25. fejezet - Trónterem
2006.12.27. 11:26
25. fejezet
oO - Trónterem - Oo
Harry, ahogyan követte barátait, elmélyülten nézte maga előtt az utat a pálca fényénél. Teljesen belemerült a gondolataiba.
Legszívesebben felébredt volna ebből a rémálomból, amibe csöppent.
Ha nem lenne ez a szörnyű rejtély, otthon ülnének a kandalló előtt, és apjának épp arról mesélne, milyen jól érezte magát a szombati kiruccanáson. Talán Natalie végre megbékélne egy kicsit, és talán megmondhatná apjának, hogy igen, Natalie az ő lánya.
De nem. Az események aggasztóan rossz irányba fordultak. Natalie valamilyen rejtélyes okból halálos beteg, ráadásul lehet, hogy ma meghal…
S most rá, Harryre is lehetetlen feladat vár, egy nagyon erős gonosz varázsló lép a színre, aki még Voldemort szövetségese is lesz. Már a gondolattól is kirázta a hideg. Egyetlen esélye van: megtalálni Amadét, ő biztosan segíteni fog. Sőt, a jós biztosan állította, hogy mikor a végső csatára sor kerül, Amade már mellette lesz.
A merengésből hirtelen egy rántás ébresztette rá, hol van.
- Vigyázz, még a végén meglátnak minket! Nox! – mondta Hermione dühösen, és Harry pálcája kialudt.
- Ne haragudj, Hermione, csak elgondolkodtam egy kicsit – mentegetőzött Harry.
Hermione intett Ronnak és Draconak, hogy guggoljanak le mögéjük. A sötétben még az a ritkás bokor is eltakarta őket, így a menet, ami előttük haladt el, nem vette észre őket.
- Hogyan tovább? Valahogy be kell jutnunk – kérdezte suttogva Harry, és elrejtette talárjában a pálcáját.
Hermione egy darabig nézte a távozó alakokat, csak aztán szólalt meg.
- Ha jól látom, sem varázslat, sem őrség nem védi a kaput, szerintem könnyedén be lehet jutni - suttogta, és intett Ronnak, hogy jöjjön közelebb. – Ron, azt hiszem, könnyedén be tudunk jutni. Mondd, Malfoy, tudsz valamit a védelemről, vagy őrségről?
Draco, aki eddig csak némán meredt maga elé, most gúnyosan elmosolyodott.
- Mondd, Granger – utánozta Hermione hangját -, szerinted lennék olyan idióta és besétálnék csak úgy, ha tudnám, hogy védik?
Úgy tűnt, Hermione mindjárt felpofozza Malfoyt, de aztán vett egy nagy levegőt.
- Bármilyen hihetetlen, igen, úgy gondolom – vágott vissza mérgesen, majd tovább faggatózott. – Szóval, van valaki, vagy valami, ami védi?
Harry már azt hitte, most Malfoy fog Hermionénak ugrani, de nem így történt. Ron viszont izgatottan várta az alkalmat, hogy elpáholhassa a mardekárost.
- Nem volt egyértelmű a válaszom, Granger? Nem védi semmi és senki! – mondta Malfoy, csaknem ordítva.
- Felfogtuk – jelentette ki Harry, aztán Hermionéhoz fordult. – Akkor csak egyszerűen besétálunk, és kész.
- Remélem is, hogy ilyen egyszerű lesz – mondta Hermione, és pálcáját maga előtt tartva felállt.
Harry és a többiek követték Hermionét, és lassú, de biztos léptekkel mentek a kapu irányába. Harry folyton hátranézett, nem jönnek-e halálfalók abból az irányból. Végül megnyugodott; úgy nézett ki, minden harc nélkül bejutnak.
Ron és Malfoy félretették az ellenségeskedésüket egy kis időre, legalábbis addig, amíg el nem érték a kaput. Malfoy újra piszkálódni kezdett, mire Ron újra nekiugrott volna, de Harry közéjük állt; így Malfoy ment hátul, előtte pedig Ron és Hermione.
Elérték a kaput, ami tárva nyitva volt. A fa, amiből készült, szinte újnak tűnt, pedig Harry megesküdött volna rá, hogy több, mint tízezer éves.
