1. fejezet

Nagy pelyhekben hullott a hó, a hideg, csontig hatoló szél pedig úgy röptette őket, mintha táncolnának. A házakat is teljesen beborította a nagy havazás: a távolból úgy tűnt, mintha csak furcsa formájú dombok lennének.

Már szinte teljesen bealkonyodott, a házak ablakai sárgán világítottak. Persze voltak olyan ablakok, amelyek mögött egy-egy karácsonyfa fényei pompáztak.

De ez Harry Pottert egyáltalán nem érdekelte.

Lassú, vontatott léptekkel haladt előre a nagy hóban. Az sem érdekelte, hogy vastag kabátja nincs összehúzva, és belekap a szél. Lehajtott fejjel ment, céltalanul.

Szinte teljesen megnyugtatta, hogy otthagyta a kastélyt, és eljött Roxmortsba. Itt egyszerűen senki sem zavarta, idegesítette, vagy veszekedett vele.

Egy pillanatra felnézett, ahogy elhaladt a Három Seprű előtt.

Ez hiba volt.

Elméjét rögtön elöntötték az emlékek: Ronnal és Hermionéval ültek ott a hideg estéken…

Megrázta a fejét, elhessegetve a szép emlékeket. Szép emlékek? Elvégre karácsony van… boldogság, szeretet…

Viszont neki már nem jutott ilyesmi. A szülei, keresztapja, barátja, tanára halott. Mind hallottak.

Kelletlenül letörölte akönnyeket, amikor a fagyos szél nedves arcába csapott. Erősnek kell lennie, hisz már hatodéves, lassan le kell győznie Voldemortot. Nem adhatja fel, nem keseredhet el ennyire…

De olyan nehéz!

Már szinte teljesen kiért a faluból, elhaladt az utolsó házak előtt, egészen a sziklás emelkedőig. Meglátott egy kisebb sziklát, ami elég kényelmes alkalmatosságnak tűnt – így hát leült. Mióta kiszökött a kastélyból, most először érezte úgy, hogy fázik egy kicsit. Kissé összébbhúzta maga körül a kabátját, amelyet csak az iskolai talárja fölé kanyarított.

Sóhajtott egyet, és újra a földre szegezte a tekintetét. Figyelte, ahogy a hópelyhek a földre érnek, és a hótakaró részévé válnak.

Reménykedett benne, hogy szökését a kastélyból nem vették észre. Csak egy kis ideig akart távol lenni. Hermione úgysincs ott, hiszen a szüleivel ünnepli a karácsonyt. A kastély teljesen üres, mindenki hazament az ünnepekre. Valamilyen oknál fogva, az igazgató sem volt a kastélyban, nem mintha Harry beszélni akart volna vele a tavaly történtek után.

McGalagony pedig nem volt olyan izgalmas társaság, és a többi tanár is nagyon el volt foglalva, így Harry azt mondta, hogy fáradt, és felmegy a toronyba pihenni.

Persze, esze ágában sem volt. Nagyon felzaklatta a láda alján fekvő tükörcserepek látványa. Pedig azt hitte, hogy erős lesz, és kibírja az élet megpróbáltatásait, és az elmúlt hónap szomorú eseményeit…

Hirtelen feltámadt a szél, jó adag havat fújva az arcába. Harry újra megtörölte az arcát, és továbbra is szomorúan tekintett a lába előtt lévő hórétegre.

Annyira más életet szeretett volna, mint ahogy a mostani alakult. Ha Lupin és Ron még élne, biztos jobb lett volna minden… Még a szüleire sem tudott úgy emlékezni, mint eddig, miután Piton emlékében látta, hogy az apja teljesen más ember volt, mint képzelte. És Sirius… Ha akkor nem siet a Mágiaügyi Minisztériumba -- még most is élne.

A szíve újra összeszorult, és egy újabb könnycsepp csordult le az arcán.

Ezek csak könnycseppek, hamarosan megnyugszik, és minden visszatér a régi kerékvágásba: tanul, és készül a végső küzdelemre.

Annyira elszomorodott az emlékek hatására, hogy eleinte észre sem vette, amikor a szél elfojtott hangokat is hozott. Harry nem akarta tudomásul venni őket, amíg aztán az egyik egészen közelről jött.

- Állítólag erre kószál – hallotta az egyik hangot, mire egy másik félbeszakította.

