Búcsú
2006.11.14. 16:14
Búcsú
Fáj. Méghozzá rohadtul. Már megint a szívem, az az átkozott élet. Ha nem lenne ennyire rohanó, és fájdalmas, akkor nem tenne ilyet. Szokásosan elkezd facsaródni, mint egy narancs, amit egy láthatatlan kéz szorít, majd elindul a zsibbadás a bal vállam felé, ott megáll, mintha gondolkodna... Nehezen kapom a levegőt, muszáj leülni. Kész, ennyi, nem bírom tovább, elegem van belőle! Ahogy mindenből! A stresszből, az emberekből, a... Szóval mindenből és mindenkiből.
Jól van, már kevésbé pulzál, szóval megint nem fog elvinni egy szívroham. Pedig lehet, hogy jobb lenne, bár ki tudja? Hát, az biztos, hogy nem én, és mégkevésbé a többiek. Nem is tudnak semmiről. Még ő sem, aki életben tart szerelmével, bár tartok tőle, már nem sokáig marad ez így. Nem is rossz ötlet. Csak végig kell gondolni. A Tisza? Onnan van menekülés. Gyógyszer? Abból is. Kés. Ez jól is hangzik, már csak az a kérdés, hogy hol. Valahol közel a főartériákhoz, úgyhogy a csukló kilőve, marad a nyak, ott könnyen kitapintható, és akkor már egyszerre a vénával együtt. Onnan aztán tényleg nincs menekvés, maximum ha rossz az időpont és a helyszín megválasztása.
Kiküszöbölése csak tervezés kérdése. Mosoly. Torz és gúnyos, egy nyelvöltés az életre, mindenre ami eljutatott idáig, rossz és jó egyaránt.
Ideje számot adni. Kés mellettem, már csak a sorok, hogy miért, sokan lennének, akik nem értenék, mert csak azt látták, hogy minden rendben van, minden szép és jó, kiváló érettségi, egyetem, nem is akármilyen pasi, nyugodt élet, ami mind egy álarc. Soha semmi sem volt rendben, bár tényleg jól sikerült az érettségi és az egyetemi kezdés, de miért? Mert nem tudtam eddig hova menekülni, csak a tanulásba, az lekötött. A pasi? Tényleg nem akármilyen, figyelmes, udvarias, előzékeny, odaadó, szerető és féltő, olyan, aki akár a csillagot is lehozná az égről, csak azért, hogy engem mosolyogni lásson. Ez is egy ritka kincs az életemben, a mosoly, a felhőtlen boldogság, egy olyan világban, a saját világomban, ahol a nemző úgy bánik lányával, mint tulajdonával, mondja, de igazából nem ismeri el lányának, nem képes beismerni vétkét; a szülő csak tíz éves koromig szülő, aztán a nemző annyira összeroppantja, hogy gyakorlatilag ő is menekülne az életből, és csak az tartja itt, hogy felelősséget vállalt egyik magzatáért, de így is nehéz elviselnie az életet, így máshoz fordult: az alkohol. Minden búfelejtő legjobb barátjához. Fáj látni, ahogy ez a hamis kígyó megmarta azt, ki vígasztalást keresett nála, és egyre inkább pusztítja, magához láncolva, végül nem marad más belőle, mint roncs, melynek megváltás a halál. Ennek sem akarom a végét látni. Nem vagyok rá felkészülve, bár tudom, én is menekülök, látom. De muszáj, így nem lehet élni.
Elég volt a hazudozásból, elfáradtam. Lesz, aki majd hiányol, ebben biztos vagyok. A nemző azért, mert elvesztett egy ingyen cselédet, akibe mindig belerúghatott, a szülő azért, mert minden anyának fáj, ha túl éli gyermekét, a testvér azért, mert vérét veszti, a kedves azért, mert a szívéből tépnek ki egy darabot. Ez fájni fog, és tudom, ezért kerülök pokolra. A tanítások szerint az öngyilkosok mindig oda jutnak, de nekem nem ezért lesz végső nyughelyem, hanem mert fájdalom kíséri elmúlásomat.
Míg ezen sorokat írom, lassan kézbeveszem a kést, nyakamhoz illesztem. Érzem a tökéletesre élezett acél hidegét. Nem bízok semmit sem a véletlenre, csak is kizárólag a legjobb minőséget, mindenből. Csak egy mozdulat. Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz rövid szenvedés, az élet folyamatosan fog kifolyni ereimből véremmel együtt, de akkor sem lesz visszaút. Már nem félek. Ölelj magadhoz, drága barátom, ölelj meg, Kaszás!
|