva gondolkozott, hogy miért is írta ezt a naptárba, és miért csak ennyit írt. Ekkor szeme megakadt a naptárra rótt számokon, és hirtelen beugrott neki. - Hogy lehetek ennyire feledékeny? Hiszen ma van július 31-e – morgolódott.
Már hetekkel ezelőtt megvette az ajándékot, amikor unalmában betévedt a Czikornyai és Patzába. Előkotorta a naptár alatt álló szekrényből a kötetet, amit Harrynek szánt: Hogyan űzzük el saját démonainkat? Csak azért vette meg, mert Czikornyai váltig állította, hogy ez egy nagyon hasznos könyv, egy nagyon híres írótól. Ő pedig hitt neki, elvégre az idős varázsló jobban értett hozzá. Neki ugyan semmit sem mondott a Chia Baal név.
Harry a hátán feküdt, és bámulta a kissé megkoszlott, valamikor régen még talán fehér plafont. Számolgatta a hajszálrepedéseket, elvégre semmi mást nem lehet csinálni így. Kicsit fázott, de a kezeit lekötöző bűbáj nem engedte, hogy feljebb húzza magán a takarót, vagy hogy egyáltalán átkarolja magát. De végül is mindegy, legalább ez is bizonyítja, hogy még képes bármit is érezni.
Fejét oldalra fordítva bámulni kezdte a halványzöld csempék között megragadt koszt és a csempék repedéseit. Már kezdte unni; túl sokszor látta már, fejből meg tudná mondani, hogy hány pók fészkel a szoba négy sarkában. Unalmas volt a szoba, de húsz év után ki ne unná? De úgy tűnik, a gyógyítók nem így látják. Szerintük biztosan izgalmas lekötözve lenni egy dohszagú ágyban.
Néha új lakótársat kapott maga mellé, de most üres volt a mellette fekvő ágy is, úgyhogy még beszélgetni sem tudott senkivel. Persze a legtöbb itt lakó vagy nem találja a többi varázslót arra érdemesnek, hogy hozzájuk szóljon, vagy csak önmaga társasága szórakoztatóbb.
Úgyhogy unatkozott tovább, mint eddig, és elmélkedett az élet gondjain. Vagyis, hogy milyen gondjai lehetnének, ha nem lenne itt. De mivel innen csak a hullaházba vezet az út, valószínűleg ilyen problémái sohasem lesznek. Azért mégis jó volt rajta elgondolkozni, itt mást úgysem lehet csinálni.
Miután megunta, és épp a csempék számolásába kezdett volna, az ajtó nyikorogva kinyílt. Úgy érezte, mintha a gerincét hasította volna végig a hang. Gyűlölte az ajtó nyikorgását, és azt is, ami azután következett.
Egy ápoló leoldotta róla a bilincsátkot, majd felsegítette. Ahogy hozzáért, hátán megsajdultak a sebek, és halkan felszisszent. A sebek, azok az átkozott sebek juttatták ide. Gyűlölte a sebeket.
Ahogy sétáltak a folyosón, a hideg bebújt a lenge, ispotálybeli ruha alá, és ő megborzongott, mire a sebek ismét fájni kezdtek. Gyűlölte a hideget. Gyűlölte ezt az egész helyet.
Egy kellemesen meleg szobába érkeztek, ahol az ápoló egy erőteljes mozdulattal leültette az egyik székbe, pont szembe az elmegyógyítóval. Harry keserűen elmosolyodott, ahogy belegondolt a varázsló által viselt titulusba. Itt soha senki nem gyógyította meg őket, innen sohasem került ki egy gyógyult beteg sem. Az elmegyógyító helyett jobban illett volna rá a vallató. Elvégre folyton azt csinálta: kivallatta az embereket. Gyűlölte az idős varázslót a titulusával együtt.
- Nos, Mr. Potter, el tudná mesélni nekem, hogy mi történt tegnap éjszaka?
Harry tudta, hogy a vágásokra gondol, és azt is pontosan tudta, hogy most sem fog neki hinni, mint már oly sokszor. Legfeljebb felír egy adag bájitalt, és ezzel Harry minden gondja el lesz intézve. Szerinte.
Unottan rákönyökölt az asztalra, majd a tenyerére támasztotta a fejét, és figyelni kezdett egy pihét az asztalon, ami táncot járt a kandallóban lobogó tűztől. Az elmegyógyító két ujja közé csippentette a pihét, és ledobta az asztalról. Harry elfintorodott, de még mindig nem szólalt meg. Tudta, hogy ez a legrosszabb taktika, de fáradt volt ahhoz, hogy eljátssza a jó beteget.
- Mr. Potter?
