Harry csak állt dermedten, azt latolgatva, hogy most mihez kezdjen.

Vajon melyik Dumbledore? Már a kérdéstől is majdnem elnevette magát, de azért nem volt olyan vicces, mint gondolta.

- Én is üdvözlöm, igazgató úr – mondta ki végül, de még mindig nem tudott
megmozdulni a döbbenettől.

Dumbledore ellenben csak rámosolygott, és járkálni kezdett a szobában. Mikor aztán mindent szemügyre vett, megállt Harry előtt.

Harry nyelt egyet. Elvégre úgyis ki kell derítenie, mennyit tud az ember, aki itt áll előtte.

- Igazgató úr, maga… hogy került ide? – kérdezte bizonytalanul, és a törölközőt ledobta az ágyára.

Dumbledore csak mosolyogva állt előtte, és miután végigmérte Harryt tetőtől talpig, csak aztán szólalt meg.

- Titokzatos világ maga az univerzum – kezdte az igazgató, és megkerülte Harryt lassan, végül újfent megállt Harry előtt. – De még titokzatosabb maga a sors, mikor olyasmiket visz véghez, amire már azok sem számítanak, akik elkeseredetten küzdenek a gonosz ellen.

Harry nem igazán értette, mégis mit akar mondani Dumbledore. Sosem gondolta, hogy egyszer itt fog állni az igazgatóval szemben.

Valószínű, maga az igazgató nem is sejtette, hogy Harry mennyire örül neki, hogy látja.

- Én mindig is itt voltam – válaszolt aztán Dumbledore, és még hozzátette: - Viszont te nem.

Harry aztán hátralépett, és magába roskadva leült az ágya szélére.

- Így igaz – mondta halkan. – Én csupán egy betolakodó vagyok itt, igazgató úr, semmi több.

Dumbledore odament Harryhez, leguggolt elé, megszorította a kezét. Harry csodálkozva nézett a kézre, amelyből melegség áradt. Észre sem vette, mikor az igazgató már hús- vér emberként állt előtte.

- Minek nevezné azt, aki csak úgy saját bőrét mentve átjön menekülve a haláltól? – kérdezte rekedten, és az égszínkék szemekbe nézett. Aki előtte guggolt, tényleg az igazgató volt, még ha nem is ismerte pont őt.

Az igazgató újra elmosolyodott.

- A sors néha kifürkészhetetlen – mondta halkan, és újra megszorította a kezét. – A te sorsod úgy tűnik az, hogy segíts az itt élőkön.

- Maga… ugye meghalt? – szólt közbe Harry. Azt hitte, hogy az igazgató dühös lesz, de nem így történt. – Bocsánat, nem úgy értettem…

- Semmi baj nem történt, Harry. Mert ugye ez a neved? – Harry bólintott egyet.

- Miért van itt? – faggatózott továbbra is Harry.

- Nos, mindig is itt voltam, de senkivel nem beszéltem. Csodálkoztam is, hogy te most látsz engem – magyarázta Dumbledore. – Mindig nyomon követem az eseményeket, mióta eltávoztam innen, mint élő.

- Kezdek megőrülni – morogta Harry lesütött szemmel. – Biztos mindjárt felébredek…

Dumbledore elengedte Harry kezét, és helyette megszorította Harry két vállát.

- Harry, valóságos vagyok, csak te vagy képes rá, hogy láss engem!– szólt rá gyengéden az igazgató, mire Harry végül feltekintett.

- Nem értem…

- Azért jelentem meg, mert te szólítottál – világosította fel Harryt.

Harry bizonytalanul megrázta a fejét.

- Még csak nem is gondoltam magára! – tiltakozott Harry, és sóhajtott egyet. –
Eszembe sem jutott, vajon hol lehet…

- Tudat alatt hívtál engem, mert kétségbe voltál esve – magyarázta Dumbledore -, ezért is tudunk most itt beszélgetni.

- Értem – mondta Harry egykedvűen. – Van róla fogalma, hogy ahonnét jöttem, mi történt?

Dumbledore nemet intett a fejével, aztán szigorúan nézett Harryre félkör alakú szemüvege mögül.

- Azt a világot el kell felejtened, mert már nem létezik, és ami ott történt, nem hasonlítható össze az itteni élettel.

- Maga könnyen mondja! – csattant fel Harry, és lerázta válláról Dumbledore kezét. – Nem magának kell megbirkózni az itteni gondokkal! Megint itt vagyok egyedül…

A mondat végét már csak suttogva mondta, nem volt Dumbledore-ra mérges, csak az adott helyzetre.

- Ne haragudjon, nem akartam kiabálni – tette még hozzá halkan.

- Más már a te helyedben összeomlott volna, ha ilyen helyzetben találná magát, mint te – mondta bíztatóan Dumbledore – Nem tudom pontosan, mi történhetett ott, ahonnét jössz.

- Elég rossz dolgok… - motyogta maga elé Harry. – Meghalt Sirius, magát pedig megölte Piton professzor… Akkor már végleg egyedül maradtam…

Dumbledore vett egy mély lélegzetet. Harry látta, hogy mindenre számított, csak erre a válaszra nem.

- Nem vagy most már egyedül. Itt van apád…

Harry hirtelen felállt, és közel állt már nagyon ahhoz, hogy kiadja magából az elkeseredettséget.

- Az apám Piton!

- Piton professzor…

- Aki nem lát bennem semmi mást, csak egy hazudozó gonosz Pottert! – tört ki Harry - És Sirius? Az én keresztapám egy jó lelkű kedves ember volt. Aki itt van, az csak mást sem tesz, csak okokat keres, hogy kirúgasson! De amúgy nem vagy egyedül, mi?

