5. fejezet

Csak három főzet

Harry rémülten hőkölt hátra, mikor Piton néhány lépéssel előtte termett.

- Azt mondtam, magyarázatot követelek! – ordította Piton, aztán hátrafordult, pálcáját a vázára szegezve. – Reparo!

A cserépdarabok újra egy vázát alkottak, ami aztán visszaemelkedett a szekrényre. Harry továbbra sem szólalt meg. Meg kell tudnia, mi járhat Piton fejében, azaz mennyi mindenre jött rá. Azzal sem volt tisztában, hogy a férfi mennyire hatolt be az elméjébe, és mennyit láthatott.

- Potter, netán újabb pontot vonjak le, mert nem hajlandó megszólalni? – Piton még mindig kiabált; Harry összerezzent. – Tudtommal elég gyatra a teljesítménye okklumencia terén, esetleg beavatna, hogy az imént elkövetett támadást hogyan sikerült összehoznia?

Harry hitetetlenedve nézett apjára. Pitont ezek szerint csak az érdekli, mennyire volt képes elasajátítani az okklumencia alapjait.

Nem tudott meg semmi olyat, amit nem kellett volna.

- Öhm… azt hiszem, reflexszerűen történt – bökte ki végül, vigyázva, hogy Piton egy percnél tovább ne nézhessen a szemébe.

A bájitaltanár még egy lépést tett felé, de már visszafogottabban szólalt meg.

- Azt már eddig is tudtam, hogy egyáltalán nem veszi a fáradságot, hogy bármit is elsajátítson, ami fontos lenne a túléléséhez. De örülnék, ha most komolyabban venné, mint tavaly!

- Igen, uram, igyekezni fogok – vágta rá Harry azonnal. Csak épp azt nem tudta, vajon mit követett el tavaly, amit nem kellett volna. Talán jobb is lett volna, ha nem kérdezi meg. – Miért, tavaly mit tettem?

- Ne emlékeztessen arra az incidensre, Potter! – csattan fel Piton, aztán nekitámaszkodott az asztalnak. – Mert ha még egyszer megemlíti, kénytelen leszek megválni magától, aztán mehet az igazgatóhoz!

Harry némi nyugalmat erőltetett arcára.

- Elnézést, tanár úr. Csak tudja, nem emlékszek semmire az elmúlt tanévről…

Piton csak megvonta a vállát.

- Nos, Potter, én az igazgatóval ellentétben nem vagyok olyan hiszékeny. Sőt, biztos vagyok benne, hogy ez valami újabb ok, hogy középpontban legyen – mondta hidegen, és újra Harryre nézett. - Pont olyan vagy, mint az apád.

Harry érezte, hogy remeg a dühtől. Legszívesebben Piton képébe ordította volna az igazságot. Soha nem is ismerte James Pottert.

- Én nem vagyok az apám! – ordította, közelebb lépve Pitonhoz. – Most pedig hagyjuk a formaságokat, és tanítson végre! Mert azért jöttem!

- Húsz pont a Griffendéltől – mondta gúnyosan Piton, és még hozzátette: - és ha továbbra is ordibál velem, ötven lesz!

Harry vett egy nagy levegőt, és próbálta visszafogni magát.

- Esetleg folytathatnánk? – sziszegte a fogai közt.

Piton viszont kérdő tekintettel nézett Harryre.

- Talán ha majd rendes magyarázatot adott az imént történtekre, akkor esetleg – itt végigmérte Harryt -, viszont abban sem vagyok biztos, hogy alkalmas bármilyen egyéb gyakorlat elsajátítására.

- Tessék? – kérdezte értetlenül Harry. - Már miért ne lennék?

- Mondjuk egy pár óra alvás csodát tehetne. De gondolom, az kizárt, hisz akkor le kellene mondania az éjszakai csevegésekről a klubhelyiségben.

- Már megbocsásson, de időben elmegyünk aludni! – mentegetőzött Harry, mire Piton csak legyintett egyet.

- Ne magyarázkodjon, Potter, fölösleges. – Előhúzta a pálcáját, mire Harry is újfent úgy tett. – Nos, akkor támadok újra, maga pedig védekezzen!

Harry nyelt egyet. Tisztán felrémlett előtte a kép, mikor egyszer, még régebben, súlyosabban megsebesítette apját egy varázslattal.

- Nem biztos, hogy menni fog – mondta halkan. – Nem szeretném, ha véletlenül odavágnám a szekrényhez!

Piton gúnyosan felnevetett.