- Úgyis tudja, hogy mi történt, miért kérdezi meg folyton? - fortyant föl.
- Mert szeretném, ha belátná, hogy démonok nem léteznek, csupán ön találja ki őket, a saját elméje kreálja őket – válaszolta nyugodtan.
- És mégis miért tennék ilyet? Miért vagdosnám magam össze, azt állítva, hogy démonok tették?
- Szeretné magára felhívni a figyelmet – felelte a vallató, mire Harry csak felhorkant. - Az elme nagyon sokféle dologra képes. Anélkül, hogy maga igazán felfogná, élhet akár egy külön életet is.
- Úgy érti, skizofrén vagyok? - lepődött meg Harry.
- Nem – rázta a fejét az idős férfi -, a tudathasadás csak egy szélsőséges formája az elmebetegségeknek. Csupán példaként hoztam föl.
Harry nyelt egyet. Úgy vélte, már igazán mindegy lett volna, ha tényleg skizofrén is, mindamellett, amilyen pszichoszomatikus betegségei már vannak, de most mégis megnyugodott.
- Léteznek – szólalt meg egy percnyi hallgatás után, majd hozzátette. - Úgy értem a démonok. Nem én találom ki őket, ahhoz túl valóságosak.
Az elmegyógyító felsóhajtott.
- Próbálja meg nekem leírni, hogyan is néznek ki.
- Sötétek – vonta meg a vállát Harry. - Olyan, mintha csak árnyékok lennének, aminek testük van. Éles körmeik és fogaik vannak. - Megborzongott. - Belém karmolnak, megharapnak.
- Mivel magyarázza, hogy nincsen önön más, csupán hosszú vágások? Harapásnyomok nincsenek.
- A harapások nem látszanak – rázta a fejét Harry. - A lelkembe harapnak, nem a testembe.
- Értem – bólintott.
Az elmegyógyító még egyszer megpróbálta elmagyarázni, hogy ezek a lények csupán az ő agyának szüleményei, és Harry ugyan rábólintott, de egy szavát sem hitte. Ő tudta, hogy léteznek, és gyűlölte őket.
Neville mindig lehangolónak találta a Szent Mungónak azt a felét, ahol Harry lakott. Nemcsak, hogy lepusztult volt, hanem kopár és hideg is. A legjobb szó talán a rideg lett volna. A zöld szín ahelyett, hogy bárkit megnyugtatott volna, inkább más hatást ért el: a rosszullét kerülgette a látogatókat a csempék között megült penészt látva. Hiába volt nyugtató zöld színe.
Benyitott a megsárgult ajtón, és meglátta Harryt, aki nyugodtan aludt az ágyán. Neville sejtette, hogy a kép csalóka, hiszen valószínűleg a férfiba belediktált nyugtató bájitalok miatt alszik, mégis jó volt így békésen látni. Húsz éve látta mérgesen utoljára, azóta kiült arcára a nyugtatók okozta nyugalom. Nem is nyugalom volt ez, hanem olyan apátia-szerűség. Harry húsz éve úgy nézett ki, mint aki meghalni készül.
Húsz éve – mennyi minden történt előtte, és milyen kevés dolog utána. Kirázta a hideg az emlék hatására. Harry utolsó megvívott harca Voldemort ellen végleg tönkretette az életét. Tisztán emlékezett arra a szörnyű napra, amikor Harry megmentette az életét, és ezzel egy időben halt meg Hermione és Ginny is. Neville tudta, hogy nem Harry tehet róla, de a férfi sohasem bocsátotta meg magának, amiért magára hagyta a két lányt. Sejtette, hogy Harry már azóta minden nap megbánta, hogy megmentette őt, és bár biztosította róla, hogy örül, hogy legalább ő él, Neville látta a nyilvánvalót.
Harry lassan kinyitotta a szemét, és ránézett. Egy nagy ásítás után felült az ágyról, és lelógatta lábát a hideg kőre.
- Szia, Harry – köszöntötte az álmos férfit.
- Szia, Neville – ásította, majd megdörgölte a szemeit. - Nem tudtam, hogy jössz ma.
- Hoztam neked valamit – húzta elő a becsomagolt könyvet. - Boldog születésnapot.
Harry értetlenül bámult Neville-re, de átvette a csomagot.
- Ja, tényleg, ma vagyok negyvenéves – mondta, de semmi öröm nem volt a hangjában, inkább csak szomorúság. - Köszönöm. Neked is tegnap volt a születésnapod, nem?
Neville bólintott.
- Sajnálom, én nem vettem neked semmit – kámpicsorodott el még jobban. - Itt teljesen összefolynak a napok, azt se tudom, milyen nap van ma. Talán csütörtök?