Végül beértek az előtérbe. Hatalmas volt. Négyük pálcája volt az egyetlen fényforrás, aztán ahogy beljebb értek, hirtelen világosság töltötte be a hosszú folyosót.
- Ez meg hogy…? – kérdezte értetlenül Ron, ahogy figyelte a falakon fellobbanó fáklyákat.
Hermione mosolyogva közelebb lépett az egyik ilyen fáklyához.
- Ez egy rendkívüli fáklya, de az ősi varázslók körében nagyon is természetes – Harry és Ron csodálkozva néztek rá, mire Hermione még hozzátette: - Jaj, fiúk! Pedig én még azt hittem, mostanában figyeltek Binns óráin!
- Persze, figyeltünk… - vágta rá Ron.
- Igen, csak épp nem jutott eszünkbe ez a rész – fejezte be Harry. – A fáklyákban ezek szerint valami olyan anyag van, ami érzékel minket?
Ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor Harry és Ron már halottak lettek volna.
- Esküszöm, ha egyszer hazatérünk innen, akkor megíratok veletek egy elég hosszú esszét az ősi varázslók eszközeiről! – mondta dühösen Hermione.
- Granger, nyugodj már meg! – vágott közbe morogva Draco. – Nem a Roxfortban vagyunk, hogy az okoskodásaidat hallgassuk!
Harrynek meg kellett ragadnia Hermione karját, mert úgy tűnt, a lány elvesztette higgadtságát.
- Netán akarsz még egy monoklit? – kérdezte gúnyosan Hermione, mire Ron is elvigyorodott.
- Menjünk már, ne történelem órát tartsunk! – mondta Draco, mint aki meg sem hallotta Hermione kérdését.
Végül Hermione is úgy tett, mintha Draco nem lenne ott. Harry még egyszer ránézett az előttük lévő fáklyára, aztán tovább indultak, majd Hermione mellé sietett, és rögtön faggatni kezdte.
- Hermione, akkor ezek szerint ez egy olyan kastély, ahol ősi varázslók laktak? – kérdezte halkan.
- Igen, Harry. Nem nyilvánvaló? – kérdezett vissza, mire Harry nemet intett a fejével. – Nézz csak körbe! A falak szinte mind meleg színben pompáznak, már ez az ősi varázslók építészetére vall. A fáklyák is bizonyítják ezt. Egedül ők használtak olyan fáklyákat, amikben olyan alapanyag van, ami a rezdüléseket jelzi.
- Akkor igazam volt – mosolyodott el Harry, ahogy eszébe jutottak a muglieszközök.
- Igen, ezért is ősi kastély. Láttál mostanában olyan épületet nálunk, ahol csakúgy fellobbannak a fáklyák? – kérdezte Hermione lelkesen.
- Nem emlékszem – felelte bizonytalanul Harry.
- Így igaz, mert egyszerűen nem adták tovább ezt a tudományt a mostani embereknek – magyarázta tovább Hermione. Megálltak egy kicsit, hogy Ronék beérjék őket. – De hiszen erről is beszélt Binns. Tudod, a három legnagyobb értett az ilyesmihez legjobban.
Harry hirtelen felkapta a fejét.
- Micsoda? A három legnagyobb? – kérdezte értetlenül.
- Igen, Harry. Úgy teszel, mintha tényleg érdekelnének az ősi varázslókról szóló legendák – csodálkozott el Hermione.
- Persze, hogy érdekelnek – mondta halkan Harry, aztán intett a lánynak, hogy jöjjön közelebb. – Még nem meséltem el neked teljesen, mit mondott nekem Nitus.
- Az az öregember, aki szintén ősi varázsló? – kérdezte Hermione értetlenül. – Elmeséltél mindent nekünk…
- Nem mindent – helyesbített Harry. – Egy dologról nem, vagyis két dologról nem szóltam. Csak neked akartam elmondani a teljes igazságot, mert nem szerettem volna, ha Natalie vagy Ron megtudja.
Hermione aggódó tekintettel nézett rá. Nem volt dühös, csak sejtette, hogy Harry nem jó hírrel fog szolgálni.
- Mondj el akkor mindent – mondta végül.
Egy kicsit előrébb mentek, lehagyva Ront és Malfoyt. A folyosó nagyon hosszúnak tűnt. Harry úgy számította, éppen be tudja fejezni mondanivalóját, mire a végére érnek.