- Magát ne érdekelje, hogy nekem bajom esik-e vagy nem – Harry döbbent arckifejezését látva hozzátette: - stressz alatt kell állnia, úgy látom, hogy valamit mutasson. A pálcáját tegye el, elég, ha az enyém elöl van.

Harry most már tényleg kétségbe esett. A pálca nélküli védekezésből vagy támadásból sosem sült ki semmi jó. Végül eltette, aztán Pitonra tekintett.

- Legilimens! – szólt hirtelen Piton, mire Harry rögtön a földön találta magát. Összeszorított szemmel koncentrált egy átokra, ami végül hirtelen kipattant elméjéből, és Piton felé vette az irányt. Piton viszont egy jól irányzott mozdulattal kivédte az átkot, ami az oldalsó falra csapódott.

Harry verejtékben úszva nézett Piton felé, akinek arcán most az először elégedettség látszott.

- Láthatóan fejlődést mutat – mondta bíztatóan, és eltette a pálcáját -, látom, a Sötét Nagyúr támadása végre észhez térítette.

- Ahogy vesszük – dünnyögte Harry, és szédelegve felállt, majd az asztalnak támaszkodott, aminek másik oldalánál már Piton állt.

Vett egy nagy levegőt, hogy legyőzze rosszullétét. Iszonyú fáradtnak érezte magát. A múlt éjjel sem aludt Voldemort miatt.

- Mára már tényleg elég volt ennyi – közölte Piton ridegen, és összeszűkült szemmel nézett ismét Harryre. – Maga most már tényleg nincs olyan állapotban, hogy tovább gyakoroljunk.

Harry csak bólintott egyet.

- Ezentúl minden nap várom, este nyolckor – mondta fintorogva Piton, majd hozzátette: - Most legalább hajlandó elsajátítani az alapokat, amint látom. De mielőtt lejön ide, mindig gyakoroljon!

- Fogok, tanár úr – mondta eltökélten Harry. – És hétvégén is jönnöm kell?

Piton undorodva elhúzta a száját.

- Az igazgató úgy látja jónak, így igen. Holnap várom ugyanebben az időpontban – szólt szigorúan, és az asztalról felvette a pergameneket, amik kijavítatlan dolgozatok lehettek.

- Rendben, tanár úr – mondta erőtlenül Harry, és az ajtó felé indult. – Majd igyekszek időben itt lenni.

Harry végül köszönés nélkül elhagyta Piton lakosztályát, és lassan elindult a torony felé. Erőtlenül tett meg minden lépést, annyira fáradt volt.

Egész jól álltak a dolgok: hisz, apja arcán látta azt az oly ismerős elégedettséget, mint egykor. Ahogy minden egyes lépcsőfokkal közeledett a toronyszobához, újra visszatért belé a reménysugár, hogy talán visszakapja a régi apját – ahogy magában nevezte.

Végül felért a portréhoz, kimondta a jelszót, és bemászott a klubhelyiségbe. Meglepetésére, még így tíz óra felé is ott voltak a barátai: Ron és Hermione.

Elmosolyodott. Úgy tűnt, őmiatta veszekednek. Mikor Armillának azt mondta egyszer, a régi barátait szeretné visszakapni, meg sem fordult a fejében, hogy akiket itt talál, sokkal jobban ragaszkodnak hozzá.

Mikor Hermione észrevette Harryt, ledobta az előtte lévő asztalkára a könyveket az öléből, és odarohant.

- Harry! Mi történt? Szörnyen nézel ki! – mondta aggódóan, és tetőtől talpig végigmérte. – Bántott Piton? Rögtön felmegyek, és jelentem McGalagonynak!

Harry lerogyott a legközelebbi fotelbe.

- Nem kell, Hermione! Csak végre sikerült egy remek támadást indítanom a… Piton ellen – magyarázta Harry.

Ronnak rögtön felcsillant a szeme.

- Ugye, nem sikerült kivédenie? – kérdezte lelkesen.

- Az egyiket igen, a másikat nem – válaszolt Harry, és erőt vett magán, hogy felálljon.

Ron is felállt, hogy talpra segítse barátját. Hermione arckifejezése továbbra is hajthatatlan volt.

- Nézz már magadra, Harry! Nem mehet minden gyakorlás így!

- Csak egy kicsit elfáradtam! – tiltakozott Harry. Úgy döntött, inkább nem említi meg a tényt, hogy nem Piton, hanem Voldemort miatt néz ki ilyen nyúzottan.