- Naná, hogy erre. Hova mehetett volna? A Sötét Nagyúr megmondta, hogy a közelben kell lennie!

Harry szíve egyre gyorsabban vert. Halálfalók! Még pedig Roxmortsban! És épp őt keresik…

Felnézett, de nem látott senkit. Továbbra is esett hó, de attól még ki lehetett volna venni, ha valaki közeledik. Rémülten állt fel, és hol balra, hol jobbra nézett, de még mindig nem látott semmit.

Aztán végül, az utolsó háznál észrevette a két közeledő alakot. Fekete talárjukba bele, belekapott a szél. Harry lázasan kutatott valami lehetőség után, amit tehetne. Ha rohan, biztos észreveszik, viszont mindenképpen vissza kell jutnia a Roxfortba.

A hangok egyre közelebbről hallatszottak, ezért lehasalt a szikla mögé, amelyen eddig ült. A biztonság kedvéért magára húzott egy rakás havat, hogy fekete talárja ne üssön el annyira a nagy fehérségtől.

A két alak már egész közel ért a rejtekhelyéhez, Harry pedig rémülten vette észre, hogy a hangok nagyon is ismerősek.

- A Sötét Nagyúr nem szokott tévedni, ebben biztos lehetsz, Bellatrix – duruzsolta Malfoy, amitől Harryt még jobban kirázta a hideg.

- Akkor viszont itt kell lennie valahol – tűnődött el Bellatrix.

Harry legszívesebben rögtön rávetette volna magát Bellatrixra, és ütötte volna, ahol éri, csakhogy megbosszulja Sirius halálát. Viszont erre nem került sor, mert egy halk crutiatus félbeszakította képzeletbeli bosszúját.

Oldalára fordult a mérhetetlen fájdalomtól, ahogy elérte az átok. Mikor végre megszűnt, zilálva nyitotta ki a szemét, és megpillantotta maga fölött Malfoy sziluettjét.

- Potter, ugye nem gondoltad, hogy ennyire ostobák vagyunk? – kérdezte halkan, ahogy gallérjánál megfogta Harryt, és megrázta.

- De igen… -- feleselt Harry, mire Malfoy elengedte, és úgy oldalba rúgta, hogy Harry megesküdött volna rá, hogy legalább három bordája eltörött.

Malfoy aztán intett Bellatrixnak, mire az eltette a pálcáját.

- Lucius, ha így folytatod, nem lesz kit Voldemort elé vinni – hallotta Bellatrix gügyögését. – Majd Potter baba megtanulja, hogyan kell viselkedni. Na gyerünk, állj fel!

Harry végre össze tudta szedni magát annyira, hogy támadásba lendüljön. Előkapta a pálcáját, amit Bellatrix rögtön észrevett.

- Potterke! Mégis, hogy képzeled? – kérdezte ingerülten, és rögtön kiszedte Harry kezéből a varázspálcát, még mielőtt Harry bármilyen átkot szórhatott volna. Erre viszont Harry rögtön nekiugrott a nőnek, hogy visszaszerezze a pálcáját. Ezt azonban Malfoy sem nézte tétlenül.

- Crucio! – kiáltotta hangosan, amitől Harry megint összeesett, és elengedte Bellatrixot. – Potter, hagyd abba a gyerekeskedést! Most pedig gyerünk!

Felrángatta Harryt, aki még mindig reszketett az átkoktól, így alig állt a lábán. Szomorúan nézett arrafelé, ahová a pálcája a dulakodás közben eshetett.

- Nem megyek sehova – mondta eltökélten, s megvetette a lábát, hogy Malfoy ne rángassa tovább.

- Nem-e? – kérdezte ingerülten Malfoy, és akkora erővel ütötte pofon Harryt,
hogy megint elvesztette egyensúlyát, és a földre esett. Malfoy gyűrűje felsértette az arcát - néhány vércsepp a hóra hullott. – Nem tűrök semmi engedetlenséget! Most pedig mozgás, a Sötét Nagyúr nem szereti, ha megvárakoztatják!

- Pedig, azt hiszem, meg fogják egy kicsit várakoztatni Tomot – mondta Harry vigyorogva, mikor felült.

- Te mihaszna kölyök! Ne merészeld úgy nevezni! – kiáltott rá Malfoy, Bellatrix pedig felrángatta a földről. – A falun keresztül menjünk.