- A lényeg, hogy ha Natalie túl is éli a mai éjszakát, még mindig fenyegeti a betegsége – kezdett bele Harry -, de a betegségre is van gyógymód.
- Ez jó hír! – mondta mosolyogva Hermione.
- Nem olyan egyszerű, mint gondolod, Hermione – mondta szomorúan Harry, mire Hermione arcáról lehervadt a mosoly. – Egy különleges medál tud segíteni rajta. Ezzel menthetem meg ismét az életét…
- Ismét? – vágott közbe Hermione, mire Harry rájött, hogy elszólta magát. – Hogy érted ezt?
Harry nem szólalt meg, csak a földet nézte, ahogy haladtak a folyosó vége felé.
- Harry! Nehogy azt mondd, hogy te akarsz ott lenni, és kinyitni a kaput? Akkor te fogsz meghalni! – mondta a lány kétségbeesetten.
- Nem biztos, Hermione. Lehet, hogy megint megúszom, tudod, mint az elmúlt öt évben – közölte Harry, mosolyt erőltetve az arcára.
Hermione viszont csöppet sem volt vidám.
- Harry, ez nem vicces! Különben is, csak Natalie nyithatja ki a kaput! – mondta felháborodottan. – Különben is, hogy…
Hirtelen elhallgatott. Úgy tűnt, rájött arra, amire Harry csak akkor, mikor Nitus rámutatott.
- Ti testvérek vagytok, ezek szerint ez azt jelenti…? – kérdezte ijedten, mire Harry bólintott egyet. – Harry, nem kell ahhoz meghalnod! Lehet, hogy csak meg kell vágnod a kezed!
- Nem hiszem – suttogta Harry, mikor eszébe jutott az álma a késről és Natalie sebéről. – Tudod, az álmom.
- Jaj ne… - Hermione nyelt egyet, aztán hirtelen témát váltott. – Mit mondott még a jós?
Harry felemelte tekintetét a földről, és a lányra nézett.
- Újabb gonosz jön, aki Voldemorttal egyesülve még hatalmasabb lesz.
- Remek… Egyéb jó hír? – érdeklődött dühösen, és elkapta tekintetét, mikor Harry ránézett.
Harry még látta szemében a mély fájdalmat, ahogy ránézett. Hermione nagyon aggódik érte, de ezt próbálja előle eltitkolni…
- Végül is van egy halvány reménysugár. Színre fog lépni Amade, aki majd segít megvívni a végső harcot. Igaz, ő azzal az másik gonosszal fog szembenézni.
- Amade? Mármint az az Amade? – kérdezte csodálkozva Hermione. – Biztos jól emlékszel a névre?
- Igen! Egyértelmű, hogy megjegyzem annak a nevét, aki megmenthet bennünket! – vágott vissza türelmét vesztve Harry. – Miért, mi van?
- Hát csak annyi, hogy ő hármak egyike.
- Igen, ezt tudom – mordult fel Harry.
- Na jó, de Harry… Amade a legerősebb, és legősibb, aki ráadásul még legyőzött egy nagyon erős ellenséget is, ez mind szép és jó. Csak épp már nem él!
- Pedig színre fog lépni, mikor szintén egy erős ellenség csatlakozik Voldemorthoz. Amit Nitus mond, az mind valóra vált eddig. Én nem kételkedek benne.
- Biztos…?
Harry hátranézett, megvannak-e még Ronék. Ron és Draco elmélyülten társalogtak valamiről, és még nem estek egymásnak. Harry újra visszanézett a lányra.
- Igen, biztos. Nitus szerint ha meg is hal Amade, újra visszatér, és újra itt lesz, ha szükség van rá – magyarázta Harry -, és amit még nem mondtam, hogy szintén ő a kulcs Natalie megmentéséhez.
- Ezt meg hogy érted?
- Az ő medálja az, ami megmentheti – bökte ki végül Harry.
Hermione, ahelyett, hogy további kérdésekkel bombázta volna Harryt, a földet fikszírozta. Végül aztán elszántan nézett vissza Harryre.
- Nitus megmondta, hol találjuk ezt a medált?