- Harry, ha továbbra is ilyen állapotban jössz vissza minden gyakorlatról, esküszöm, panaszt teszek valakinél! – ellenkezett Hermione. – Sőt, megmondom a magamét Pitonnak is!

Ron Harryt támogatva elindult a fiúk hálószobája felé.

- Hermione, te is hallottad Harryt, biztos elég kimerítő lehetett Pitont megtámadni!

Hermione összeszedte a könyveket, és odament a fiúkhoz.

- Akármit mondasz, nem lesz ez így jó! Na, én mentem aludni, ma már eleget tanultam – zárta le a vitát a lány, és felment a lépcsőn. – Jó éjszakát!

- Neked is, Hermione – mondta Harry. Ron nem szólt. – Azt hiszem, én is alszok egyet az esti műsor előtt.

Ron értetlenül nézett rá.

- Mi előtt? – kérdezte értetlenül.

Harry magára erőltetett egy mosolyt.

- Jaj, semmi. Csak tudod, néha Neville horkol, meg beszél álmában.

- Én nem szoktam hallani.

- Persze, hisz mélyen alszol – vágta rá Harry. Hiszen Ron még a támadásokra sem ébred fel, pedig az ő ágya mellett alszik.

- Az lehet – mondta mélázva Ron, és Harryt az ágyához vezette. – Ugye azért átöltözni menni fog egyedül?

- Ron! – szólt rá ingerülten Harry. – Jó éjszakát!

- Neked is– mondta ásítva Ron, majd elhúzta az ágya körül a függönyt.

Harry nagy nehezen felvette a pizsamáját, aztán elnyúlt az ágyon. Nem jött álom a szemére; nehéz lett volna elaludnia azzal a tudattal, hogy egy-két óra múlva jön Voldemort, és véget vet a nyugodt szendergésnek.

Hirtelen eszébe jutott valami, és lenyúlt az ágy alá, ahol azt a hat üvegcsét tartotta, amit magával hozott a régi világból. Hogy ez előbb nem jutott eszébe! Három különösen erős élénkítő főzet, és három az elmék csatája utáni úgynevezett Legimensel főzetből.

Viszont ez csak három üveg…

Egy darabig biztosan elég lesz, és talán Voldemort is felhagy az örökös támadásokkal – habár erre elég halvány a remény.

Az erősítő főzetek kitartanak hétvégéig legalább, így majd akkor kialudhatja magát, és a következő hétre már jobban lesz. Az esténkénti gyakorlatok előtt fogja meginni, akkor kell a legélénkebbnek lennie, és így talán az apja sem küldi majd el rögtön aludni. Apja Legimensel főzetéből viszont néhány csepp elég lesz, és akkor nem is fog olyan nyúzottnak kinézni, és a tanulás is jobban fog menni.

Bájitaltan majd csak pénteken lesz, de különben is, az az egy tantárgy, ami miatt nem kell aggódnia.

Lassan elálmosodott, és végre elaludt.

Perselus, miután végre ki tudta javítani a temérdek dolgozatot, elmehetett aludni. Igaz, elalvás előtt mindig olvasott, így most is, pedig már későre járt.

Egy régi könyvet olvasott, amit Albus ajánlott neki, de valahogy most nem kötötte le a figyelmét. A szemközti falat kezdte el bámulni, melyen a gyertyafény által megvilágított tárgyak különféle alakzatokat rajzoltak ki.

Folyton az esti gyakorlás járt a fejében, pontosabban Potter viselkedése. Mintha kezdene megváltozni a fiú, és komolyan venné végre az okklumencia gyakorlását.

Furcsa. Eddig azt hitte, hogy Potter egy semmirekellő, mint az apja, de most ez a kialakult kép kezdett megváltozni. Határozottan lesz valami esélye a Sötét Nagyúrral szemben, ha mesteri fokra viszi az okklumenciát.

Sóhajtott egyet, összecsukta a könyvet, majd letette az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre. Mikor már végre nyugovóra tért volna, hirtelen gyenge fájdalmat érzett a bal karjában.

Ijedten ült fel, és nézett a kandallóra – szinte várva, hogy riadóztassa valaki. De nem történt semmi.

A fájdalom jött, aztán elmúlt.

Perselus nem értette ezt az egészet. Már sokadik alkalom, hogy nem számoltak be semmilyen támadásról a Rend tagjai. Ami a többi halálfalót illeti, ők sem vettek részt semmilyen támadásban, ő legalábbis nem szerzett róla tudomást.

Akkor vajon mit csinálhat most a Sötét Nagyúr? Valami nagyon gonosz és csalafinta dolgot tervelhet ki, hogy még a halálfalók sem tudnak róla.