Dumbledore is felállt, majd szomorú arccal nézett Harryre.

- Tudom, hogy eleinte nagyon nehéz, de hidd el, előbb – utóbb jobb lesz.

- Semmi sem lesz jobb – mondta elkeseredetten Harry.

- Még úgy látod, de Piton professzor már most észrevette a változást – mosolyodott el újra az igazgató -, ő az, akire támaszkodhatsz, hisz nagy erejű varázsló és még ennek tetejébe az apád is.

-… vérszerinti? – bukott ki a kérdés Harryből.

- Igen, az. Igaz, Pottert csak néhány hónapja vette magához, nehogy Voldemort maga mellé állítsa – emlékezett vissza Dumbledore révedő tekintettel. – De hiába volt minden próbálkozása, Potter velejéig gonosz volt.

- Na igen, volt szerencsém találkozni vele – dünnyögte Harry. – És én tehetek róla, hogy meghalt… gonosz Potter ide vagy oda, egyszer Piton rá fog jönni, mit tettem a fiával…

Dumbledore ahelyett, hogy ordibált volna vele, megfogta a vállánál, és maga elé fordította.

- Önvédelemből tetted! Nem tehettél mást! – most először szigorúan csengett a hangja. – Nem a te hibád! Potter akart téged megölni, te semmi mást nem tettél, csak megvédted magad!

- Igen, de akkor is Piton valódi fia volt! – ellenkezett Harry, de Dumbledore továbbra sem engedte el.

- Igen, így igaz. Viszont Perselus nagyon okos varázsló, és ha egyszer rá is fog jönni, akkor tisztában lesz az indokaiddal! Sőt rá fog arra is jönni, hogy te egy jó ember vagy Potterrel ellentétben!

- Jól van, felfogtam – adta meg magát Harry – Nem tudom, mióta tart szemmel, de amint látja, nem igazán játszom hitelesen az „őrült Potter” szerepet!

- Ez igaz. Nem is kell játszanod, csak magadat adnod, így akik eddig utáltak, rájönnek, hogy te igen is, egy szeretetre méltó jó ember vagy – magyarázta Dumbledore, és elengedte Harryt. – Majd fontold meg azt is, hogy elmondod neki az igazságot magadról.

Harry akkor sem volt róla meggyőződve, hogy Sirius megkedveli még akkor is, ha teljesen máshogy viselkedik, mint Potter.

- Azt hiszem, az még várhat – morogta Harry -Majd meglátjuk.

- Idővel igen – tette még hozzá, majd újra elkomorodott – Viszont Harry, arra figyelmeztetnélek, hogy semmilyen okból ne hagyd el az iskolát. Ha úgy alakul, hogy menned kell valahová, akkor Piton professzor legyen veled, ő meg tud védeni.

- Voldemort miatt? – kérdezte értetlenül Harry, majd aztán még kimondta, amit gondol – Ebben a világban sokkal nagyobb a varázserőm, nem igazán tud az életemre törni!

Dumbledore sóhajtott egyet Harry kijelentésén.

- Ezt nem mondod komolyan, Harry! Már most tud róla a barlangi eset után, hogy sokkal nagyobb erőd van, mint eddig volt! – mondta szemrehányóan az igazgató – Ezek után csak az fogja érdekelni, hogy megkaparintsa a varázserődet!

Harry bűnbánóan lehajtotta a fejét.

- Erre nem is gondoltam – vallotta be halkan.

- Egyébként egyáltalán nem lett nagyobb a varázserőd, hanem itt tűnik csak nagyobbnak – Harry újra felnézett Dumbledore-ra – Ebben a világban, ahogy egyre hatalmasabb lett a háború, a varázserő is annál jobban csökkent.

Harry elkeseredettsége szinte tovább szállt, ahogy az igazgatót hallgatta, és egyre kíváncsibb lett.

- Micsoda?

- Igen, bármilyen hihetetlenül hangzik, minél több volt a gyilkosság, ellenszenv és utálat, annál gyengébb lett mindenkiben a varázserő – Dumbledore arca elsötétült, ahogy mesélt - akármit tettek a jelenség ellen. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy valakit megöltél, és máris kisebb lett a varázserőd. A rossz szándék, és a hatalomra vágyás, és egyéb rossz tulajdonságoktól a világ is rosszabbá válik, mint ahogy az ember is, akiben nincs egy csöppnyi jóság, jóakarat.

- Nem egészen értem… - szólt közbe Harry – Akkor Voldemort sem tudna varázsolni.

Dumbledore közelebb lépett Harryhez.

- Nos, ez az állapot nem két perc alatt megy végbe, hanem több éven keresztül. A folyamat már évek óta tart, és csak azok rendelkeznek nagyobb varázserővel, akiket a jóakarat vezérel. Apád is azok közé az emberek közé tartozik, akik varázsereje erősebb bárkinél.

- Hogyhogy? – kérdezte Harry, de már belül sejtette a választ.

- Mikor megtudta, hogy van egy fia, és végre hátat tudott fordítani Voldemortnak, elkeseredetten küzdött azért, hogy Potterből jó embert faragjon. Miközben őt próbálta a jó oldalon tartani, észre sem vette, hogy ő maga mennyire erős és jó szándékú lett. – mesélte Dumbledore, és elkomorodott az emlékeket felidézve – Miután én meghaltam, helyettesként ő léphetett a helyemre, nem csak az iskolavezetés szempontjából, hanem a Rend vezetése miatt is, hála Merlinnek. Néhány nappal ezelőttig minden a régi kerékvágásban zajlott, amíg, te meg nem érkeztél.

