Roma o morte

Ó, fájdalom! Rabság ketrece,
Gyűlölt kín, mely pusztítja szívem,
Hagyj el engemet!
Már nem kell, nem akarom
A csillogást, az aranyat,
Melyhez tulajdon vérem tapad.
Nem kell! Minek? Félredoblak,
Mocskos álca, földi lét.
Nem kell az örök, gyilkos robot,
A tudatlanok múló gyönyöre.
Ennél több kell! És mégis kevesebb.
A magány, mi elől menekültem,
Áldás a fáradt léleknek.
Talán jobb egyedül, mindentől távol,
Robinson szigetén.
Ha nem lehetek Velük,
Magamban, szabadon élek s halok meg én.

következő