Oldalra fordult, és magára húzta a takarót. A gyertyafényt égve hagyta, hisz lehet, hogy bármikor az éjszaka során a Grimmauld térre kell mennie.

Harry, mikor azt hitte, hogy ennél már csak jobb lehet, tévedett. A főzetek sokat segítettek, de Voldemort továbbra sem feledkezett meg róla. Minden éjszaka jött, és hiába minden védekezési bűbáj, és egyéb távoltartó varázslat, a fiú egyszerűen a kimerülés szélén állt.

Voldemort rendületlenül árasztotta el az elméjét mindenféle „emlékkel”. Sirius halála csak a kezdet volt, aztán jött a szülei halála, és mikor azt hitte, vége a lidércnyomásnak, Voldemort egy újabbal jött elő.

Cedric halálával.

Sosem kedvelte igazán a fiút, de hogy őmiatta halt meg, azt egyszerűen nem tudta felfogni. Voldemort újra és újra megmutatta azt az úgynevezett emléket, egészen addig, amíg el nem találta Harry egy átka. Akkor Harrynek csaknem sikerült vetnie az örökös támadásoknak, de Voldemort hamar talpra állt, és bosszúból további kínzásokat eszelt ki. Harrynek már-már megfordult a fejében, hogy jobb lenne meghalni, és véget vetni a szenvedésnek.

Éjszakáról–éjszakára egyre jobban elhagyta az ereje. Voldemort megtalálta a módját, hogy a fiú minden fájdalmat érezzen, amit az átkok és egyéb támadások okoztak.

A sok szörnyűség ellenére az elmúlt napokban egészen jól sikerültek a gyakorlatok, és az apja is elégedettnek tűnt. Egyedül Hermione nézett rá rosszallóan, pedig nem nézett ki rosszabbul, mint eddig. A hét végére azonban már szinte minden ereje elhagyta. Igyekezett egy szilárd napirendet felállítani; ez sikerült is. Már csak a délutáni órákon bóbiskolt el; mindig az esti gyakorlatok előtt vette be az Erősítő főzetet, így másnap délutánra múlt el a hatása. A egyre kevesebbet ivott belőle – a főzetnek még sokáig ki kellett tartania.

- Potter, nem hallja, hogy magához beszélek? – hallotta maga mögül az apja hangját.

- Tessék? – kérdezett vissza Harry értetlenül, és gyorsan megfordult.

Piton épp Neville üstje mellett állt, és csodálkozva nézett Harryre.

- Mondjuk, Potter, dobja már bele az őrölt aszfodélosz-gyökeret, amíg ki nem fut! – szólt rá ingerülten, mire Harry visszanézett az üstjére, és döbbenten látta, hogy a bájital már-már önálló életet él.

Gyorsan felkapta az üvegcsét, és beleszórta az üstjébe a tartalmát, mire az nyugodtan fortyogott tovább.

- Gondolom, felesleges emlékeztetnem rá, hogy ha még több ideig hagyja így, annak beláthatatlan következményei lesznek? – kérdezte Piton immár üvöltve, és közelebb lépett Harryhez.

- De, tudtam, csak nem figyeltem oda… - mondta Harry bátortalanul.

Ezzel azonban csak azt érte el, hogy Piton még dühösebb lett, és egy Evaporessel eltűntette az üstben rotyogó bájitalt.

- Húsz pont a Griffendéltől! Hétfőre pedig elkészít egy kéttekercses esszét a különféle biztonsági eljárásokról! – mondta dühösen, és Hermionéra sandított. – Lehetőleg mindenfajta segítség nélkül.

- Igenis, uram – motyogta Harry, és épp a táskája felé nyúlt, mikor meghallotta a csengőszót.

- Elmehetnek – közölte szárazon Piton, és a tanári asztalhoz lépett, hogy a tanulók által készített bájitalos üvegeket elrakja.

Harry és Ron olyan gyorsan húzott el a teremből, ahogy lábuk bírta, megelőzve újabb pontok levonását a Griffendéltől. Hermione vállalta, hogy az üvegeket ő teszi Piton asztalára, persze Harryén kívül.

Perselus ingerülten vette el a diákoktól az üvegeket, miközben azon dühöngött, hogy Potter majdnem balesetet okozott. Mikor már úgy tűnt mindenki elhelyezte az asztalon az aznapi munkáját, Perselus már a labor felé vette volna az irányt, de egy halk hang megállásra késztette.

- Tanár úr, várjon!

Perselus megfordult, és szembetalálta magát Grangerrel.