- Nos, nem igazán – vallotta be Harry. – Annyi támpontot adott, hogy Angliában van…
- Ha ezen túl vagyunk, minden erőnkkel ezt a medált fogjuk keresni. Létezik, így meg is lehet találni.
- Ismered a medált? – kérdezte Harry értelmetlenül, mire Hermione már megint úgy nézett rá, mint aki meg tudná fojtani.
- Harry – itt sóhajtott egyet -, arról a medálról mindenki hallott, akit egy kicsit is érdekelt az ősi varázslók eszközei. Egy nagyhatalmú medál, amely bármilyen jó dologra használható, még gyógyításra is. Bele sem akarok gondolni, mi lenne, ha Voldemort kezébe kerülne.
Harry nyelt egyet, majd csak egy kis idő múlva tette hozzá:
- Van még valami, amit Nitus ezzel kapcsolatban mondott… Voldemortnak is kelleni fog a medál.
- Ezt nem hiszem el. Minden ellenünk esküdött? – kérdezte szomorúan Hermione, és kissé lejjebb eresztette a pálcáját.
Harry észre sem vette, hogy Ron szól neki.
- Harry! Figyelj már ide!
Harry dühösen fordult meg, és szinte csak néhány centire állt Rontól.
- Mi van? – kérdezte ingerülten.
Ron csak a háta mögé mutatott az ujjával.
- Az van! – sziszegte dühösen.
Harry és Hermione egy emberként néztek Ron és Draco háta mögé. Harry szíve egyre gyorsabban vert, a távolban újra felgyulladó fáklyák látványától. A fáklyák ugyanis kialudtak, mihelyst elmentek előtte…
- Valaki jön… - rebegte Hermione, és elkapta Harry karját.
- Akarod mondani, jönnek – pontosított Harry, ahogy hallotta, hogy a nagy folyosón visszhangzik a léptek zaja.
- Szarban vagyunk – tette hozzá Draco. – Tud esetleg valaki valami kiutat?
Ron ingerülten közelebb lépett Malfoyhoz, aki nem hátrált meg a fenyegető alakkal szemben.
- Kiutat? Neked kéne tudnod! Nem emlékszel? Lettél volna olyan idióta, hogy egyedül jössz ide! – vágta a fejéhez Ron.
- Fogd be, Weasley! – szólt vissza Malfoy, és újra a távolba nézett. – Szerintetek mennyi idő, míg ideérnek?
- Két perc – vágta rá Harry, és a falhoz fordult. – Ki kell találnunk valamit!
Szinte minden követ megtapogatott.
- Remek, Potter most kezd megőrülni – gúnyolódott Malfoy.
- Esetleg van jobb ötleted? – kérdezte Harry kihívóan, mire Draco csak megvonta a vállát. – Gondoltam. Ez egy kastély, biztos tele van titkos átjárókkal.
Hermione is ott termett, és szemügyre vette a falat.
- Harry, ez így nem fog menni – mondta ijedten, majd maga felé rántotta Harryt. – Meg kell próbálnunk mást. Vegyél egy mély levegőt, és csukd be a szemed.
- Hermione, mégis mit műveltek? – érdeklődött Ron, mire Hermione egy pisszenéssel elhallgattatta.
Harry lehunyta a szemét, és ahogy Hermione mondta, vett egy nagy levegőt.
- Így, és most koncentrálj erősen a kastélyra… érzed az erős védelmet nyújtó falakat, a levegőt, amely átjárja a kastély folyosóit… érzed?
- Igen, azt hiszem – suttogta Harry.
Tényleg olyan volt, mintha visszautazott volna az időben… érezte az oly ismerős, mégis új illatokat. A friss tavaszi levegőt…
- Koncentrálj erősen a falakra… megvan? Próbálj a szerkezetre koncentrálni.
Azokra a részekre gondolj, ahol érzed a hideget, egy másik helységet….
- Igen, azt hiszem, megvan – mondta Harry, és gondolatban megmozdított egy követ, amely egy ilyen hideg helység előtt lehetett.
- Azt hiszem, sikerült, Harry! – mondta lelkesen Hermione, és a túloldalra mutatott, ahogy egy kő állt ki a falból, közvetlenül egy fáklya alatt.
Malfoy értetlenül nézett hol Harryre, hol a falra.