Harry némán hallgatta az igazgatót, fejében csak úgy cikázott a rengeteg kérdés, amit fel szeretett volna tenni; de végül csak ennyit kérdezett:

- Mi történt, miután én megérkeztem?

- Nos, eleinte semmi – felelt Dumbledore mosolyogva -, aztán ahogy egyre több időd töltöttél itt, kezdtek jobbá alakulni a dolgok még akaratodon kívül is. Csak a te jelenléted talán megállítja a varázserő gyengülését, miközben te csak kitartóan küzdesz, hogy elnyerd Sirius szeretetét, és Piton bizalmát.

- Ez még viccnek is rossz! – nevetett fel Harry, mintha egy viccet hallott volna az imént. Aztán Dumbledore dühös pillantása végre elérte, hogy Harry abbahagyja a nevetést. – Elnézést, de ez annyira hihetetlennek tűnik. Akkor ezek szerint amiért Potter ilyen gonosz volt még rátett egy lapáttal.

- Ahogy mondod, Harry. Amint ketten helyet cseréltetek, és átléptél ebbe a világba, a mérleg a jóság javára billent.

Harry igyekezte visszafogni magát, hogy ne nevessen megint. Annyira képtelenségnek hangzott az egész…

- Aki elég nagy varázserővel rendelkezik, már érzi is a jelenlétedet, még ha nem is tudja magának megmagyarázni. Érzi, hogy egy hatalmas varázsló van jelen, és az érzés annál nagyobb lesz, minél több időt töltesz itt.

- De hát én nem tudok visszamenni! – szólt közbe újra Harry kétségbeesetten.

- Igen, sajnos így van, oda már többé nem térhetsz vissza.

Harry látta Dumbledore tekintetéből, hogy tényleg sajnálja.

- Nos, amit még hozzá kell tennem, jelenleg három erősebb varázsló van, gondolom, kitalálod, hogy kik azok – terelte el a témát Dumbledore.

- Voldemort, maga és Piton.

- Piton professzor – javította ki Dumbledore, aztán kutakodó tekintettel nézett Harryre. – Látom, bátran kimondod a rettegett nevet.

- Igen, még maga magyarázta, vagyis… a másik igazgató, még mikor elsős voltam, hogy aki fél magától a névtől, az fél magától a gonosztól.

Dumbledore csak elismerően nézett Harryre.

- Tudtodon kívül is hűséges vagy hozzám, és a jó oldalhoz, azért is vagyok itt, és beszélek veled – fűzte még tovább a szót az igazgató.

- Értem most már – nyugodott meg végre Harry. – De Piton professzor nem látott varázsolni, de gyanítja, hogy én vagyok az erős varázsló, aki feltűnt, nem?

- Nem egészen. Igen, keresi azt az embert, aki segíthetne megnyerni a háborút, de nem sejti, hogy te vagy az. Viszont hisz benne, hogy megváltoztál, mert a varázserőd határozottan nagyobb lett. Az osztályteremben történtekre gondolok.

- Idővel rá fog jönni mindenre… és mikor már megkedveltem, megint elveszítek valakit, aki fontos – mondta fásultan Harry, mire Dumbledore bíztatóan megszorította Harry vállát.

- Ha rá is jön, akkor arra is, hogy te nagyon jó ember vagy, akit inkább a fiának tekinthet, mint Pottert.

- Akkor meg a véremből vagy bármi másból jön rá, hogy nem az vagyok, aki…

Harry elhallgatott, és az igazgatóra nézett, akinek arca kifürkészhetetlen volt. Dumbledore gyanúsan csöndben volt, és Harry rájött, nem ok nélkül.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy amúgy is… az apám? – mondta ki végül azt, amire gondolt.

Dumbledore csak biccentett egyet, Harry viszont úgy érezte, hogy le kell ülnie.

- Na jó, az még rendben, hogy jó ember vagyok, meg magát látom, de hogy Piton amúgy is a vérszerinti apám, az már őröltség! – kiáltott fel kétségbeesetten Harry.

- Piton professzor, Harry – dorgálta meg a fiút - Nem ismerem az okokat a te világodban, de azt biztosan állíthatom, hogy Piton professzor valóban az apád.

- Remek… mi jöhet még ezután – morogta Harry az orra alatt.

- Nekem viszont mennem kell… ha szükséged van rám, csak hívj – mondta hirtelen Dumbledore, és szempillantás alatt eltűnt.

- Nyugodt lehet, szólni fogok – mondta Harry immár az üres szobának.

Már azt is elfelejtette, hogy zuhanyozni indult. Valami reggeli után kéne néznie, mert már elég éhes volt, arról nem is beszélve, hogy már lassan ebédidő van.

Hirtelen kivágódott az ajtó, és Draco rohant be a szobába.

- Haaarry! Ééébresztő! – kiáltotta el magát, és mikor észrevette, hogy Harry az ágy szélén ül, elhallgatott. – Jaj, bocs. Azt hittem, még alszol.

- Semmi baj, épp zuhanyozni készültem – Harry megint sóhajtott egyet.

Úgy érezte magát, mint akiből kiszívtak minden energiát.

- Netán van valami baj? Rosszul érzed magad?- faggatta ijedten Draco, mikor
Harry nem mozdult.

- Jól vagyok! Csak elgondolkodtam, semmi több.

- Akkor jó – nyugodott meg Draco. – Terveztél valamit mára? Varázslósakk, némi kikapcsolódás?

Harry felállt, felvette az ágyról a törölközőt, aztán még a kikészített ruháért nyúlt, amit amúgy is ott felejtett volna, és a fürdőszoba felé indult.