Bellatrix csodálkozva nézett Luciusra, a jobb kezével pedig olyan szorosan megfogta a karját, hogy Harry azt hitte, el akarja törni.

- És ha valaki meglát minket?

- Nem fog. Egy lélek sem jár erre, különösen, hogy karácsonyeste van. Ha esetleg mégis találkozunk valakivel, akkor épp segítséget nyújtunk egy sérült embernek – döntött végül Malfoy. – És ha netán elszólod magad, Potter, annak következményei lesznek.

Harry inkább csöndben maradt, és csak hagyta, hogy a két felnőtt bevonszolja a faluba. Harry örömére a főutcát választották. De sajnos, senki sem járt kint az utcákon, így Harry reménye vészesen fogyott.

Egyre közelebb értek a hoppanálási pont felé. –Az új miniszter elérte, hogy Roxmortsban se lehessen hoppanálni. Sőt mindenféle óvintézkedéseket is foganatosított a halálfalók ellen. Harry nem is értette, hogy tudták egyáltalán betenni ide a lábukat.

Szótlanul haladtak a nagy hóban a főút mentén. Harry néha-néha megállt, hogy azzal is késleltesse az odaérést. Végül rájött, hogy iszonyatosan fáradt, csontig fagyott, és leginkább aludni szeretne. Talán nem volt olyan jó ötlet egy vékony kabátban kijönni a hidegbe.

A csöndet végül Malfoy hangja törte meg.

- Az meg ki a fene? – kérdezte értetlenül, és fejével az előttük lévő sötét kupac felé intett.

- Nem tudom – mondta bizonytalanul Bellatrix – Idefelé jövet nem láttam itt. Talán egy koldus.

Harry rögtön felkapta fejét, és ő is próbálta kivenni, ki lehet az. Olyan mindegy, hogy ki az, csak tudjon segítséget hozni.

- Potter, maradj nyugton, ellenkező esetben… -- sziszegte Malfoy Harry fülébe, mire ő ártatlanul nézett vissza.

Valamit ki kell találnia, hogy meg tudjon szökni, vagy legalább segítséget kérhessen.

Egészen közel értek a sötét alakhoz. Mikor már épp elhaladtak volna előtte, az idegen megszólította őket.

- Uram… esetleg nem adna egy galleont? Karácsony van, és én nem ettem már három napja… - motyogta az ismeretlen.

Az ismeretlen egy öreg koldus volt, semmi több. Talárja szakadtan lógott rajta, sőt még nagyobb is volt, mint ő maga. Fehér haja két oldalról lógott a vállára, szakálla pedig itt-ott szürke volt.

- Ne tarts fel minket – vetette oda Malfoy, és mit sem törődve továbbrángatta Harryt. Akinek persze esze ágában sem volt tovább menni, és megvetette a lábát, így Malfoy nem tudta tovább ráncigálni. – Gyerünk, sietnünk kell!

Harry úgy döntött öregember ide, vagy oda, akkor is tudtára fogja adni, hogy bajban van.

- Nem gondolja, hogy adhatna legalább egy-két knútot neki? – kérdezte Harry, és kirántotta a karját Malfoy szorításából.

- Nem – szólt ingerülten Malfoy, és maga elé állította Harryt. – Azt mondtam, gyerünk!

Az öregember sem úgy gondolta, hogy ilyen könnyen elengedi azokat, akiktől talán kicsikarhat némi aranyat – gondolta Harry, mivel az öreg tovább könyörgött.

- Kérem, uram! Csak néhány knútot! Könyörüljön meg rajtam! – mondta keservesen, aztán korát meghazudtoló erővel felpattant a hóból. Egész közel ment Malfoyhoz, és esdeklően nézett rá.

- Mondtam, hogy nem! – mondta türelmét vesztve Malfoy, és lerázta az öregember kezét talárjáról, aztán intett Harrynek, hogy menjenek tovább.

Harry, aki viszont már egészen a kimerültség szélén állt, hirtelen ötlettel a földre rogyott, mint aki épp összeesik.

- Netán beteg a fiú? – kérdezte az öregember, és hol Malfoyra, hol Bellatrixra tekintett szürke szemével.

Bellatrix lehajolt, hogy talpra állítsa Harryt, de neki több sem kellett, gyomorszájon vágta a nőt, aki az egyensúlyát elvesztve a hóba esett. Malfoy viszont néhány másodperccel később már ott termett, és elkapta Harryt.