Remek. Már csak ő hiányzott. Biztos megint egy tucat kérdést tesz fel a házi feladattal kapcsolatban.

- Mit parancsol, Miss Granger? – érdeklődött Perselus, miközben letette a tálcát, amit a laborba vitt volna.

- Harryről lenne szó… - kezdte Granger, kerülve a tanár tekintetét.

Persze, hisz Potter felelőtlensége miatt elfelejtett feladni a hétvégére egy tucat házi feladatot.

Perselus felhúzott szemöldökkel várta Granger további mondanivalóját. A kisasszony vett egy nagy levegőt, és ránézett.

- Még mielőtt panaszt tennék maga ellen a tanári karnál, előtte magával akartam beszélni.

Grangernek, úgy látszik nagy bátorsága van, ha ilyesmivel előhozakodik.

- Megtudhatnám, mi okból? – kérdezte Perselus, erőt véve magán, hogy ne idő előtt öntse el a düh.

- Tudom, hogy szüksége van a gyakorlatokra, hogy megvédje magát Tudjukki ellen…

Perselus továbbra is kérdően nézett a lányra.

- Igen? –szólt közbe ingerülten.

- …és jó lenne, ha Harryvel kevésbé bánna durván a gyakorlatok során… – Mikor látta, hogy a tanár újra közbe akar vágni, rögtön folytatta. – Tanár úr, minden gyakorlat után szörnyen néz ki, és másnap is nagyon fáradt! Nem tud koncentrálni, nem figyel az órákon, és a mai óra is majdnem balesethez vezetett!

Perselus egyetértett abban, hogy Potter tényleg felelőtlenül viselkedett a mai órán, de a többi…

- Mégis, miért feltételezi, hogy én ártanék neki? – kérdezte hűvösen, majd még hozzátette: - A gyakorlatokra mindig kipihenten érkezik, és a foglalkozás után se néz ki rosszabbul!

- Micsoda? – most a lányon volt az értetlenkedés sora. – Nem látja, hogy már alig tartja magát? A maga örökös támadásai teljesen kikészítik!

Perselus felvonta a szemöldökét, úgy tekintett a lányra.

- Pedig biztosíthatom, hogy a gyakorlatok némi kimerülést okoznak az elmében, de nem olyan mértékűt, amit ön állít – magyarázta, és közelebb lépett a lányhoz. – Megtudhatnám kisasszony, hogy ezt mióta látja Potteren? Mert ha tényleg igaz, amit állít, nem adhatok több okklumencia órát.

- Nos, nem is tudom… talán kedd óta – mondta Granger bizonytalanul.

- Köszönöm, hogy tájékoztatott a dologról, de biztosíthatom, hogy nem az általam adott órák következménye Potter folyamatos fáradsága. – Mikor látta a lány szomorú tekintetét, még hozzátette: - Természetesen utána fogok járni a dolognak, ha kell, még alvásra is kényszerítem.

- Köszönöm, tanár úr – motyogta maga elé a lány, majd a távoli csengetést hallva elindult az ajtó felé. – Nekem sietnem kell a következő órára.

Perselus csak biccentett egyet, mire Granger már el is tűnt az ajtó mögött.

Egy darabig meg sem modult, csak állt az ajtót nézve. Végül két kezével megtámaszkodott az asztalon, és úgy nézett az üvegcsékkel teli tálcára. A fejében már kezdett összeállni a kép.

- A bolond kölyök – sziszegte halkan. – Folyamatosan mérgezi magát!

Perselus maga sem értette, vajon miért önti el düh a gondolatra, hogy az a bolond Potter mit tesz magával. Ennyire komolyan gondolná a gyakorlatokat, hogy még betegen is jön? Bevesz ki tudja mit, hogy őelőtte egészségesnek és kipihentnek tűnjön.

Végül dühösen megfogta a tálcát a diákok munkájával, és bevitte a laborba.

Harry a héten már másodszor késett el az esti különóráról, így lélekszakadva rohant le a pincébe. Már negyed kilenc volt, pedig nyolcra kellett volna ott lennie.

Lihegve megállt az ajtó előtt, és megtámaszkodott. Hiába erősítő főzet, ez a rengeteg lépcső akkor is sok volt így egyszerre, kénytelen volt pihenni egy kicsit, még mielőtt bemegy Pitonhoz. Végül bekopogott az ajtón.

Egy másodperccel később már nyílt is ajtó, és Piton szokásos fekete talárjában kitárta az ajtót.