- Nem hiszem, Draco, hogy lesz rá időm – fordult még vissza az ajtóból. – Rengeteget kéne tanulnom, és még okklumencia órám is lesz.

- Apropó! – kapott a szón Draco, miközben már a szekrényében kotorászott. – Miért haragudott rád annyira Perselus?

- Ne akard tudni – morogta Harry, és becsukta maga után a fürdőszobaajtót.

Miután végzett a zuhanyzással, Dracot még a szobában találta az ágyán fekve persze megint cipővel. Draco mihelyst meglátta őt felpattant.

- Ugye, azért még tanulás előtt elkísérsz a szertárba? – kérdezte sóvárogva.

- Persze, azért én sem lelkesedek annyira a tanulásért, mint ahogy gondolod – felelt morogva Harry, mert már a gondolattól is felállt a hátán a szőr, hogy mennyi mindent nem tud az itteni tananyagból.

- Király – Draco intett Harrynek, aki követte őt a folyosón.

„Legalább megtudom, mi hol van” – gondolta magában Harry, ahogy Dracot követte. Legalább tíz szobaajtót elhagytak, és még akkor sem értek a folyosó végére.

Draco undorodva megállt az egyik kopott ajtó előtt, és kinyitotta. A kis helységben a földől a plafonig mindenféle iratok és könyvek sokasága alkotott tornyot.

- Ha gondolod, itt maradhatok segíteni – ajánlotta fel Harry, mire Draco elmosolyodott.

- Hagyjad, Harry. Black előbb- utóbb rájönne, és nem lenne jó vége – morogta Draco -, de azért kösz.

- A lakosztályban leszek, ha végzel.

Draco keservesen felnevetett.

- Harry, legjobb esetben is hatkor végzek itt.

- Remek – Harry el sem tudta képzelni, vajon mennyit feleselhetett Draco Siriussal, ha még szombaton is egész nap büntetőmunkára volt ítélve. – Na jó, hát akkor jó munkát, én megyek.

- Menj csak, Harry, és jó tanulást – köszönt el Draco – Aztán csukd be az ajtót, nem akarom, hogy azon röhögjön mindenki hétfőn, hogy itt töltöttem a szombatot.

Harry becsukta maga mögött a szertár ajtaját, és visszaindult a lakosztályukba.
Lassan ment, hogy aránylag megjegyezzen minden ajtón lévő nevet, hisz az úgynevezett otthonától legalább tíz perc sétára volt.

Nem talált semmi érdekeset, leszámítva a Longbottom nevet az egyik ajtón. Legszívesebben bekopogott volna, de aztán csak meggondolta magát.

Mégis mit szólna Neville, ha meglátná? Valószínű elrohanna… hisz Pottert mindenki utálja. Vagy Pitont… a fene sem tudja, hogy hívják igazából.

Tíz perccel később már a lakosztály környékén sétált. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy megkeresi a tanárit, és Pitont, de aztán eszébe jutott, hogy valószínű mind a gyűlésen vannak a Grimmauld téren.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy fel sem tűnt neki, hogy egy nyitott ajtó előtt megy el, ahonnét a nevét hallja. Csak már mikor harmadjára hallotta a Piton nevet, akkor jött rá, hogy őt hívja valaki.

Visszament az ajtóhoz, és benézett.

Siriust pillantotta meg az osztályteremben, egy íróasztal mögött.

- Azt mondtam, gyere be, Piton – mondta fennhangon Sirius, és intett neki, hogy csukja be az ajtót.

Harry aztán becsukta az ajtót, és odament az asztal elé.

- Igen, tanár úr? – kérdezte halkan.

Először úgy volt vele, hogy elrohan… de aztán rájött, hogy nagyon is szeretne Siriussal beszélni.

Sirius nem válaszolt, csak elé lökött egy pergament, amelyre a létező legjobb osztályzat volt írva. Harry kezébe fogta, és felismerte benne a nemrégen írt dolgozatot, amit minden tanár megírat az óra elején, még mielőtt magyarázatba kezd. Persze Harry egyáltalán nem tanult semmit a repülő székekről, csak leírta, amit tud, persze még azelőtt, hogy tönkre tette volna az osztályt.

- Meg tudod magyarázni? – kérdezte dühösen Sirius, pennájával kopogtatva az előtte lévő dolgozatokat.

Harry hol Siriusra, hol a dolgozatára nézett.

- Nem értem S… tanár úr – felelte értetlenül Harry.

Sirius viszont olyan gyorsan felpattant, és megkerülte az asztalt, hogy Harry alig tudta szemmel követni. Kitépte Harry kezéből a pergament, és jól megrázta Harry előtt.

- Mondom, meg tudod magyarázni? – kérdezte újra Sirius, sokkal hangosabban.

- Ez egy kitűnő dolgozat… - válaszolt engedelmesen Harry, de ettől Sirius még jobban begurult.

- Piton! Tudja jól, hogy nem tűröm, ha a szemembe hazudnak! – ordította Sirius Harry képébe, aki csak megkövülten állt a pergamenre nézve – Ha a következő órán rajta kapom, hogy puskázik, nem lesz jó vége!

Harry végül megértette, miről van szó. Potter világéletében rossz tanuló volt, ő meg most megírt egy tökéletes dolgozatot.

- Nem puskáztam! – szólt türelmét vesztve Harry. – Olyan nehéz elhinni, hogy meg tudtam írni egy dolgozatot jóra?

Persze ez csak olaj volt a tűzre, mert Sirius még dühösebb lett.

- Tíz pont a Griffendéltől, Piton – mondta végül Sirius, és Harry dolgozatát pedig négy darabra tépte szét.