- Képzelje, szegény annyira beteg, hogy azt sem tudja, mit csinál – mondta Malfoy, és mosolyt erőltetett az arcára.

Az öregember közelebb lépett, és jobban szemügyre vette Harryt.

- Igazán? Tudok itt a közelben egy gyógyítót, ha esetleg… -- kezdte volna barátságosan, de Malfoy rögtön félbeszakította.

- Nem! Törődjön a maga dolgával! Gyerünk, Bella, már késésben vagyunk – szólt vissza ingerülten Malfoy.

Bellatrix feltápászkodott a hóból, és dühösen nézett Harryre.

Valahogy el kell érnie, hogy ne menjenek tovább, és az öregembernek tudomására hozni, hogy bajban van.

Viszont az idős embert nem lehetett egykönnyen lerázni. Eléjük állt, hogy ne tudjanak tovább menni. Összetette a két kezét, és esdeklően nézett Harryre.

- Látom, te nagyon jó lelkű fiú vagy. Csak néhány knútot, kérlek… -- könyörgött tovább, mire Malfoy már kezdett kijönni a béketűrésből.

Mély lélegzetet vett, és igyekezett higgadtan visszavágni.

- A fiú beteg, és mihamarabb segítségre van szüksége! – csattant fel, és Bellatrixra nézett. – Az anyja már nagyon aggódik érte, nem látja? Na, ne tartson fel minket!

Bellatrix most egész közel ment Harryhez, és fél kézzel átölelte.

- Tudja, valóban nagyon aggódom miatta – hazudta mosolyogva.

Harry azt hitte, mindjárt rosszul lesz ettől a színjátéktól, amit ezek ketten műveltek. Kihasználva Bellatrix figyelmetlenségét, újra gyomron vágta, de ezúttal jóval erősebben.

Bellatrix összegörnyedt, Malfoy pedig már épp húzta volna elő a talárjából a pálcáját…

- Stupor! – mondta hirtelen az öregember, és Malfoy elterült a hóban.

Bellatrix viszont csak színlelte, hogy nem tud felkelni, így a következő pillanatban felpattant, megragadta Harryt, és a pálcáját a nyakához szorította.

- Ehhez mit szól, papa? – kérdezte gúnyosan, majd Harryt magával húzva hátrált egy lépést a hóban.

- Engedd el, különben nem lesz jó vége – mondta derűsen az öreg, és a pálcáját továbbra is Bellatrixra szegezte.

Harry csodálkozva nézett az idős emberre. Az arca kipirult, szeme villámokat szórt a dühtől, és koldus létére még pálcát is hord magánál…

- Nézzenek oda! Egy szakadt koldus fenyeget! – Bellatrix felnevetett. - Miért nem adtad el a pálcádat, hogy abból vegyél ennivalót magadnak?

- Mondjuk azért, hogy megakadályozzam, hogy bánts másokat – felelte az öregember, és egy lépéssel közelebb jött Harryékhez.

Harry próbált valamilyen lehetőséget keresni a szökésre, de nem jutott eszébe semmi. Ha megint gyomron tudná vágni Bellatrixet, akkor talán lenne rá esélye, hogy elengedi egy pillanatra.

- Örülök, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettünk, akkor mi most megyünk is – mondta vigyorogva Bellatrix, miközben egyre csak hátráltak.

Ekkor Harry úgy gondolta, lehet, hogy ez az utolsó lehetősége a szabadulásra. Először erősen rátaposott a boszorkány lábára, majd egy – most már lényegesen határozottabb - ütéssel gyomron vágta. Bellatrix kezéből kirepült a varázspálca, és messzire a hóba esett. Az öregember már épp Harry segítségére sietett volna, de Malfoy, aki közben magához tért, megragadta az öreg lábát.

Elvágódtak a hóban, és dulakodni kezdtek. Harrynek sem kellett több, rögtön futásnak eredt.

Hátrapillantott, és látta, hogy Bellatrix felkapja a pálcáját, és már megy is utána. Harry viszont nem bírt gyorsabban futni, hisz nagyon nagy volt már a hó, és egyre nehezebbnek érezte a végtagjait.