- Már megint elkésett – mondta hidegen, és intett, hogy jöjjön a kandalló mellé.

- Elnézést, tanár úr, csak más dolgom volt… -magyarázkodott Harry.

Teljesen véletlenül elszenderedett, de szerencsére Neville még időben szólt a vacsora miatt. Megint nem evett semmit, csak megitta a soron következő erősítő főzet felét, és iderohant.

- Nem igazán érdekelnek a részletek, Potter – mondta Piton, továbbra is fürkészve Harry arcát.

- Akkor nem kezdünk? – érdeklődött Harry. Ilyenkor apja már elő szokta venni a pálcáját, hogy elkezdjék a szokásos kezdő gyakorlatokat.

Piton egész közel lépett Harryhez.

- Történt valami, uram? – csodálkozott Harry, mire apja arcán most már jól kivehető volt a mérhetetlen düh.

- Ha úgy vesszük, határozottan történt – mondta kimérten. – A mai gyakorlat egy kissé más lesz, mint a többi.

Harry nem mozdult, csak állta a hideg tekintet.

- Ezt meg hogy érti? – kérdezte értetlenül.

- Legszívesebben elküldeném most rögtön, de akkor biztos lennék benne, hogy nem azt tenné, amit javasolok – magyarázta Piton -, tehát a mai éjszakára itt marad.

- Micsoda? – csattant fel Harry. – Nem tarthat itt!

- Dehogynem. Péntek van, holnap nincs is tanítás. Ha esetleg távozni kíván, akkor kénytelen leszek McGalagonynak jelenteni a folyamatos fáradságait és figyelmetlenségeit.

Harry érezte, hogy ebből sehogy sem lesz kiút, bármit is mond. Még jó, hogy rendszeresen iszik az erősítő bájitalból; anélkül sokkal rosszabbul lenne.

- Jól vagyok! Az égvilágon semmi bajom! – kiáltott fel, mire Piton szemében izzó harag gyúlt.

- Igazán? Akkor miért bűzlik a lehelete az erősítő főzet jellegzetes illatától? Meg tudja megmagyarázni? Nem. Sejtettem.

- Én nem is… - hebegte Harry, érezve, hogy vesztésre áll.

- Ne hazudjon a szemembe! – üvöltötte Piton, és előhúzott a zsebéből egy átlátszó színű kis üvegcsét. – Ezt pedig igya meg.

Harry továbbra is mozdulatlanul állt, gondolkodva, hogy mit tegyen. Ha megissza, kevesebb eséllyel fog Voldemorttal szembeszállni, ha nem, annak sem lesz jó vége.

- Mondom, igya meg! Vagy esetleg magam öntsem le a torkán? – kérdezte ismét Piton.

- Nincs szükségem rá! – mondta Harry, miután felismerte a főzetet. – Csak erősítő főzetet ittam, ahhoz nem kell semlegesítő főzet!

Piton összeszűkült szemmel nézett rá.

- Most azt gondolja, elhiszem, hogy csak ennyit ivott? – kérdezte kihívóan. – Akkor felvilágosítom! Egyáltalán nem hiszem el! Na gyerünk, hajtsa le, aztán azon a kanapén fog éjszakázni!

- Nem vagyok hajlandó sem meginni, sem itt aludni! – makacskodott Harry, mire meglepetésére apja arcán gúnyos mosoly terült szét.

- Nos, rendben. Akkor kénytelen leszek megemlíteni Minervának a folyamatos önmérgezését is – vágott vissza.

Harry erre már nem tudott mit mondani, elvette az üvegcsét apjától, és megitta a tartalmát. Az üveget visszaadta Pitonnak, aki a zsebébe csúsztatta.

- Most már örül? – kérdezte dühösen Harry. A szoba már forgott körülötte.

A főzet kezdte kifejteni hatását, és Harryn kezdett úrrá lenni a mérhetetlen fáradság.

- Bizonyára – mondta Piton diadalittasan. – Most pedig menjen, pihenjen le, holnap majd gyakorolunk, ha lesz olyan állapotban!

- Egyáltalán nincs semmi bajom, csak egy kicsit fáradt vagyok! – bizonygatta, de a szoba már vészesen forgott.

- Még hogy egy erősítő főzetet ivott? – dühöngött Piton, és megfogta Harryt a karjánál fogva, hogy ne essen össze. – Legalább három volt, és ráadásul erős dózisban! Kit kért meg, hogy csináljon egy ilyen erős főzetet?

- Senki sem… - kezdte Harry, de Piton közbevágott.