- Még is mit képzel? – kiáltott fel Harry, mikor a pergamendarabok lehulltak a földre – Nem puskáztam, hanem egyszerűen megírtam jóra!

Sirus csak megvonta a vállát.

- Ha nem puskáztál, akkor meg tudod írni a következő órán – magyarázta, és mikor már az asztalhoz fordult volna, Harry hangja megállította.

- Ez nem igazságos! Rendesen megírtam a dolgozatot, erre maga meg széttépi! Már megbocsásson, de Lupin ezerszer jobb tanár volt! – ordította tovább Harry, bár abban nem volt biztos, hogy Lupin itt tanít.

Sirius megpördült a tengelye körül, és szeme villámokat szórt.

- Ne említsd meg nekem Lupin tanár urat! Főleg te nem! – üvöltötte Harry képébe.

- Miért, talán eljön, és végre fenékbe billenti a tanítási módszerei miatt? – kérdezte Harry gúnyosan, ami majdhogynem Piton hanghordozását idézte.

Még mielőtt Harry észbekapott volna, Sirius olyan erősen pofonvágta, hogy elesett, és bevágta a fejét a padba. Kezét a szemöldökéhez érintette, és csodálkozva nézett a kezére, amely véres lett a homlokától.

- Ne merészelj viccelődni Remussal! – üvöltötte torkaszakadtából Sirius, és már remegett a dühtől.

Harry egyszerűen nem bírta felfogni. Sirius megütötte!

Nem állt fel, mert egyszerűen csillagokat látott; inkább csak ült megrökönyödve.

- Maga megütött! – kiáltott fel dühösen.

- Csodálkozol? Ne merd még egyszer megemlíteni Remust! –üvöltött tovább Sirius, és Harry már kezdett megijedni ettől a dühöngő embertől.

- Nem vicceltem, csak szóba hoztam!

- Mondom, ne merészeld, mert esküszöm, lekeverek még egyet!

Harry hátrébbcsúszott a földön, kezét az arcára tette, ami égett az ütéstől. Még a szája is felrepedt a keresztapja ütésétől.

- Miért mi lesz? Majd újra megüt? – kérdezte Harry, mert most már ő is kezdett begurulni – Mert merészeltem megemlíteni egy tanárt?

Sirius arca elsötétült, és még dühösebb lett.

- A te hibád! Minden te miattad történt! – ordította, és a pálcájáért nyúlt a talárjába.

- Mi az én hibám? – kérdezte értetlenül Harry, sokkal halkabban.

- A te hibád, hogy Remus meghalt!

Harry egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. A szíve kétszeres gyorsasággal kezdett verni.

Az nem lehet, hogy Remus meghalt…

Sirus viszont nem fejezte be az ordítást.

- Ha te akkor nem vagy ott, és nem a te megmentésedre koncentrál Perselus, akkor még ma is élne!

- De én nem…. – hebegte Harry, és most már nem csak a vér ízét érezte a szájában, hanem a sós könnyekét is – Nem lehetett az én hibám!

- Ne feleselj vissza kölyök! Ha nem hívod magadra a figyelmet, Remus észrevette volna maga mögött Bellatrixot, és védekezett volna! – üvöltötte Sirius, és Harry most már megértette, hogy miért volt olyan megkeseredett a keresztapja.

- Ezek szerint még azt sem fogadná el, hogy ha bocsánatot kérnék? – kérdezte rekedten Harry, de ettől Sirius agya elborult. Talán jobb lett volna, ha csöndben marad.

- Te… - nem mondott mást, csak Harryre fogta a pálcáját. Harry reflexszerűen elővette a sajátját, és még mielőtt Sirius megelőzte volna, cselekedett.

- Obsructo! – kiáltott fel hirtelen, mire Siriust az átok mellkason érte, és nekiesett a szemközti falnak, miután két métert repült a levegőben.

Harry megint elfelejtette, hogy itt sokkal erősebbnek tűnik a varázsereje is, és ez vonatkozik a hátráltató átkokra is.

Sirius felkelt nagy nehezen, arcán elégedett mosollyal.

- Azt hiszem, ez egy tökéletes indok lesz arra, hogy végre kirúgjanak! Megtámadtál egy tanárt – mondta elégedetten.

Harry felállt a földről, gondosan megkerülve Siriust.

- Maga ütött meg először! Én csak önvédelemből tettem! – kiáltott fel kétségbeesetten, mire Sirius továbbra is vigyorgott.

- Ötven pont a Griffendéltől – adta meg a kegyelemdöfést Sirius – Mert felesel a tanárával.

- Maga szemét! – tört ki Harrből, mert már nagyon a kiborulás szélén állt.

Sirius megindult Harry felé, de Harrynek se kellett több, feltépte az ajtót és rohant is kifelé. A lakosztályuk ajtajából még visszanézett rémülten, de akkor sem nyugodott meg, mikor látta, hogy nem jön utána.

Bevágta maga után az ajtót, és háttal nekitámaszkodott. Próbált mélyeket lélegezni, de sehogy sem ment.

Remus halott, Remus halott – egyre csak ezt ismételgetve magában.

- És én tehetek róla – suttogta kétségbeesetten. Potter volt, de olyan, mintha ő tette volna.

Odament az étkezőasztal mellé, és teljes erejéből belerúgott a székbe, ami aztán Draco ágya fölött repülve a szemközti falnak csapódott, és összetört.

Harryben egy kicsit alábbhagyott a düh, de még mindig nagyon ideges volt. Legszívesebben széttört volna mindent, de aztán csak visszafogta magát.

A két ágy közé vonszolta magát, és lerogyott a földre. Egy darabig nézte az összetört széket, aztán eszébe jutott, mi lesz ha meglátja Piton.