- Ezt meg hogy csináltad, Potter?
- Nem tudom…
Hermione viszont kihúzta magát, és büszkén nézett Harryre.
- Ő sok mindenre képes, benne van a vérében… de Malfoy, ezt te akkora ésszel nem foghatod fel…
- Gyertek már! – szólt rájuk Harry, aki időközben a kiálló kő elé állt, és megérintette azt.
A kő, mihelyst a fiú keze hozzáért, eltűnt, s utána a többi szomszédos kő is, amíg végül egy ajtó rajzolódott ki. Odabent sötét volt, és szinte csontig hatolt a hideg.
- Jó ötlet ez…? – kérdezte volna Malfoy, de Ron és Hermione berántották a helységbe, ahol szintén fellobbantak a fáklyák, mikor beléptek.
Harry tanácstalanul nézte az ajtót.
- Hermione, nem tudod, hogy kell bezárni? – sürgette Harry, mert látta, hogy a folyosón az alakok egyre közelebb érnek. Már túl közel jártak.
- Nem tudom, Harry. Ha valaki be tudja zárni, az csak te vagy! – bizonygatta a lány. – Próbálj meg koncentrálni!
- Nem tudok koncentrálni, mindjárt ideérnek!
Végül Harry mégiscsak becsukta a szemét, és vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon, és koncentrált…
- Sikerült! – hallotta Ron hangját, mire aztán ő is meggyőződött róla, hogy az előtte lévő ajtónak semmi nyoma, csak egy fal van ott.
- Miután túlestetek az érzelgős ünneplésen, megkérdezném, mi a francot csinálunk itt? És egyáltalán meddig leszünk itt? – kérdezte gúnyosan Malfoy. – Weasley, most már igazán visszaadhatnád a pálcámat.
- Még gondolkodok rajra – morogta Ron. – Egyértelmű. Addig várunk itt, amíg azok el nem mennek.
- Így igaz – helyeselt Hermione, aztán elővette a pálcáját, és Harry számára ismeretlen varázsigét mormolt el.
A padlót borító, talán több ezer éves por a levegőbe szállt, és egy óra alakját felvéve, mutatta az időd.
Harry gyomra hirtelen görcsbe rándult.
Már tíz óra.
- Te jó ég – suttogta Hermione. – Nem maradhatunk itt sokáig, nemsokára éjfél.
Harry odalépett az ajtóhoz. Már hallotta a lépteket.
- Hermione, te is úgy gondolod, hogy éjfélkor kell kinyitni a kaput?
Hermione csak bólintott, majd némán odament Harry mellé hallgatózni.
Egy darabig nem hallottak semmit, majd lassan kivehetővé vált két idegen hangja.
- Igen, a Sötét Nagyúr biztos benne, hogy előbb-utóbb meg fog törni a lány. Visszaért már Mundungus? Tudod, kiről beszélek!
- Nem tudom, valószínűleg az erdőben van még, de nemsokára ő is csatlakozhat hozzánk a trónteremben.
Ahogy jöttek, úgy távoztak a halálfalók.
Harry és Hermione csak némán néztek egymásra. Ron végül rájuk szólt:
- Na mi van? Mit hallottatok?
- Nem sokat. Azt hiszem, Natalie-t kínozzák – itt Harry elhallgatott egy pillanatra. - A trónterembe kell majd mennünk.
- Ha kínoznák, akkor te sem lennél jól – emlékeztette Hermione.
- Miért lenne Potter rosszul? – értetlenedett Malfoy, látszott, hogy nincs ínyére, hogy kihagyják a beszélgetésből.
- Csak tudod, nagyon kedvelik egymást, mint barátok, és így megérzik egymást, ha beszélyben vannak – hazudta Hermione, mire Malfoy összeszűkült szemmel nézett rá.
- Ugye, nem gondolod, hogy beveszem ezt a hülyeséget?
- Senkit sem érdekel, mit hiszel, és mit nem – dünnyögte Harry, és egy pillanatra szédülés fogta el.
A rosszullét nem tartott sokáig, mert a hirtelen jött fájdalomtól összegörnyedt, és a földre rogyott.
- Harry! – kiáltott fel Hermione, és letérdelt mellé. – Mi az, mi a baj?