- Majd holnap magyarázatot ad, de most pihenésre van szüksége! A szervezete nem ahhoz van szokva, hogy naponta ilyen főzetet igyon! Mert ugye naponta vette be, csakhogy engem megtévesszen, igaz?

Harry most már meg sem szólalt, csak hagyta, hogy Piton kellőképpen kidühöngje magát. Apja a kanapéhoz kísérte, majd Harry el is dőlt a fáradságtól. Egyszerűen már tiltakozni sem volt ereje.

- Egyszerűen nem akartam, hogy ne tartson több okklumencia órát!

- Igen? Az eszébe sem jut, hogy esetleg segíthettem volna, vagy egy héten csak egy órát tartsunk? – dühöngött tovább Piton, és ráterített egy vastag takarót.

- Az úgy nem lett volna jó, mert… nem érdekes… - hirtelen elhallgatott, még mielőtt elárulja magát.

Piton kérdően nézett rá, majd végül az asztalra varázsolt egy gyertyát.

- A dolgozószobában leszek még egy darabig, aztán én is elvonulok aludni. Viszont reggel ne merészeljen előbb felkelni, mint én, világos?

Harry csak bólintott egyet, és lehunyta a szemét, magában fohászkodva, hogy éjszaka ne történjen semmi rossz.

Piton végül elhagyta a nappalit, és bement a dolgozószobájába.

Harry nagyot sóhajtott. Talán jobb lenne, ha végre tudomást szerezne apja erről az egészről, és talán megkérhetné rá, hogy segítsen, hogy védje meg…

Végül a fáradság teljesen úrrá lett rajta, és elaludt.

Mikor kinyitotta a szemét, azt hitte, álmában leesett az ágyról és apja lakosztályának padlóján fekszik. De csalódnia kellett.

Már megint jön Voldemort, és nem hagyja békén, végkimerülésig kínozza majd az emlékekkel. Egy darabig arra gondolt, hogy talán most az egyszer jobb lenne, ha a földön maradna, eszméletlennek tettetve magát.

Egy felé repülő, piros fénycsóva felállásra késztette. Épp sikerült előle elugrania.

- Lám, lám, Harry! Nem vagyunk jó formában? – hallotta a háta mögül az undorító hangot.

- Mindig jó formában vagyok – mondta Harry kedvtelenül. – Csak most nem vagyok annyira vevő a hülyeségedre, Tom.

Voldemort szeme a félhomályban felizzott.

- Ne merészelj azon a néven szólítani! – szólt ingerülten, és előhúzta a pálcáját.

- Miért, akkor mi lesz? – kérdezte Harry gúnyosan.

Nem nyúlt a pálcájáért, csak állt, várva a szokásos műsort. Már az sem érdekelte. Reménykedett benne, hogy apja még idő előtt felrázza ebből a rémálomból.

- Mindjárt megtudod! – kiáltott fel Voldemort, és rögtön egy átkot bocsátott útjára.

Harry már nem volt olyan fürge, így mellkason találta az átok.

Akaratlanul is felkiáltott a fájdalomtól, amikor háttal nekiesett egy kis fiókos szekrénynek, ami összetört alatta. Hassal feküdt a hideg kövön, egyszerűen már nem tudott megmozdulni, a végkimerültség határán állt. És érezte, hogy nem fogja ennyivel megúszni.

Perselus olyan mérhetetlen erővel dobta le az asztalra a lexikonokat, hogy az asztalon lévő tárgyak ugrottak egyet a rázkódástól. Végül leült az asztal mögé, és hozzáfogott a menetrendszerű dolgozatjavításokhoz.

Annyira dühös volt, hogy még némelyik nevetséges dolgozat sem kötötte le a figyelmét.

Potter egy héten keresztül rengeteget bevett abból az erős főzetből, gondolta – s ettől még jobban elöntötte a düh. Hogy lehet a fiú ilyen felelőtlen?

Perselus letette a pennáját, és elgondolkodva nézte az előtte heverő dolgozatot. Vajon mi oka lehetett rá, hogy ilyesmit tegyen?

Számtalan lehetőséget végiggondolt, beleértve egy esetleges szerelmi kalandot is Choval. Végül elvetette az ötletet, hisz egy lány miatt nem dönt így az ember – ha egyáltalán szerelmes még abba a hollóhátasba.

Perselus végül újra rászánta magát, és folytatta a dolgozatok kijavítását.

Éjszaka egy órára végzett az összessel. Hétvégén nem lesz rá ideje az esetleges gyűlések miatt. Felállt, a dolgozatokat betette a szekrénybe. Ásított egyet, és úgy döntött, ideje aludni menni.