Piton! Na most már tényleg befellegzett annak a törékeny békének a mai eset után.

- Reparo! – mondta rekedten, mire a fadarabok újra széket alkottak.

Harry aztán leborult Draco ágyára a karjára, és kitört belőle a mai nap felgyülemlett lekeseredettség, és sírni kezdett.

Remus, amint halott… Sirius pedig őt okolja…

Egy idő után aztán elapadtak a könnyei, és csak ült ott a földön az ágyra borulva. Megfogadta, hogy nem fog Sirius közelébe menni, még csak pusztán jóakaratból sem.

Még akkor sem emelte fel a fejét, mikor az ajtó hangosan kivágódott, és egy rémült hang szólalt meg.

- Harry!

Megismerte benne Piton hangját, de meg sem mozdult. Mikor odament Piton és megérintette, akaratlanul is összerezzent.

- Hagyjál békén – mondta hangosan, és továbbra sem emelte fel a fejét, csak ült ott, az ágyra borulva – Nincs semmi bajom, ne aggódj.

- Abban nem vagyok biztos – hallotta maga mellől az ismert hideg, kimért hangot.

Harry biztos volt benne, hogy Piton tudja, mi történt – hisz ő az igazgató.

- Légy szíves hagyjál békén – mondta újra, igyekezve visszanyelni a könnyeit, és nem gondolni Remusra. – Menj el.

- Nem – jött a határozott válasz, és úgy hallotta a talársusogásból, hogy Piton letérdel mellé – Nem foglak itt hagyni, mikor segítségre van szükséged.

- Nincs senkire sem szükségem, hagyjon… hagyjál már békén – vágott vissza Harry dühösen.

- Tudom, hogy nem érzed jól magad, engedd, hogy segítsek – folytatta Piton – Harry, nézz rám!

Harry egy pillanatra megijedt, mikor megismerte az a régi parancsoló, szigorú hangot. De akkor sem mozdult.

- Harry! – szólt rá Piton még hangosabban.

Most már úgy érezte, hogy nem kéne még jobban kihúzni a gyufát, ezért lassan felemelte a fejét, így Piton csak a felrepedt szája szélét láthatta. Nem mert Piton szemébe nézni, így csak lesütött szemmel várta a következményeket.

Piton, ahelyett, hogy szólt volna bármit is, megfogta Harry állát, hogy maga elé fordítsa az arcát. Harry eleinte ellenkezett, de aztán végül hagyta magát.

- Merlinre – suttogta, mikor kezével oldalra fordította Harry fejét, és meglátta a sérülést – Mégis mi történt?

Harry könnyes szemmel nézett Pitonra, és próbálta elejét venni egy újabb sírásnak.

- Én esküszöm, nem tettem semmi rosszat, csak önvédelemből átkoztam meg – magyarázta rekedten, lesütött szemmel – Viszont én provokáltam…

- Harry ne mentegetőzz, ismerem Blacket – szólt rá dühösen Piton – Épp tőle jövök, és hallani szeretném tőled is, hogy mi történt. Ő támadott először?

Harry nem szólalt meg, csak lesütött szemmel meredt maga elé. Akármennyire is utálta Siriust, nem szerette volna, ha Piton kirúgja.

- Harry, válaszolj! – csattant fel Piton, amitől Harry újra összerezzent.

- Igen, ő – bökte ki halkan.

- Mivel átkozott meg? – kérdezte Piton mikor kezével Harry álla alá nyúlt, és felemelte a fejét.

Harry csak nemet intett a fejével.

- Csak megpofozott, amitől én elvesztettem az egyensúlyomat, és nekiestem a padnak – foglalta össze röviden. Amikor Pitonra nézett, látta, hogy majd szétveti a düh. – Én meg utána átkoztam meg, mikor úgy láttam, hogy meg akar. Akkor taszítottam neki a falnak.

Harry letörölt a talárja ujjával egy könnycseppet.

- Értem – mondta kurtán Piton, és újra szemügyre vette Harryt – Bántott?

- Nem – felelt suttogva Harry – Csak a képembe vágta, hogy ha én nem vagyok ott… és akkor… akkor még Remus talán élne…

Akaratlanul is, de újra könnyek törtek elő a szeméből. Hiába törölte le őket, újabbak jöttek. Piton nem szólt semmit, csak magához húzta Harryt, és szorosan átölelte.

- Harry, az nem a te hibád volt. Te csak rossz időben voltál rossz helyen – vigasztalta Piton – Én is ugyanannyira hibás vagyok, hisz nem figyeltem Voldemort többi emberére, akik a hátunk mögé jöttek.

- Ettől nem fogom jobban érezni magam – motyogta Harry, pedig egy picit jobban érezte magát, ahogy Piton vigasztalóan átölelte.

Viszont Piton elengedte, és két kezével megragadta Harryt.

- Figyelj rám, Harry! Nem hibáztathatod magad érte! Balszerencse volt, minthogy arról sem tehetsz, hogy többen meghaltak a Rend tagjai közül! Háború van, és az áldozatokkal jár! – mondta eltökélten Piton, és Harry bizonytalanul bólintott egyet. Piton aztán visszafogottabban még hozzátette: – Na, gyere, ülj fel az ágyra, el kell látni a sebedet.

Harry erőtlenül felkelt, és leült az ágy szélére. Egy kicsit nyugodtabbnak érezte magát, de az hogy többet nem láthatja Remust, teljesen kiborította. Még Sirius miatt sem borult ki annyira akkor, mint most.

Piton a sarokban felszerelt szekrényhez lépett, kivett belőle egy pár üvegcsét, és egy kendőt. Aztán megfordult, és visszament Harryhez. Leült az ágy szélére Harryvel szemben, majd kezével oldalra fordította Harry fejét.