Mikor következő alkalommal visszanézett, Bellatrix már egészen beérte. A hátuk mögött az öregembernek sikerült ártalmatlanná tennie Malfoyt, és ő is utánuk iramodott. Aztán megint hátranézett, és rémülten látta, hogy Bellatrix már csak néhány méterre maradt le utána. A pálcáját Harryre szegezve kimondott valami ismeretlen átkot, amelytől Harry hasra vágódott, és a kezét a lábához szorította fájdalmában.

Borzalmas fájdalmat érzett. Mintha egy késsel keresztbe vágták volna a lábszárát…

Mindkét kezét a lábára szorította, és összeszorított szemmel viselte a fájdalmat. Mikor újra kinyitotta a szemét, Bellatrixot látta meg a feje felett.

- Most már nemigen tudsz elfutni, Pottika – kuncogott Bellatrix, és lehajolt, hogy felhúzza Harryt.

- Stupor! – hallotta az öregember dühös hangját, mire Bellatrix összerogyott, és arccal előre a hóba esett.

Harry még egyszer ellenőrizte, hogy a nő tényleg elvesztette-e az eszméletét.
Mikor meggyőződött róla, arra nézett, merről az átok érkezett.

Az öregember közelebb jött, és leguggolt Harry mellé, aki elmosolyodott.

- Köszönöm – motyogta, mire az öregember szintén elmosolyodott.

- Hol talált el? – kérdezte, és végignézett Harryn. – Az átok, amit Bellatrix mondott ki rád.

Harry értetlenül nézett rá. Honnan tudja, hogy hívják a nőt?

- Ja – Harry nyelt egyet -, a lábam… nagyon fáj…

- Már csak ez hiányzott – morogta dühösen, és megtapogatta Harry lábát, aki majdnem felordított a fájdalomtól.

Harry egy pillanatra elsápadt, amikor meglátta, hogy az öreg keze véres lett.

- Fel tudsz kelni? – kérdezte, és rongydarabbal körbetekerte Harry sérült lábát. Harry összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, de már nem volt benne biztos, hogy sokáig ki tud tartani.

- Nem hiszem…

- Próbáld meg – megfogta Harryt, és karját átvetette a vállán. - Így ni. Majd segítek. Igyekeznünk kell, mert mindjárt magukhoz térnek. Affene, inkább viszlek…

Tekintete a fehér hótakarón virító vörös csíkra esett, amely világosan megmutatta, merre haladtak. Harry rögtön megértette, mire gondol.

- Megpróbálok fél lábon menni, akkor… - mondta végül Harry, de az öregember nem vele foglalkozott.

A pálcájával intett egyet, így a véres csík, mint egy kígyó az ellenkező irányba fordult , ott pedig tovább nyúlt.

- Nem, majd viszlek – döntött végül, és csak úgy felkapta Harryt, mintha tollpihéből lenne, és már ment is arrafelé, ahol Harry üldögélt nemrég a sziklán.

A rázkódástól, ahogy az öregember vitte, még rosszabb lett. A lába már annyira lüktetett, hogy legszívesebben üvöltött volna.

Végül az öregember megállt egy mellékutcában, ahol csak egy kis lámpás világított meg egy régi házat. Leengedte Harryt a földre, aki a falnak támaszkodott, nehogy elessen. Mellette az öregember elővette a pálcáját, és különféle idegen varázsigéket mormolt, ettől aztán az ajtó nyikorogva kinyílt.

- Gyerünk – morogta, és intett Harrynek.

Harry egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy egy vadidegen öregember ennyire törődjön vele.

- Miért bízzak magában? – kérdezte kíváncsian.

Az öregembert egy pillanatra megdermedt.

- Miért ne bíznál bennem? – kérdezett vissza, és a pálcáját szakadt talárja belső zsebébe rejtette. – Elhoztalak onnét, még mielőtt nagyobb bajod esett volna. Most pedig, gyere be, mert már alig állsz a lábadon, pihenésre van szükséged.

- Rendben, de amíg nem árulja el, hogy kicsoda, addig nem mozdulok innen – döntött végül Harry, eltökélt hangsúlyával próbálta leplezni, hogy már nagyon gyenge, és a lábán sem tud megállni.

- Befelé, Potter – mondta gúnyosan az öregember, és ujjával mutatta az irányt.

Harry nyelt egyet. Honnan tudja a nevét? Ez modor annyira hasonlít…

Még mielőtt elgondolkodott volna rajta, azon kapta magát, hogy az öregember megfogja a karjánál - persze nem úgy mint Malfoy – és betessékeli az ajtón.