- Péntek – felelte Neville.
Harry elengedte a füle mellett a megjegyzést, és kibontotta az ajándékot. Szeretetteljesen végigsimította a könyv gerincét. Sokáig egyikőjük sem szólalt meg, Neville-nek úgy tűnt, Harryt felzaklatta az ajándék, vagy maga a látogatás, mert csak bámulta a kötet színes, mozgó borítóját. Egy idő után halkan megszólalt:
- Nem érzem az ízét – jegyezte meg halkan.
- Minek az ízét? - kérdezte Neville értetlenül.
- A napsugarakét – válaszolta Harry, mintha ez olyan egyértelmű lenne. - Nem érzem a mézízű fényt, a bársonyosságát, a melegét.
Neville látta, hogy teljesen le van hangolva, de nem tudott mit mondani. Még azzal sem vigasztalhatja, hogy nemsokára kijut innen, és új életet kezdhet, mert ő is jól tudta, hogy innen nincs kiút. Harry vállára tette a kezét, hogy megpróbálja megnyugtatni, de a férfi felszisszent. Neville megborzongott, ahogy eljutott a tudatáig: Harry megint összevagdosta magát.
- Ne haragudj, nem akartam – szabadkozott, de Harry csak megrázta a fejét.
- Nem a te hibád.
Neville várta a történetet, amit Harry ilyenkor elő szokott adni, de az elmaradt. Most nem voltak démonok, csak az arcára erőltetett nyugalom és a szemében ülő fájdalom.
- Nem jönnek többet – rázta meg a fejét Harry. - Nem jönnek többet.
- A démonok?
Harry bólintott. Neville reménykedni kezdett. Ez talán már a gyógyulás jele, ha Harry igazat beszél, és tényleg nem jönnek többet.
- Mondtad a gyógyítónak? - kérdezte.
- Persze – felelte Harry.
- És mit mondott?
Harry megvonta a vállát, és a kérdés megválaszolatlanul maradt. Neville ránézett az órájára, és tudatosult benne, hogy máris késésben van.
- Mennem kell, Harry, de holnap benézek hozzád, rendben?
Miután Neville elment, Harry bámulta egy darabig az ajtót, és azon gondolkozott, hogy miért hazudott. Aztán megnyugtatta magát, hogy nem hazudott, legfeljebb csak nem mondott teljesen igazat. A gyógyítónak úgyis mindegy, hogy elmondja-e, hogy a démonok nem jönnek többet, Neville-nek pedig úgysem számít, hogy elferdítette az igazságot: ma éjszaka jönnek utoljára. Elvégre tényleg nem jönnek többet.
Neville fáradt volt a nap végére, de úgy érezte, szüksége van egy hosszú, hosszú sétára, ami kitisztítja a fejét. Mire hazaér, eléggé el lesz fáradva ahhoz, hogy nyugodtan elaludjon. Ám gondolatai nem hagyták nyugodni. Egész nap zaklatottabb volt, mint kellett volna, és ezt mások is észrevették.
Minden eszébe jutott, ami Harryhez kapcsolódik; a látogatás régi sebeket szakított fel. Húsz évvel ezelőtt neki kellett volna meghalnia, nem Hermionénak és Ginnynek. Ha Harry nem siet a segítségére, talán megmentheti a lányokat. Egyre csak az zakatolt a fejében, hogy nem érdemli meg, hogy éljen.
Sajnálta Harryt, hiszen az egész világ súlyát az ő vállára tették, és ő beleőrült ebbe.
Mire hazaért, tényleg elfáradt, és úgy döntött, hogy rögtön be is dől az ágyába. Neville mögött becsukódott a szobaajtó. A hirtelen jött sötétben először nem látott semmit, de amikor pálcájával fényt varázsolt a helyiségbe, és körülnézett, szeme nagyra tágult ijedtségében. Felsikoltott.
Az első karmolás volt a legfájdalmasabb, az első harapás pedig a legszörnyűbb. Rosszabb volt, mintha egy dementor csókolta volna meg. Nem volt menekvés, eszméletét vesztette, mielőtt bármit is tehetett volna. És tudta, Harry végig igazat mondott: ezek nem a saját démonai, nem ő tette magával.
Még akkor is ez zakatolt a fejében, amikor másnap délután megtudta: Harry Potterre holtan találtak rá a Szent Mungóbeli ágyában, a mellkasára vésett Sötét Jeggyel.
Kár, hogy senki sem hitt Harrynek, és immár neki sem. Még látni vélte a megsárgult lepedőn barátja vérét, hiszen a Harry által húsz évig használt szobát kapta meg.
|