- Először ki kell tisztítanom a sebet, és csak azután forraszthatom be – közölte összeszűkült szemmel, és a még csak nedves kendővel el kezdte megtisztítani a seb környékét.

Egy kis idő múltán a folyosóról léptek zaja szűrődött be. Harry meglátta az ajtóban McGalagony professzort kezében egy pár pergamennel.

- Látom, megtalálta Harryt – mondta megnyugodva – Honnét tudta, hogy itt van?

- A lakosztályomat is rengeteg figyelőbűbáj védi – közölte Piton hidegen – Mint ahogy az osztálytermeket is, azért tudtam róla, hogy valami baj van. Black?

- Itt vagyok – hangzott a morgás az ajtóból, mikor Sirius is megérkezett.

Harry akaratlanul is hátrébbcsúszott, mikor meghallotta Sirius hangját. Nem félt tőle, csak a ma történtek után inkább távolságtartó volt.

- Maradj nyugton, Harry – mondta halkan Piton, mikor észrevette, hogy Harry megijedt a keresztapjától.

Piton aztán a kendő másik végére öntött valami főzetet, aztán azzal a sebet kezdte el kitisztítani.

– Mit hozol fel mentségedre, Black? – kérdezte hűvösen Piton, olyan hangon, amitől Harrynek felállt a szőr a hátán.

Sirius kissé elsápadt, mikor a mindkét professzor ránézett.

- Csalt a dolgozatíráskor! – tört ki Sirius dühösen – Sosem írt elfogadhatatlannál jobb dolgozatot!

- Na, de Black professzor, nem gondolja, hogy egy kicsit túlzásba esett? – szólt közbe McGalagony, Harry pedig Sirius felé fordult, és megint elöntötte a jól ismert düh.

- Már megbocsásson! Miért olyan nehéz elfogadnia, hogy végre egyszer írtam egy kitűnő dolgozatot?! – kérdezte magából kikelve, és mikor fel akart állni, Piton leültette.

- Harry! – szólt rá figyelmeztetően, aztán újra öntött a főzetből a kendőre. – Ha mindössze ennyi problémád van Black, akkor ezt egy egyszerű csalás-ellenőrző bűbájjal is elvégezhetted volna! Miért kellett rátámadnod Harryre?

Piton nem ordított, mint Sirius, hisz anélkül is elég rémisztő volt a hangja. Sirius egy lépéssel közelebb jött hozzájuk, de ő Pitonnal ellentétben esze ágában sem volt halkan közölni mondanivalóját.

- Mert provokált, és olyasmivel viccelődött, amivel nem szabadott volna!

- Igen? Ez még nem ok arra, hogy megüss egy diákot! – most már Piton is üvöltött, majd ledobta a kendőt az ágyra, és felpattant.

Harry először azt hitte, hogy Piton majd nekiugrik Siriusnak, de aztán nem így történt. McGalagony is közelebb jött, valószínű, ő is valami ilyesmitől tarthatott.
Közben Draco megjelent az ajtóban, és megdöbbenve állt meg a küszöbön.

- Fegyelmi eljárást indítok ellened, Black – mondta immár higgadtabban Piton.

- Ezt nem teheted! Egyszerűen csak elöntött a düh! – tiltakozott Sirius – Teljesen véletlen volt, ami többet nem fordul elő!

Piton újfent egy lépéssel közelebb jött Siriushoz, arca már csak húsz centire volt tőle.

- Véletlen? Nem elég, hogy folyamatosan indokot keresel, és büntetőmunkákat osztasz ki, de kimondottan Harryt bántod! – sziszegte Sirius arcába – Már csak azért is kirúghatnálak, mert a dühödet folyamatosan a fiamon töltöd ki!

Harry nyelt egyet. Piton hangja kifejezetten fenyegető volt.

- Akkor neveld meg a fiadat, hogy legyen kedves, ne viccelődjön Remusról! – világosította fel Sirius.

- Látom, nem tudsz felnőni, Black – vicsorogta Piton – Harry nem tehet arról, ami Lupinnal történt! Nem teheted őt felelőssé, hisz Lupin egyszerűen nem figyelt a háta mögött lévő támadóra! Ennyi erővel akár téged is hibáztathatnánk, mert te is jelen voltál!

- Erről vitatkozhatnánk – vetette oda Sirius szomorúan, de Harry látta, hogy a harag majd szétveti.

Piton szeme szinte szikrázott a dühtől.

- A fegyelmi tárgyalásig pedig felfüggesztelek – tette még hozzá Piton, aztán McGalagonyhoz fordult – Kérlek intézkedj, Minerva.

- Ez azért már túlzás, nem gondolod, Piton professzor? – kérdezte Sirius már sokkal higgadtabban, a professzor szót jól hangsúlyozva.

- Túlzás? – kérdezett vissza McGalagony – Ha ilyen professzorokkal lenne tele az iskola, hamarosan bezárhatnánk a Roxfortot!

Piton viszont már nem foglalkozott tovább Siriussal, hanem McGalagonyhoz fordult.

- Ideiglenesen átvenném addig a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, de mivel így is elég kevés időm van a Rend vezetésére, és még a fiamra is, – itt Harryre pillantott - legyen szíves, kérdezze meg Nymphadorát, hogy elvállalná-e határozatlan ideig a tanítást.

- Nem lesz ellenvetése – mosolyodott el McGalagony – Megyek, és intézkedem. Jöjjön, Black!