Még megnézi Pottert, hogy tényleg alszik-e, aztán nyugovóra tér. Talán majd holnap végre mindent megmagyaráz a fiú…

Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és megállt a fiú mellett. Úgy tűnt, tényleg alszik. Fel lehet ismerni, ha valaki csak színleli az alvást.

Sóhajtott, és elindult a hálószobája felé. Keze már az ajtókilincsen volt, mikor halk, fojtott nyöszörgésre lett figyelmes. Hirtelen megpördült a tengelye körül, és Potterre nézett.

A fiú rémálmoktól szenvedhetett, mert most már hevesen forgolódott, arcán fájdalmas kifejezéssel. Perselus bement a hálószobájába, magához vett egy pár főzetet, aztán visszasietett a nappaliba.

Leült mellé az ágyra, és gyengéden rázogatni kezdte.

- Potter! Kelj fel! Ez csak egy rémálom! Potter! – hiába a szólongatás, a fiú semmire sem reagált.

Mikor a homlokára nézett, akkor hirtelen megértette.

Voldemort immár kétszer ugyanazt az átkot küldte rá. Harry, miután az oldalába nyilalló fájdalom ellenére is fel tudott kelni, éppen hogy csak elugrott előlük. Arra már nem volt energiája, hogy eltérítse a felé repülő átkokat.

- Mi van, Tom, nem tudsz valami változatosabbat mutatni? Csak folyton ugyanazok az átkok, napról napra – mondta rekedten Harry, mikor már a harmadik átok elől tért ki.

- Pimasz kölyök! Akarsz valami változatosabbat? – Harry inkább nem várta meg, mi lesz az, rögtön útjára engedett egy bűbájt az elméjéből.

Még mielőtt Voldemort kimondhatta volna a következő átkot, Harryé a földre kényszeríttette. Harry nem bírta ki, hogy ne mosolyodjon el Voldemort meglepett arcán.

- Na megállj! – kiáltott fel Voldemort, és a pálcáját Harryre szegezte.

Harry arcára rögtön ráfagyott a mosoly, mikor Voldemort útjára engedte a következő átkot. Mire észbe kapott volna, már repült is, neki a falnak. Tompa puffanást hallott, és ismét a földön találta magát. Kezével a fejéhez kapott, és mikor megnézte a tenyerét, elsápadt.

Itt már minden apró sérülés valóságos, a kezén a vér is ezt mutatta. Most már érezhetően fájt a feje is.

Remek. Ha így haladnak, talán nem éri meg a reggelt sem.

- Mi van, Harry? Csak nem búslakodunk? Szívesen mutatok egy pár emléket még, ha nagyon szeretnéd! – vicsorgott Voldemort.

- Inkább ma ne. Már annyira unalmasak, nem veszed észre magad? – kérdezte Harry, és nagy nehezen feltápászkodott.

Voldemort viszont ettől még dühösebb lett, és egy újabb átkot küldött rá, amit most Harry végre ki tudott védeni. Így az átok a szemközti falra csapódott.

- Harry! Már úgy sem bírod sokáig… nem gondolod, hogy kéne valami üdítőt mutatnom, mondjuk, szeretett apád tevékenységéről? – kérdezte mézes-mázosan a feketemágus.

Harry csodálkozva nézett rá.

- Nem értem, miről beszélsz, Tom.

- Nem? Az apád hivatásáról, mondjuk – vigyorodott el Voldemort, aztán még egy átkot küldött Harry felé, akit viszont váratlanul ért, és háttal nekiesett a cella rácsának.

Felszisszent a mérhetetlen fájdalomtól, és próbált feltápászkodni.

- Inkább kihagynám – döntött Harry, de egy újabb átok megint a fölre kényszerítette.

- Biztos, Potter? – kérdezte Voldemort. Harry kihasználva ellenfele pillanatnyi figyelmetlenségét, erős átkot küldött rá.

Voldemort összerogyott.

Mikor újra kinyitotta a szemét, Harry azt hitte, megvakult, mert mindent elborított a sötétség. Mikor még egyet pislogott, a fekete folt megváltoztatta a helyét. Mellette tisztán látta, ahogy Voldemort vérző orral feltápászkodik.

- Harry, ezek után ne várj tőlem kíméletesebb bánásmódot! – csattant fel Voldemort, és mikor Harry felé nézett, elcsodálkozott. – Nem gondoltam volna, hogy pont itt találkozunk.

- Milyen érdekes, én sem – mondta hidegen Piton.