- Jó, hogy emlegeted… azt hiszem, most már kínozzák… - szűrte a fogai közt Harry. Egyre erősebb hullámokban tört rá a fájdalom.
Egy kis idő múlva végül felismerte az érzést.
A cruciatus átok.
A fájdalom, amely égeti az ember bőrét, mindenhol átjárta.
- Gyerünk, Harry, ki tudod szorítani a tudatodból a fájdalmat – biztatta Hermione. – Hiszen nem téged átkoztak meg! Csak átérzed!
- Könnyű azt mondani – suttogta rekedten Harry, és próbált magán erőt venni, elszigetelni a fájdalmat.
Csak egy kicsit lett jobb, az égető érzés nem múlt el teljesen.
- Az meg mi a fene? – kérdezte Malfoy. Mikor kinyitotta a szemét, Harry is meglátta, miről beszél.
A bal karja ezüst fényben ragyogott, olyasformán, mintha egy lumost mondott volna ki. Legalábbis egy kisebb fajtát.
- Harry, rajtad is van egy ilyen karkötő, ami Natalie-n? – kérdezte csodálkozva Hermione.
Meg sem várta a választ, hanem felhúzta Harry karján a talárját. A vékony ezüst karkötő teljes egészében izzott.
- Igen, az… - felelt Harry. Érezte, hogy Natalie-t már nem sújtja az átok, de a tagjaiban még mindig cikázott a fájdalom.
Hermione mélyet sóhajtott.
- Ez azt jelenti, reális esély van rá, hogy ránk találjanak.
- De hát az csak azt jelzi apámnak, hogy bajban vagyok – bizonygatta Harry, mire Hermione csak legyintett egyet.
- Azt hiszed, egy ilyen karkötő csak erre jó? Piton nagyon erős varázsló, meg fogja találni a módját, hogy visszafelé is működjön.
- Na, már megint az okoskodó Grangert hallottuk – szólt közbe Malfoy, és Ron fölé tornyosult. – Na gyerünk, Weasley, add ide a pálcámat!
Ron végül vonakodva kivette a talárjából a pálcát, amit Harry nekiadott megőrzésre.
- Tessék. – Átnyújtotta; Malfoy dühösen kikapta a kezéből - Aztán ha ránk támadsz, megbánod. Amint ez túléltük.
Még mielőtt Malfoy visszavágott volna, a fal megint eltűnt, és megjelent az ajtó.
- Nem én voltam! – mondta Harry tágra nyitott szemmel.
- Szerintem kinyílt, mikor úgy gondolta, elmúlt a veszély – vélekedett Hermione.
- Ja perszeeee – gúnyolódott Malfoy, és Harryvel együtt kilépett a folyosóra.
- Szó ami szó, ilyesmire gondoltam – mondta Harry egyenesen Malfoy szemébe. – Talán azért is volt így. Viszont most már menjünk, mert az idő egyre fogy.
Végül, mikor elhagyták a kamraszerű helységet, kialudtak a fáklyák, és az ajtó helyén újra csak a fal volt látható. A folyosó ismét olyan elhagyatott volt, mint eddig, csak az ő lépteik nyomán lobbant fel a fáklya.
Harry kissé imbolyogva sétált Hermione után, aki végül megfogta a karját, és úgy támogatta tovább.
Legalább tíz percig sétáltak, amíg aztán egy olyan kaput pillantottak meg, amely hasonló volt a bejárati ajtóhoz. Tárva nyitva állt. Úgy tűnt, rengetegen vannak bent.
Harry rögtön az egyik ajtószárny mögé szaladt, nyomában barátaival. A szíve eszelős sebességgel vert.
„Hogy fogunk bejutni? Odabent rengetegen vannak!”
- Hogyan tovább? – kérdezte remegő hangon Hermione, közvetlenül Harry mellett.
Harry csendre intette. S mikor odafigyelték, meghallották azt az undorító hangot, amit Harry nagyon nem akart hallani.
- Társaim! Nemsokára egy jelentős eseményen vehettek részt, melynek díszvendége a kedves Lupin kisasszony lesz! Igen, ő fogja vérét adni e nemes célért! Persze egy ilyen esemény elképzelhetetlen volna vendégek nélkül! Macnair! Légy szíves, kísérd be Pottert és barátait!
|