Piton biccentett McGalagonynak, aki Siriussal együtt elhagyta a helységet. Draco gyorsan félrelépett, még mielőtt Sirus fellökhette volna kifelé menet.
Piton aztán leült Harryvel szemben, és újra főzetet csepegtetett a kendőre, aztán újra gondozásba vette a sebet.

Draco némán bezárta az ajtót, aztán leült Harry ágyára.

- Mégis mit történt? – kérdezte halkan, mert tisztában volt vele, hogy Piton most nagyon nincs jó kedvében, és ilyenkor nem tanácsos szóba hozni a dühöngés tárgyát.

- Black kissé begurult, és kitöltötte Harryn a mérgét – morogta Piton válaszul. Harry felszisszent a fájdalomtól, ahogy a kendő újra a sebhez ért. – Ne haragudj.

- Mit művelt? – kérdezte felháborodva Draco és törökülésben helyezkedett el az ágyon. A nyakkendőjét meglazította, aztán ledobta az ágy végébe.

Harry aki eddig csak csöndben ült, most megszólalt.

- Megemlítettem neki Lupin professzort – mondta rekedten - Aztán felpofozott, mert egy elég gyenge viccet mondtam.

Draco hitetlenkedve nézett rá.

- Jól elintézett! – háborgott – Legalább meg tudtad védeni magad?

Harry csak bólintott, és hagyta, hogy Piton végül beforrassza a sebet.

- Mindent jól látsz? – kérdezte Piton, Harry a kérdésre értetlen arcot vágott – Úgy értem, az éleket, színeket jól látod?

- Igen, minden jól látok – felelt hunyorogva Harry – Készen vagyunk?

Piton bólintott, majd felállt az ágyról, és végül mindent elpakolt a szekrénybe. Majd mikor végzett, Harryre nézett összeszűkült szemmel.

- Lehet, hogy van némi agyrázkódásod – közölte - Teljesen jól érzed magad? Nem szédülsz, nincs hányingered?

Harry csak fáradtan nemet intett, és átmászott a másik ágyra. Draco rögtön felállt, így Harry lefeküdt, és az oldalára fordult háttal Pitonnak és Draconak.

Egyáltalán nem érezte jól magát. Persze nem testileg, hanem lelkileg. Teljesen kiégettnek érezte magát, és valahányszor Remusra gondolt, a torka elszorult.

Lehunyta a szemét, és nem akart semmire sem gondolni, legfőképp érezni.

- Biztos jól vagy? – kérdezte most Draco, és ráterített egy pokrócot.

- Igen, jól, csak fáradt vagyok, semmi több – persze ez hazugság volt, de ezzel legalább lerázta magáról Dracot.

- Hagyd pihenni – hallotta Piton hangját, ahogy a széket a helyére teszi – Inkább mutasd meg nekem a számmisztika házi feladatodat, amit már egy hete le kellett volna adnod.

Draco is leült az asztalhoz, és belemerültek a feladatokba. Harry nem tudott aludni, csak lehunyt szemmel gondolkodott a mai napon történtekről.

Az egyetlen egy pozitív dolog csak az volt, ahogy Piton kiállt érte Sirius ellen. Az este aztán hamar eljött, mint ahogy a vacsorának az ideje is.

Harry viszont visszautasított minden ételt, amivel Draco előhuzakodott. Inkább csak elővette az egyik regényt, amit Piton hagyott még itt neki reggel, és betakarózva - míg ők ettek - olvasott.

Nem igazán olvasott, csak bámult a könyvre, lélekben egész máshol járt.

Remus, amint az első sötét varázslatok kivédése órán megmutatja, hogy kell elűzni egy mumust, Remus, amint felajánlja, hogy megtanítja neki a Patrónus bűbájt…

Harry csak egyszer nézett fel a könyvből, hogy megnézze Dracot és Pitont, végeztek-e már a vacsorával.

Némán ettek, csak Draco kért sót Pitontól; annyi volt amit egymáshoz szóltak.

Mikor figyelme újra visszatért a könyvhöz, megesküdött volna rá, hogy Piton eddig őt nézte evés közben.

Egyszer eljön a pillanat, mikor el kell mondania az igaságot, hogy kicsoda valójában – feltéve, ha hisz neki majd Piton.

Egyre jobban kedvelte őt - jött rá idővel.

Piton pedig már biztos gyanakszik, főleg, hogy ennyire kiborult a mai nap után.

Amint befejezték a vacsorát, Piton közölte Dracoval, hogy korán menjen aludni, ne úgy, mint a múltkor. Aztán még azt is mondta Draconak, amit Harry alig hallott, hogy vigyázzon Harryre, amíg ő késő estig a megbeszélésen lesz.

Harry úgy tetetett, mint aki alszik, még akkor is, mikor Draco halkan kérdezgette, hogy ébren van még. Miután Draco feladta, nekiállt még tanulni, mert Harry már csak a lapozgatás hangját hallotta.

Végül aztán elaludt, reménykedve, hogy végre pihenhet, és megnyugodhat.

De nem tartott sokáig nyugodt álma, Voldemort gondoskodott róla, mégpedig egy rémálomba csöppentve Harryt.

Harry hiába is próbált szabadulni a kínzás látványától, nem tudott. Nem volt ott jelen, csak látott mindent, amit Voldemort követett el azokon, akik nem végezték el úgy a feladatukat, ahogy kellett volna. Harry kibírta ordítás nélkül, csak tűrte a fájdalmat, amit Voldemort okozott emberről, emberre.

Aztán egyszer csak behoztak egy alacsony lányt, amiben Harry felismerte Hermionét.

És Harry már nem tudott többet csöndben maradni. Hangosan felordított még akkor is, ha ők nem hallhatták hangját.

- Engedd el! Ne merészeld bántani!