- Eresszen el – mondta határozottan Harry, mikor már becsukódott mögöttük az ajtó. – Különben is, miért nem a Roxfortba visz?

- Mert nem tudnánk biztonságban átmenni a falun, a sok halálfaló miatt – hangzott a kimért felelet. – Na, ülj le oda, mert látom, mindjárt összeesel. Különben is, a lábadon ki kell cserélni a kötést.

- Na, ne apáskodjon itt felettem! Hagyjon békén! – kiáltott fel Harry, és ahogy látta az öregember növekvő dühét, gyanúja kezdett beigazolódni. – Különben is, van másik út is a Roxfortba!

Az öregember egészen közel lépett Harryhez.

- Igaz, csak hogy az egyetlen út a Mézesfalás pincéjén keresztül visz, ahol már nyüzsögnek a halálfalók, úgyhogy itt maradsz, és kivárjuk, amíg feladják a keresést utánad! Nem tudom, mi lehetett az az égetően sürgős ok, amely miatt elhagytad a kastélyt, mikor tudtad, hogy a halálfalók el akarnak kapni.

Harry döbbenten bámult az öregre, aztán végül erőt vett magán, és egyenesen a dühös szürke szempárba nézett.

- Na, mondok magának valamit, tanár úr… -- az öregember felhúzott szemöldökkel várta Harry mondanivalóját -, egyáltalán nem kértem, hogy jöjjön utánam, és mentsem meg! Elegem van! Keressenek mást, aki megmenti a világot Voldemorttól!

- Sajnos már nem vonhatok le több pontot a Griffendéltől – szája gúnyos mosolyra húzódott -, mert már nincs miből. Most pedig Potter, lefekszel, mert pihenésre van szükséged!

- Elmegyek – szűrte a fogai közt Harry, és az ajtóhoz sántikált. Persze, olyan varázslatok védték a helyet, hogy kinyitni már nem tudta.

- Engedjen elmennem! – ordította Harry, és Piton felé fordult.

- Nem – hangzott a tömör felelet. - Vagy inkább Malfoy társaságát kívánod élvezni?

- Inkább, mint a magét! – vágott vissza Harry, de ekkor a régies berendezésű szoba fordult egyet körülötte. Megkapaszkodott a kilincsben, de a lába már nem bírta el a súlyát, így összecsuklott az ajtó előtt.

Az öregember odaszaladt hozzá, de mikor segített volna, Harry lerázta magáról a kezét.

- Ne érjen hozzám! – mondta rekedten, de már a fejét sem tudta megemelni.

– Hagyjon békén végre! Egy életre elegem van mindenkiből, köztük magából is, Piton professzor!

- Pedig ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem, hiába hisztizel – morogta. - Csak segíteni szeretnék.

- Mi van, most már nem hasonlít az apámhoz? Na gyerünk, bántsa csak Siriust is, meg Lupint is! – Észre sem vette, hogy mikor kezdett el könnyezni.

Pitont viszont egy szót sem szólt, csak felemelte Harryt, és egy ágyra fektette.

- Magas lázad van, azt sem tudod, mi beszélsz – dünnyögte az orra alatt, amíg a kezével megérintette Harry homlokát.

- Dehogynem! Most is csak azért segít, hogy megmenthessem a világot, aztán meghaljak úgy, mint Sirius, Ron, Lupin…

A végére már csak értetlen habogás lett a mondanivalójából, de nem érdekelte, csak mondta tovább, hogy kiadja magából a dühöt, amelyet Piton iránt érzett.

- Elegem van… Nem vagyok más, csak egy két lábon járó fegyver,… amivel Dumbledore úgy játszadozik, ahogy akar… Még Ron is meghalt miatta… Engedjen el… Nem akarok élni…

Érezte, hogy takarót terítenek rá, de nem törődött vele, csak azt akarta, hogy végre mindennek vége legyen.

- Nyugodj már, meg Harry! – hallotta később az ismert mély hangot. - Próbálj meg aludni.

Harry végül annyira fáradtnak érezte magát, hogy nem tudott tovább tiltakozni. Még fel akart kelni, hogy elmenjen, de Piton visszanyomta az ágyba, és akkor végre magával rántotta a sötétség. Utána halványan még rémlett neki, hogy Piton ijedten szólongatja, de már az sem érdekelte.